Netidők Blogtársaság

A játéktervezés, a játékos gondolkodás játékkörnyezeten kívüli alkalmazását jelenti. Pontosabban az az eljárás a gamification, amikor munkakörnyezetben, munkahelyen, munkafolyamatok környezetének, eljárásainak a megtervezésekor a közösségi, csoportos játékokban már bevált, sikeres, hatékony eljárásokat vezetik be.

Ez az angol kifejezés már nemzetközi használatban van. Magyar környezetben előfordul a gamifikáció vagy gémifikáció kifejezés is, de jobbára a játékosítás kifejezést vagy a körülírásos játékszerű környezet szerkezetet használják. Használhatnánk a kissé erőltetett játékosítás vagy a nehézkes és kicsit pontatlan játékos/játékszerű környezet szerkezet helyett a munkaverseny kifejezést is, ez azonban egyértelműen a korai szocializmus időszakát idézi, ami jelenleg nem szerencsés.

Az angol gamification kifejezés előtagja, a game ismerős a magyar sportnyelvben is, hisz például a teniszben a játékot gyakran nevezzük angolosan game-nek. A végződését magyarra jellemzően az -áció végződéssel helyettesítjük. Némiképpen ellentmond a bevett magyarítási eljárásoknak, hogy előfordul a gamification alak írásos és nem a beszélt nyelvi formájának a magyarítása is, hisz a gamification kiejtése körülbelül így hangzik: [gémifikéjsön], így ehhez közelebb áll a gémifikáció, esetleg a rövidebb gemifikáció alak, mint a gamifikáció, ám az interneten, egy gyors keresés után előfordul a gémifikáció mellett a gamifikáció alak is.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Az elmúlt hetek híradásaiban többször felbukkant az Anonymus csoport neve, többek között azért, mert magyarországi szárnyuk is felhívta magára a figyelmet néhány, nagy visszhangot kiváltó akcióval. De valóban nagy volt a visszhang? Eljutottak-e ezek a hírek a hazai internetezőkhöz, és egyáltalán hallottak-e már az Anonymusról? Mit gondolnak a csoport tevékenységéről: szimpatizálnak-e velük, vagy épp ellenkezőleg? Ezekre a kérdésekre kereste a választ – a Petőfi Rádió Netidők c. műsorának felkérésére – az NRC április végén végzett felmérése, amelyből az is kiderült, a hazai netpolgárok fantáziájában hogy néz ki a tipikus hacker. A kutatási összefoglaló után az eredményeket kommentálja Keleti Arthur az Informatikai Biztonság Napja rendezvény főszervezője, a Netidők rádióműsor IT biztonsági szakértője.

A „hacker” azon szakkifejezések közé tartozik, amelyet a közbeszéd meglehetősen leegyszerűsítve, használ – a mindennapi nyelvben és a sajtóban is leginkább negatív kontextusban jelenik meg. A kifejezéssel egyébként szinte minden hazai internetező találkozott már, és nagy többségük (a netpolgárok 87 százaléka) úgy véli, tisztában is van a jelentésével. Jellemzően a számítógépes hálózatok, adatbázisok és internetes oldalak feltörését kapcsolják hozzájuk.

A legismertebb – és a közelmúlt híreiben gyakran szereplő – Anonymus csoportosulásról ugyanakkor csak a magyar internethasználók 55 százaléka hallott, és közülük is csak minden második tudja (vagy véli úgy, hogy tudja), hogy mi a tevékenységük lényege, célja. A netpolgárok kétharmada tehát vagy egyáltalán nem találkozott az Anonymus nevével, vagy ha találkozott is, nem igazán tudja mihez kötni őket. Érdekes ugyanakkor, hogy a hackerek hazai akcióinak híre több embert ért el, mint a csoporté. Az Alaptörvény átírásáról és a Jobbik honlapjának elérhetetlenné tételéről egyaránt a netezők egyharmada (a két akció legalább egyikéről pedig közel fele) hallott – köztük olyanok is, akiknek amúgy az Anonymus neve nem sokat mond.

A csoport tevékenysége némiképp megosztja a magyar internethasználókat. Bár csak 7 százalékuk szimpatizál velük, csupán minden ötödik netező ellenzi teljes mértékben a tevékenységüket. A többség tehát vagy felemásan ítéli meg a csoport működését (40% egyes akcióikat szimpatikusnak találja, másokat viszont nem), vagy egyáltalán nem tud ítéletet alkotni róla (a netezők harmadának nincs véleménye). A férfiak és a fiatalabbak egyrészt tájékozottabbak is az Anonymus tevékenységét illetően, mint a nők vagy az idősebb internetezők; másrészt előbbiek között a szimpatizánsok is nagyobb arányban fordulnak elő, mint az utóbbiak körében. Ezzel összhangban van az a – kissé talán meglepő – adat, miszerint az Anonymus-ügyben leginkább tájékozottak között több a szimpatizáns, mint az elutasító – igaz, a nagy többség ebben a körben sem csak feketén vagy fehéren látja a csoport működését.

