Netidők Blogtársaság

Az egérrel kattintottunk, ha valamit el akartunk érni a számítógépünk képernyőjén, de elgondolkodtak már azon, hogy mit csinálnak az érintőkijelzőjükkel? Milyen szóval fejezzük ki azt az ujjunkkal végzett navigációs tevékenységet, amit a kijelzőn végzünk?

Image: tungphoto / FreeDigitalPhotos.net

Az érintőkijelzők kapacitív változatainak az elterjedésekor vált igazán jelentős nyelvi kérdéssé mindez, ugyanis ezek az eszközök hozták azt az újdonságot, hogy a felhasználó a grafikus felületen az ikonok, ábrák és menüpontok között segédeszköz (érintőceruza, egér stb.) nélkül, pusztán a saját ujjával végezhet tevékenységet. (Mellesleg ezzel az emberiség visszatért egy sok ezer évvel ezelőtti ábrázolási szokásához, amikor pusztán az ujjával rajzolt, mindenféle segédeszköz lékül.) A hagyományos számítógép-kijelzőkön a géphez csatolt perifériákkal, leginkább az egérrel végezzük a menüpontok, ikonok, szövegrészletek, gombok kiválasztását. Az érintőkijelzőkön a korábbi (rezisztív) típusokon érintőceruzával (stílussal) érintjük meg a megfelelő felületet, már itt is eltűnt az egérgomb megnyomásának a műveletéből származó kifejezés, a kattintás értelme, hiszen az érintőceruzával nem kattintunk, nem is lehet, pusztán rámutatunk, hozzáérünk a képernyő bizonyos felüléhez.

A kapacitív kijelzőkön viszont már az ujjunkkal manipulálhatunk, így a kijelzőre rátapintunk, megérintjük, esetleg az ujjbegyünkkel rákoppintunk (ám megjegyzem, hogy ezek a kijelző típusok inkább a finom érintésre érzékenyek, és nem minden műveletkor van szükség a koppintásra, van, amikor simítani kell a képernyőt, van, amikor egyszerűen elhúzzuk rajta az ujjunkat). Az semmiképpen sem mondható, hogy kattintanánk ezeken a felületeken, nincs mivel. Érezhető némi megnevezési bizonytalanság ezen a téren, hisz a grafikus felhasználói felületeken történő kiválasztást, kijelölést az egérrel végzett művelet alapján hagyományosan kattintásnak neveznénk. Ennek viszont itt nincs funkciója. Különböző kifejezésekkel próbálkoznak a felhasználók, leginkább a koppintás fordul elő, de használatos az érintés, a tapintás, a simítás és mindezek mellett a kattintás is. Ez utóbbi azzal magyarázható, hogy bár funkcionálisan értelmezhetetlen ebben a helyzetben, de annyira elterjedt már az informatikai környezetben ennek a műveletnek a megnevezésére ez a szó, hogy az alapjelentése elhomályosulhat.

Bódi Zoltán

Mindig abban reménykedem, hogy amikor egy-egy hír napvilágot lát a mesterséges intelligencia sikeréről - az IBM Deep Blue-gépének sakkgyőzelme Kaszparov felett, a Sony robotkutya-válogatottjának csapatban (!) focizása és ilyesmik -, valójában a SAJÁT intelligenciánk működéséről, technikájáról, szerkezetéről kaphatunk jobb képeket.

90 szerver, 3 ezer processzor, 200 millló oldalnyi, közelítőleg 1 terabájtnyi szöveg mint kiindulási alap ...az eredmény: győzelem egy műveltségi vetélkedőben, nyertes a Watson, az IBM legújabb számítógép-kisérlete.

A siker alapja, a HVG cikkének adatai szerint legalábbis, egyértelműen gyorsaság-béli, a rendszer 80 billió (!) művelet elvégzésére volt képes másodpercenként.

