Netidők Blogtársaság

Pár napja olvastam a Figyelőben, hogy az első okostelefon az iPhone 2007-ben jelent meg. Persze tudom, hogy sokan úgy értelmezik az iPhone piacra dobását, hogy ez a lépés tette igazán divatossá az okostelefont. De az elsőség nem az iPhone-é. (A műsorban jómagam 2005 elején lelkendeztem, hogy végre szert tettem egy olyan mobilra, amely érintőképernyős és grafikus felületén elérhetők a személyi digitális asszisztens funkciói. És ez két évvel az iPhone megjelenése előtt volt.) Itt az idő tehát arra, hogy tisztázzunk pár dolgot az okostelefonnal kapcsolatban.

Kezdjük ott, hogy mit jelent az okostelefon kifejezés jelenleg. Hívjuk segítségül a Wikipédia szócikkelyét, amelynek első mondata ez: „A smartphone is a high-end mobile phone that combines the functions of a personal digital assistant (PDA) and a mobile phone.” Vagyis egy olyan csúcsminőségű (bár a „high-end” kifejezést szokás abban az értelemben is használni, hogy a „tehetősek által megfizethető”, azaz drága, speciális igényeket kielégítő) mobiltelefon, amely összekapcsolja a mobiltelefon funkciót és a PDA funkciókat. A PDA pedig azt jelenti, hogy egy olyan mobil eszköz, amely személyi információkezelőként (ún. PIM = personal information manager) működik, azaz elérhetőek benne a következő integrált funkciók: naptár időzíthető figyelmeztetésekkel, címjegyzék részletes adatokkal (nem csak telefonszám), e-mail (illetve más üzenetkezelő funkciók, például SMS, MMS, fax), jegyzetkészítési lehetőség, illetve most már nyugodtan az elvárt funkciók közé tehetjük a webböngészést és további programok telepíthetőségét is. (Az MP3-lejátszást, a fotókészítést és más multimédia képességet nem írja elő a definíció, de minden mai okostelefon tartalmazza ezeket is, tehát inkább jellemző többlet, mint elvárt funkcionalitás. Ugyanígy nem része a definíciónak az érintőképernyő sem.)

Tehát röviden: az okostelefon olyan készülék, amivel lehet mobiltelefonálni, webet böngészni, jegyzetelni, van benne a telefonnal összekapcsolt naptár, címjegyzék, e-mail program és más hasznos segédprogram.

No és most jön a döbbenet. Az első olyan készüléket, ami megfelel ennek a definíciónak, még 1992-ben mutatta be az IBM és a BellSouth a COMDEX kiállításon Las Vegasban. A készülék neve az volt, hogy IBM Simon és még meglepőbb, hogy ennek a készüléknek már érintőképernyője volt! Az első okostelefon tehát jövőre már húszéves lesz. Azt írják a róla szóló cikkben, hogy némi késlekedés után 1994-ben kezdte árusítani az Egyesült Államok 190 városában a BellSouth potom 899 dolláros áron. Nyilván ezzel még nem lehetett böngészni (hiszen gondoljunk csak arra, hogy a World Wide Web megszületésének évében „fogant” maga a készülék), és értelemszerűen e-mailezni sem volt képes, viszont az akkoriban divatos személyi hívókra (pager-ekre) lehetett vele elektronikus üzenetet küldeni, és telefax küldésére is alkalmas volt.

A manapság sokak által lesajnált/leírt Nokia dobta piacra 1996-ban az első olyan okostelefont, amely teljes PDA funkcionalitást kínált textwebes böngészéssel, e-mailezéssel. A 9000-es sorozatszámú készülék a Nokia Communicator termékvonal első darabja lett. Ez a készülék már magán hordozta a későbbi utódjainak alapvonását, a szétnyitható palmtop megjelenést, teljes QWERTY billentyűzettel. (Emlékszem, úgy emlegettük akkoriban, hogy mobiltelefonba épített számítógép, és egy Intel 386-os processzor működött benne a GEOS 3.0 operációs rendszerrel.) A Nokia később átállt a Symbian nyílt forráskódú operációs rendszerre, majd idén év elején jelentették be, hogy az okostelefonjaikkal átállnak a Windows Phone 7-es rendszerre. Majd meglátjuk, hogy időben döntöttek vagy már elkéstek a váltással…

Az angol smartphone (azaz okostelefon) kifejezést pedig először az Ericsson használta a GS88-as telefon koncepciójára 1997-ben. A folytatás már csak címszavakban: 2000-ben jelent meg az Ericsson R380-as telefonja, amely első piacra dobott mobil volt „smartphone” kifejezéssel megnevezve és Symbian operációs rendszerrel. Az 1990-es évek végén pedig egy sor más gyártó is megjelent olyan készülékekkel, amelyek már teljesítették az okostelefonokkal szemben támasztott igényeket: Palm OS, Blackberry OS vagy éppen Windows CE operációs rendszerrel.