Huszonéves egyedülálló férfi
De vajon milyen emberek tartoznak az Anonymushoz? Milyen lehet egy tipikus hacker? Bár jópár hollywoodi produkció alakíthatja a hackerekről kialakult képet, azért mindenképp izgalmas megnézni, egy átlagos internetező milyennek képzeli el őket.

Nos, abban gyakorlatilag az összes hazai netpolgár egyetért, hogy a tipikus hacker férfi, aki jellemzően a húszas, esetleg a harmincas éveiben jár, és egyedülálló. A nagy többség művelt, ugyanakkor saját tudásával kérkedő embernek képzeli, aki inkább liberális, mint tekintélyelvű, emellett viszont a felelőtlen címkét is többen ragasztják rá, mint a felelősségteljest. Abban már erőteljesebben megoszlik az internetezők véleménye, hogy a hackerek jellemzően sikeresek vagy inkább sikertelenek-e az életben, mint ahogy abban is, hogy közömbösek vagy nyitottak-e mások problémáira.

Az ellentmondásos megítélés abból is fakadhat, hogy a hackerek tevékenységének célja nagyon különböző lehet, és ezek társadalmi megítélése is jelentősen eltér egymástól. A számítógépes hálózatok haszonszerzés céljából történő feltörését, az adathalászatot szinte mindenki elítéli, ráadásul a jelenség a biztonságérzetünket is csökkenti: az internetezők kétharmada tart attól, hogy személyes hátránya, kára származhat egy hacker-támadásból.

Ugyanakkor ha más motívumok vannak a hekkelés mögött, az internetezők egy része sokkal elfogadóbb. Komoly biztonsági rendszerek öncélú feltörését (ami tulajdonképpen a hacker képességének egyfajta demonstrálása) a hazai netpolgárok egynegyede tartja valamennyire elfogadhatónak, míg azt, ha egy akció célja felhívni a figyelmet valamilyen vélt vagy valós társadalmi problémára (például a kifogásolt tartalom blokkolásával), már az internetezők közel fele képes tolerálni, sőt 20 százalék teljes mértékben el tudja fogadni az ilyen céllal történő hekkelést.

Kurucz Imre

A felmérést az NRC 2012. április 24-28. között végezte 1000 internet-használó online megkérdezésével. Az adatbázist az Millward Brown – TNS Hoffmann NOK kutatásának offline adataival súlyoztuk, így az a legfontosabb demográfiai ismérvek tekintetében reprezentatív a legalább hetente internetező 18-69 éves magyar lakosságra nézve.


Az IT biztonsági szakértő kommentárja
„Az emberek nem ok nélkül félnek a hackerektől.” – mondja a kutatással kapcsolatban Keleti Arthur, az Informatikai Biztonság Napja rendezvény főszervezője, a Netidők rádióműsor „biztonsági őre”.

„Az elmúlt pár év alaposan átrendezte a hacker közösségeket, az egyéni motivációkkal rendelkező, gyakran súlytalan és egyedül tevékenykedő hackerek után megjelentek a politikai vagy „közcélokat” szolgáló hacktivista csoportok (mint pl. az Anonymous), de a világ országai által „államilag finanszírozott” titkos hackercsoportok is. Ezek a szervezett csoportok több olyan adatlopásért, vállalati vagy állami rendszer leállításáért felelősek, amelyek közvetlenül hatnak az internetezőkre és az állampolgárokra ezért a biztonsági szakértők körében egyre többen gondolják úgy, hogy a hidegháború mintájára a világban ma aktív kiberháború zajlik, az önállóan vagy megbízásra tevékenykedő hacker csoportok és az informatikai védelemért felelős szervezetek között.”

Keleti úgy véli: „A kutatás visszaigazolja, hogy a felhasználók érzékelik az elmúlt évek növekvő hacker aktivitást mutató trendjét és ezt a vállalatok és az állami szervezetek ugyanígy a saját bőrükön tapasztalják. Ugyanakkor látható, hogy az internetezők tévesen ítélik meg az átlag hacker életkorát, amely a valóságban sokkal inkább 14-35 év között mozog és kérdés, hogy vajon milyennek gondolnák a hackerek valódi motivációit, amely sokszor adatok eltulajdonítása, az azzal való feketepiaci kereskedés vagy ipari- esetleg állami kémkedés vagy szabotázs.”

A biztonsági szakértő hozzáteszi: „Természetesen az IT Biztonsági szakma használja a hackerek tudását is, amikor a védelem megszervezését végzi. A védekezésben 5-10% szerep mindig jut az úgynevezett etikus hackereknek, akik ismerik a gépek és az internet használók titkait, de azokat szabályozott keretek között, jó célra használják fel.”

