Netidők Blogtársaság

Több mint másfél évtizede követjük az internet és a magyar állam viszonyának változásait. A ’90-es évek közepén az akkori igazságügyminisztertől, Vastagh Páltól kérdeztem először, hogy lesz-e internetszabályozás Magyarországon, és akkor egy nemleges választ kaptam. S bár egyszer tíz évvel ezelőtt felmerült már a hatóság részéről, hogy valamiféle törvényi szabályozásra szükség lesz, a legtöbb állami vezető inkább a meglevő törvények alkalmazhatóságára hivatkozott. Közben szintén a kezdetektől hallani lehetett a tartalomszolgáltatóktól, hogy legjobb lenne számukra az önszabályozás. 2001-ben meg is alakult a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete (MTE), amely éppen az önszabályozást tűzte zászlajára, meg is alkottak egy etikai kódexet, amit az egyesület tagjai betartanak. Gerényi Gáborral, az MTE elnökségi tagjával beszélgettem.

Szilágyi: Mi az önszabályozás lényege?

Gerényi: Mi az internettartalom önszabályozására szövetkeztünk az Origoval, az Index-szel, a Nol.hu-val és más jelentő internetes tartalomszolgáltatókkal. 2001-ben, amikor ez létrejött, a média működését már számos törvény szabályozta: volt médiatörvény, sajtótörvény, a polgári törvénykönyv és egyéb más törvényeknek is voltak a nyilvánosságra vonatkozó szabályai. Volt egy csomó olyan passzus, ami nem volt egy az egyben átvihető, pl. a sajtótörvénynek a helyreigazításra vonatkozó részei, bizonyos jogtechnikai okok miatt nem voltak alkalmazhatók internetre, meg ugye az internetes tartalmak egy kicsit máshogy szerveződnek, másféle formátumok vannak, megjelentek teljesen új műfajok, felhasználói tartalmak – ezekre vonatkozóan nem lehetett a törvényeket ugyanúgy alkalmazni. Ezért mi úgy gondoltuk, hogy az egyesület kereteiben a törvényalkotót és a törvény alkalmazót is segítjük azzal, hogy a létező törvények jelentését és szellemét igyekszünk átértelmezni az internetes környezetre. Mi, az egyesület tagjai nagy internetes médiatermékeket hoztunk létre és ezeknek a felületein érvényesítünk egy etikai kódexet, amely helyenként még a létező törvénynél erősebb szabályozókat, megkötéseket tartalmaz. Bizonyos etikai normákat, amelyeket nem lenne érdemes törvényben kötelezővé tenni, de azzal, hogy mi betartottuk, azt jeleztük, hogy ez egy rendezett-szervezett környezet, és itt biztonságosan lehet médiát fogyasztani.

Szilágyi: Ennek az az eredménye, hogy a legjelentősebb magyarországi internet tartalomszolgáltatók a kódex szellemében működnek, tehát a legnagyobb közönség egy ilyen szabályozott környezetet talál maga előtt, de a kódex mégsem tudja kiküszöbölni, hogy olyan speciális szolgáltatások is létrejöjjenek, mint a sokat emlegetett Kuruc.info. Ez indokolja az új médiatörvénynek ezt a részét, ami az internetet is szabályozza?

Gerényi: Igen, a törvényalkotónak van egy olyan aspirációja, hogy szeretné jogon kívül helyezni, sőt elérhetetlenné tenni ezt a fajta tartalmat, ami súlyosan jogsértő, hiszen már a médiatörvény előtti törvényeket is sérti a működése. És olyan eszközöket vet be ez a törvény, amivel azt várják, hogy a hatóság ténylegesen elérhetetlenné tegye ezt a törvénysértő lapot, mert ugye eddig mást nem tudott vele tenni a magyar jogrendszer, hiszen nem Magyarországról szolgáltatják. Azt persze egy kérdés, hogy sikerülni fog-e nekik. Ez a törvény sikerességének az egyik mércéje lesz, hogy valóban üzemen kívül tudja helyezni a súlyosan törvénysértő portált, vagy pedig ők lesznek az erősebbek, a türelmesebbek és kicsúsznak a markukból. Ezt most még nem lehet látni.

Szilágyi: Tudom, hogy nagyon egyszerű megközelítés, de biztosan sokak fejében felmerül: az, hogy most foglalta törvénybe az állam az internetszabályozást, ezt azt is jelenti, hogy az önszabályozás sikertelen volt Magyarországon?

