Netidők Blogtársaság

Néhány héttel ezelőtt egy csokorra valót bemutattam a legrosszabb IT reklámfilmekből. Természetesen nem ennyire rossz a helyzet, vannak igen színvonalas, sőt humoros művek is. Jóvátételként jöjjön néhány a legjobbak közül:

Szőke hölgy és a terhességi teszt

Autórádió

Ezt a poént nem lövöm le:

Irodai düh:

Élet a Marson

Sony webcam:

Tücsi, a galaktikus

Szerdán egy m-oktatással kapcsolatos rendezvényen beszéltem, ahol több előadásban arról folyt a disputa, hogy vajon mi keresnivalója lehet a mobiltelefonnak az iskolában, mi a várható jövő. Az egyik vélemény szerint a mobiltelefónia és az új kommunikációs technológia forradalmasítani fogja az oktatást – a másik szerint viszont nem mobilra van szükség az iskolákban, hanem jó tanárokra és közösségre. Hajlok arra az álláspontra, hogy a két vélemény csak látszólag mond ellent egymásnak és mindkettő egyszerre lehet igaz.

Alig hogy a tanárok elkezdtek megbarátkozni az e-learning (e-oktatás / e-tanulás) fogalmával, máris itt az újabb hívószó, az m-learning. A kifejezés két dolgot jelent, az egyik értelmezés szerint az m a mobil rövidítése, de nem csak a mobiltelefon segítette tanulásra utal, hanem mindenfajta hordozható eszközre, így könyvolvasókra, tabletekre, mp3 lejátszókra stb. Tehát az m-learning a hordozható, személyes kommunikációs eszközök, kütyük megjelenése az oktatás területén. A másik értelmezés szerint az m a mobilitásra utal, vagyis arra, hogy ezen eszközök segítségével bárhol és bármikor hozzá lehet férni az oktatási tartalmakhoz, kommunikálni a tanárral vagy a diáktársakkal – tehát a tanulás nem korlátozódik az iskolára vagy egyéb épített környezetre (például a lakásra vagy a munkahelyre).

Persze nem a mobiltelefon az első infokommunikációs technológia, amivel kapcsolatban felmerül a gondolat, hogy forradalmasítani fogja az oktatást, ugyanilyen elvárások fogalmazódtak meg a rádió, a tévé vagy a számítógép és az internet kapcsán is, azok megjelenésekor. Ezeket azonban az iskola javarészt sikerrel zárta ki (pl. rádió, tévé) vagy zárta be (számítógépterem), így az oktatás gyakorlatilag ma is ugyanolyan körülmények között és folyamatok mentén zajlik, mint 200 évvel ezelőtt, miközben a legtöbb hasonlóan nagy múltra visszatekintő hivatás gyökeresen átalakult az elmúlt évszázadokban (lásd teszem azt az orvoslást vagy az építészetet). A mobil azonban egyvalamiben teljesen más, mint a fentebbi technológiák: ez egy folyamatosan velünk lévő személyes eszköz, amely mérete miatt (szinte) minden nebuló zsebében megtalálható. Az iskola szempontjából olyan „behurcolt” technológia tehát, amit nem lehet sikerrel kizárni az iskolából, vagy „gettósítani”, mint a számítógépet. Muszáj reagálni rá.

Úgy érzem az iskola – főleg az általános és középiskola – rosszul tűri ezt a kihívást, amely jelenleg a három T mentén a tiltás, tűrés és támogatás fogalmaival írható le leginkább. Legtöbb esetben megtűrik a mobilokat az iskolákban és a mobiltelefonokra vonatkozó íratlan etikett és az írásban rögzített iskolai házirend mezsgyéjén szabályozzák azok használati körét. Ehhez képest néhány helyen egész egyszerűen nyíltan tiltják a mobilok iskolai használatát a diákok számára. Végezetül elenyésző számban előfordul, hogy hasznot próbálnak húzni abból, hogy a diákok nagy részének mobiltelefonja van.

Nyugodtan kijelenthető, hogy a legtöbb esetben az iskola és a tanárok nem igazán tudják, hogy mit kezdjenek a mobiltelefóniával. Pedig az egyrészről óriási lehetőséget rejt magában, hogy erősítse a diákok bevonódását az oktatásba, interakcióját egymással és a tanárral – másrészt hatalmas kihívásokat támaszt, hogy a diákok figyelmét, érdeklődését ne vonja el az éppen folyó oktatásról, tanulásról. Mindkét jelenség egyszerre hat, ezért véleményem szerint már csak emiatt is érdemes volna szisztematikusan átgondolni, hogy mit lehet kezdeni a mobiltelefonokkal és egyéb hordozható kütyükkel az oktatásban, ugyanis megfelelő támogató környezet és minták híján könnyen lehet, hogy a negatívumok hatása erősebbnek tűnik. Emiatt igazolva érzik magukat azok, akik az egyszerűbb megoldást választva megtiltják a mobil használatát az iskolákban.

