Netidők Blogtársaság

Olvasom a hírt, egy orosz lap szerint a Microsoft lehetővé teszi, hogy az általa nemrég felvásárolt Skype-ot lehallgathassák az orosz titkosszolgálatok, így elkerülik a betiltását az országban. A Vedomosztyi arról számolt be, hogy az amerikai társaság kész átadni az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálatnak (FSZB) az általa májusban felvásárolt Skype titkosítási algoritmusát. Amennyiben ez megvalósul, úgy a helyi hatóságok belehallgathatnának az internetezők telefonbeszélgetéseibe. A Microsoft várhatóan a Skype felvásárlásának lezárulta után nyújtja át a programkódot.

A hír természetesen gyorsan szétszalad, a kommentek alapján kapásból mindenki feltételezi a Redmonti cégről ezt a hozzáállást. Hamarosan Spányik Balázs cáfolja nekem a hírt. Elolvasta az eredetit, és kiderült félrefordításról van szó, a Microsoft a forráskódot hajlandó átadni.

Forráskód vagy titkosítási kulcs, nem mindegy. De a forráskódnak semmi köze a titkosítási kulcshoz. A forráskódból meg lehet állapítani, hogy mit is csinál valójában a program, de ezzel nem férünk hozzá a titkosításhoz.  A MS-nál évtizedes gyakorlat, hogy átadja a forráskódokat betekintésre bármelyik kormánynak, aki azt igényli. Biztonsági okokból ellenőrizheti, mit is csinál a program.

Akkor miért lett ez hír? Egyrészt valószínűleg nyár van, uborkaszezon, nincs miről írni. De ennek ellenére nem feledkezhetünk meg egy tényről: egy szoftver használata bizalmi kapcsolat. Megbízunk a szoftver gyártójában, hogy a program azt és úgy csinálja, ahogy azt kell. A szoftver védi az adataikat, és nem kerülhetnek harmadik fél kezébe.  Napjainkban egyre nagyobb probléma az adatbiztonság, egyre kényesebbek vagyunk a témára. Különösen érzékeny hír az, ha egy cég a beleegyezésünk nélkül, gyűjt, továbbít, vagy ad át adatokat. Akár másnak, akár a hatalomnak.

Ez a bizalom a MS esetében már 2000 táján megrendült, amikor egy „NSA-key” nevű változót találtak a Windows NT szervízcsomagjában. A Microsoft közleménye szerint ennek semmi köze a titkosszolgálathoz, nem egy hátsó ajtó.  Az "NSA key" feliratú kulcs azt jelöli, hogy a termék megfelel az amerikai export előírásoknak: az NSA technológiailag felügyeli az amerikai szoftverexportot, a kulcs pedig annak bizonyítására szolgál, hogy a termékben alkalmazott titkosítási szolgáltatások megfelelnek az előírásoknak. Ezt a bejelentést mindenki vérmérséklete szerint elfogadta vagy elutasította.

Azután 2007-ben a francia titkosszolgálat javaslatára megtiltották a francia kormánytisztviselőknek a BlackBerry készülékek használatát, mert attól tartottak, hogy az Egyesült Államok kémtevékenységének célpontjai lehetnek. A Le Monde szerint a francia elnöki és miniszterelnöki hivatal munkatársait arra figyelmeztették, hogy így küldött e-mailjeik külföldi kezekbe kerülhetnek, mert a BlackBerryk amerikai és brit szervereket használnak. Szemmel láthatóan nem bíztak saját szövetségeseikben.

Már a francia titkosszolgálat döntése (vajon saját tapasztalat alapján???) is sejteni engedte, hogy egy állam több féle képpen is nyomás tud gyakorolni cégekre, hogy hozzáférjen az őt érdeklő adatokhoz. Az egyszerű halandó nem sejtheti milyen megállapodások lehetnek a kormányok és a nagyvállalatok között.

Az  orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB, leánykori nevén KGB)  áprilisban felvetette a Skype, a Gmail és a Hotmail oroszországi betiltásának lehetőségét. Az illetékes kormánybizottság úgy döntött: a főhatóságok bevonásával alakítandó munkacsoportra bízza a kérdést és a javaslat kidolgozását október 1-re várja.

De vajon nyomást tud gyakorolni egy idegen ország? Valójában igen, ha azzal fenyegeti meg a céget, hogy kitiltja piacairól, ezzel nagyon komoly bevételektől fosztva meg a társaságot. Ekkora cégek (és ekkora piacok) esetében dollár százmilliókról beszélünk. Egy ilyen esetben csak a cégvezetés politikáján/tisztességén múlik, hogy engednek a zsarolásnak, vagy távoznak.

Mi lesz ennek a vége? Megtudjuk október 1-e után.

Tücsi, a galaktikus

Mi jut eszükbe a magyar internetezőknek erről a jelről? Az NRC friss kutatása szerint a Facebook által meghonosított like-gombról a felnőtt netpolgárok 17 százaléka asszociál magára a közösségi oldalra, míg a lájkolási funkció 28 százalékuknak ugrik be. Érdekes tehát, hogy a többség agyában valami mást hív elő a kép – tipikusan a felfelé mutató hüvelykujj tradicionális jelentéseit: az okét és egyéb pozitív visszajelzéseket.