Gerényi: Nem, hiszen eddig is voltak törvények, amelyek szabályozták az internetes tartalomszolgáltatást. Emellett futott az önszabályozás és most létrejött egy újabb törvény, amely az önszabályozás mellett futó rendszer lesz. Ráadásul a törvénynek egy teljes fejezete foglalkozik azzal, hogy mely feladatok maradnak továbbra is önszabályozás keretein belül és melyek azok, amelyek még hozzájönnek újonnan, amelyeket nem a hatóság által akarnak elvégezni. 

Szilágyi: Vannak speciális kérdések. Sokat lehet olvasni a sajtóban arról, hogy bizonyos blogokat regisztrálni kell. Mégpedig azokat, amelyek kereskedelmi tevékenységet folytatnak, vagy bevételt, hasznot hoznak a blog üzemeltetőjének vagy szerzőjének. Ennek mi lehet a célja? Miért éppen azokat, akik haszonra hajtanak? Miért őket kell regisztrálni?

Gerényi: A blog maga tulajdonképpen csak egy formátum és igazából a médiatartalmak megítélésénél – gondolom, így gondolkodott a törvényalkotó – nem a formátum a lényeg, hanem a mögöttes rendszer. Tehát ha valaki egy magánblogot, egy felhasználói tartalmat hoz létre, amit a saját kedvtelésére írogat, akkor a közvélemény nagyon erős nyomást fejthet ki, hogy a törvény erre ne terjedjen ki. Tehát szabadon lehessen magánfelületeket létrehozni. De ha valaki üzletszerűen visz egy tevékenységet, akkor viszont az az álláspontja a törvényalkotónak és szerintem logikailag talán védhető is, hogy az az igazán döntő a megítélés szempontjából, hogy milyen tevékenység van mögötte: egy komoly médiaüzlet vagy pedig kedvtelés.

Szilágyi: De akkor ez nem egy médiaszakmai szabály, hogy ha a kereskedelmi jellege dönti el a regisztrálandóságát a blognak, hanem inkább gazdasági elkülönítése. Miért esik más szabály alá egy haszonért dolgozó blog, mint egy hobbi blog, ha ugyanazt a tartalmat mind a két helyen meg lehet írni?

Gerényi: Hát bizony itt van a filozófiai csapda, hogy igazából a tartalmak jellege egy folyamatos kontinuum mentén helyezkedik el, vannak ilyenek-olyanok és van a kettő közt is egy óriási szürke zóna, ami néha hasznot hajt, de többnyire nem, vagy fordítva és ezt a mezőt kettévágni és azt mondani valahol önkényesen, hogy mindent önszabályozunk, onnantól meg szabad… ez ugye bátor elhatározás kérdése. Kérdés, hogy ennek a gyakorlatban majd jelentkezik-e valami előnye vagy nem? Nekem úgy tűnik, hogy azért a felhasználói tartalmak jelentősége és nyomulása fokozódik. Az emberek egyre többet olvassák egymást és egyre kevesebbet olvasnak bennünket, a profikat, akik médiát gyártunk, termelünk…

Szilágyi: Hacsak nem a profik kiemelik a felhasználói tartalmakat, amikor az Index vagy az Origo címlapján kiemelnek egy blogbejegyzést…

Gerényi: Igen, ez egy következő kérdés, így van. De úgy tűnik, hogy ez az ingyenesen gyártott, változó minőségű, de nagyon nagy mennyiségű felhasználói tartalom szépen veszi át a médiafogyasztást a profiktól. Ráadásul ugye nem is vonatkozik rá törvény és én úgy gondolom, ha a közeli és távolabbi jövőben sem fog. Úgyhogy ez a fajta kettévágás, hogy az egyik felükre vonatkozik a másik felükre nem – egyrészt ez nyilván önkényes, másrészt lehet, hogy a jelentősége az idők folyamán egyszer majd el fog enyészni.

Szilágyi: És akkor van még speciálisabb kérdés ebben az esetben, hogy amikor valaki egy blogszolgáltatóhoz csatlakozik, akkor általában a felhasználói szerződésekben benne van, hogy ő akár kaphat is valamiféle részesedést az ott megjelenő reklámokból. Akkor ő most haszonért dolgozik, vagy nem? Kell-e regisztrálni azt a blogot vagy sem?

Gerényi: Erre a törvény szövege nem ad nagyon szilárd támpontot. A törvény alkalmazói, a hatóság munkatársai már nyilatkoztak ilyen témájú kérdésben és ők azt mondták, hogy ebben a liberálisabb, megengedőbb joggyakorlatot fogják támogatni, tehát aki kitesz egy Google hirdetést vagy kap valami bevételrészesedést, az még nem igazi médiaüzletet folytat, így ez a tevékenység a hobbikategóriától minőségileg nem különböző valami.

Szilágyi: Összességében mit gondoltok a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesületében az új médiatörvényről? Ez egy előremutató szabályozás? Szükség volt rá? Vagy pedig sokkal több a kritizálandó elem?

