Netidők Blogtársaság

Régen beszéltünk már a számítógépes vírusokról, de most itt egy igazi újdonság! Egy olyan óriási, 20 megabájtos és megdöbbentően fejlett vírusról van szó, amely képernyőképeket ment le és a számítógép mikrofonját és billentyűzetét is lehallgatja. A Netidők „biztonsági őre” Keleti Arthur beszélt a műsorban arról, hogy mekkora a baj? Hiszen a hagyományos vírusírtók nem fogják meg a kórokozót…

Keleti Arthur: Igazából nem teljesen vírus ez, mert amit most találtak a biztonsági szakértők, az leginkább egy kiberfegyverre hasonlít. A Stuxnet vagy a Dooku ehhez hasonló volt, ami hasonló jellegű alkalmazás volt. Ez az alkalmazás, amit úgy hívnak, hogy Flame vagy SkyViper (mindkét elnevezés létezik), nagyon komplex alkalmazás.



Ahogy említettük a bevezetőben, 20 megabájtos, ami szokatlan. Általában az ilyen méretű alkalmazások nem azzal foglalkoznak, hogy elrejtsék magukat azáltal, hogy nagyon kicsik, hanem annyira jól vannak elkészítve, olyan jó az architektúrájuk, hogy ez meg tudja őket védeni.

Annyira komplex az egész felépítése, különböző modulokat lehet betölteni, ráadásul távolról. Ezeknek a moduloknak a teljes feltöltésével képes elérni ezt a nagy méretet. A modulok feltöltését ráadásul védett kapcsolaton keresztül lehet végrehajtani, tehát https-en, illetve SSH-t is használ a rendszer, sőt az általa megfigyelt elemeket titkosított SQL adatbázisban tárolja, tehát még az sem fér hozzá, akinek a gépén tenyészik.

Állítólag már régóta velünk van. A legtöbb jelentés azt állítja, hogy 2010 óta létezik ez a valami, és már többször felfedezték a nyomait máshol is. Ahogy boncolják ezt az alkalmazást, az látták rajta, hogy a komplexitása alapján kizárt dolog, hogy ezt mondjuk hacktivisták készítették volna, akik sokkal egyszerűbb eszközökkel dolgoznak. Sőt, még valószínűleg a kiberbűnözőket is ki lehet zárni ebből a körből. Nagy valószínűséggel valamilyen nemzet által szponzorált kiberfegyverről van szó.

Önmagát fejleszteni nem tudja, viszont el tudja kerülni a különböző vírusírtókat, az olyan eszközöket, amelyek megpróbálják „őt” felfedezni és módosítja a saját kódját, ezért nagyon nehéz megtalálni. Emellett pedig olyan extra dolgokat fejlesztettek bele, ami szintén a nagy hálózatokban kémkedésre fejlesztett célt támasztják alá. Be tudja kapcsolni a számítógép mikrofonját, le tudja hallgatni a szobában zajló tevékenységeket, ezeket szintén rögzíti, titkosítva eltárolja, felküldi a szerverre, hogy ha szükséges. Be tudja kapcsolni a Bluetooth kapcsolatot is a számítógépen, sőt aktívan keres más Bluetooth eszközöket, illetve ha talál, akkor megpróbálja megfejteni, hogy azok micsodák és azon a módon is megpróbál terjedni.

Az már most látszik, hogy körülbelül hússzor akkora a kód mérete és komplexitása, mint amilyen az előzőeké volt és azokat is fél évig tartott megfejteni. Tehát most rávetette magát a közösség: folyamatosan boncolgatják, percenként látnak napvilágot az új feature-ök, az új érdekességek az eszközről.

Azért meg kell nyugtatni a hallgatókat, hogy valószínűleg otthon a saját számítógépükön nem fognak ilyesmit találni – nem lehetetlen, de valószínűleg nem fognak találni -, mert láthatóan ez az eszköz jóval nagyobb méretű hálózatokra tervezett és jóval nagyobb feladatokat végrehajtó valami, sőt, ugyan képes terjedni (megvannak az ehhez szükséges képességei), de az látszik, hogy a belépési pontja, ami egyelőre kicsit homályos a kutatók számára, az valószínűleg egy fizikai adathordozón, USB-n, vagy valamilyen más fizikai terjesztési módszerrel összefüggő technika, ami szintén azt mutatja, hogy mondjuk szabotázshoz, kémkedéshez, katonai kiberhadviseléshez használják.