Ugyan a tudósítás csak érinti, de igen érdekes az is: valójában miből is állt maga a vetélkedő. Humoros, rejtvényes leírások alapján kellett kitalálni a megfejtéseket, magyarán: sokat nyomott a latban a minél szélesebb asszociációs mező megléte. A Watson viszont nem tudta a nyelvet - szemben humanoid ellenfeleivel -, ez szintén része volt a kísérletnek. Ugyanakkor "felkészítői", fejlesztői semmit nem bíztak a véletlenre, kiindulási alapként többek közt a komplett Wikipédiát, teljes filmforgatókönyveket, Shakespeare összes művét és a New York Times - más források szerint a The Wall Street Journal - utolsó tíz évfolyamának teljes, ám abszolút rendezetlen anyagát zúdították az elektronikus agyba.

A siker ténye azért is elgondolkodtató, mert a Watson - mint olvashatjuk a híradásokban - folyamatosan fejlődőtt a "szövegértésben" és válaszadásainak minőségében. Mondhatjuk: egyfajta tanulási folyamat modellezését - vagy talán magát a tanulást (?) - produkálta viharos gyorsasággal. Érdekes kérdés lehet ezek után, tudva, hogy hatalmas, rendszerezetlen adatbázisból, extra nagy számítási teljesítménnyel, de mégsem új metódus alapján vagy forradalmian új szerkezetű géppel, mondhatni "hagyományos" keresés eredményeként születtek a - helyes - megfejtések: a mesterséges intelligencia győzelméről beszélhetünk-e vagy sem, illetve: fenntarthatóak-e hiedelmeink az intelligencia mibenlétéről, egyáltalán: mit gondolunk ezek után erről, leginkább magunkról, saját intelligenciánkról és tanulási folyamatainkról.

Vajon meglelhetjük-e az utat, vagy legalábbis az ösvényt a SAJÁT intelligenciánk megértéséhez vezető rögös úton, látva a Watson sikerét? Van-e "isteni sugallat" az emberi folyamatban, vagy a dolog nem más - a Watson sikere alapján úgy tűnik: nem -, mint kellő mennyiségű információ mechanikus átfésülésének nagyságrendileg újabb magaslata, mely bennünk is hasonló módon folyik, és e közel terabájtnyi anyag valójában minden egyes ember rendelkezésére áll valamilyen formában, az afrikai falvaktól a Wall Streetig vagy a Harwardig.

Természetesen további izgalmas kérdések merülnek fel. Elképzelhetőnek tartjuk-e, hogy bárki a földi haladók közül e terabájtnyi "Watson-infónak" akárcsak töredékét is ténylegesen olvasta volna? Mi állt emberi ellenfeleinek rendelkezésére a vetélkedőben? Ennek alapján ugyanis a győzelem nem is annyira meglepő, a műveltségi vetélkedők versenyzői kétségbeejtően hülyéknek tűnnek informáltság tekintetében a Watsonhoz képest. Izgalmas belegondolnunk, hogy egyáltalán bárki képes lenne-e VALÓJÁBAN a Watson teljes adatbázisát megtanulni és ha igen:  ehhez mennyi időre lenne szüksége, elég lenne-e hozzá pl. az életének a hossza.

Ennek fényében viszont az az érdekes, hogy az emberi versenyzők, e lényegesen nagyobb butaság birtokában miért nem teljesen használhatatlanok, ha egyszer - más vetélkedőkön, de ha ennek tekintjük: a törzsfejlődés során - olyan kérdéseket is kikövetkeztetnek, sokszor helyesen, melyhez - elvileg, az adatbázis nagyságát szemlélve - szinte alig valami áll rendelkezésükre, szemben ugye a Watsonnal.

Ha innen nézzük a mesterséges intelligencia (?) minapi sikerét, meglehetősen szerény eredmény a Watson győzelme, legalábbis adatbázisának nagyságához képest. A szó szoros értelmében emberfeletti erőfeszítés kellett ahhoz, hogy legalább ezt az egy műveltségi vetélkedőt megnyerjék vele, és lehet: meglehetősen alulmaradna az eredményessége mondjuk az emberi versenyzők adatbázis/válaszadási képesség indexében, ha gyárthatnánk olyan "mérőszámot", mely azt mutatja meg, hogy a betáplált közel 1 terabájt "hogyan hasznosult" a válaszadás során, hány százaléka "kellett egyáltalán".

