Netidők Blogtársaság

Bár az emberek abszolút többsége kényelmes irodákban használja számítógépét, az életnek és a munkának sok olyan területe van, ahol a komputerek és kezelőik is ki vannak téve az időjárás viszontagságainak. Ezért jelentek meg az időjárás-, víz-, csepp-, és porálló számítógépek, az ütésálló, vagy éppen golyó és robbanásálló hardverek. Ezek az eszközök kiválóan működnek a sivatagtól a sarkokig bárhol.

Azonban megfeledkeztek magáról az emberről. Aki már próbálta, tudja, hogy kesztyűben képtelenség gépelni. Például az Alaszkában, a sarkköri – és gyakran azon túli – bányákban és olajkutaknál dolgozó munkások, hiába kezelnek a hidegnek remekül ellenálló komputereket, ha az ujjuk elgémberedik a hidegtől, mert a számítógép kezeléséhez le kell venni a kesztyűt.

Persze már voltak kísérletek a probléma megoldására. Több cég is piacra dobott olyan kesztyűt, amely az USB portra köthető, és melegíti viselője kezét. Ennek azonban két problémája is van. Egyrészt a használója, hozzá van kötve a kábellel a számítógépéhez, ezért az asztaltól nem tud eltávolodni. Emiatt ezek a kesztyűk csak hideg irodákban használhatóak. Másrészt a kesztyűből kibukkanó ujjhegyek továbbra is fáztak.

Nekik nyújthat segítséget az amerikai V8 Tools cég. Bemutatták V8WK001 típusú klaviatúrájukat, amely alkalmas az átfagyott ujjak felmelegítésére. Fűtőtesteket helyeztek el benne, így 30 vagy 38 fokra lehet fűteni az eszközt. A billentyűzet USB porton keresztül működik, de az extra mennyiségű áramot nem a porton keresztül veszi fel, hanem egy külső adapteren keresztül csatlakozik külső áramforráshoz.

A készülék bárki számára megrendelhető mindössze 57 dolláros (kb. 11.000Ft) áron.

Tücsi a Galaktikus

Több mint húsz évvel ezelőtt csodálhattuk meg a digitális tükröt Arnold Schwarzenegger Emlékmás című filmjében. Mára ez valósággá válik.

Milyen jól mutatott a filmvásznon, ahogy Arnold borotválkozás közben a tükör sarkában nézte a reggeli híradót, majd az időjárás jelentést. Sokan felszisszentek, hogy milyen jó dolog ez. Az ötlet a fejlesztőket sem hagyta nyugodni, és a technológia mára utolérte az ötletet. Lapos képernyők, multitouch kezelőfelület, jó alkalmazások teszik használhatóvá, sőt szórakoztatóvá a terméket. Jöjjön néhány megvalósítás.

A Phillips a klasszikus filmes alkalmazást készítette el: információ a fürdőszobában.

A Magic Mirror a szórakozóhelyek, éttermek, bevásárlóközpontok, és egyéb nyilvános helyek mosdóiba szánt fejlesztés. A készülék csak akkor funkciónál tükörként, amikor valaki elé áll, egyébként reklámfelületként hasznosítható.

Cro Mirror, a tökéletes tükör a ruhaüzletek öltöző-fülkéibe. A felpróbált ruhadarab színét egy színskálán lehet megváltoztatni, és a tükör lecseréli a rajtunk lévő ruha színét. Nincs szükség a színek miatt több azonos ruha le- és felvételére.

Ez már az „ereszd el a hajam” kategória, amikor egy próbaterem tükörfala kommunikál velünk.