Első hallásra (vagy látásra) a legtöbb embernek feltűnik ha egy kifejezés idegen eredetű. Az idegenség a nyelvi rendszerben a laikus nyelvhasználóban – éppen a feltűnőség miatt – különböző reakciókat válthat ki: van a teljesen elutasító, van a teljesen elfogadó, sőt már szinte sznob és van a beletörődő értetlenkedő, aki nem érti ugyan az idegen kifejezéseket, de kényszerűségből, kényelemből (?) használja. A nyelvhasználat során viszont a sztereotip vélemények ellenére minden tisztázódik és egyértelművé válik.

Mielőtt egy konkrét példán keresztül elemezném az idegen eredetű kifejezések beillesztésének, meghonosodásának módjait, le kell szögezni, hogy ami idegen forrásból van, az nem feltétlenül van a befogadó nyelv kárára. Axiómaszerű tény, hogy a nyelv folytonosan változik, és egyszerre zajlanak bővülő, bonyolódó és egyszerűsödő, mennyiségi csökkenéssel járó változások. A nyelvi változás pedig értéksemleges, se nem javulás, fejlődés, se nem romlás, leépülés (természetesen vannak ilyen irányú változások is, de most az élő nyelvekről tárgyalunk).

Az e-mail már legalább húsz éve használatban van a magyar informatikai terminológiában és a köznyelvben is, hisz ez az alkalmazás már régóta közismert és népszerű, tehát beilleszkedett a köznyelvbe. A beilleszkedés a beszédbe, a magyar nyelv fonetikai környezetébe igen könnyen ment, mert csupa olyan hangot és hangkapcsolatot tartalmaz, amely a magyar nyelvben is szokásos, könnyen ejthető. Az írásképben, a helyesírásban már okozott a kezdeti időkben némi zavart, mert az e- forma rendkívül szokatlan volt a magyar írásképben, de húsz év alatt megszoktuk. Ráadásul az írásképben történt egy változás, amelynek következtében egyre gyakrabban elmaradt a kötőjel az e után: email.

Ezentúl pedig megszületett a formai honosítás is, vagyis analógiásan, illetve fonetikailag átírt változatok is létrejöttek: pl. ímél vagy imél, esetleg hangcserével, analógiásan emil. Ezek a megoldások csak mérsékelten népszerűek, ám előfordulnak.

Jellegzetes módszer a rövidítés, amely során az idegenszerű e- előtagot egyszerűen elhagyjuk, így marad a mail [mél]. Azzal is magyarázható ez a folyamat, hogy manapság már igen kevés funkciója van az e- előtagnak, hisz alig ír már valaki hagyományos levelet, tehát a levél az nyilvánvalóan elektronikus, így nem is kell azt külön jelölni. Magyar szövegkörnyezetben az angol mail [mél] forma egyértelműen azonosítja az internetes környezetet.

A másik honosítási eljárás, amikor belső szóalkotással alkotunk az e-mail helyettesítésére szavakat: pl. a nehézkes, ám pontos elektronikus levél, a rövidebb, ám igen ritka villámlevél vagy villámposta. Ez utóbbiak már kissé erőltetettnek és megkésettnek tűnnek, hisz az e-mail már beépült a közhasználatba.

A honosításnak tehát egyszerre kell megfelelnie a praktikum, a könnyű kiejtés és az esztétikum követelményeinek, de semmiesetben sem mehet szembe a közhasználattal.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Elsőre nem is tudjuk eldönteni, hogy a mobiltelefon hátlapján mi is az a furcsa fém rátét:

Ha a telefont vesszük a kézbe, semmi különleges:

A hátlapja a furcsa:

Egy kis rejtekajtó:

Mögötte egy elektromos öngyújtó:

Őrület, nem?

Toochee, a galaktikus

Tegnap megnéztem az Álmodozások korát, Szabó István egy korai filmjét, amely a felnőtté válásról szól. A világmegváltó álmokról, a barátságról, a munkáról, az első alkukról, a szerelemről, a csalódásról (barátságban, szerelemben, munkában és egy kicsit az életben), az elmúlásról, a kitartásról és az összetartozásról. Remek film. Kár, hogy nem láttam hamarabb. Már a film közben, de a vége után méginkább azon járt azonban az eszem, hogy vajon a mai fiataloknak milyen álmok jutnak? Mi lenne a foglalkozása a főhősnek, az éppen frissen végzett elektromérnök Oláh Jancsinak, ha ma forgatnák a filmet? Mivel lehet(ne) ma megváltani a világot – vagy legalábbis megpróbálni – miről gondolhatják azt a fiatalok, hogy nyomot hagyhatnak vele a világban?