Az eredmény persze így is csodálatra méltó, fanyalgó lelkemben a "nagy lineáris igyekezet győzelmeként" aposztrofálnám, de úgy érzem: a kérdés még mindig változatlan: hol van az a megmagyarázhatatlan valami - van-e egyáltalán ilyen -, amitől komoly esély van arra, hogy a kis faluban éldegélő 70 éves parasztnénike is kinyögheti olykor a győztes választ, közölvén a kamerák kereszttüzében: "igen, drága Vágó úr, a megfejtés: Schopenhauer." Ha ugyanis a Watson-metódus az igaz és EZ - az extra nagy számítási teljesítmény szédületes gazdagságú adatbázisból -  az intelligencia maga, bizonyos válaszadásoknak soha az életben nem lenne szabad megtörténniük, hiszen egy sereg dolog egyszerűen nem tud benne lenni - még kikövetkeztethetően sem - a "háttértárban". Vagy mégis? Az emberiség túlélése alapján "valami még mindig hiányzik a képből", hiszen tetszik, nem tetszik: minden önmegsemmisítő kísérletünk ellenére itt vagyunk.

A legnyomasztóbb gondolat azonban kétségkívül az, hogy ha azt feltételezzük: a Watson ellenfelei sem voltak egész hülyék, és ez a soványka terabájt az emberiség tekintélyes részének azért, ha hiányosan is, de valamilyen formában rendelkezésére áll, egytől-egyig, közel mind a 7 milliárd, jelenleg a Földön élő "szuperszámítógépnek", ahol egyetlen idegsejtnek több mint 10.000 lehetséges kapcsolata van a többiekkel, nos ennek fényében rendkívül aggasztó: miért hozunk folyamatosan olyan döntéseket, melyekből nemhogy egy tera- , de még egyetlen árva BÁJT agyi meglétére sem következtethetünk, szemlélődő intelligenciánk maximális megfeszítésével sem. :-))))

Gróf Miklós

Első alkalommal került a Grammy-díjazottak közé egy számítógépes játék zenéje. Christopher Tin még 2005-ben készítette a most díjazott Baba Yetu c. dalt, amely a „Legjobb instrumentális szám kísérő énekesekkel” kategóriában nyerte el a magas kitüntetést.

A  Baba Yetu-t a Civilization IV c. körökre osztott számítógépes stratégiai játék főcímzenéjeként lehet hallani. Az első Civilization játékot még 1991-ben alkotta meg csapatával Sid Meier és az azóta elkészült verziók (2010-ben jelent meg a Sid Meiers Civilization V.) során a világ legjelentősebb civilizációinak történelmét írhatjuk újra. A játékban egy telepessel kezdünk és mindig az a cél, hogy várost alapítsunk, fejlesszünk és felvirágoztassuk.

Ha a Grammy-díjak történetét újraírni már nem is lehet, de legalábbis új fejezetet lehet kezdeni. Christopher Tin, a 35 éves amerikai zeneszerző 2005-ben készítette el a Civilization IV. zenéjét. A dal szövege egyébként szuahéli nyelven a Miatyánk keresztény ima fordítása. A dal hatására jellemző, hogy sok játékos csak azért időzött a program főmenüjében, hogy hallgathassa a Baba Yetu-t, sőt a játék megjelenése után a szerzemény önálló életre kelt, hiszen az eltelt kb. öt év alatt ezer alkalommal adták elő különféle kórusok amerikai rendezvényeken, és még a Dubai szökőkút műsorának egyik aláfestő zenéjeként is használják. Christopher Tin debütálló albuma, a Calling All Dawns egyébként 2009-ben jelent meg, ennek nyitó tétele lett az újrahangszerelt Baba Yetu, amelyet a a sowetói evangélikus kórus ad elő. A lemez egyébként kapott egy másik Grammyt is, mégpedig a „Best Classical Crossover Album” kategóriában is győzedelmeskedett.

Az album tizenkét dalát tizenkét különböző nyelven adják elő, a már említett szuahélin kívül lengyelül, franciául, perzsául és maori nyelven; és közreműködik hat kontinens több mint kétszáz muzsikusa.

