Netidők Blogtársaság

Sokért nem adnám, ha ezeket most a tárcámból pakolnám ki.

 Toochee, a Galaktikus

A biometrikus azonosítást nagyon hatásosan jelenítik meg a hollywoodi produkciók, gondolhatunk például a Különvélemény c. Spielberg sci-fire, amiben a Tom Cruise által alakított főhős kifejezetten egy orvoshoz megy el, hogy a szemgolyóját cserélje ki, hiszen az alapján azonosítják őt be a rendőrök és robotjaik. Persze elkerekedett szemekkel ma már nem kell tekintenünk a biometrikus azonosításra, hiszen az ujjlenyomat- és retinaazonosítást már ismerjük. New York-ban most egy olyan tenyérfelismerő megoldást vezettek be egy kórházban, amely a pácienseket a tenyerük erezetének mintázata alapján ismeri fel és egyértelműen azonosítja őket. Keleti Arthur, a Netidők biztonsági őre segít eligazodni a témában.

Ez a tenyér-felismerési módszer, pontosabban a tenyér erezetének felismerése valójában nem új technológia. Az az igazán érdekes, hogy miért van rá szükség. A fő oka az identitás-lopás nevű probléma, vagyis az, hogy bizonyos azonosítóknak a felhasználásával embereknek a személyiségét, adatait ellopják. Az egyszeri felhasználó ilyenkor azt mondja, hogy „Jól van, hát nem örülök neki, de hát vigyék! Most mit csinálhatnak a nevemmel?” Igen ám, csak azt mondják itt a jelentések, hogy körülbelül másfél millió amerikai állampolgár esett már egyértelműen áldozatául valamilyen kifejezetten egészségügyi identitáslopásnak, s utána ezzel visszaéltek.

Milyen visszaélésekre lehet gondolni? Például olyanra, hogy valaki a beteg nevében bizonyos gyógyszereket, sőt, drága gyógyszereket felvett. Vagy valaki egy gyógykezelést vett igénybe, ami nagyon drága. 2010-ben egy ilyen esetnek a kiderítése, a számlának a pótlása, esetenként átlagosan több mint húszezer dollárba került. Ez nagyon sok esetben a valódi tulajdonos paciensnek a zsebéből kifizetett összegekről szól, ahol neki vissza kellett pótolni azt az összeget, amit valaki ellopott és ő meg nem tudta bizonyítani, hogy ezt a számlát nem ő hozta össze.

Ugyanez a tanulmány azt mondja, hogy az ilyen kifejezetten egészségügyi identitáslopásoknak a 36%-a, családon belül, valamilyen családtag által következik be. 17%-ról nem lehet tudni, hogy milyen forrásból történt ez a lopás, 14%-nak egyszerűen ellopják valamilyen szolgáltatótól. Aztán van 6% phishing, amikor kiénekelték az illető szájából a biztosítási számot, és van 8% olyan, amikor levelezésben ment valahova, és a levelet elkapta valaki, aztán elkezdte felhasználni.

Ezek eléggé elrettentő adatok. Márpedig ez a technológia igen olcsó, és ehhez képest elég sok bajtól tudja megóvni magát az a kórház, ha elkezdi bevezetni a tenyérfelismerést. Évente nagyon sok millió dollárba kerülnek a kártérítési perek is, meg sok minden más is, azoknak a kórházaknak, akiknek regisztrációs hiba miatt vétenek valamilyen orvosi hibát, ami ahhoz köthető, hogy nem jól azonosították a beteget. És aztán olyan gyógyszert adtak neki, amit nem kellett volna, vagy rosszul kezelték. Ezt szintén kiküszöböli ez a rendszer. Egy másik érdekes példa az, hogy mi van akkor, ha meg se tudunk szólalni? Nem tudjuk elmondani azt a számot, nem találnak nálunk azonosítót, esetleg eszméletlenek vagyunk – ez az eszköz akkor is tudja azonosítani az illetőt egészen pontosan.

