Netidők Blogtársaság

A Granite Reformatory nevű amerikai börtönből Facebookozott rendszeresen egy rab, amíg le nem bukott ritka ostoba módon.

A Facebook-oldala alapján a börtönélet nem is tűnik túlságosan nagy büntetésnek. A cellájába csempészett Blackberry segítségével a 32 éves Justin Walker viszonylag zavartalanul tudta a közösségi oldalt használni, így képeket is feltöltött a börtönből. A férfi Jus N Walk néven létrehozott adatlapjának fotói közt olyanokat is közölt, amelyeken a börtöncellájában füvezik, vagy éppen maga készítette bongjával és késeivel pózol, illetve egy cellatársával egy zacskó marihuánát mutatnak a kamerának. Ez mind külön-külön is tilos volna.

A férfi emellett szívesen posztolt arról is, hogy szereti a fantasy könyveket, az egyik kedvenc filmje a Született gyilkosok, valamint támogatja a szélsőséges neonáci white power skinhead ideológiát.

Walkert 2001-ben ítélték 30 évre egy oklahomai seriff meggyilkolásáért, most közepesen szigorú börtönből kemény fegyházba helyezték át. A maradék húsz évet már itt kell leülnie.

 Toochee, a Galaktikus

Arról, hogy Magyarországon hányan használnak okostelefont, a közelmúltban jónéhány adat látott napvilágot, és ezek az adatok nincsenek mindig összhangban egymással. Ennek egyik oka, hogy tulajdonképpen nem létezik egyértelmű definíció arra vonatkozóan, mit tekintünk okostelefonnak, másrészt pedig a mobiltulajdonos sem mindig tudja eldönteni, vajon egy okos- avagy csak egy „butatelefon” büszke tulajdonosa-e.

Az NRC kutatása olyan, érintőképernyős vagy teljes (QWERTY) billentyűzetes, internetezésre alkalmas mobilkészülékként definiálja az okostelefont, amely külön operációs rendszerrel rendelkezik, és amelyre különböző alkalmazásokat lehet letölteni. E meghatározás alapján a hazai internetezők egynegyede állítja azt, hogy okostelefonja van, ami körülbelül 945 ezer embert jelent.

Bár az okostelefon lényege, hogy applikációkat töltünk le rá, és internetezünk a segítségével, tulajdonosaikra nem feltétlenül jellemző az, hogy élnek is ezekkel a lehetőségekkel. Négy smartphone-használóból például csak hárman neteznek a zsebükben hordott készüléken, heti rendszerességgel pedig  mindössze kétharmaduk – így nagyjából 600 ezer olyan okostelefon-használó van Magyarországon, aki telefonján rendszeresen csatlakozik a világhálóra.

A férfiakra, a fiatalokra és a Budapesten élőkre jellemző leginkább az, hogy okostelefonon neteznek – vagyis ez a csoport összetételében nagyon hasonlít ahhoz, amelyik 10-12 évvel ezelőtt az internetezésben úttörő volt. A használat tekintetében is felfedezhetünk párhuzamokat az internet hazai hőskorával: a legtöbben e-mailezésre, információkeresésre, böngészésre használják a mobiltelefont, de emellett népszerűek az olyan, internetkapcsolatot igénylő alkalmazások is, mint az útvonaltervezés és az időjárás. Az időigényesebb, nagyobb odafigyelést vagy erősebb bizalmat igénylő tevékenységek, mint a vásárlás, az e-bank használata, vagy az online játék ugyanakkor még csak kevesekre jellemző.

Az, hogy a hosszabb időt igénylő szolgáltatások használata még nem olyan elterjedt, annak is betudható, hogy a mobilon netezők többsége legfeljebb napi 10 percet internetezik telefonja kijelzőjén. A mobil tehát még csak amolyan kiegészítő funkciót tölt be az internetezésben, és bár a használók 17 százaléka úgy érzi, már most is megnehezítené az életét, ha nem internetezhetne a telefonjával, 88 százalékuk egyetért azzal, hogy az okostelefon nem helyettesítheti a számítógépet – ennek fő okaként pedig a kisméretű kijelzőt, a lassú adatforgalmat, továbbá azt említik, hogy a honlapok jelentős része még nincs mobiltelefonra optimalizálva.