A tiltással az a baj, hogy ezzel az iskola saját magának is árt. Az iskolai miliő és a gyerekek iskolán kívüli világa ugyanis egyre messzebb kerül egymástól, aminek persze csak egy aprócska eleme a mobiltelefónia eltérő kezelése. Egy amerikai felmérés szerint például az ottani 12-17 éves korosztály napi 7,5 órát tölt különböző képernyők előtt médiafogyasztással, tartalom létrehozással, megosztással és kommunikációval – iskolán kívül. Ez ugyanannyi, ha nem több idő, mint amennyit az iskolában vannak. Ha az iskolából teljesen hiányzik a diákok számára természetes kommunikációs környezet vagy tiltják annak használatát, akkor a diákok egyre nagyobb része érezheti úgy, hogy az iskola „skanzen”, olyan „múzeum”, ahonnan száműzték a XXI-ik századi valóságot és saját, a hétköznapi, megszokott élettől egyre idegenebbnek tűnő szabályok mentén folyik az élet. Ezt a fajta eltávolodást csökkenthetné, ha az iskola a diákok iskolán kívüli kommunikációs szokásait megpróbálná ésszerű keretek között integrálni az oktatási folyamatokba.

Félreértés ne essék, nem gondolom azt, hogy önmagában a technológia „megmenti” az oktatást, de segíthet abban, hogy az jobb, hatékonyabb és humánusabb(!) lehessen. Persze ez esetben is igaz, hogy nem mindegy hogyan alkalmazzák az új kommunikációs eszközöket. A képlet ugyanis az, hogy valami + technológia nem egyenlő automatikusan a még jobb valamivel. Ahhoz, hogy előbbre léphessünk, okosan kell(ene) tudni alkalmazni a technológiát és megkeresni a megfelelő integrációs lehetőségeket.

Pintér Robesz

Tegnap kezdődött az Országházban az Információs Társadalom Parlamentje névre keresztelt konferencia, melynek köszöntő beszédében Nyitrai Zsolt, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium infokommunikációs államtitkára beszélt a kormányzat terveiről.

Kötelező lesz az ODF

Az államtitkár többek között kitért arra, hogy a Nyílt Dokumentum Formátum (Open Document Format - azaz ODF) lesz a kötelezően használt elektronikus dokumentum formátum a kormányzati szférában. Erről is fog szólni az a kormányhatározat, melynek előkészítése már folyamatban van.

Az ilyen hírek kapcsán szokott elindulni az a találgatás, hogy akkor a Microsoft-tól vásárolt irodai programcsomagok helyett jön a LibreOffice/OpenOffice és nemhogy kevesebbe, de majd többe fog kerülni minden. Persze, fontos ez a része is egy ilyen elhatározásnak, de ennél sokkal többről van szó, ami mindenkit érint ebben az országban.

Miről szól akkor ez az egész?

Egyáltalán nem arról, hogy milyen programmal állítjuk elő az ODF dokumentumot. Ezt a formátumot ugyanis ma szinte minden irodai programcsomag kezeli, tehát teljesen mindegy, hogy mit használunk, a dokumentumaink hordozhatóak lesznek. Ez egy nagy előny akkor hurcolásszuk az iratokat mondjuk két hivatal között, vagy az állampolgár és valamelyik állami szervezet között. A dokumentumot előálltjuk a számunkra legkedvesebb programmal és elküldhetjük anélkül, hogy azon törnénk a fejünket, hogy a másik vajon meg tudja-e nyitni vagy sem.

Van viszont egy másik aspektusa is a dokumentumok használatának. Mégpedig az amikor nem a mának, hanem az utókornak készül valamilyen dokumentum. Ha valaki próbált már megnyitni 10-15 évvel ezelőtt készült dokumentumot, ami egy bizonyos gyártó egy bizonyos programjának egy bizonyos verziójával készült, az tudja, hogy ez mekkora macerává válhat. A gyártó már lehet, hogy nem is létezik. Az operációs rendszerre már nem tudjuk telepíteni azt a programot, amivel gond nélkül tudnánk kezelni a dokumentumot. A jelenleg használt programjaink pedig mérsékelten kiváló eredménnyel alakítják át azokat a most használatos formátumra.