Toochee a Galaktikus

Mi az az edutainment? Az, amikor a diák nem veszi észre, hogy tanul, pedig igen. A szakik szerint a diáknak azt kell éreznie, hogy játszik, míg a tanárnak pontosan kell tudnia, hogy ez miért tanulás. „Sokszor ezt elrontják, és miközben a tanár jót játszik a saját játékával, de a diák eközben folyamatosan tudja, hogy ez egy tanulás.” – mondja Merényi Ádám. Milyen hát a jó edutainment? Olyan, mint a Tengernyi kaland c. magyar fejlesztésű alternatív valóságjáték, ami most rangos díjat kapott Hannoverben, a CeBit kiállításon. A díj megnevezése: Európai Digitális Kiválóságok Platinadíja, amelyet a közleményben „digitális Oscar-díjnak” aposztrofáltak. Vendégünk volt a műsorban Merényi Ádám, a Microsoft Magyarország oktatási üzletágának szakmai vezetője.

Merényi: Épp most olvastam a gyerekeknek a Vakáció a halott utcában c. könyvet és nagyon izgalmas volt, ahogy a történet szerint nyomoztak. Ezért valami kis nyomozós játékot szerettünk volna összerakni. De azt is tudtuk, hogy valami érdekes régészeti vagy tengeri kalandot kell beletenni. A környezettől kezdve a tengerbiológián át a történelemig nagyon sok tantárgyat felölel ez a játék. Magától értetődően állt össze a csapat: a világ egyik leghíresebb (és magyar!) mélytengeri régészeti kutató egyesülete, az Octopus, Magyarország legnagyobb gyermekportálja, az Egyszervolt.hu, illetve a Nemzeti tankönyvkiadó és a Microsoft Magyarország. Ezután október 8-án Cseh László vezényletével indult el a játék. Hétről hétre népszerűbb lett a játék, egymásnak adták tovább a hírt a diákok. Így lehetett az, hogy több mint tízezer diák játszott velünk három hónapon keresztül.

Szilágyi: Miképpen kapcsolódnak be a közösségi hálózatok eszközei ebbe a játékba?

Merényi: Több szálon futott az esemény. A fő csapásirányt egy blog jelentette, amelyben egy titkos holland milliomos irányítgatta a magyar diákokat és hetente két blog-feladványt adott. Ezzel párhuzamosan pedig olyan közösségi portálokat használtak a játékosok, amik az egymás közötti kommunikációt segítették, meg a kaland hírét is vitték.
Az első feladat az volt, hogy egy 1700-as években eltűnt hajót kellett keresni. Egy vers maradt fenn a hajóról, ami arról szólt, hogy amikor a tenger ura felült a cet hátára és lovagolt 26 éjen át, akkor süllyedt el a hajó. Tehát tessék először kitalálni napra pontosan, hogy mikor süllyedt el a hajó! Előbb ki kellett találni, hogy a tenger ura Posszeidón latinul Neptunusz/Neptun – tehát amikor a Neptun felül a cet hátára – mi lehet a cet? – amikor a Neptun bemegy a Cet csillagképbe. És lovagolja 26 éjen át… na, azt a dátumot keressük. Meg kellett tudniuk azt, hogy 1700-ban mikor került be a Neptun a Cet csillagképbe. Vagyis egy olyan szoftvernek a futtatása volt a feladat, ami a NASA archívumát, illetve a Hubble-nek és a legnagyobb űrtávcsöveknek a képét mutatja meg. És ott meg lehetett nézni, hogy 1700-ban, mikor lehetett ez az esemény. A játék során csupa ehhez hasonló feladat volt. Átlagosan 39 percet töltöttek az oldalunkon, ami egy nagyon magas szám…

Szilágyi: Mi volt a fontos szempont az értékelés során, miért nyert díjat a Tengernyi kaland?

Merényi: Az egyik különleges elem az lehetett, hogy a diákok a játék közepén döbbentek rá arra, hogy az Octopus tényleg egy 300 éve eltűnt hajót keres. Egy Brazília partjainál eltűnt hajót. A játékos folyamatosan ugrál a valóság, a fikció és a játék világában. Olyannyira, hogy a végén volt egy olyan óra, amikor Brazíliából az ottani kutatók bejelentkeztek egy kis magyar falunak az iskolájába és onnan tartottak meg egy biológia órát. A magyar diákok pedig innen irányították a szonárjukat. Sok-sok ilyen érdekesség volt a játékban – biztosan ez is a javunkra döntött. Amikor vége volt a játéknak, akkor sok szülőtől (is) kaptunk leveleket. A gyerek ugyanis három hónapon keresztül tanult! És ez előtte nem annyira volt jellemző rá...
A tengernyikaland.hu oldalon továbbra is elérhető a játék – nyilván maga a verseny már nem, meg a fórum része sem működik, de az összes játék újrajátszható.