Kurucz Imre (NRC Piackutató)

A napokban rákaptam a Stumble Upon szolgáltatására. Ha valaki nem ismerné, a Stumble Upon a beállított érdeklődési köröknek megfelelően érdekes cikkeket ajánl a figyelmünkbe. Így bukkantam Adam Richardson írására (Where No Child Left Behind Went Wrong), amely az amerikai oktatáspolitika kapcsán azt a kérdést járja körbe, hogy vajon milyen tudásra van napjainkban szüksége a diákoknak, mit tanítsunk az iskolákban. Tehát az alábbiakban egyik kedvenc témámról, az oktatásról lesz szó – különösen aktuális kérdés, ismerve a hazai oktatáspolitikával kapcsolatos kurrens vitákat.

Richardson azt mondja, hogy a 10 éves No Child Left Behind Act – tehát a rászoruló amerikai fiatalok oktatási felzárkóztatását szabályozó törvénykezés alapvetően szűklátókörű, mivel retrográd módon az „alapokat” kívánja megtanítani a diákoknak: az írást, olvasást és számolást. Mi ezzel a gond, kérdezhetnénk? Alapvetően az, hogy „a tömegtermelés utáni korszakra készít fel, nem pedig a kreatív, globális, innováció- és információ vezérelte gazdaságra, amiben élünk.” Elhibázott ugyanis azt gondolni, hogy elég csupán írni, olvasni és számolni megtanítani a mai iskolásokat, hogy azok álláshoz jussanak és sikeresek, boldogak lehessenek az életükben. Úgy látszik tehát, hogy az oktatáspolitika céljai nem csak idehaza állnak a viták középpontjában…

Richardson persze nem lenne amerikai, ha csupán kritizálna, és nem adna javaslatot a megoldásra is. Szerinte a 3R kizárólagossága helyett („reading, 'riting, 'rithmetic” – olvasás, írás és számolás) sokkal inkább a 4C-re kellene tenni a hangsúlyt: a kreativitásra, komplexitásra, kíváncsiságra és együttműködésre (Creativity, Complexity, Curiosity, and Collaboration). Kétségtelenül sokkal absztraktabb és nehezebb feladat, mint megtanítani a betűvetést, viszont az új korban erre is szükség van a boldoguláshoz. Nézzük meg röviden, mit jelentenek ezek és vajon mivel támasztja alá az állításait a szerző.

Kreativitás: nem csak az a kreatív, aki jól rajzol vagy meg tud írni egy szonettet. A kreativitás lényege, hogy képesek legyünk más nézőpontból szemlélni a dolgokat. A munkaadóknak olyan alkalmazottakra van szükségük, akik képesek önállóan gondolkodni, megoldani a felmerülő problémákat, újítani, új megoldásokat kitalálni.

Komplexitás: az életünk és az abban lévő jelenségek egyre összetettebbek, bonyolultabbak. A gyerekeket már egészen korán fel kell készíteni ennek a komplexitásnak a kezelésére, ami azt jelenti, hogy tudniuk kell kezelni a kétértelmű és bizonytalan helyzeteket is, amikor nem világos mit kell tenni, mivel azt nekik maguknak kell eldönteni és felvállalni a döntésüket. Nem jó, ha a fiatalok elvárják, hogy valaki megmondja nekik mi a feladat és, hogy pontosan mit kell csinálniuk.