A Facebook felhasználók ezután az egészség rovatban bejelölhetik magukat szervdonorként, és erről értesíthetik barátaikat is. Egyelőre még csak az amerikai és brit felhasználók számára adatott meg ez a lehetőség. A döntésünk mellé még egy történetet is csatolhatunk. Az oldal egyúttal felkínálja a lehetőséget a hivatalos donorlistákra való feliratkozásra is.

Az akció célja hivatalosan a szervadományozók és a transzplantációra váró betegek közti kapcsolatteremtés megkönnyítése. Mark Zuckerberg elsőként jelölte be magát donorként. A fejlesztés okaként két korábbi okot emelt ki. A kezdeményezéshez egy, a barátnőjével való beszélgetésen adott ösztönzést, de sokat számított, hogy Steve Jobs is májátültetésen esett át 2009-ben.

A cél érthető, hiszen a sajtóközlemény szerint csak az  Egyesült Államokban 114 000 ember vár új szervre, és közülük naponta tizennyolcan halnak meg. Ennek ellenére orvosilag nincs sok jelentősége a kezdeményezésnek. Azokban az országokban, ahol engedélyezett a transzplantáció, kétféle szabályozás létezik. A régebbi módszer szerint csak annak a halottnak a szervei ültethetőek át, akik még életükben hivatalosan ehhez hozzájárulásukat adták. A modernebb szabályozás ennek az ellentéte, vagyis mindazok alkalmasak donornak, akik ezt még életükben hivatalosan nem tiltották meg. Ez ellen a közeli hozzátartozók tiltakozhatnak, ennek jelentősége a szabályozástól függően eltérő.

Emelett a legnagyobb probléma, hogy a Facebookon tett bejelentés nem tekinthető hivatalos nyilatkozatnak. Ugyanis semmi sem bizonyítja az adott tag személyazonosságát. Gyakorlatilag regisztrálhatunk bárki nevében, azonos nevűek között nem mindig lehet egyértelműen különbséget tenni. A fényképek sem jelentenek egyértelmű azonosíthatóságot, ráadásul sokan nem a hivatalos nevükön regisztráltak. Arról már nem is beszélve, hogy a nyitva felejtett, felügyelet nélküli alkalmazásba bárki belenyúlhat.

Akkor mégis mi az előnye? Egyrészt az, hogy a Facebook felkínálja a lehetőséget a hivatalos donorlistákra való feliratkozásra. Az ezeket a listákat kezelő szervezetek egyértelműen ellenőrzik a személyazonosságot, kiadják azokat a donorkártyákat, amelyeket tárcánkban tartva halálunk esetén megkönnyítjük a mentősök és az orvosok munkáját. A másik előnye, hogy a most felnövekvő nemzedékek számára természetesebb lesz a szervdonorság gondolata. Az olyan személyek, akiket szívesen követnek a fiatalok, ebben a kérdésben pozitív példaképként tűnhetnek fel. Nyíltan beszélnek róla, könnyebben válnak hivatalos donorrá, és kevésbé fogják letiltani ezt a lehetőséget mint saját haláluk, mint közeli hozzátartozójuk esetében.

Toochee, a Galaktikus

Az NRC Piackutató a Petőfi Rádió Netidők c. műsorának felkérése alapján megkérdezte a magyar internetezőket az újabb kormányzati szándékok szerinti új adók tervéről április utolsó hetében. Az eredmények ismertetése előtt fontos hangsúlyozni, hogy az online kérdőívek kitöltése idején még internetadóról is szóltak a híradások (de már felmerült, hogy csak telefonadót vezetnek be), így tehát csak a szándékok megítéléséről lehetett megkérdezni a netezőket. Az „internet- és telefonadó” tervéről lényegében minden netező hallott már ezekben a napokban is, és az adatok alapján igen erős az elutasítottsága, és sokkal kevésbé fogadják el, mint a már meglevő szolgáltatói különadókat.

Az eredmények:

- A netezők 94%-a hallott a sárgacsekk-adóról, és 81% számára egyáltalán, további 13% számára inkább nem fogadható el ez az adó.

- A megkérdezettek 95%-a hallott az internetadóról, és ez 86% számára egyáltalán, további 10% számára inkább nem fogadható el.

- Ha csak a telefonra vonatkozik az adó, akkor valamivel kisebb az elutasítás: 74% egyáltalán, 14% inkább nem fogadná el.

Mivel a fenti adók a szándékok szerint a szolgáltatókra 2010-ben kivetett különadókat váltanák ki, így a megkérdezett netezők az ezzel kapcsolatos kérdésekre is válaszoltak:

- A bankszektor különadóját jelenleg csak a netezők 23%-a tartja teljesen és 19%-a inkább elfogadhatatlannak (tehát a többség inkább elfogadja, sőt 25% teljesen azonosulni is tud vele!)