Szilágyi Árpád

PS: a Tengernyi kaland alkotóinak egyike volt a Netidők asztaltársaságának tagja, Dragon György is, mint designer.

Mindenki hallott már az elektroszmogról, évek óta folyik a vita a mobiltelefonok esetleges káros hatásairól. Azonban szinte senki nem számol a Wi-Fi hálózatok elterjedésével megjelent környezeti terhelésről. Egy művészeti projekt érdekesen hívja fel erre a figyelmet.

A mindennapi életben egyre fontosabbá vált számunkra, hogy állandóan mobiltelefon és internet kapcsolatunk legyen.  Bár a telefonok egészségkárosító hatásáról számtalan kutatás tájékoztat pro és kontra, magát a környezeti terhelést alig vesszük figyelembe. Egyre jobb és erősebb a mobil lefedettség, egyre több helyen van ingyenes vagy fizetős Wi-Fi hozzáférési pont. Minél beljebb megyünk a belvárosban, annál több adótorony és router vesz körül minket. Egyre nagyobb az összesített jelerősség. Ennek bemutatására készített érdekes installációt készített három művész: Timo Arnall, Jørn Knutsen és Einar Sneve Martinussen.

Mindenki ismeri – ha máshonnan nem, a csillagszórózásból - a fényfestés nevű fotóeljárást, amikor a sötétben nyitva hagyjuk a fényképezőgép zárszerkezetét, és valamilyen világító eszközzel „rajzolunk” a levegőbe.  A három művész épített egy precíz  Wi-Fi jelerősség-mérőt. A készülék kijelzője egy négy méter hosszú rúd volt, amelyen nyolcvan darab LED-et helyeztek el. A LED-ek ütemesen villogtak, minél erősebb volt a Wi-Fi jel, annál több LED világított. Ezzel a rúddal sétáltak végig a város közterületein egy héten keresztül.  A képek az érdekes fényhatás mellett szépen kirajzolták, hogy az adott területen hol vannak a jelcsúcsok és völgyek.

Tücsi a Galaktikus

Mindig, amikor az emberek feltalálnak egy új technológiát, ugyanaz a forgatókönyv játszódik le: a javíthatatlanul optimisták vérmes reményeket fűznek hozzá, a pesszimisták viszont ördögöt kiáltanak. Így megy ez. Vajon miért éppen az internet lenne kivétel? A dologban az az érdekes, hogy ez a két szélsőséges gondolkodásmód nem is annyira csak a laikusokra jellemző, hanem azokra, is akik szakértőnek állítják be magukat a technológiák, esetünkben az internet kapcsán.

Hogy ez miről jutott eszembe? Egyrészt, mivel ahogy korábban említettem könyvet írok az internetről és kiindulópontnak ezt a kettősséget választottam: érvek az internetes jelenségekkel szemben, érvek mellette. Például: tudták, hogy a közösségi hálózat a legjobb dolog a szeletelt kenyér óta, amit az emberiség feltalált? Vagy ugyanez pepitában: biztosak lehetünk benne, hogy a közösségi hálózatok miatt minden emberi kapcsolatból kiveszik a személyesség, amiért a pokol tüzében fogunk elégni. Kicsit túlzok, ez ugyanis immúnissá tesz, így nehezebb bedőlni ezeknek a készen kapott sztereotípiáknak. Szóval a mellett érvelek, hogy tessék elkezdeni gondolkodni, például vajon az Önök életére milyen hatással vannak az említett közösségi hálózatok? Hogyan használják? Jó ez így Önöknek? Miért így használják? Tudatosan döntöttek így? Satöbbi. Minden internettel kapcsolatos téma megfogható az elvárások és a félelmek felől – hiszek benne, hogy ezek lehámozása nélkül nem is lehet értelmesen beszélni arról, hogy az internet milyen szerepet játszik az életünkben, milyen hatással van ránk és mi milyen hatással vagyunk rá.