Itt meghallgatható a Grammy-díjas játékzene: KLATTY.

Szilágyi Árpád-Spányik Balázs

Ha már vesztettek el adatokat a gépükről, vagy előfordult már az, hogy nem találtak meg valamit, amiről pedig meg voltak győződve, hogy elmentették, akkor meg kell tanulni, hogy kell adatot menteni és mit jelent a frissítés, a szinkronizálás és a tükrözés. Manapság már nem ritka a több terabájt méretű háttértároló, és hamar eljutunk oda, hogy meg is töltsük ezeket a hatalmas háttértárakat. Ekkor hamar felmerülhet az igény, hogy az állományokról biztonsági másolatot készítsünk. A helyzetet tovább bonyolítja, ha több eszköz is van, az otthoni számítógép mellett van egy laptop vagy egyéb hordozható gép is, és mindegyiken keletkeznek állományok. Ilyen esetben, gyorsan előáll az átláthatatlan rendetlenség, és elengedhetetlen a rendcsinálás, az adatok szisztematikus archiválása.

A frissítés (update) az a folyamat, amikor a forrás meghajtón lévő fájlokat és a cél meghajtóban lévő fájlokat összehasonlítja a rendszer (vagy mi, saját kezűleg) dátum szerint, és ha a forrásban lévő fájl későbbi időbélyeggel rendelkezik, akkor azzal felülírja a cél meghajtón lévőt; ha pedig a forrásban olyan fájl van, ami a célban nincs, akkor azt a célba bemásolja.

Image: jscreationzs / FreeDigitalPhotos.net

A szinkronizálás során a két meghajtót összehasonlítja az eszköz vagy a felhasználó, és ahol újabbat vagy olyat talál, ami a másik meghajtón nem szerepel, akkor azt bemásolja a másik mellé, tehát a frissítés két irányban zajlik, aminek eredményeképpen a két meghajtón teljesen egyformák lesznek az adatok.

Image: jscreationzs / FreeDigitalPhotos.net

A tükrözés pedig azt jelenti, hogy az adatmentés két tárolóra történik, és az archiváló eszköz a két meghajtót (a forrást és a célt) teljesen egyformára igazítja (a forrás formájára igazítja a célt).

Image: jscreationzs / FreeDigitalPhotos.net

A három különböző technika három különböző célt szolgál. A frissítés ebben az esetben az angol update magyarítása, tehát a jelentése így írható le: 'dátum alapján történő frissítés', 'dátum szerinti növekvő sorrend'. A magyar változat tehát itt nem a dátumot ragadja meg a jelentés központi elemének, hanem ennek az eredményét, az új, friss állapotot. Úgy is mondhatjuk, hogy a frissítés naprakésszé teszi az adatokat. Némi zavart okoz a jelentésben, hogy a szoftverek újabb verzióra való emelését is frissítésnek mondjuk, ám az angol erre más szót használ, az upgrade-t, amelyben az upgrade az 'egy fokozattal feljebb' jelentést fejezi ki.

A szikronizálás töve a szinkron, ami nemzetközi vándorszó, tehát az európai nyelvekben megtalálható a származéka, a kifejezés ókori görög eredetű, két elemből áll, egyrészt a szün- 'együtt' előtagból, illetve a kronosz 'idő' utótagból. A szinkron tehát azt jelenti, hogy 'időben együtt', 'egy időben', minden olyan folyamatot szinkronnak hívunk, ami egyszerre, egy időben zajlik. A szinkronizálás ennek az eredménye: együtt zajlanak, egyszerre történnek a folyamatok, egyforma lesz a végeredmény.

A tükrözés az angol mirror 'tükör', 'tükröz' tükörfordítása, ami gazdag jelentéstartalommal rendelkezik. Metaforikus, képi kifejezés, és a tükör funkciójából vezethető le a jelentése: visszatükröz egy képet, az eredeti példány tökéletes másolatát hozza létre. Innen már könnyen levezethető az informatikai jelentés is azzal a megszorítással, hogy a köznyelvi jelentésben a tükörkép az eredeti fordítottja, az informatikában pedig az adatok tükrözése pontos másolatot jelent.