Az is érdekes, hogy az ujjlenyomathoz képest egy picit biztonságosabb, mert azért az ujjlenyomatokat már lehet hamisítani. A tenyérlenyomatot, illetve véna-erezet lenyomatot azért nem túl gyakran hagynak az emberek maguk után. Vagyis, míg egy ujjlenyomatot relatíve könnyű ellopni, hogy ha valakiéhez hozzá akarok jutni, a tenyér vénák mintázatát, meg a benne lüktető vért nyilván nehezebb. Úgyhogy összességében ez egy nagyon jó módszernek tűnik és mindenki azt jósolja, hogy ez rohamos tempóban el fog terjedni. Azt hallottam, hogy Japánban már az ATM automatáknál is elkezdték használni ezt a technológiát…

A legelső jelenség, amelyik fölkeltette a tudományos érdeklődésemet is, hogy miként írunk a weben, van-e valami olyan sajátosság írásbeliségünkben, amelyik a webhez köthető.

Gyakran vesszük észre, hogy a weben másképp írunk, mint papíron, tollal. Rögtön jegyezzük meg, hogy nem lehet általánosítani, hisz az interneten rengetegféle szöveget állítunk elő, és szinte mindegyiknek megvan a saját írásmódja stílusa. Az internetes írásbeliséggel kapcsolatban tehát vannak sztereotípiák, talán a legáltalánosabb, hogy az internetes írásbeliség szabálytalan, eltér minden hagyománytól.

Anélkül, hogy túlzásokba esnénk, nézzük a részleteket. Az írásbeliségre és így a nyelvhasználatra mindig is hatott az a környezet és technológia, amelyikkel az írásképet létrehoztuk. A fába, kőbe vésett írásjelek ék alakúak és nem gömbölyűek, mert a kemény anyagok, a rideg írószerszámok erre voltak alkalmasak. A vágott tollal írott betűk kalligrafikusak, vékonyodó és vastagodó vonalakkal jelentek meg, és a nyomtatás kezdeti formái is a kézírást próbálták utánozni. Majd a nyomdatechnika fejlődésével a betűminták egyszerűsödtek, és a könnyebb olvashatóságot célozták meg. A jelenlegi, számítógépes és internetes környezetben is természetes, hogy az írásmódunk alkalmazkodik ehhez a technológiához.

Ott figyelhetjük meg az internetes írásbeliségben a legjellemzőbb változásokat, ahol nagyobb az interakció, tehát a cseten, a messzendzserekben, esetleg az e-mailekben. Ennek az az oka, hogy ezekben a műfajokban nagyon gyorsan kell írnunk, és jellemzően személyesek vagy kisebb csoportos partnereknek szólnak ezek az üzeneteink. A üzenetváltás sebessége egyes messzendzser vagy cset diskurzusokban megközelítheti az élő, spontán párbeszéd sebességét, ám a billentyűkezelése az átlagos felhasználónak nincs olyan szinten, hogy követni tudja a beszéd sebességét. Ezért azokban a szituációkban, ahol megtehetjük, egyszerűsítünk az írásunkon. A cél jellemzően az, hogy minél egyszerűbben, minél kevesebb gondolkodással vagy minél kevesebb billentyűleütéssel tudjuk leírni üzeneteinket. Természetesen ezt az egyszerűsítést jellemzően nem tesszük meg, ha a műfaj, a partner, a téma, a nyilvánosság elvárásai megkövetelik az alapvető írásbeli szabályok betartását.

Az írás egyszerűsítésének egyik legjellemzőbb módja, ha úgy írunk, ahogy beszélünk, ahogy kiejtjük a szerkezeteket. Ez pedig nagy teret ad az egyéni, kreatív megoldásoknak. A gyakorlatlan írónak, billentyűzetkezelőnek egyszerűbb, könnyebb leírni egy kapkodó tempójú írott párbeszédben, amikor egyszerűen nincs időnk írni, azt, hogy tuggyuk+ h eccerű-e, mint azt, hogy tudjuk meg, hogy egyszerű-e. Ezt az írásmódot nevezem írott beszélt nyelvnek (először egy 1998-as konferencián definiáltam a fogalmat.)