Ami nekünk elég nagy gond egy-két régi, de fontos dokumentum esetén, az az államigazgatásban egyenesen katasztrófa. Képzeljük el, hogy valamilyen korábbi dokumentum elektronikus formában ott van a hivatalnál, de azt mondják, hogy "Tisztelt Ügyfél, sajnos nem tudjuk elolvasni, hogy mi van a dokumentumban, mert nincs hozzá programunk, a papír alapú verziót pedig elmosta a tavalyi árvíz." Valószínű, hogy nem lennénk túl boldogok. Amikor az államigazgatásban használt elektronikus dokumentumokról beszélünk, akkor tehát ne csak arra gondoljunk, hogy ma milyen dokumentumokat használunk, hanem arra is, hogy azokat 30, 50 vagy akár 100 év múlva elő tudjuk-e úgy venni, hogy meg tudjuk nyitni az akkori programokkal.

A nyílt dokumentum formátum mellett nem kell aggónunk azon, hogy egy gyártó megszűnésével a zárt dokumentum formátum is elvész. Maga az irat egy idő után pedig sokkal nagyobb érték, mint a program, amivel azt létrehozták. Ezért fontos a nyílt szabványok és dokumentum formátumok használata.

A hip-hoptól a drum’n’bass-ig, a világzenétől a black metálig számos műfaj kultúrájáról és a digitális zenei forradalom hatásairól is szól a májustól kapható Zenei hálózatok – zene, műfajok és közösségek az online hálózatok és az átalakuló zeneipar korában c. kötet. A különféle tanulmányokból álló könyv egyik érdekessége, hogy teljes egészében ingyenesen is letölthető. Június 7-én 18 órakor a szerzőkkel személyesen is lehet találkozni a Kossuth Klubban a kötet bemutatóján. Az egyik szerkesztő Tófalvy Tamás, kultúrakutató és szakújságíró a május 30-i műsorunk vendége volt, alább a beszélgetés rövidített változata olvasható, amelyben az asztaltársaságunk tagja, Dragon György (szintén zenész!) is megszólal.

Szilágyi Árpád: Ma már nem csak arról beszélünk, hogy beköszöntött az MP3 korszak és mindenki zenét tölt le az internetről, hanem egy kicsit előrébb tartunk ennél…

Tófalvy Tamás: Igen, mert nem csak letöltjük, hanem megosztjuk, továbbítjuk, átalakítjuk és ezernyi dolgot csinálunk a zenével. Amellett, hogy vannak ilyen remek formátumok, mint az MP3, vannak olyan megosztó platformok, amelyek segítenek nekünk, hogy megosszuk a zenéket és azt látjuk, hogy ezek az új platformok és szolgáltatások újfajta közösségi szerveződéseket hoznak létre és facilitálnak, ha úgy tetszik. Itt van például a last.fm, ahol a közösségiség magában a zenehallgatás aktusában megjelenik, hiszen maga az algoritmus azt nézi meg, hogy az emberek egyenként milyenfajta ízléseket adnak össze. És ez csak egy a sok közül.

Szilágyi Árpád: A zene köré szerveződő közösségek eltérnek-e érdemben a más alapon szerveződő online közösségektől?

Tófalvy Tamás: Határozott nem szerintem a válasz erre, tehát én azt gondolom, hogy alapvetően közösségről, a közösség egy preferenciájáról, közös tudásáról van szó és innen már csak különböző változatokról beszélünk.

Szilágyi Árpád: A kommunikáció nem csak a közönség tagjai között indul el, hanem a zenész és a közönsége között is elindulhat. Ezzel foglalkoztok a könyvben?

Tófalvy Tamás: A kötet nem fókuszál rá, de egész biztosan érintik bizonyos tanulmányok ezt a kérdést. Ez egy nagyon fontos dolog, hogy az a fajta visszajelzés, amit egy koncerten kaphat egy zenész, most a koncert keretein kívül is egyre inkább felerősödik.

Dragon György: Nekem van egy ismert zenész a Facebook ismerőseim között: Bill Leverty, aki a Firehouse nevű zenekarnak a gitárosa. Én nagyon tisztelem ezt a zenekart és ő személyesen felköszöntött engem a születésnapomon a Facebook-on és ez hihetetlen, mert ilyen nem történhet a valóságban, hogy a kedvenc zenekarom gitárosa leszól, hogy „Hello Gyu, boldog születésnapot! Szevasz!”

