Szerdán egy m-oktatással kapcsolatos rendezvényen beszéltem, ahol több előadásban arról folyt a disputa, hogy vajon mi keresnivalója lehet a mobiltelefonnak az iskolában, mi a várható jövő. Az egyik vélemény szerint a mobiltelefónia és az új kommunikációs technológia forradalmasítani fogja az oktatást – a másik szerint viszont nem mobilra van szükség az iskolákban, hanem jó tanárokra és közösségre. Hajlok arra az álláspontra, hogy a két vélemény csak látszólag mond ellent egymásnak és mindkettő egyszerre lehet igaz.

Alig hogy a tanárok elkezdtek megbarátkozni az e-learning (e-oktatás / e-tanulás) fogalmával, máris itt az újabb hívószó, az m-learning. A kifejezés két dolgot jelent, az egyik értelmezés szerint az m a mobil rövidítése, de nem csak a mobiltelefon segítette tanulásra utal, hanem mindenfajta hordozható eszközre, így könyvolvasókra, tabletekre, mp3 lejátszókra stb. Tehát az m-learning a hordozható, személyes kommunikációs eszközök, kütyük megjelenése az oktatás területén. A másik értelmezés szerint az m a mobilitásra utal, vagyis arra, hogy ezen eszközök segítségével bárhol és bármikor hozzá lehet férni az oktatási tartalmakhoz, kommunikálni a tanárral vagy a diáktársakkal – tehát a tanulás nem korlátozódik az iskolára vagy egyéb épített környezetre (például a lakásra vagy a munkahelyre).

Persze nem a mobiltelefon az első infokommunikációs technológia, amivel kapcsolatban felmerül a gondolat, hogy forradalmasítani fogja az oktatást, ugyanilyen elvárások fogalmazódtak meg a rádió, a tévé vagy a számítógép és az internet kapcsán is, azok megjelenésekor. Ezeket azonban az iskola javarészt sikerrel zárta ki (pl. rádió, tévé) vagy zárta be (számítógépterem), így az oktatás gyakorlatilag ma is ugyanolyan körülmények között és folyamatok mentén zajlik, mint 200 évvel ezelőtt, miközben a legtöbb hasonlóan nagy múltra visszatekintő hivatás gyökeresen átalakult az elmúlt évszázadokban (lásd teszem azt az orvoslást vagy az építészetet). A mobil azonban egyvalamiben teljesen más, mint a fentebbi technológiák: ez egy folyamatosan velünk lévő személyes eszköz, amely mérete miatt (szinte) minden nebuló zsebében megtalálható. Az iskola szempontjából olyan „behurcolt” technológia tehát, amit nem lehet sikerrel kizárni az iskolából, vagy „gettósítani”, mint a számítógépet. Muszáj reagálni rá.

Úgy érzem az iskola – főleg az általános és középiskola – rosszul tűri ezt a kihívást, amely jelenleg a három T mentén a tiltás, tűrés és támogatás fogalmaival írható le leginkább. Legtöbb esetben megtűrik a mobilokat az iskolákban és a mobiltelefonokra vonatkozó íratlan etikett és az írásban rögzített iskolai házirend mezsgyéjén szabályozzák azok használati körét. Ehhez képest néhány helyen egész egyszerűen nyíltan tiltják a mobilok iskolai használatát a diákok számára. Végezetül elenyésző számban előfordul, hogy hasznot próbálnak húzni abból, hogy a diákok nagy részének mobiltelefonja van.

Nyugodtan kijelenthető, hogy a legtöbb esetben az iskola és a tanárok nem igazán tudják, hogy mit kezdjenek a mobiltelefóniával. Pedig az egyrészről óriási lehetőséget rejt magában, hogy erősítse a diákok bevonódását az oktatásba, interakcióját egymással és a tanárral – másrészt hatalmas kihívásokat támaszt, hogy a diákok figyelmét, érdeklődését ne vonja el az éppen folyó oktatásról, tanulásról. Mindkét jelenség egyszerre hat, ezért véleményem szerint már csak emiatt is érdemes volna szisztematikusan átgondolni, hogy mit lehet kezdeni a mobiltelefonokkal és egyéb hordozható kütyükkel az oktatásban, ugyanis megfelelő támogató környezet és minták híján könnyen lehet, hogy a negatívumok hatása erősebbnek tűnik. Emiatt igazolva érzik magukat azok, akik az egyszerűbb megoldást választva megtiltják a mobil használatát az iskolákban.

A tiltással az a baj, hogy ezzel az iskola saját magának is árt. Az iskolai miliő és a gyerekek iskolán kívüli világa ugyanis egyre messzebb kerül egymástól, aminek persze csak egy aprócska eleme a mobiltelefónia eltérő kezelése. Egy amerikai felmérés szerint például az ottani 12-17 éves korosztály napi 7,5 órát tölt különböző képernyők előtt médiafogyasztással, tartalom létrehozással, megosztással és kommunikációval – iskolán kívül. Ez ugyanannyi, ha nem több idő, mint amennyit az iskolában vannak. Ha az iskolából teljesen hiányzik a diákok számára természetes kommunikációs környezet vagy tiltják annak használatát, akkor a diákok egyre nagyobb része érezheti úgy, hogy az iskola „skanzen”, olyan „múzeum”, ahonnan száműzték a XXI-ik századi valóságot és saját, a hétköznapi, megszokott élettől egyre idegenebbnek tűnő szabályok mentén folyik az élet. Ezt a fajta eltávolodást csökkenthetné, ha az iskola a diákok iskolán kívüli kommunikációs szokásait megpróbálná ésszerű keretek között integrálni az oktatási folyamatokba.

Félreértés ne essék, nem gondolom azt, hogy önmagában a technológia „megmenti” az oktatást, de segíthet abban, hogy az jobb, hatékonyabb és humánusabb(!) lehessen. Persze ez esetben is igaz, hogy nem mindegy hogyan alkalmazzák az új kommunikációs eszközöket. A képlet ugyanis az, hogy valami + technológia nem egyenlő automatikusan a még jobb valamivel. Ahhoz, hogy előbbre léphessünk, okosan kell(ene) tudni alkalmazni a technológiát és megkeresni a megfelelő integrációs lehetőségeket.

Pintér Robesz