Viszont az is természetes, hogy a helyesírásra, a szabálykövetésre, az írásbeli hagyományőrzésre érzékenyebb emberek számára ezek a beszédet, hangzást követő, szimbolikus írásmódok taszítóak, veszélyforrásnak tűnnek. Az igazság viszont az, hogy a nyelv, az írásbeliség folytonosan változó rendszer, és a szabályszerűségeket mi, emberek, nyelvhasználók alkotjuk, tanítjuk, módosítjuk. Nyilvánvaló, hogy a közérthető, egyértelmű írásbeliségnek fix, hagyományozódó szabályokra van szüksége, de a kreativitás is helyet kaphat, ha erre a partner is vevő, és a tematika is megengedi. A nyilvános közleményekben, a hivatalos, formális szövegekben mindenképpen célszerű a szabályokhoz alkalmazkodni, a kreativitást pedig hagyjuk az informális helyzetekre.

Bódi Zoltán

Tegnap összeszedtem egy blogposztban, amit leendő kis elsősként tudnia kell a lányomnak az iskolarendszerről, mielőtt belevág ebbe a 20-25 éves kalandba. A hét pont egyike azzal foglalkozott, hogy az iskola nem tanít meg mindenre, vannak dolgok, amiket a gyerekeknek maguknak kell megtanulniuk. Az állítás áll az informatika és az internet világára is igaz. De vajon mi az, amit egy gyereknek tudnia (kellene) ezen a téren és az iskolától jelenleg (a legtöbb esetben) nem kap(hatja) meg?

1. Tanuljunk meg gépírni: az iskolarendszerek világszerte hatalmas energiákat fektetnek az első néhány iskolaévben arra, hogy a diákok megtanuljanak kézzel írni. A felnőttek viszont munkájuk és mindennapi életük során a kézzel írt szövegek mennyiségének sokszorosát írják géppel. Mégsem tanítunk meg gépírásra szinte senkit. Miért?

2. Ne higgyünk el minden információt, amit az interneten megtalálunk: gyakori tévhit, hogy az interneten minden megtalálható, ráadásul megbízható információ, aminek hinni lehet. Minél hamarabb tanuljuk meg, hogy az interneten csak az található meg, amit oda valaki feltett, annál jobb. Mindennek van tehát forrása és szándék, amely a megosztáshoz vezetett. Meg kellene tanulnunk, hogy mi alapján tudjuk eldönteni, hogy valami hiteles, megbízható forrásból származik, ezért hihetünk neki.

3. Ami az interneten van, azt nem lehet csak úgy szabadon felhasználni – mi az a plagizálás: az előzővel szorosan összefügg ez a pont. Nagyon sok diák azt hiszi, hogy az internetről bármit szabadon összeollózhat és azt saját teljesítményként tüntetheti fel. A valódi alkotó folyamat ezzel szemben az, amikor a megtalált információt feldolgozzuk, elgondolkodunk rajta, hozzáadjuk a saját véleményünket is és a kettőt – amit találtunk, és amit gondolunk róla – jól elkülöníthetően jelenítjük meg. A plagizálás, amikor más munkáját sajátként tüntetjük fel, nem elfogadható.

4. Hogyan hozzunk létre értékes kreatív tartalmat és osszuk meg az interneten: meggyőződésem, hogy a web 2.0 beköszöntésével kiemelkedően fontossá válik az önkifejezésben, saját magunk megjelenítésében, énünk folyamatos megteremtésében az, hogy ki tudjuk magunkat fejezni az interneten. A mostani fiatalokra még erősebben igaz, hogy a boldoguláshoz tudniuk kellene, hogyan kell egy fotót elkészíteni és megosztani, hogyan kell hozzászólni egy fórum bejegyzéshez, hogyan kell videót készíteni és vágni stb.