Gerényi: A szakmai része nagyon-nagyon sok előremutató dolgot tartalmaz, ebbe bele is vontak bennünket. Ebben a folyamatban részt vettünk és szakmai észrevételekkel támogattuk a törvényt és a többségét meg is fogadták. Azt pedig tisztán politikai koncepció – a szó legjobb értelmében –, hogy a törvényt egy hatósággal szeretné a kormányzó erő betartatni – ennek megítélése a szakmai kompetenciánkon kívül esik. Ezért tehát nyilván a kormányzó pártnak kell felelősséget vállalnia, hogy ezt a rendszert bevezeti. Ha sikerül, akkor a siker gyümölcseit learathatja, ha kudarcba fullad a dolog, akkor pedig ez az ő felelőssége lesz és ez nyilván konzekvenciákat von maga után.

Szilágyi Árpád

Egy éve már, hogy beköltözött hozzánk egy kistestű "takarítómunkás". Igaz, hogy nem törölgeti le a port a polcokról, és nem viszi le a szemetet, de rendkívül önállóan és lelkiismeretesen porszívóz. Nem is lehetne hanyag, mert nem erre programozták.

Arra viszont igen, hogy egy helyiséget két és félszer porszívózzon ki, mielőtt szünetet tart. Hogy ez fárasztó lehet? Sajnos nem tudom, nem sikerült még szóba állnom a robotporszívónkkal, mert persze Róla van szó, így, nagy kezdőbetűvel. A robotporszívó családtag lett nálunk, igaz, a rangsor aljára került, a két cica után. Mégiscsak egy gép, nemde?

Sokat dolgozó háziasszonyként úgy vélem, hogy ez volt az egyik legjobb befektetésünk az utóbbi időkben, igaz, az ára még borsosnak számít, de mióta nálunk dolgozik, azóta alig-alig vettük elő a hagyományos porszívónkat. A robotporszívó bután intelligens - de megbízható.

Nem felejti ki a fotel alatti részt is kiporszívózni, takarítás alatt nem énekel idegesítően, nem töri össze a padlóvázát, és attól sem kell tartanom, hogy megszól azért, hogy már három napja nem pakoltam le a szobabicikliről az "ideiglenesen" odarakott ruhákat.

Intelligens abból a szempontból is, hogy beprogramozom, a hét mely napján, hány órakor induljon el, és az úgynevezett "virtuális világítótornyok" segítségével dolga végeztével átmegy a lakás következő helyiségébe, majd még tovább. Egy feltöltéssel általában kitakarít egy közepes lakást, vagy egy ház egyik teljes szintjét.

Olyannyira bevált nekünk, hogy legszívesebben más dolgokat is gépesítenék a háztartásban. Tudom, örüljek neki, hogy már nem kell kézzel mosnom, és a tányérokat is tisztán veszem ki a mosogatógépből, de még mindig ránk marad a padló felmosása, pedig már erre is fejlesztettek robotot. Állítólag nem csupán felmossa, de meg is szárítja maga után a padlót, és majdhogynem fertőtleníti is.

Mi annak idején azért szántuk rá magunkat, hogy beruházunk az elektronikus "takarítószemélyzetbe", mert allergiásként roppant érzékeny vagyok, ha felgyűlik a por a lakásban, hiszen ez kiváló lakóhelye a poratkáknak, akiknek az ürüléke számomra könnyfakasztó. Épp ezért a robotporszívót beprogramoztuk, hogy minden szerda délelőtt takarítson. Este tiszta nappalit találunk, amikor hazaérünk. Hétvégén pedig manuálisan indítjuk el, például mielőtt elindulunk a piacra bevásárolni, vagy moziba...

Most, amíg ezeket a sorokat írom, a konyhát és étkezőt porszívózza fel - ott (mint minden kisgyermekes családban) mindig van morzsa, és a macskák miatt kajamaradék.

Legfőbb előnye tehát ennek a kis kerek szerkentyűnek az, hogy időt takarít meg nekünk, a fáradtságos és unalmas munka helyett csinálhatunk más, szórakoztatóbb dolgot. Ez ám a jó világ, nem?

Nem állítom, hogy mindig, mindenhol tökéletesen kitakarít, de ha az ember rendszeresen elindítja őkelmét és rendszeresen kiüríti a tartályt - mert azért annak a kapacitása véges - akkor bármikor betoppanhat egy váratlan vendég, mindig tiszta a padló.

Az ismeretlen helyen és módon szaporodó pormacskák, hajszálak, morzsakupacok, szöszök és azonosíthatatlan hulladékok a kétrészes tartályban gyűlnek össze - és ha a lányunk kedvenc gyöngyszeme eltűnt, akkor itt legalább van esély rá, hogy megtaláljuk - szemben a porszívók nyithatatlan porzsákjával, ami mindent végérvényesen elnyel...

