Netidők Blogtársaság

Október elején készültem el az okostelefonok magyar terjedésével foglalkozó cikkemmel, ami az Információs Társadalom folyóiratban fog hamarosan megjelenni. A cikk alapján sorozatot indítottam a blog hasábjain, amiben röviden bemutatom az okostelefonok (mobiltelefónia) hazai elterjedtségét.

A téma számos piackutató cég érdeklődését felkeltette – mint egykoron az internet térnyerése – így gyakran látnak napvilágot felmérések a témával kapcsolatban. A terület fontosságát jól jelzi, hogy több kutatócég rendszeres felmérést indított a terület fejlődésének figyelésére, amit az érdeklődésen túl nyilván a piaci érdek is motivál: az okostelefónia és a mobil internet számos – nem csak a távközlésben érdekelt – cég számára kiemelt fejlesztési terület, számukra elengedhetetlenül fontos a friss információk, trendek ismerete, amiért hajlandóak áldozni is. Jelenleg négy cég rendszeres(nek tervezett) kutatásáról tudni (időrendben), amelyek közül nem mindegyik publikus:

• az Ipsos tavaly induló felmérés-sorozata, amelynek jómagam vagyok a kutatásvezetője és eredményeit a tavasszal megtartott okostelefonokkal foglalkozó konferenciákon „szoktuk” ismertetni,
• a GKIeNET 2010. júniusban indított kereslet és kínálat oldali felmérés sorozata, amelynek eredményeit egyelőre csak előfizetők láthatják, így itt sem mutathatjuk be az eredményeit,
• a Kutatócentrum először 2011 augusztusában megjelent e-Tech Reportja, amelynek része a Smartphone Report,
• és az NRC először 2011 szeptemberében bemutatott NRC-Médiapiac Kütyüindexe.

A későbbiekben ezek alapján tekintjük át a hazai okostelefon helyzetet, itt-ott kiegészítve azt más cégeknek szintén a témában folyt ad hoc kutatásaiból hozzáférhető publikus adatokkal.

Mivel idehaza az eredeti adatforrásokhoz meglehetősen nehéz hozzáférni – leginkább sajtóközlemények és konferencia-előadások érhetőek el – a mélyebb összefüggések vizsgálatakor elsősorban az Ipsos adatsorokra fogok támaszkodni, mint amelyek érthető okokból a leginkább hozzáférhetőek számomra.

A korábbi részben ismertetett definíciós eltérések csak az inkonzisztencia egyik, de nem egyetlen forrását jelentik. A felmérésekről szóló híreket olvasó laikusok (értsd a kutatásmódszertant kevéssé ismerők) számára továbbra is ellentmondásosak az adatok. 2011 tavaszán például a következő négy penetrációs adat volt hozzáférhető az okostelefonok hazai elterjedtségére vonatkozóan:

• IDC: 1,3 millió okostelefon (~15% a teljes felnőtt népességre vonatkozóan)
• NRC: 18% (18-49 éves, országos reprezentatív adat)
• Xallis Constulting: 20% (14 évnél idősebb, országos reprezentatív adat)
• Ipsos: 24% (18 évnél idősebb, internetezőkre reprezentatív adat)

Mindebből kiderül, hogy nem csak a nyers szám a fontos önmagában, hanem az is, hogy mire vonatkozik (kire reprezentatív) és mikor mérték. Ha ezekből a fentebbi mérésekből származó százalékokat a vizsgált célcsoport méretének ismeretében visszaszorozzuk az adott populációra, akkor azt kapjuk, hogy kb. 800 ezer – 1 millió ember használt okostelefont Magyarországon 2011 tavaszán.

Az IDC adat nem kérdőíves felhasználói felmérésen alapul, hanem eladási adatokon, így nem a felhasználók, hanem a készülékek számára lehet belőle következtetni (feltehetően benne vannak azok a készülékek is, amelyek azóta már fiókba kerültek, illetve amelyeket második készülékként használnak egy meglévő okostelefon mellett).