Kíváncsiság: a jövő kiszámíthatatlan, halvány gőzünk sincs, hogy milyen lesz a munkaerőpiac 5, 15 vagy 50 év múlva, pontosan milyen tudásra is lesz szükség. Mégis, úgy tanítjuk a gyerekeket, mintha az elmúlt ötven évben nem lett volna érdemi változás és az iskolás tudásrendszer még mindig működne. E helyett a gyerekek kíváncsiságát kellene fejleszteni, hogy megtanulják, hogyan kell ismeretlen dolgokat felfedezni és megérteni, így felkészültebbek lehetnek a kiszámíthatatlan jövőre is.

Együttműködés: az iskola az egyéni tudást értékeli, a csapatmunkát sok esetben egyenesen bünteti. A munka világában néhány elszigetelt helyzetet leszámítva nincs kizárólag egyéni teljesítmény, mindannyian csapatban dolgozunk. Az oktatásnak már egészen kis kortól kezdve fel kellene készítenie mindenkit arra, hogy hogyan kell együttműködni másokkal, közösen célokat kijelölni és azokat elérni.

Amerika persze messze van, nekünk a magyar oktatási rendszerrel kell együtt élnünk, azt kell folyamatosan megreformálnunk, hogy hatékony maradjon, és naprakész tudást adjon a fiataloknak idehaza. A „globális, innováció- és információ vezérelte gazdaság” azonban azt is jelenti, hogy Amerika csak látszólag van messze, valójában ugyanabban a világkörnyezetben kell boldogulnunk, versenyzünk egymással.

Mint egy kisiskolás gyermek szülője én egyébként örülnék neki, ha a magyar iskolarendszer nem csupán a régi alapokra tanítaná meg a gyerekemet, hanem olyan túlélőkészlettel is ellátná, amely a bizonytalan jövőben is mindig segítene neki talpon maradni. Úgy érzem ehhez Richardson javaslata erősen megfontolandó…

Pintér Robesz

Amikor nyílt forráskódról, GNU/Linux-ról esik szó, előbb-utóbb előkerül a GNU General Public Licence, mint téma. Az egyik legtöbbet használt licencelési megoldás, amit a nyílt operációs rendszerek, programok fejlesztői választanak. Linus Torvalds élete egyik legjobb döntésének nevezte, hogy egy a licencet választotta a Linux rendszermag fejlesztéséhez.

Mit is tud ez a licenc és mitől olyan fontos? Miért vált ki féktelen haragot sokakból, akik versenytársként tekintenek a nyílt fejlesztői közösségre? Milyen hatása van az élet más területeire?

Először azt kell tisztába tenni, hogy a szoftver, mint szellemi termék, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik. Hasonló módon ahhoz, mint egy festmény, egy zenemű vagy akár egy könyv. A szerző meghatározhatja, hogy milyen módon lehet felhasználni a művét. Például egy kiadónak megengedi, hogy sokszorozza a művét és azt a piacon értékesítse. Egy szoftver alkotója pedig a klasszikus licencelési modellek szerint azt engedélyezte a felhasználóknak, hogy licencdíj fejében a szoftvert használhatják.

Ez nagyon fontos, mert amikor bemegyünk a boltba és megveszünk egy játékot, akkor nem a játékot vesszük meg, hanem annak használati jogát, a CD vagy DVD ebben az esetben csak arra szolgál, hogy eljuttassa hozzánk azt, aminek a használatához megvásároltuk az engedélyt. A jog nagyon sok eszközt biztosít a szerzőnek arról, hogy milyen feltételek mellett engedi művének sokszorosítását és felhasználását. Aki ezen felhasználási feltételeket megsérti, azok ellen bíróságon keresztül lehet jogorvoslattal élni.