A piac alapozása tehát megtörtént, 1992-től 2007-ig, amikor is bemutatták az első Apple iPhone-t, amely abban hozott igazi újdonságot, hogy multi-touch képernyője van és persze hozza az Apple legendás designját. És a marketing révén a hisztériába hajló divatot is, amely - tévedés ne essék! - egy pozitív jelenség, hiszen sokakkal megismertette az akkor már 15 éve létező okostelefon koncepciót...

A kifejezetten okostelefonokhoz készített nyílt forráskódú Android operációs rendszer első változatát pedig 2008-ban adták ki.

Érdekesség, hogy a PDA kifejezés használatában valóban az Apple céget illeti az elsőség, hiszen 1992-ben az akkori vezérigazgató John Sculley használta a PDA kifejezést az akkor bemutatott Apple Newton készülékre. (Steve Jobs akkor éppen nem dolgozott az Apple-nél, hiszen 1985-ben rúgták ki onnan és 1996-ban tért oda vissza. Elhozván a cégnek azt a páratlan sikerszériát, amely tragikus halálával talán nem ér véget, hiszen a hírek szerint egy négyéves tervet hagyott hátra kollégáira.)

Szilágyi Árpád

Az 1989-ben készült tíz éves távközlésfejlesztési program több szcenárióval is számolt a mobiltelefonok magyarországi elterjedését illetően. A legoptimistább forgatókönyv szerint 2000-re elérhetőnek tűnt a 26,1/1000 lakos mobiltelefon sűrűség – tehát a 2,6%-os penetráció. Ehhez képest a Hírközlési Felügyelet 2000. augusztusi adatai szerint a penetráció már év közben elérte a 26%-ot, tehát pontosan a tízszeresét a korábbi legmerészebb várakozásoknak. A mobiltelefon az egyik legsikeresebb és legelterjedtebb kommunikációs eszközzé vált Magyarországon is – párhuzamosan azzal, ahogy meghódította a világot.

A mobiltelefon „menetelése” folyamatos volt. Bár nehezen indult az első magyar rádiótelefontársaság (a Westel) – mivel alig találtak olyan bankot, amelyik hajlandó volt a hálózatépítés hatalmas költségeit előre, mintegy látatlanban megfinanszírozni – az előfizetések árusításának kezdetén (1990 októberében) a borsos készülékárak ellenére mégis hatalmas sor kígyózott az üzletek előtt. A sikeres indulást követően a hazai mobiltelefon története a mobiltelefon szolgáltató(k) számára sokáig az óriási kereslet és a folyamatosan fejlesztett technikai kapacitás határán való egyensúlyozásról szólt: úgy kellett árazni a készülékeket és a tarifákat, hogy a hálózat ne legyen túlterhelt és megfelelően kihasználják az erőforrásokat, miközben nem engednek túl sok felhasználót egyszerre a rendszerbe (a hőstörténethez érdemes meghallgatni a Vipcast vonatkozó adását). A mobiltelefon terjedése egy országban persze ennél jóval több dolgon múlik: az általános gazdasági helyzeten és teljesítményen, a vezetékes infrastruktúra és szolgáltatás kiépítettségén és elérhetőségén, a földrajzi korlátokon, a távközlési iparág állapotán, az árazáson, a kártyás-előfizetős díjcsomagok struktúráján, a technológiai szabványokon, a verseny mértékén, a nyújtott szolgáltatásokon és a kormányzati (szabályozási) politikán (Castells és szerzőtársai, 2007: 28-36).