5. Hogyan menedzseljük a digitális énünket a közösségi oldalakon: az előző ponttal szorosan összefügg, hogy az internet leginkább közösségi, személyek közti párbeszédre (interperszonális kommunikációra) használt terében, a közösségi oldalakon is elboldoguljunk. A világ sok esetben ezt látja rólunk elsőnek. A leendő barátnőnk/barátunk, az iskola, ahová felvételizünk, a leendő munkaadónk. Nem mindegy, hogy a digitális énünk mit sugároz rólunk.

6. Ami az internetre egyszer felkerül…: az előző pontból következik, hogy semmi olyat ne osszunk meg magunkról, ami későbbi életünk során kínossá válhat, amivel nem akarunk szembesülni és nem mutatnánk meg a világnak. Például soha ne osszunk meg szexuális tartalmú képet magunkról – senkivel, mert hamar az interneten végezheti és közröhej tárgyai lehetünk.

7. Hogyan kezeljük az internet sötét oldalát: végül, jó, ha tudunk róla, hogy az internetet nem csak jó célra lehet használni, vannak odakint szexuális ragadozók, rosszindulatú kortársak, bosszúra szomjazó szülők… Az interneten támadás érheti a személyiségünket, zaklathatnak minket, ellophatják az identitásunkat, feltörhetik a bankszámlánkat. Tudnunk kell, hogy milyen óvintézkedéseket érdemes tenni ezek elkerülésére, illetve ha ilyesmi ér minket, kitől kérhetünk segítséget, mit tehetünk.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy az iskola ezeket miért nem tanítja meg és, ha az iskola nem, akkor ez kinek a felelőssége? Nekem az az érzésem, hogy ezeknek a jó részét a saját bőrén, saját kárán ismeri fel a diákok egy jelentős hányada, míg sokan egyáltalán nincsenek tisztában számos pont igazságával. Nagyon meghatározó ebben a tanulási folyamatban a kortárs csoportok szerepe és egészen biztosan hatalmas a szülők, és kézzelfogható a tanárok felelőssége. Sajnos olyan készségekről van szó, amelyek 1-2 kivételtől eltekintve nehezen taníthatók iskolában, iskolás tudásként, tankönyvből – viszont a boldoguláshoz később a pályaválasztás, munkába állás idején is elengedhetetlenek.

Persze minden ilyen lista szubjektív, akinek van még a tarsolyában olyan téma, ami itt nem található meg, az ossza meg velünk kommentben.

Pintér Robesz

[UPDATE: a jelentés nem új, már korábban megjelent, bővebben a poszt utáni kommentben.]

435 oldal, 150 partnerintézet, 138 ország, 71 mérőszám, 10,5 mega és 10 év. Megjelent az INSEAD és World Economic Forum (WEF), 10., jubileumi jelentése a világ információs technológiai (IT) felkészültségéről (Global Information Technology Readiness – GITR). Az ún. readiness felmérések azonos módszertannal vizsgálják meg valamennyi, a vizsgálatban részt vevő ország IT felkészültségét, így remek lehetőséget adnak a méricskélésre és az összehasonlításra. Ezúttal a világ GDP-jének 98%-át adó 138 ország került be az anyagba.

Az idei jelentés három nagy részből épül fel, az elsőben tanulmányokat találunk az infokommunikáció fontosságáról, elmúlt tíz évéről és a jövőben várható fejlődésről. A második 150 oldal az egyes országok teljesítményét bemutató egy oldalas összegzésekből (country/economy profile) épül fel, végül az utolsó kb. 100 oldal a felhasznált adattáblákat mutatja be.

Az országokat rangsoroló lista ezúttal 71 faktort vett figyelembe, amelyek az egyének, üzleti szektor és kormányzat teljesítményét írja le és összegzi végül egyetlen számba, amely azt hivatott kifejezni, hogy az adott ország mennyire felkészült jelenleg az információs korszakra. Az egyes országok helyezése azon múlik, hogy milyen a környezet az infokommunikációs eszközök fejlődése és terjedése szempontjából (pl. szabályozás, nyitottság stb.); milyen mértékben felkészült és nyitott a társadalom az IT eszközök terjedésére; végül éppen most mennyire használja a három említett szereplő az IT eszközöket.