Az inkonzisztencia forrása lehet az okostelefonok terjedése is – vagyis, hogy azok nem az internetnél megszokott évi 3%-os növekedési ütemet produkálják, hanem annál gyorsabbat. Az NRC szerint „2011 augusztusában a hazai internetezők (a legalább hetente netező 18–69 évesek) 25 százaléka használt saját, további 1 százaléka pedig céges okostelefont”. Az Ipsos februári mérése ugyanerre a célcsoportra 2%-kal alacsonyabb adatot mutatott. Fél év alatt tehát 2%-os növekedést mutattak az adatok – ismerve a mobiltelefonok utolsó negyedévre vonatkozó eladási adatait (igen sokan vásárolnak karácsonyra új készüléket), várható, hogy 2012 tavaszára akár 30% körülire nőhet az okostelefonok penetrációja a célcsoportban.

A fentebbi adatoknak látszólag ellentmond a Kutatócentrum augusztusi felmérése, amely alapján az internetet legalább hetente használó 18-54 évesek harmadának van okostelefonja. A hírt közelebbről nézve kiderül, hogy egész pontosan így szól: „Minden harmadik internethasználónak van okostelefonja vagy okostelefon funkciókkal bővített hagyományos mobiltelefonja”, vagyis felfelé torzít a „felokosított” készülékek miatt. Sajnos a torzítás pontos mértékét nem ismerni. Mindent összevetve tehát minden negyedik 18 éves vagy annál idősebb internetező rendelkezik okostelefonnal.

Ami a jövőt illeti, mindhárom piackutató cég felmérései további lendületes növekedést jeleznek előre a következő egy évre. Az Ipsos 2011. februári mérése szerint az internetező 18 évesek és idősebbek 22%-a fog egy éven belül okostelefon készüléket vásárolni. A Kutatócentrum szerint „28 százalék tervezi, hogy még fél éven belül beszerez egyet” és az NRC szerint „az okostelefonnal még nem rendelkező internetezők több mint 2 százaléka biztos benne, további 15 százaléka pedig valószínűnek tartja, hogy három hónapon belül vesz ilyen készüléket”. Mindezek alapján nagyon valószínű, hogy az okostelefon piac robbanásszerű fejlődése előtt állunk Magyarországon 2011 őszén.

Az Ipsos mérése alapján okostelefonnal nem rendelkezőknek egyébként nagyjából a fele (47%-a) szeretne ilyen készüléket és kétharmaduk nem kíván 30 ezer forintnál többet erre az eszközre költeni, ami azt mutatja, hogy ha az új készülékek ára (akár valamilyen kedvező csomagban vagy akcióban a mobiltelefon szolgáltatóknál) ez alá a lélektani szint alá tud esni, akkor várható az eladások jelentős felfutása Magyarországon.

Pintér Robesz

A sorozat korábbi részei:

Az okostelefon terjedése I.: Nincs idő gondolkodni

A mobiltelefon terjedése Magyarországon: a kezdetek

Az okostelefon terjedése III: A mobiltelefon elterjedtsége nemzetközi összevetésben

Az okostelefon terjedése IV: az okostelefon fogalma

Pár hónapon belül a második kiöregedett műhold zuhant le a Föld felszínére úgy, hogy senki nem tudta megmondani, hogy a törmelékek hova fognak leesni. Az UARS műhold után ezúttal vasárnap hajnalban a ROSAT szatellit volt a soron következő vasdarab, ami „visszahullott a fejünkre”...

Szerintem a legtitokzatosabb körülmény, hogy a veszély előrejelzése ellenére sem az UARS, sem a ROSAT törmelékeinek becsapódási helyét nem tudták megmondani utólag sem az Origó cikke szerint...

Mint tudjuk, jelenleg is több ezer űreszköz kering a fejünk felett. Vajon ezentúl ez lesz, hogy 2-3 havonta egy-egy régi műhold a fejünkre esik?... Ki figyel a műholdakra és a technikai űrszemétre? Ez azért is érdekes kérdés, mert ha elképzeljük, a sokféle távközlési, GPS, katonai, csillagászati és egyéb funkciójú műholdakat, akkor bizony egy űrhajó felbocsátását ma már az  a körülmény is bonyolultabbá teszi, hogy akkor kell elindítani a rakétát, amikor a műholdak rétegén áthaladva egyik szatellit sem trafálja el az űrhajónkat…

A Wikipédia vonatkozó szócikke szerint az Egyesült Államok stratégiai parancsnokságának részét képező SSN (The United States Space Surveillance Network, vagyis Amerikai Világűrmegfigyelő Hálózat) követi az 1957-ben felbocsátott első műhold, a szovjet Szputnyik-1 óta a világűrbe került eszközöket (pontosabban a 10 cm átmérőnél nagyobbakat), jelenleg 8000 ilyen ember alkotta űreszközt követnek. Az SSN eddigi működése során 26 ezer objektumot követtek, azaz kb. 18 ezer eszköz a Föld atmoszférájába visszatérés közben szétesett és megsemmisült vagy a visszatérést „túlélve” becsapódott a Föld felszínén. A szöveg alapján a 8 ezer objektumnak csak 7 százaléka működő műhold (azaz kb. 560 műhold), a többi lényegében űrszemét.