Végeredményben az 1990-es induláskor tapasztalt hatalmas siker utólag jól magyarázható azzal, hogy a szabadon hozzáférhető telefon fontos árucikk (szolgáltatás) volt egy olyan korban, amikor még akár egy évvel korábban is politikai szempontok alapján osztották a telefonvonalakat és az Országgyűlés azon vitázott, hogy örökölhető legyen-e a beadott (vonalas) telefonkérvény. Sok helyen még évekkel a rendszerváltás után sem volt más lehetőség saját telefonra, mint a rádiótelefon. Ekkoriban ez még sokaknak a vonalas telefon alternatíváját jelentette csupán. Erről a közvetlen a rendszerváltás utáni helyzetről így ír – az akkor éppen Helsinkiben vendég-professzorként dolgozó – Nyíri Kristóf, a mobiltelefon kutatás hazai úttörője:

„Egyetemi vendégszobámból persze bármikor hívhattam bárkit, csak éppen feleségemet nem: otthon ugyanis telefon helyett telefonigényléssel kellett beérnünk. Így azután feleségem szokott volt engem felhívni, általában szombatonként. No nem Bogdányból, ahol a két nyilvános állomás rendszerint nem működött, hanem elkocsikázva a szentendrei főposta telefonfülkéihez, felszerelkezve rengeteg húszforintos érmével… Annak az évnek a nyarán értesültünk az akkor még nagyon új 0660-as mobiltelefon-lehetőségről, azaz a Westel Rádiótelefon Kft. (a „Westel 450) szolgáltatásáról. Júliusban megvettük a többkilós készüléket. Térerő a környéken alig volt, ha hívást vártunk, vagy hívni akartunk valakit, autóztunk néhányszáz métert felfelé a hegyen; de így is nagyot nőtt a komfortérzetünk.

Azután úgy 1993 tájt levelet kaptunk a Matávtól: tizennégy éve beadott kérelmünk immár teljesíthető, a telefont rövidesen felszerelik. A 0660-ast továbbadtuk. Számunkra – mint Magyarországon és Kelet-Európában annyian mások számára is – a mobil eleinte csak az elérhetetlen vezetékes telefon végre elérhető alternatíváját jelentette.” (Nyíri, 2010: 13-14)

Később persze, ahogy a vonalas telefon lassacskán az ország egészében hozzáférhetővé vált és a mobiltelefonok mérete is csökkent, miközben az ország hálózati lefedettsége nőtt, a mobiltelefon sem már csupán, mint a vonalas telefon helyetti kényszerű pótlék jelent meg. Ekkor vált a mobiltelefon azzá, ahogy ma is ismerjük, a folyamatos kommunikációt lehetővé tévő hordozható eszközzé, amely mindig nálunk lehet, amin mindig elérhető az ember és ő maga is bármikor bárkit felhívhat, ha a helyzet úgy hozza. A mobiltelefon beszerzésével kapcsolatos elsődleges motivációk persze eltérőek voltak, elsősorban a folyamatos elérhetőség és a váratlan helyzetek kezelése állt a középpontban. Hadd idézzem ismét Nyíri professzort, akinek az esete látszólag egyedinek tűnik, a készülék beszerzésének indoka mégis általánosnak tekinthető:

„1996-ban történt, hogy késő este a Dunakanyar egy sötétebb erdős táján feleségemmel autózva a motor egyszercsak leállt, még éppen félre tudtam gurulni az út szélére. Hogyan jutunk segítséghez? A helyzet nemcsak kellemetlen, de kicsit félelmetes is volt. Sok órába telt, mire hazavontattak. Másnap délelőtt vásároltam egy maroktelefont.” (Nyíri, 2010: 14)

Furcsa ezekről a távközlési korlátokról ma olvasni, amikor a nap 24 órájában hozzá lehet jutni előre feltöltött mobiltelefonhoz (például egy éjjel-nappal nyitva tartó üzletben), amivel gyakorlatilag azonnal lehet telefonálni és az embernek saját száma is van, amin felhívhatják.

Pintér Robesz

A bejegyzésben hivatkozott szerzők:

Castells, Manuel – Fernandez-Ardevol, Mireia – Linchuan Qiu, Jack –Sey, Araba (2007): Mobile Communication and Society: A Global Perspective. MIT Press, Cambridge – London.

Nyíri Kristóf (2010): Mobilvilág – A kapcsolat és közösség új élményei. Budapest, Magyar Telekom Nyrt.