Persze számomra kézenfekvő a válasz, ami a ’60-as évek elején a rádió, a magnetofon vagy a hangtechnika volt, az 50 évvel később az internet, a számítástechnika vagy a mobiltelefon – legalábbis nekem (aki közel 15 évvel ezelőtt voltam annyi idős, mint a film szereplői). Abban viszont már nem vagyok biztos, hogy a most frissen végzett egyetemisták hasonlóan ambíciózusak és egyúttal naívak lennének, mint a film főhősei, tele világmegváltó álmokkal – ámbár ki tudja. Technokratának lenni azonban legalább annyira elfogadható választás lehet ma is, mint 50 éve. Miközben a világmegváltó politikai eszmék – mint amilyen a filmben éppen csak megjelenő kommunizmus – feltehetően teljesen elvesztették a fiatalok számára az összes vonzerejüket, a technikába vetett hit semmit nem vesztett a fényéből. Sőt. Továbbra is lehet hinni abban, hogy a technika képes jobb hellyé tenni a világot, lásd például a „Facebook forradalmat”, a kalóz pártok népszerűségét, vagy Assange és a Wikileaks harcát.

Továbbra is igaz az is, hogy a technika révén nyomot lehet hagyni a világban. Az internet és a számítástechnika adta nekünk például Mark Zuckerberget (Facebook), David Karpot (Tumblr) vagy, hogy hazai példát mondjak, Rátai Dánielt (Leonar3do) – ők a 21. század Oláh Jancsijai: olyan fiatalok, akik hittek valamiben, volt egy jó ötletük, keményen dolgoztak, nem alkudtak meg, nagyon ambíciózusak voltak és megcsinálták. Bár az Álmodozások korából nem derül ki, hogy a főhős ambíciói valóra válnak-e vagy az alkuk végül megalkuvássá válnak, azt gondolom, hogy miközben ma sem könnyebb egy fiatalnak felnőni, a lehetőségek mégis sokkal nagyobbak, ha valakinek a jó ötlete, kitartása és becsvágya is meg van hozzá.

Pintér Robesz

A Netidők 2012. május 28-i adásában olyan témákat idéztünk fel, amelyek a zene és a digitális világ találkozási pontjairól szóltak. Mindennek apropóját az adja, hogy a Petőfi Rádió most öt éve alakult át zenei rádióvá. Ezúttal az asztaltársaság nélkül Nagyistók Tibor beszélgetett Szilágyi Árpáddal, a műsort elindító rádióssal és megidéztek néhány momentumot a műsor múltjából, olyanokat, amelyek a zenéhez és természetesen a digitális világhoz kapcsolódnak.

1.)
A műsor szignálzenéjét 1998 és 2007 között használhatta, a zenei rádióba már nem hozhatta magával – mert egységes hangzást alakítottak ki. Az első felvételből az derül ki, hogy hogyan keletkezett a szignál, majd meghallgathatjuk, hogy a Netidők hallgatóit hogyan ihlette meg ez a zene…

2.)
A második bejátszásban egy közel 9 évvel ezelőtti adást idéztünk fel, a szenzáció ekkor az volt, hogy robotok énekeltek el egy dalt megdöbbentő minőségben...

3.)
A Netidők egyik legfontosabb témaköre volt a 90-es évek végén az MP3. Igaz, hogy ezt a formátumot és a hozzá tartozó hangtömörítési eljárást már évekkel korábban kifejlesztették a német Fraunhofer intézetben, de az igazi áttörés 1999 körül következett be. Ez év elején egy teljes adást ennek a témának szenteltek, mert érzékelhető volt, hogy a zene-terjesztés módszerei gyökeresen alakulnak át. Gőz László, aki akkor a Jazz + Az producere és a BMC kiadó vezetője is volt egy személyben, elmondta a véleményét.

4.)
A 2001. október 25-i adásban az derült ki, hogy a számítógép improvizálja a zenét! Ekkor volt először a műsor vendége MS3, vagyis ifj. Mester Sándor, akinek a neve nem az MP3-ra rímel. Szóval MS3 a feltalálója a Digimpro rendszernek, amivel a számítógép is képes zenét improvizálni, persze a legfontosabb zenei szabályok betartásával.

5.)

A Petőfi Rádió mai fiatal hallgatói számára meglepő lehet, hogy a mai „Petőfi-kompatibilis” zenészek, együttesek egy része annak idején a Netidőkben mutatkozott be. Ilyen például Tövisházi Ambrus is, aki akkor jelent meg a zenei életben az Amorf Ördögök nevű formációval. (De ebbe a sorba illeszkedik Zsagar Balázs a Yonderboi projekttel, és Dudás Marcell a Golden Army-val.) A bejátszásból kiderül, hogy Tövisházi Ambrus hogyan került a digitális világgal foglalkozó műsorba.

A műsorvezető Nagyistók Tibor, az adásszerkesztő Neltz János volt.
Programszerkesztő: Szilágyi Árpád