De nem csak a készülő internetes könyvem miatt jutott eszembe erről írni ezen a héten itt a blogon. Hanem elsősorban azért, mert egy briliáns cikk akadt a kezembe, ami a The New Yorker oldalán jelent meg február 14-én „Az információ – avagy hogyan kerül az internet belénk” címmel. A cikk sorra veszi az elmúlt időszakban az internetről megjelent nagy sikerű könyveket – amiket nekem is el kellene egyszer olvasnom – és három kategóriába sorolja őket, amivel nagyban megkönnyíti az olvasó számára, hogy el tudja helyezni őket valahová. A cikk írója, Adam Gopnik szerint tehát háromféle nézőpontból megírt könyv jelenik meg mostanság az internetről: a „soha jobbat”, a „jobb lett volna soha” és az „így ment ez mindig”. A „soha jobbat” csoportba sorolható írások a mellett érvelnek, hogy az internet alapvetően jobbá teszi az életünket, egy olyan felszabadító technológia, aminek révén sokat fejlődhet az emberiség. A „jobb lett volna soha” iskola hívei viszont éppen az ellenkezőjét vallják, szerintük az lett volna a legjobb, ha soha nem találják fel az internetet, nem terjed el, nem kezdjük el használni. Jobb lett volna az embereknek, a kapcsolatainknak, a gazdaságnak, és így tovább. Az „így ment ez mindig” tábor pedig a kettő között húzódik és azt állítja, hogy nincs semmi újdonság abban, hogy ennyire szélsőséges véleményeket vált ki az internet, minden technológia így indult, illúziókkal és félelmekkel – aztán megtalálta a maga helyét a világunkban. Mert így megy ez.

Mindez rendjén is van, boldogok lehetünk, hogy így „lelepleztük” az internettel foglalkozó könyvek szerzőit. A gond az, hogy ez mégsem oldja meg a szubjektív problémáinkat. Az ember reméli, hogy a „soha-jobbat” csoportnak lesz igaza, a fejével tudja, hogy „így ment ez mindig”, de vajon mit szeretnénk igazán a szívünk legmélyén? - kérdezi Adam Gopnik, a cikk szerzője. Szóval a kérdés továbbra is adott, csak ezúttal saját magunknak kell válaszolnunk rá: Önök mit szeretnének a szívük legmélyén, hogy mi legyen, milyen legyen az internet?

Részemről „hiszek egy Internetben”. Miközben tisztában vagyok vele, hogy az internetnek van sötét oldala, hiszem, hogy lehet ezt jól, vagy jobban is csinálni. Hitem alátámasztására hadd mondjak el befejezésként egy történetet. Az utóbbi néhány napban a 4 éves fiamnak legalább tucatszor el kellett mesélnem az alábbi tanmesét (ami egy igaz internetes történeten alapul, de mivel nagyon tetszett neki, annyiszor végigrágtuk, hogy a végén tanmese lett belőle): egy három éves kínai kisfiú az apukája boltja előtt játszott, de jött egy gonosz bácsi és elvitte magával 2.000 kilométerre, messze az igazi szüleitől. A feleségének azt mondta otthon, hogy egy másik feleségétől van a gyerek. Az apukája nagyon szomorú volt a fiúnak, mindenhol kereste. Míg végül három év után az internetre is feltett egy fényképet. A kisfiút felismerték és újra találkozhatott az apukájával. Nekem azért tetszik ez a történet, mert az internet a jó benne egy tökéletlen világban, ahol a végén azért minden jóra fordul a hálózat segítségével. Én azt szeretném, ha mindig ilyen lenne az internet.

Pintér Robesz