Tegnapelőtti műsorunk hírsziporkái között mondtuk el, hogy már Magyarországon is elérhető az iTunes szolgáltatás. Jelenleg nem lehet tudni, hogy hány magyar felvétel lesz letölthető és a magyar tartalmat nem is tartják nyilván, nem lehet kiadóra, nyelvre, előadó nemzetiségére keresni. A feljutás viszont nyitott, egy egyszerű folyamaton keresztül bekerülhetnek az iTunes kínálatába a független kiadók vagy a szerzői kiadásban született hangfelvételek. Ez fontos lehetőség a magyar zenészeknek. Régóta hiányolják viszont a digitális zene és az Apple-világ rajongói, hogy nálunk is hozzáférhető legyen az iTunes. Kitzinger Dávidnál, az Artisjus hangfelvétel-engedélyezési osztályának vezetőjénél érdeklődtem, hogy mi változott meg most, ami megnyitotta az iTunes kapuit előttünk?

Kitzinger Dávid: Nem csak Magyarországon, hanem egész Kelet-Európában mostanáig nem volt elérhető az iTunes zeneboltja. Egyszerűen az iTunes most ítélte úgy, hogy ideje belépnie erre a piacra. Talán az euró bevezetését várták, talán, hogy a mobil és zenelejátszó eladásaik felfussanak. De az is lehet, hogy az Európai Bizottság noszogatása számított. Tény, hogy az európai piac a jogkezelés szempontjából tagolt, országonként kell a jogokat letárgyalni. Ez jól jön, amikor a vásárlóerőhöz igazíthatják az árakat, de rosszul, amikor hátráltatja az új piacokra való belépést. Az biztos, hogy az Artisjus részéről semmi akadálya nem volt a bevezetésnek. A korábbi években nem kerestek minket a szolgáltatás jogosításával kapcsolatban, tehát nem rajtunk múlt.



Szilágyi Árpád: Mi volt az Artisjus szerepe a tárgyalásokban?

Kitzinger Dávid: Ahhoz, hogy valaki belépjen a magyarországi szolgáltatási piacra bármilyen zenemű tartalmú tartalomszolgáltatással, megállapodást kell kötnie a dalszerzőkkel, akik műveivel pénzt akar keresni. Ezt az engedélyt az egyszerűség kedvéért a szerzők az Artisjus-on keresztül biztosítják. A jogdíj mértékében és az elszámolás rendjében kellett megállapodnunk. A szerzői jogi terület nemzetközi egységesedése a XIX. század végén kezdődött el, így mára elég egységesek lettek a kondíciók. Az iTunes ajánlata alapvetően mind szerkezetében, mind mértékében megfelelt a hazai tarifáknak. Egy nagyon alaposan átgondolt és kipróbált üzleti modellel érkeztek amivel könnyű volt dolgozni.

Szilágyi Árpád: Kivel volt nehezebb tárgyalni: az Apple-lel vagy a magyar kiadókkal? Vagy már kölcsönös belátás volt, hogy muszáj ebbe az irányba menni?

Kitzinger Dávid: A hazai kiadókkal az Apple tárgyalt. Mi az iTunes zenebolt ügyében csak az Apple-lel kellett tárgyaljunk a szerzők képviseletében. De úgy gondolom, hogy az érdekek nagyon is egy irányba mutatnak: mindenki nagy választékot felmutató, kényelmes legális szolgáltatásokra várt. A nagy egyezségeket már megkötötte a zenei iparral az Apple, és beigazolódott, hogy sikeres a modelljük.

Szilágyi Árpád: Hogy látjátok, az iTunes mellett meg tud élni a magyar piacon más fizetős letöltő hely is?

Kitzinger Dávid: Biztos vagyok benne. Az a la carte letöltős szolgáltatások az online zenei piacon belül is visszaszorulóban vannak, míg az előfizetéses streaming szolgáltatások teret nyernek. Az Apple csak egyetlen üzleti modell vitathatatlan bajnoka az online zeneterjesztésben. Külföldön van ahol az árakkal, van ahol a zeneszolgáltatás mellé épülő közösségi- vagy tartalomszolgáltatásokkal versenyeznek. Az iTunes nem kannibalizálja a piacot, hanem megteremti.