Szilágyi Árpád: Lehet-e ezekből a tanulmányokból következtetni arra, hogy merre haladunk? Hiszen a könyv egy pillanatfelvételnek tekinthető.

Tófalvy Tamás: Nehezen vállalom a felelősséget azért, hogy valaki a mi könyvünk nyomán kezdjen el a jövő felé lépkedni. A célunk inkább az volt, hogy olyanfajta gondolatokat rögzítsünk, amelyek nem csak erre a pár évre maradnak aktuálisak, hanem később visszatekintve is használhatóak, ha nem is előremutatóak ebben a futurológiai értelemben, hanem inkább egyfajta lenyomatot adhatnak.

Szilágyi Árpád: Mit jelképez az, hogy ingyenesen letölthető ez a könyv?

Tófalvy Tamás: Hisszük és valljuk, hogy a tudás mindenkié. Tehát aki szeretné elolvasni ezt a könyvet, az megtehesse és ugyanakkor legyen arra is lehetősége, hogy ha erre pénzt szán, akkor megvásárolhassa a könyvet, ami szintén kapható.

Szilágyi Árpád

Az ausztrál University of Queensland és a Queensland University of Technologykutatói olyan robotokat fejlesztettek ki, amelyek hozzájárulnak a térbeli orientáció, a nyelvi kommunikáció kapcsolatának és a nyelvi rendszernek a kutatásához. Ruth Schultz, Arren Glover, Michael J. Milford, Gordon Wyeth és Janet Wiles a Lingodroids: Studies in Spatial Cognition and Language (Lingogroidok: A területérzékelés és a nyelv tanulmányozása) című publikációjukat 2011 májusában közölték az IEEE International Conference on Robotics and Automation (ICRA) című konferencián Shanghaiban.

Azért jó ötlet egy nyelvi képességekkel felruházott robot használata az általános nyelvészeti kutatásokra, mert így előállítható az a közel ideális helyzet, hogy a nyelvi rendszert olyan módszerrel kutassák, amelyet nem befolyásol a kutató saját nyelvismerete, nyelvi kompetenciája. Ez a nyelvtudomány régi kutatási paradoxona, miszerint csak olyan kutatók tudnak pontos képet adni a nyelvekről, amelyeknek a kutatási módszereit nem befolyásolják a saját nyelvtudásuk. Ehhez az ideális kutató egy nyelvtudás nélküli szereplő lenne, ami ugye paradoxon. Ezt lehet feloldani a robotokkal.

A nyelvtudományi ágak végső célja minden esetbe az, hogy a végső kérdésekre keresse a választ: milyenek a nyelvek valójában és miért olyanok, hogyan alakultak ki, és miért alakultak ki a mai formájukban, miért és hogyan változnak a nyelvek, milyen általános jellemzői vannak  a nyelveknek. Ez utóbbi kérdéskör megvilágítása az általános nyelvészet körébe tartozik.

Az általános nyelvészet tehát a nyelvek egészére, vagy bizonyos csoportjaira általában jellemző, közös sajátosságokat, úgy nevezett univerzálékat kutat, másrészt pedig  nyelvtípusokba sorolja a nyelveket, hogy a tulajdonságait jobban meg tudja ismerni. A nyelvi univerzálék tehát függetlenek a nyelvrokonságtól, hisz egymással rokoni kapcsolatban nem lévő nyelveknek is lehetnek közös univerzáléik. Ahhoz, hogy ezeket az univerzálékat megismerhessük, a nyelvi rendszerek alapos ismeretére van szükség. A hagyományos módszerrel ez olyan hatalmas és széles körű nyelvtudással rendelkező kutatót igényelt, amelynek az általános nyelvismerete alapján megfelelő intuíciói lehettek, majd ezeket kellett a vizsgált  nyelveken ellenőrizni. Az informatikai eszközök segítségével nyelvi modelleket, adatbázisokat lehet felállítani, és ezekből tud meríteni az informatikai eszköz, ezt a korpuszt tudja összehasonlítani. Sokkal nagyobb kapacitással és gyorsasággal tud dolgozni egy ilyen eszköz, mint egy ember. Ám a nagy felkészültségű kutatóra ezután is szükség lesz, mert a számítógépes elemzés által elvégzett összehasonlítások, statisztikai eredmények valóságtartalmát értékelni kell, és ki kell szűrni belőlük az ismétlődéseket, értelmetlenségeket.

A bejegyzés kiindulópontjául szolgáló cikk a Lingodriodokról itt olvasható.


Bódi Zoltán

| Még több lehetőség