A lista élén megszokott módon a skandináv országokat, az USA-t és néhány ázsiai valamint nyugat-európai országot találni. Másodszor végzett az első helyen Svédország, de a top10-ben van Finnország (3.), Dánia (7.), és Norvégia (9.) csupán Izland (16.) csúszott ki onnan. Az első 20 között 11 európai országot találni, az északi országok mellett Svájc (4-ik) és Hollandia (11.) szerepelt a legjobban. Ázsiából Szingapúr (2.), Tajvan (6-ik) és Dél-Korea (10.) fért bele a top10-be. Japán a 19., míg Kína a 36. helyen található, India pedig a 48.. A legjobb dél-amerikai ország Barbados (38.), Afrikából pedig Tunézia az első 35. helyezésével. Közel-Keleten Izrael végzett az élen (22.), míg Kelet-Európában Észtország (26.) diktálja az iramot, Szlovénia (34.) és Csehország (40.) előtt. Magyarország éppen belefért a top50-be (49., hajszálra azonos teljesítményt nyújtva Indiával és Mauritiusszal) – az EU-tagállamok közül mögöttünk található Olaszország (51.), Lettország (52.), Lengyelország (62.), Görögország (64.), Románia (65.), Bulgária (68.) és Szlovákia (69.). Az összes ország közül Csád végzett a legutolsó, 138. helyen. (Aki szeretné jómaga is végigbogarászni az országok rangsorát az a jelentés XIX. oldalán, az ingyenesen letölthető PDF 21. lapján megteheti.)

Magyarország Kelet-Európában továbbra is a középmezőnyhöz tartozik – elmondható, hogy nagyjából tíz éve (mióta megjelenik az a jelentés-sorozat) nem sikerül előrébb lépni innen. A fejlődés persze folyamatos idehaza, de nem zárkózunk fel, hanem legfeljebb csak tartjuk az iramot – lassan azonban ennek is illik örülni. Az Unióban az utolsó harmad eleje táján állunk.

A jelentés legnagyobb részét az egyes országokról szóló ország-profilok adják. Megnézve Magyarország teljesítményét (PDF 236. oldal) azt látjuk, hogy 2009-2010 táján egy kisebb döccenés után romlott az ország teljesítménye, míg előtte egy magasabb szinten stagnált. Az egyre rosszabb helyezéseknél figyelembe kell venni, hogy folyamatosan egyre több ország szerepel a listában, de még így is érezhető, hogy lassacskán hátrébb sorolódunk. Ami azonban szemet szúr, hogy az ország „bizonyítványa” mennyire egyenetlen, néha a legjobbak, néha a legrosszabbak között találni minket és ez adja ki együttesen a közepes teljesítményt.

A 71 vizsgált területből két indexet emelnék ki (a legjobbat és a legrosszabbat): egy vállalkozás elindításához szükséges idő: 4 nap, amivel a világon a 6. legjobb helyezést érjük el. A másik pedig: Magyarország a 137. helyen található az adózás mértékét és hatását tekintve – vagyis az utolsó előtti helyen. Egy kivételtől eltekintve a világ bármely másik vizsgált országában jobb az IT adózási környezete, mint hazánkban – a szektort sújtó különadónak köszönhetően. Mind a két tényező másképpen nézett ki még pár éve, nehezebb volt vállalkozást indítani, de jobb volt az adózási környezet. Mindez azt mutatja, hogy van lehetőség javítani és rontani is a teljesítményünkön. Csak rajtunk áll. A GITR jelentés haszna, hogy mindehhez tükröt is tart, hogy lássuk miben vagyunk erősek, mik a gyengéink – sőt, azt is megmutatja, hogy a versenytársainkkal kapcsolatban mi a helyzet, igaz ők is látják rólunk ugyanezt.

Pintér Robesz