Az internetet gyakran képzelik úgy, mint egy álnév mögé bújt, azonosíthatatlan tömeg játszóterét, ahol mindent szabad és sokan vannak. Kétségtelen, hogy a webes térben a személyiség azonosítása első ránézésre nehéz kérdés, ráadásul az egyszerű felhasználó számára nem is mindig lényeges. Gondoljunk csak egy netes közösségre, egy fórumcsoportra, amelyben virtuális személyek gyűlnek össze, és nem mindig fontos a szereplők tényleges személyazonossága.

A nagy tömegben óhatatlan, hogy a netes közösségek tagjai fel akarják hívni magukra a figyelmet, és erre remek lehetőséget nyújt, ha a virtuális világ környezetében kihasználják, hogy a valós szeméyiségükkel nehezebben azonosíthatók. Hisz aki álnév mögé bújik, az könnyebben elszakad a valós világ szabályaitól, akár nyelvi szabályokról is lehet szó, akár viselkedési szabálykról.

A virtuális környezetnek az a másik lényeges kommunikációs jellemzője, hogy nem szembesülünk a tárgyi valósággal, így még akkor is többet engedünk meg magunknak alkalom adtán, ha azonosítjuk magunkat. Gondoljunk csak arra, hogy a fiatalok, a gimnazista korosztály mi mindent kiad magáról a közösségi oldalakon pusztán azért, hogy felhívják magukra a figyelmet. Ez egyébként általános biztonsági kockázatot is rejt, hisz hajlamosak vagyunk nem szembesülni az informatikai veszélyforrásokkal, kockázatokkal.

A figyelemfelkeltésssel, a kockázatos viselkedéssel összefügg a veszélyokozás, a normatívák megszegése. És amikor egy virtuális közösségben, pl. egy fórumcsoportban kommunikálunk, és ott normaszegést követünk el, beszólunk, trollok vagyunk, vagy efféle magatartást képviselünk, akkor pont a virtuális személyiségünk miatt remekül eltudjuk fedni a felelősségünket. Könnyű a webes térben úgy feltűnést kelteni, hogy nem szembesülünk a partnereinkkel, így a felelősséget is könnyebb elfedni. A figyelemfelkeltő stratégiával, az érvényesülési stratégiával tehát együttjár a felősséget elfedő stratégia.

Az itt a legfontosabb szabály, hogy azzal kell szembesülni, hogy a virtuális környezetnek saját szabályai vannak, amelyekhez alkalmazkodni kell, és ezek a szabályok nem mindig felelnek meg a tárgyi valósás szabályainak. És ebben a helyenként arctalan, virtuális világban hajlamosak vagyunk mindenáron kitűnni a tömegből, felhívni magunkra a figyelmet, Kérdés, hogy bármi áron megtesszük-e ezt!

Egy technikatörténeti sorozatban hallottam a következő történetet.

Valamikor a nyolcvanas évek végén egy Steve Pearlman nevű fiatal mérnök dolgozott az Applenél.  Jól haladtak a következő személyi számítógép építésével, amelynek már sztereó kimenete volt.  Ebben az időben még nagyon komoly kérdés volt, hogy egyáltalán mire lehet otthon használni a számítógépet, vagyis miért vegyék meg az emberek a drága, már nem csak játékra jó gépeket.

Egyik nap Pearlman fáradtan ment haza, lerogyott a kanapéra, és bekapcsolta a tévét. Épp a Star Trek – Next Generation sorozat egyik epizódja ment. Data parancsnok, a legénység android tagja, a kajütjében épp komolyzenét hallgatott kutatási célból. A komputer játszotta a felvételeket, sőt, egyszerre hármat.  

Pearlman egészen felvillanyozódott az ötlettől: zenét hallgatni a számítógépen.  Munkatársaival belevetette magát a munkába, és hamarosan megjelent a QuickTime 1.0, az első digitális zenelejátszó és konverter program. Így született meg a komputerből hallgatható digitális zene. A történet érdekessége, hogy az első bedigitalizált szám elfoglalta a teljes merevlemezt.

Pearlman milliomos lett, később megvált a cégtől és önállósította magát, újabb és újabb sikeres fejlesztések kötődnek a nevéhez. Az elmúlt években azonban már egy olyan projekten dolgozik, amely nagyon közel áll a szívéhez. Ez a készüléket is a Star Trek sorozatban látta. Úgy hívják: Holoszoba.

Toochee, a Galaktikus