A képen az űrszemét látható a Föld körül (grafikus illusztráció a NASA-tól)

A probléma mindezzel az, hogy nem minden űrszemét tér ám vissza a légkörbe, hanem egy bizonyos magasság felett már egyszerűen csak kering a Földünk körül.
Szóval van vagy 7400 nem működő műhold, vagy olyan tárgy, ami az űrrakéták felbocsátása közben maradt odafönn, mint hulladék…

Arról nem is beszélve, hogy az űrszemét darabjai egymással is ütközhetnek. Ahogy a Wikipédia szócikkben olvasható: „2009. február 10-én, a Szibéria felett 790 km magasan keringő műholdas kereskedelmi mobil távközlési rendszer részeként üzemelő Iridium műhold ütközött a Kozmosz-2251 műholddal, amely már egy évtizede használaton kívül van. Az amerikai megfigyelőhálózat mérései alapján a két összeütköző műhold kb. 600 darabra esett szét.”  Az ütközés után megmaradó nagyobb darabokat továbbra is figyelni kell, hiszen egy felfelé szálló űrrakéta nagyon komoly mértékben megsérülhet egy ütközés által.
Sőt, még gondolhatunk a csillagászokra is, akiknek a megfigyeléseit is befolyásolhatja a látótérbe kerülő űrszemét…

Mit lehet tenni? Sajnos, ha az elhasznált űreszköznek nincs használható hajtóműve, akkor már nem lehet az óceánba irányítani, hanem ellenőrizetlenül kering felettünk, ha csak nem szép lassan mégis visszatér a Föld légkörébe és leesik mint az UARS vagy ROSAT műhold.
Szóba jöhetne még az elromlott műholdak katonai fegyverekkel történő megsemmisítése, de ez jelenleg annyit tesz, hogy a Földről indított ballisztikus rakátával vegyék célba, ez pedig amellett, hogy iszonyatosan drága művelet, ráadásul veszélyes és környezetszennyező is. Ronald Reagan elnök 1983-ban meghirdetett csillagháborús tervéről sem lehet már manapság hallani, pedig a 80-as évek híradóiban hallhattunk arról is, hogy lézerfegyvereket próbálnak ki és a levegőben száguldó robotrepülőgépet úgy vágnak szét, illetve ketté… Nem kellene talán megvizsgálni az űrszemét megsemmisítése céljából a lézerfegyverek mai generációját?

Mindenesetre úgy tűnik, hogy ráférne a Föld légkörén túli környezetünkre is egy „nagytakarítás”.

Szilágyi Árpád

Október elején készültem el az okostelefonok magyar terjedésével foglalkozó cikkemmel, ami az Információs Társadalom folyóiratban fog hamarosan megjelenni. A cikk alapján sorozatot indítottam a blog hasábjain, amiben röviden bemutatom az okostelefonok (mobiltelefónia) hazai elterjedtségét.

Annak ellenére, hogy a mobiltelefon immár több mint két évtizedes múltra tekint vissza Magyarországon, mégis mondhatni, hogy ismét valami újnak a kezdetén állunk – ezt a véleményt részben osztják a mobiltelefon szolgáltatók is. Az újdonság forrása a mobil internet és az okostelefonok elmúlt 1-2 évben tapasztalt robbanásszerű fejlődése és térnyerése idehaza, párhuzamosan azzal, ahogy a nagyvilágot is meghódítják.