Bódi Zoltán

Kevés hírnek dőlt be úgy a világ, mint annak, hogy gyónni lehet az iPhone-on keresztül. De miért is lett ennyire felkapva, hogy másnap Vatikánnak kellett cáfolnia?

Természetesen másnap jött a szentszéki cáfolat: a szentséget nem helyettesítheti semmilyen informatikai alkalmazás. A bűnbánat szentségéhez szükséges a bűnbánó és a pap közötti személyes, párbeszédre épülő kapcsolat, és a jelenlévő pap feloldozása.

Nem volt olyan médium – ez különösen igaz az IT területre – amely ne első oldalon hozta volna le a hírt.  Vatikán támogatja az iPhone-os gyónást, online is bevallhatjuk bűneinket. Valójában a hír nem is meglepő, érthető az általános reakció. Vatikán évek óta dolgozik azon, hogy eljusson az internetes nemzedékhez. Elindította saját honlapját, a vatikáni rádió is fogható a kibertérben, sőt már a pápa blogja is olvasható. A katolikus egyház magához akarja hívni bárányait, akiket már nem is érdekel a szervezett hit.

A program valójában nem kínál feloldozást, csak segítséget nyújt a gyónásra való felkészüléshez. Végül is a nagybevásárlásra is úgy megyünk, hogy a hűtőajtón lévő cetlire egy héten keresztül felírjuk a vásárolni valót. A szoftver sem kínál mást, mint hogy számot vess életeddel, mely cselekedeteid után kell elnyerned a feloldozást. A program segít, hogy ne felejtsd el, mire figyelj a mindennapokban, és feljegyezheted, milyen bűneidet kell meggyónnod. Végül is ciki lenne, ha néhány elfelejtett tisztátalan gondolat miatt a pokolra kerülnél.

Még ha nem is a gyónás miatt, de amiatt hasznos lehet az applikáció, hogy tudatosítsa a fiatal nemzedékekben, hogy nem csak az a bűn, amiről ők azt hiszik. Nem csak jó balhé elkötni egy kocsit autókázáshoz, nem csak hecc a boltban elemelni valamilyen apróságot. Nem macsó dolog a volt barátnő meztelen képeit feltenni az internetre, és igenis bűncselekmény mások levelezését elolvasnod.

Vagyis a hírben semmi meglepő nincs. A katolikus egyház soha nem látott ütemben veszti el híveit és papjait, utolsó felmérések szerint már nem is a legnagyobb feleket a Földön. Az elmúlt évek komoly presztízs veszteségei, a makacs és rendíthetetlen tekintélyelvűség, a korunk problémáinak figyelmen kívül hagyása elfordította tőle a fiatalokat. Egyre növekvő kétségbeeséssel keresik az utat a fiatalokhoz, akiket továbbra is azzal bombáznak, hogy az óvszer nem jó, várj a nemi élettel a házasságig, az AIDS a te hibád.

Mindenki azt várta, hogy egy liberálisabb pápa követi II. János Pált, ehelyett XVI. Benedek ült a trónra, akiből nyomtalanul eltűnt fiatalkori radikalizmusa, és a keményvonalasok igazi mintaképe, aki mindent elitél, amire a világnak ma szüksége lenne. Így esélye sincs, hogy megfékezze a zuhanó repülést, és ha még egy kis misztikát is beleviszünk, Malakiás próféta listája szerint ő lesz az utolsó előtti pápa, mert utána Róma és Vatikán elpusztul.

Be kell vallanom, én sem hittem első olvasásra kacsának a hírt, hiszen mindannyian emlékszünk a bűnbocsátó cédulákra, amelyek megvásárlása révén megszabadulhatunk vétkeinktől. Én úgy döntöttem, ha ez igaz, én is beszállok az app bizniszbe, én is elkészítem a „Wittenbergi vártemlom kapuja 1.0”, és a” Luther 1.0” szoftvereket. Mert szükség lesz rájuk.

Tücsi a galaktikus