Richard Matthew Stallman programozó gondolt egy nagyot és azt találta ki, hogy a kialakult licencelési gyakorlat indokolatlanul korlátozza a licencet megvásároló felhasználót, ugyanis általános esetben a felhasználónak nincs joga a forráskód megismerésére, módosítására vagy annak harmadik fél részére történő átruházására. Áttekintve a szerzői jogokra vonatkozó szabályozókat felismerte, hogy ha megfelelő felhasználási feltételeket teremt a szerzői jogi törvények alapján, akkor nem csak lehetőséget adhat a forrás megismerésére, módosítására és másokkal való megosztásra, de azt is előírhatja, hogy az így létrejött kódot csak az eredeti felhasználási feltételek szerinti licenccel lehet kiadni.

Ezt virális hatásnak nevezik, mert az eredeti szerző akarata érvényesül a származtatott művek esetén is. A GNU General Public Licenc volt az első, amelyik egy nagyon erősen korlátozó törvényi keretrendszerre építkezve kikényszeríti azt, hogy a szellemi alkotás és az abból származtatott művek mindörökre nyíltak maradjanak. Minél erősebb jogosítványokat ad a törvény a szerző kezébe, annál erősebben biztosítható a nyíltság.

Sokan úgy gondolták, hogy ez egy fából vaskarika és bíróságon nem lehet érvényt szerezni ennek a látszólag kifordított jogértelmezésnek. Erről jogelméleti viták zajlottak egészen az első GPL licencsértési perekig, ahol bebizonyosodott, hogy bíróságon ki lehet kényszeríteni a felhasználási feltételekben megfogalmazottakat. Jó néhány évvel ezelőtt mindennaposak voltak azok a perek, amelyeket a Free Software Fundation indított nagy gyártók ellen azért, hogy a termékeikben felhasznált GNU GPL licenc alá tartozó szoftverek általuk módosított forrását osszák meg az eredeti licenc szerint. A gyártók ezeket a pereket egytől egyig elbukták. Ezek után nem volt kétség afelől, hogy működik a licenc.

Az ítéletek kapcsán sokan mindenféle dehonesztáló jelzővel illették ezeket a virális licenceket, leginkább valami rusnya betegséghez hasonlították azokat, amik megfertőznek mindent. A harag érthető volt, hiszen akik nem voltak érdekeltek abban, hogy nyílt rendszerek jöjjenek létre látták, hogy a törvények további szigorítása egyben a nyíltság még erősebb kikényszerítését is magával vonja.

Az ötlet aztán fertőzött és egyre-másra jöttek létre a hasonló rendszerek. Az egyik legismertebb a Lawrence Lessig professzor által alapított Creative Commons alapítvány gondozásában létrehozott "Share Alike" (oszd meg hasonló feltételekkel) licenc, amit leginkább a zenei, irodalmi és képi művek alkotói használnak. Ennek különlegessége, hogy több szintű és célú felhasználást tesz lehetővé anélkül, hogy az eredeti szerző a szerzői jogairól lemondana.

Az ilyen fajta jogértelmezés főleg azokon a területeken válik majd egyre népszerűbbé, ahol egy érdekcsoport nagy mértékben szűkítené a mozgásterét a csoporton kívülieknek. Érdemes tanulmányozni ezeket a briliáns megoldásokat, mert nem csak programozók, magányos szerzők és jogfilozófusok számár lehetnek érdekesek ezek a megoldások.

A mindennapi életünkhöz fontos alapismeret következik most. Sokakban él még az a beidegződés, hogy amikor egy ügyet akarnak elintézni egy szolgáltató ügyfélszolgálatán, az bizonyára úgy történik, mint régen, amikor az ügyintéző – megnevezéséhez híven – intézte az ügyet teljes egészében. Nos, ezt a képet tessék szépen elfelejteni úgy ahogy van! A legeredményesebben úgy közelíthetünk a mai világban az ügyfélszolgálatokhoz, ha azokat a kávéautomatákhoz hasonlatos módon használjuk.