Ahhoz, hogy az okostelefon hazai terjedésével kapcsolatban érvényes állításokat tehessünk, először is tisztáznunk kell, hogy mit értünk okostelefon alatt. Ez nem pusztán szőrszálhasogatás, a definíciónak hatása van a mérésre (mit mérünk) és így a kapott adatokra is. Részben hasonló a helyzet, mint az ezredfordulón az internet mérésének kezdetén, amikor számtalan piackutató cég közölt adatokat az internet használókra és internet hozzáférőkre vonatkozóan, az adatok azonban látszólag inkonzisztensnek mutatkoztak, mivel eltértek a mérés mögött az internet használókkal kapcsolatos definíciós kiindulópontok. Ekkor az segített a helyzeten, hogy a piackutatók tisztázták egymás között a fogalmi eltéréseket és szakmai sztenderdet alakítottak ki – hasonló a helyzet most is. Egy fontos eltéréssel: míg az szinte minden internet felhasználó számára világos és egyértelmű volt 2001-ben, hogy vajon használ-e internetet, addig az okostelefon kapcsán sok felhasználó bizonytalan, hogy a jelenlegi mobiltelefon készüléke vajon annak tekinthető-e. Ennek az az oka, hogy az okostelefon fogalma az utóbbi közel tíz(!) évben folyamatosan változott, bővült. Meglepő lehet, de az okostelefonok már közel egy évtizede velünk vannak, az egyik első okostelefon készülék – amelynek révén egykoron én is megismerkedtem ezzel a kategóriával – a Nokia 3650 volt, amelyet 2002-ben kezdtek el árusítani. Ma már ezt a készüléket egyáltalán nem tartjuk okostelefonnak, pedig az akkori mobilokhoz képest hatalmas kijelzője volt, internetezni és e-mailezni lehetett vele, kamera volt benne, naptár, jegyzetfüzet és játékok… A felhasználók viszont az elmúlt négy évben – amióta az iPhone 2007-ben újra „feltalálta” az okostelefont és megújulásra késztette riválisait – megtanulták, hogy mindez „kevés” ahhoz, hogy okostelefonnak nevezhessünk egy ilyen készüléket. (Az okostelefonok történetéről lásd ezt a korábbi blogposztunkat!)

Az okostelefon fogalma körüli zűrzavar miatt tehát nem elégséges a piackutató cégeknek – amelyek a mérést végzik – egymással megállapodni (persze ez is szükséges feltétel a konzisztens adatokhoz), de feltétlenül szükséges, hogy a felhasználók is tudják, mit nevezünk okostelefonnak, hogy a saját készülékükről el tudják dönteni, vajon annak tekinthető-e. Ráadásul a válaszadóknak megbízhatónak, illetve következetesnek kell lenniük ebben a kérdésben. A legtöbb cég ezért a felmérései során „megtanítja” a válaszadókat arra, hogy mit jelent az okostelefon fogalma, mit tekintünk annak jelenleg (merthogy a fogalom további változáson mehet keresztül a jövőben).

Az Ipsos kutatásában emiatt a fogalmi zavar miatt 2010-ben nem is kérdeztük a felhasználókat arról, hogy vajon okostelefonjuk van-e, e helyett egy sokkal egyértelműbben eldönthető jellemzőre kérdeztünk rá: érintőképernyős-e a készülék. Abból indultunk ki ugyanis, hogy elég ritka, hogy egy telefon érintőképernyős, de nem okostelefon – bár fordítva kétségtelenül előfordul 1-2 modell esetében, ezek azonban nem igazán elterjedtek, így közel pontosan mérhető az okostelefon jelenség (vállalva, hogy bizonyos mértékben persze biztosan alulmérjük az okostelefonok elterjedtségét, viszont kizárható a felhasználók bizonytalanságából fakadó pontatlanság). 2011-ben már az okostelefont mértük az Ipsos mérésben is (megtanítva a válaszadókat a fogalom tartalmára) így az derült ki, hogy abban az évben 4%-kal mértük volna alul (20%, 24% helyett) az okostelefonokat, ha továbbra is az érintőképernyőre kérdeztünk volna rá.

2011-ben a következők alapján tekintünk egy készüléket okostelefonnak (az Ipsos 2011-es tavaszi okostelefon felmérése alapján):

„Az okostelefonok olyan fejlett, gyakran számítógépszerű funkciókkal is rendelkező telefonok, amelyek a telefonáláson kívül számos egyéb funkcióval is rendelkeznek: különféle alkalmazások tölthetők le és telepíthetők rájuk; e-mail és internethasználatra is alkalmasak; általában érintőképernyővel vagy teljes abc-t is tartalmazó (ún. QWERTY) billentyűzettel rendelkeznek.”