- A távközlési cégek adóját már a többség inkább elutasítja (28% teljesen, 27% inkább), de még itt is 45% az elfogadók aránya.

Az adatokra tekintve az látszik tehát, hogy míg a - jellemzően multinacionális - cégek különadóztatása inkább megosztotta a (netes) társadalmat, addig a netezők pénztárcáját közvetlenül érintő adózást egy emberként utasítják el.

Kurucz Imre

A felmérést az NRC 2012. április 24-28. között végezte 1000 internet-használó online megkérdezésével. Az adatbázist az Millward Brown – TNS Hoffmann NOK kutatásának offline adataival súlyoztuk, így az a legfontosabb demográfiai ismérvek tekintetében reprezentatív a legalább hetente internetező 18-69 éves magyar lakosságra nézve.

„Okostelefon osztály” (smartphone class), „csipegető kultúra” (snacking culture), „közösen egyedül” (alone together) és „zombi apokalipszis”. Az elmúlt pár hónapban ezt a néhány új fogalmat tanulgatta az okostelefon társadalmi hatásaival foglalkozó hazai közönség. Mind ugyanarról szól, de míg az első kettő a dolog fényesebbik oldalát ecseteli, a második kettő az árnyakat vetíti előre. Az okostelefon ugyanis egyre nagyobb hatással van az életünkre, aminek nem csak pozitív, hanem negatív vetülete is van.

Az okostelefon osztályról az eMarketer napokban megjelent cikke szól. Az osztályt persze csak igen tágan értelmezve lehet használni ennek a 100 millió fogyasztónak a leírására, akiket csupán az köt össze, hogy mindannyian rendelkeznek okostelefonnal és azt folyamatosan használják is különböző tartalmak fogyasztására (always on, always consuming content). Ugyanezt a jelenséget illetik újabban csipegető kultúrának is (snacking culture), vagyis, hogy az okostelefon felhasználók minden hulladékidőben az okostelefonjuk után nyúlnak és kicsit nyomogatják. Játszanak vele, megnéznek egy videót, ellenőrzik a leveleiket és így tovább.

Egyre gyakoribb azonban, hogy az okostelefon már nem csak ezeket az üresjáratokat tölti ki, hanem a multitasking (párhuzamos tevékenységvégzés) révén ott is észrevétlenül helyet követel magának, ahol igazi hulladékidőről egyébként már nem beszélhetnénk. Például evés közben, meetingeken, barátokkal való találkozáskor... Vagyis mindig, amikor úgy érezzük, hogy csinálhatnánk valami hasznosabbat is az okostelefonunkkal aközben vagy ahelyett, amit éppen csinálunk, csinálnunk kellene. Ennek azonban az a következménye Sherry Turkle szerint, hogy már akkor is az okostelefonunkért nyúlunk, amikor együtt vagyunk és egymásra kellene figyelnünk. Tulajdonképpen együtt, közösen vagyunk egyedül, mert a helyett, hogy együtt lennénk, az okostelefonunkkal vagyunk. Mindennek fontos és súlyos következménye lehet a társas viszonyainkra, egymás meghallgatására és megértésére – de a munkára, kapcsolattartásra és még számos más dologra. Akinek nincs kedve vagy ideje elolvasni Turkle könyvét, vagy egy jó recenziót, annak ajánlom Turkle TED-es előadását, nagyon tanulságos és elgondolkodtató.

A jelenlegi folyamatokból úgy tűnik egyébként, hogy ahogy nő ennek az okostelefonos osztálynak a mérete világszerte, egy nagy zombi apokalipszis felé menetelünk (erről Lassi Kurkijarvi beszélt a Smartmobil konferencián), ahol az emberek egyre több időt töltenek a képernyőkre bámulva és kiszakítva a körülöttük lévő valóságból. Az okostelefonjaikkal és tabletjeikkel babráló emberek letompulnak a környezetükből érkező jelekkel kapcsolatban, zombikká válnak.

Mi a megoldás? Szerintem korai lenne még a vészharangokat teljes erőből kongatni, de azt sem mondhatjuk, hogy szimpla morális pánikról van szó. Ami biztos, hogy még meg kell tanulnunk együtt élni ezekkel az új készülékekkel. Neil Postman már 1990-ben figyelmeztetett, hogy az információs technológia – mint minden technológiai innováció – fausti alku: egyszerre ad és vesz el. Nem lehet kimazsolázni csak az előnyöket. De ez nem jelenti azt, hogy egyszerűen csak el kell fogadnunk a hátrányokat. Használjuk tudatosabban az okostelefont és kontrolláljuk, hogy mikor nyúlunk utána.

Pintér Robesz