A kávéautomata tudniillik egy gép. Ha nem nyúlunk hozzá, akkor nem csinál semmit. Csak áll ott és várja, hogy valaki bedobálja a huszasokat és nyomkodja a gombjait. Magától nem csinál semmit. Sőt, néha az is előfordul, hogy bedobáltuk a pénzt, nyomkodtuk a gombokat és akkor sem történik semmi. Ilyenkor vagy segít egy újabb gombnyomás vagy nem. A régi pályaudvari automatáknál ilyenkor még az oldalba rúgás is segített… (Igen, adja magát a "csavar" a hasonlatban, hogy az italautomatáknak is van ügyfélszolgálata… végső esetben őket is fel lehet hívni. A múltkor pont így jártam, amikor a műsor felvétele után a Rádió egyik automatájából akartam egy ásványvizes palackot kinyerni, a masina azonban nem működött sehogy sem. Felhívtam az ügyfélszolgálatot, ahol udvariasan feljegyezték az adataimat – de utána nem történt semmi, soha többé nem hallottam róluk. 160 forintom és pár percnyi mobilhívásom bánta.)

De vissza a hasonlatra! Ha intéznivalónk van egy ügyfélszolgálattal, akkor képzeljük azt, hogy egy kávéautomata előtt állunk. Tehát nem ember-ember kommunikáció zajlik, hanem ember-gép kommunikáció. Annak ellenére, hogy a vonal túlvégén egy élő emberrel beszélgetünk, a helyzet valójában az, hogy a mai ügyfélszolgálatosok az esetek nagy többségében egy nagy rendszer részeként működnek (vagy pontosabban: dolgoznak). A rendszer egészében pedig bonyolult folyamatok, szerverek, érzékelők működnek.

Ráadásul a mai szolgáltatók sokszor nagy ügyféladatbázissal rendelkeznek, több tízezer/százezer vagy éppen többmilliós ügyfélkör panaszait kénytelen így vagy úgy kezelni - vagyis elvileg is képtelenség, hogy a telefonos ügyintézők ténylegesen nyomon kövessék az ügyeket.

Amikor tehát bejelentünk egy hibát, ne gondoljuk, hogy a vonal túlvégén az ügyfélszolgálatos szívén fogja viselni az ügyünket a folyamat végéig, a hiba elhárításáig. Ő felveszi a hibát, majd a következő fázis már a rendszer egy másik részén folytatódik: vagy egy gép vagy egy másik ember folytatja.

A legutóbbi műsorunkban digitális jogászunk, Dudás Ágnes mesélte el az internet hozzáférésének áthelyezésével kapcsolatos kálváriát. Meghívtam a műsorba Németh Attilát, aki ügyfél érdekképviselő menedzser volt a legnagyobb magyarországi távközlési szolgáltatónál, hogy világítsa meg számunkra, mi történik ilyenkor a háttérben. Ezután válaszolt arra a kérdésre is, hogy mit tehet a hétköznapi felhasználó, milyen lehetőségei vannak, ha az ügye elakad az ügyfélszolgálaton és láthatóan nem mozdul előre a megoldás felé?


Németh Attila: Én azt gondolom, hogy az ügyvédi felszólítás, levelezgetés, kártérítés érvényesítése hosszú távú célként elfogadható, de rövid távon biztos, hogy nem fogja megoldani a problémát. Ilyen esetre az ügyfeleknek a legbékésebb módozatot tanácsolom: udvariasan, de folyamatosan a szolgáltatót piszkálják annak érdekében, hogy a hibát, a panaszt a szolgáltató rögzítse. Mert ez azt jelenti, hogy a telefonos ügyfélszolgálatos a házon belül köteles a felettesének ezt jelezni. Lehet vezetői visszahívást is kérni: ez azt jelenti, hogy ha az ügyfél nem elégedett az ügyintézővel, akivel éppen beszél, akkor 24 órán belül annak a főnöke köteles visszahívni őt. Érdemes tehát az ilyen jellegű problémákat minél intenzívebben, de határozottan és – ismétlem! – udvariasan felszínen tartani. Nem az ügyfélszolgálatos tehet a kialakult helyzetről.

Szilágyi Árpád