Ez alapján a legtöbb felhasználó egyértelműen el tudja dönteni, hogy a saját készüléke vajon okostelefon-e és a minimálisra szorítható a bizonytalanok aránya.

2011 folyamán a későbbiekben bemutatásra kerülő kutatásokat végző magyar piackutató cégek (Ipsos, Kutatócentrum és NRC) valamennyien bevezették, hogy az okostelefon penetráció mérésekor először meghatározzák a válaszadók számára, hogy mit tekintenek okostelefonnak.

Ez egyelőre nem jelenti még azt, hogy a definíciók konzekvensek. Az NRC például „azokat az internetezésre is alkalmas, érintőképernyős vagy teljes (QWERTY) billentyűzettel ellátott mobiltelefonokat tekinti okostelefonnak, amelyek saját operációs rendszerrel rendelkeznek, és amelyekre különböző alkalmazások tölthetők le.” A Kutatócentrum ezzel szemben tágabb megközelítést használ és az „okostelefon funkciókkal bővített hagyományos” mobiltelefonokat is beleszámítja saját penetrációs adatába, ami így jóval magasabb is ugyanazon célcsoportban, mint az Ipsos vagy az NRC vonatkozó adatai.

Pintér Robesz

A sorozat korábbi részei:

Az okostelefon terjedése I.: Nincs idő gondolkodni

A mobiltelefon terjedése Magyarországon: a kezdetek

Az okostelefon terjedése III: A mobiltelefon elterjedtsége nemzetközi összevetésben

A múlt héten én is jelen lehettem az idei Internet Hungary konferencián, amit 2000 óta szerveznek a Balaton partján, bár ezúttal már másodszor Siófokon tartották meg. Az egyik beszélgetésben elhangzott például, hogy az utóbbi egy évben a magyarországi médiapiac akkora mértékben csökkent, mintha a legnagyobb bevétellel büszkélkedő kereskedelmi tévé kivonult volna az országból. Ezért aztán most az az egyik legfontosabb kérdés, hogy miképpen lehet fenntartani az internetes tömegkommunikáció működését, ha a mai válságos időkben a cégek vagyis a hirdetők rákényszerülnek a marketing-büdzséjük csökkentésére – és hát legyünk őszinték: ezt tudják a legkönnyebben és leggyorsabban csökkenteni.

Évek óta hallunk a nagy (print-)kiadók szándékairól a fizetős tartalomszolgáltatások bevezetéséről, és jelentős sajtóvisszhangja volt a brit Times lépésének, amelynek nyomán 80%-kal csökkent az online látogatóinak a száma.


E szempontból érdekes a szlovák SME c. napilap online változatának egykori főszerkesztője, Tomáš Bella előadása, aki idén májusban indította el hazájában a Piano Media nevű szolgáltatást. Ez egy olyan ún. fizetési fal (paywall) megoldás, ami nem csak egy lapra terjed ki, hanem a legjelentősebb szlovák online médiumok összefogásával jött létre. Tehát a három nagy napilap (Hospodárske noviny üzleti napilap, a Pravda és az SME), egy sport napilap és jónéhány tematikus portál szállt be a közös üzletbe és csak néhány ingyenes hírforrás maradt meg. A felhasználóknak havi 3 euróba kerül az a hozzáférés, amivel a szlovák online média jelentős részéhez hozzáférnek.



Tomáš Bella a prezentációjában megmutatta a bevezetés előtti és utáni látogatottsági adatokat, és ez alapján az látszott, hogy nem csökkent érzékelhető módon a szlovák portálok látogatottsága. Szerinte ennek az egyik oka az, hogy majdnem a teljes online médiát lefedi a szolgáltatás, a másik pedig az, hogy a szolgáltatás ára igen visszafogott.
A modell nagyon hasonló a kábeltévék üzleti elvéhez és ezt az átalánydíjas rendszert Tomáš Bella szerint az olyan saját nyelvi kultúrával rendelkező kis országoknak jó megoldás, mint akár Magyarország is (de nem igazán alkalmas a nagy országok számára, mint az Egyesült Államok). Szerinte meg kell értetni az internet-felhasználókkal, hogy a tartalom előállítása nincs ingyen.