Jelentős különbség figyelhető meg ugyanakkor a fiatalok és az idősebbek asszociációiban. Míg a 18-29 évesek 70 százaléka említi a Facebook-like vonulat valamelyik elemét, addig a negyven felettieknek már kevesebb mint egynegyede; ők elsöprő többségben a kézjel hagyományos üzeneteire gondolnak, annak ellenére, hogy aktív internetezőként ők is rendszeresen találkozhatnak az ikonnal.

A korcsoportok közötti különbség a like-gomb használatában is megmutatkozik, bár az kijelenthető, hogy szinte mindenki él a lájkolás lehetőségével. A Facebook-használók közel 90 százaléka legalább egy alkalommal lájkolt valamit az elmúlt egy hónapban, tízből négyen pedig rendszeresen kattintanak, ha valami elnyeri a tetszésüket. A fiatalok aktívabbak, és a nők körében is több mint másfélszer annyi szorgos lájkolót találunk, mint a férfiak táborában. Így nem meglepő, hogy a két végletet a húszas éveikben járó hölgyek, illetve az ötven feletti férfiak jelentik: előbbiek 56, utóbbiaknak viszont csupán 19 százaléka használja rendszeresen a funkciót.

És hogy mit lájkolunk leggyakrabban a Facebookon? Ismerőseink rövid posztjai vezetik a listát, de alig maradnak el e mögött a fotók és a megosztott linkek; sőt a közösségi oldal látogatóinak fele a közelmúltban legalább egyszer lájkolta valamilyen cég, márka oldalát (illetve az oldalhoz kapcsolódó aktivitást), 30 százalékuk pedig mások által megosztott reklámra dobott egy „tetszik”-et. Persze az ilyen, a marketingesek orcájára elégedett mosolyt csaló lájkok relatíve ritkábbak, így havi lájk-adagunkban csekély súllyal szerepelnek.

A felmérés rávilágított arra is, hogy az igazi „lájker” a Facebook határain túl sem feledkezik meg a tetszésnyilvánítás kattintós módjáról. A júzerek 12 százaléka hírek, cikkek, blogposztok esetén is rendszeresen lájkol, de további 46 százalékukkal is elő-előfordul, hogy él a beágyazott like-gomb kínálta lehetőséggel.

Kurucz Imre

Ez alkalommal egy kis léhaság következik a blogon: nem kell sokat olvasni (és nekem írni), hanem nézzünk jópofa videókat flancos számítógépekről! Az apropót adja mondjuk az IBM kompatibilis PC harmincadik születésnapja, avagy ki a fene gondolta, hogy 25-30 évvel később így fog kinézni a számítógép?

Kezdjük is rögtön Frankboy16 videójával, aki két évvel ezelőtt készített néhány nagynevű PC fotójából rajongói videót. Azok a dizájnok!

Ezután következnek az őrültek, akik számára a számítógép háza egyfajta lehetőséget jelent arra, hogy meglepő design hatást lehessen elérni velük. Íme tehát a csodálatos játékgépek, tessenek kapaszkodni, hihetetlen küllemű gépek következnek!

 

A világ legnagyobb képernyője következik, amely 75 x 13 képpontot képes megjeleníteni. Mindezt úgy, hogy egy stadionban a székekre leraknak egy-egy PC-monitort, szám szerint összesen 975-öt és ebből lesz stadionnyi kijelző. Látványos!

Szilágyi Árpád

Köztudomású, hogy az űrkutatás irgalmatlanul drága mulatság. Bár csak 200 kilométerre (Budapest-Pécs távolság) kell szállítani, azt sajnos függőlegesen. A szűkös raktér nem csak felfelé, lefelé is számít. Ennek esett áldozatul egy 8000 dolláros profi digitális fényképezőgép is.

Az utóbbi időkben divat lett, hogy az űrhajósok csekély szabadidejük egy részét arra áldozzák, hogy nem csak nézelődnek az ablakból, hanem fotózzák is a Földet, és a képeket megosszák az Interneten. Különösen jó képeket lehet készíteni, mióta átadták a kilátó kupolát.

Nikon 3DX (Fotó: Nikon)

Az űrhajósok ehhez a Nikon 3DX fényképezőgépet használják. Ez a professzionális digitális fényképezőgép 24 megapixeles képekből akár ötöt is csinál másodpercenként. (Gondolom népszerűségének az is az oka, hogy a Nikon véleményem szerint ingyen odaadja, pusztán a küldetés reklámértéke miatt.)