Az előadást követő kerekasztalbeszélgetésben a hazai kiadói világ fontos szereplői (HVG, Ringier, Figyelő, Origo) arról beszélgettek, hogy milyen esélyei lehetnek a hasonló rendszer hazai bevezetésének. A HVG kiadó képviseletében Szauer Péter elmondta, hogy az internet-felhasználók jelenleg is fizetnek a szolgáltatójuknak az internet használatáért és e használat igen jelentős része a kiadók által létrehozott tartalmak fogyasztása, így tehát felvethető az is, hogy a szolgáltatók építsék be az árakba a tartalom előállításának költségeit. A magyar piacon mindenesetre van már részleges fizetési fal megoldás (pl. Kreatív, Napi Gazdaság, HVG), tehát jellemzően tematikus oldalak szigetszerű megoldásairól van szó. Nem volt érzékelhető mindenesetre az, hogy a magyarországi média olyan típusú összefogásra készen állna, mint ami a szlovák Piano rendszer elindításához szükséges volt.

Tomáš Bella egyébként azt mondta, hogy 2012-ben szeretnének a Piano Media szolgáltatással megjelenni Magyarországon.

Szilágyi Árpád

Október elején készültem el az okostelefonok magyar terjedésével foglalkozó cikkemmel, ami az Információs Társadalom folyóiratban fog hamarosan megjelenni. A cikk alapján sorozatot indítottam a blog hasábjain, amiben röviden bemutatom az okostelefonok (mobiltelefónia) hazai elterjedtségét.

A mobiltelefon húsz év alatt – 1990-es bevezetése óta – szinte teljesen elterjedt Magyarországon. 2011 augusztusában 117 előfizetés jutott 100 lakosra (NMHH adat) és ténylegesen a lakosság körülbelül 80%-a rendelkezett mobiltelefonnal.

A közhiedelemmel ellentétben nincs mindenkinek mobiltelefonja hazánkban. A 117%-os „penetrációt” az adja, hogy sokaknak van kettő vagy esetleg három működő készülék a tulajdonában, az adat tehát a hívásfogadásra képes aktív SIM kártyák számát mutatja. Az igazság az, hogy minden ötödik magyarnak nincs mobiltelefonja. Nyilván ezek között sok a készülékhez a szülők szerint túl fiatal gyermek; a vonalas telefonnal rendelkező és legtöbbnyire otthon lévő idős ember; azok a kispénzű emberek, akik nem engedhetik meg maguknak még a mai árak mellett sem, hogy mobiltelefont tartsanak fent; végül azok, akik valamiért egyszerűen csak nem szeretnének mobiltelefont.

A mobiltelefon idehaza az egyik legelterjedtebb kommunikációs eszközzé vált. Az eszköz terjedése az elmúlt tíz évben (2000 és 2010 között) követte a kelet-európai trendet, viszonylag alacsony bázisról nagy lendülettel 2008 körül jutott a csúcsra és azóta nem változott érdemben (az utóbbi 2-3 évben nálunk stagnált, a két bemutatott visegrádi országban enyhén emelkedett a penetráció). Két további, ezen a téren igen fejlett európai állammal összevetve (Olaszország és Finnország), azt mondhatjuk, hogy a tíz év alatt jelentős hátrányt sikerült ledolgozni, de az olló nem zárult be, sőt Finnország esetében tovább nyílt 2008 óta:

Forrás: ITU, 2010

A hazai 117%-os adat európai összevetésben nem számít egyébként különösebben magasnak, megfelel a kontinens átlagának, világviszonylatban viszont hazánk a legfejlettebbek közé sorolható:

Forrás: ITU, 2010

Európán belül viszont – ahogy az alábbi térképen is látható –, Magyarország nem tartozik a legmagasabb penetrációval rendelkező európai országok közé (a térkép a 2009-es állapotokat mutatja), hazánk a „középmezőnyben” foglal helyet:

Forrás: Wikipédia, 2010

Mindent összevetve elégedetlenségre semmi okunk sem lehet, a mobiltelefon elterjedése igazi sikertörténetnek tekinthető Magyarországon. De vajon mi a helyzet az okostelefonokat tekintve? Ezzel foglalkozok a következő részekben.

Pintér Robesz

A sorozat korábbi részei:

Az okostelefon terjedése I.: Nincs idő gondolkodni

A mobiltelefon terjedése Magyarországon: a kezdetek