De a probléma ott jelentkezik, hogy nemcsak felfelé drága az út, hanem visszafelé is. Bár itt nincs óriási üzemanyag költség, de a visszatérő egység igen szűkös belső tere miatt csak a legfontosabb dolgokat lehet visszahozni. Ennek esett áldozatul Paolo Nespoli, olasz űrhajós gépe is, aki májusban csodálatos felvételeket készített az űrállomásról és az űrrepülőgépről. A földre csak a memóriakártya érkezett vissza, a méregdrága masina az orbitális egységben maradt, amely elégett a légkörben.

Amikor olvastam a hírt, egyből beindította a fantáziámat az általam oly irigyelt gép ilyen értelmetlen pusztulása. Rögtön elkezdtem gondolkodni, miért nem lehet az ilyennek valamilyen visszatérő kapszulát csinálni, amelyben sértetlenül földet érhetne külön. Gyorsan rájöttem, hogy ez a kapszula nagyságrendekkel többe kerülne, mint egy ilyen fényképezőgép. Hiába drága egy világűrbe feljuttatott készülék, visszahozni nagyságrendekkel drágább, mint egy újat venni. Így hát hiába minden irigység, az ilyen eszközöknek a légkörben elhamvadás a sorsuk. Mert földkörüli pályán keringve csak gyarapítaná az űrszemetek hosszú-hosszú listáját.

Tücsi a galaktikus

Egy barátom olyan lakásba költözött a budapesti belváros közepén, ahonnan a szolgáltató kikötötte az áramot és egy pereskedés miatt az egyelőre nem is kapcsolható vissza. Elgondolkodtam, hogy vajon milyen hatással lehet az ember életére, ha egy ilyen fontos közmű nélkül kell élnie.

Először is szögezzük le, hogy szerencsére meleg víz és fűtés van a lakásban, ezeket nem kapcsolták ki, tehát „csak” az áramot kell nélkülözni. Vegyük számba, hogy mit jelent ez. Először is, nincs világítás, tehát minden olyan helyiségben, ahol nincs ablak, csak ajtó, szinte mindig félhomály vagy teljesen sötét van (pl. fürdő, WC, kamra). Az ezekhez a helyekhez kapcsolódó tevékenységeket sötétben vagy zseblámpa mellett kell végezni. De így sem használható a mosógép, a villanyborotva, a hajszárító vagy a hősugárzó. Azokban a helyiségekben, ahol van ablak, napközben javarészt nélkülözhető az áram, ha a tevékenységünk nem igényel elektromos készüléket. Főzni például leginkább nappal lehet, amikor kint világos van, viszont így sem tudjuk használni a konyhában a mikrohullámú sütőt, az elektromos vízforralót, az árammal működő kávéfőzőt és nincs hűtő sem. A nappaliban nem lehet tévézni, az elemes zsebrádió vagy a máshol (például munkahelyen) feltöltött mp3 lejátszó viszont használható – amíg le nem merül. Ha besötétedik és olyasmit akarunk csinálni, amihez fény kell – például olvasni szeretnénk – akkor gyertyát vagy zseblámpát tudunk használni.

Mi a helyzet az információs és kommunikációs technológiák használatával? 10-15 évvel ezelőtt igazán gondban lettünk volna, ha áram nélkül szerettünk volna számítógépet használni és azon internetezni. Ma már viszont egy naponta a munkahelyen (vagy máshol) feltölthető laptoppal és mobiltelefonnal (vagy mobil stick-kel) akár fél napot is lehet otthon internetezni, anélkül, hogy rászorulnánk a 220-ra. Tehát minden este ülhetünk a gyertyafényes szobában és közben olvashatjuk a postr blogposztjait vagy böngészgethetünk az interneten.

Ahogy azonban a fentiekből kitűnhet, elég sok mindenről le kell mondanunk áram nélkül. Bár nem lehetetlen így élni, de sokkal inkább kötve vagyunk a nappalok és éjszakák váltakozásához, mint ahogy azt megszoktuk. Az áram hiánya egyaránt rányomja a bélyegét a tevékenységeinkre és az időbeosztásunkra (a napi rutinra), annak tervezhetőségére.

Persze ne higgyük, hogy áram nélkül élni kuriózum lenne – legfeljebb a magyar főváros közepén számít annak. Ha belegondolunk több ember élt áram nélkül a világtörténelemben, mint árammal és jelenleg is csak a fejlett világban ennyire kézenfekvő a folyamatos áramszolgáltatás a lakásokban (bár Magyarországon is tízezrek élnek áram nélkül, főleg tanyákon). Végeredményben tehát civilizációs függésről van szó, csak legtöbbször ezt nem vesszük észre, mivel az áram olyan közmű, amit természetesnek tekintünk – és véleményem szerint ez így is van jól. Sokkal inkább szemet szúr viszont a csak mostanában közművé váló infokom szolgáltatásoktól való függésünk és sokan szeretnek is szörnyülködni afelett, hogy egyesek „nem tudnak mobiltelefon vagy internet nélkül élni”. Nekik azt javaslom, hogy próbáljanak meg áram nélkül boldogulni néhány napig és rá fognak ébredni, hogy ők is ugyanúgy függők, csak ennek nincsenek tudatában.

Pintér Robesz