Amire még kíváncsiak voltunk, hogy mit szólnak az új családtaghoz a macskáink. Kiderült, hogy kissé félnek tőle, tartják a három lépés távolságot. Olyat sajnos nem láttunk, mint az alábbi videóban, hogy egy macsek utazásra használja a Roombát...

Titkon azt remélem, hogy egyszer majd a rendrakást, portörlést és az ablakmosást is elvégzi helyettem egy gép, és engem mindig ragyogóan tiszta lakás fogad...

Ja, hogy van ilyen, és bejárónőnek hívják? Hja kérem, az más! Egy idegent beengedni a lakásunkba, hogy a távollétemben tegyen-vegyen - ehhez nincs kedvem. Mint mondtam, a robot nem gondol semmit, ha kupi van a szobában vagy halomban áll a gyerekruha és a plüssállat a kanapén... És ez nekem így jó.

Kéky Kira

Korábban már írtam arról, hogy a közösségi oldalakon bejelölt kontaktok csak nagyon ritkán jelölnek emberileg értékes kapcsolatot. Az esetek abszolút többségében csak valamilyen látszólagos érintkezést takar. Sajnos erre frappáns bizonyítékot adott egy öngyilkossági történet.

Egy 42 éves brit nő véső elkeseredésében véget vetett az életének. Utolsó üzenetét a Facebookon tette meg. : "Bevettem az összes pirulám, hamarosan meghalok, búcsúzom mindenkitől." Már az is sokat elmond egy ember kapcsolatairól, ha nem egy barátját vagy rokonát hívja fel az utolsó pillanatban, hanem egy rövid, szöveges üzenetet hagy egy közösségi oldalon.

A legmeglepőbb azonban, hogy az egész pontosan 1048 bejelölt kapcsolata közül senki sem próbálta meg lebeszélni, senki sem értesítette a rendőrséget. A válaszok között jó néhány szánalmas és emberileg kiábrándító volt. Volt, aki egy vállrándítással elintézte, és annyit válaszolt, hogy ez az ő választása volt. Más azzal vádolta meg, hogy hazudik és csak a feltűnésre vágyik. És akadtak olyanok is, akik kigúnyolták mindezért.

A rendőrség tizenhét órával az üzenet után törte rá a lakása ajtaját, de addigra már halott volt. Tizenhét órán keresztül senki sem vette a fáradtságot, hogy komolyan vegye, és értesítse a rendőrséget.

Való igaz nem ismerjük a körülményeket. Nem tudjuk, mennyire volt egzaltált személyiség, mennyire volt hisztis, hányszor fenyegetőzött korábban öngyilkossággal. Lehet, hogy ez a 13-ik ígérete volt.  Lehet, hogy a barátai elfoglaltak, akik nem is néznek a facebook felé, csak esetleg naponta-kétnaponta. De egy normális, érző ember egy vadidegent is megpróbál lebeszélni egy ilyen tettről, nem hogy az ismerősét. Nem lehet annyira felületes egy ismertség, hogy ezt a minimális emberi gesztust ne tegyük meg. Meg kell maradnunk embernek, és ennek egyetlen mértéke van, az emberségünk.

Tücsi a galaktikus

A kiváló magyar prezentációs alkalmazás a Prezi.com, mely tavaly a Cebit innovációs díját is elnyerte, újabb fontos mérföldkőhöz érkezett. A nem lineáris bemutatókat ezentúl nem csak számítógépen, hanem iPad táblagépen is használhatják a felhasználók.

A Prezi szakítva a hagyományos diavetítős prezentációs technikával, egyetlen nagy vászonnal dolgozik, amire felrakjuk a mondandónkat. Amikor pedig bemutatjuk azt, akkor nem a diák követik egymást, hanem mint egy táj fölött suhanó kamera úgy vezet végig minket a hatalmas vásznon. Ennek az újszerű történetmesélésnek egyik lényeges újdonsága az, hogy az előadó nincs kötve a bemutató során a diák sorrendjéhez, hanem szabadon kalandozhat annak megfelelően, hogy az őt hallgatók hogyan reagálnak. Ez a fajta alkalmazás szinte kívánta, hogy az iPad táblagépre is elkészüljön belőle egy verzió, ami most végre napvilágot látott és ahogy az a következő videón is látható.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy a Flash nem támogatott a iPad készülékeken, is a Prezi összes funkciója közül jó néhány bizony nem használható (új prezentáció készítése, régi szerkesztése). Ezeket a hiányzó lehetőségeket a későbbiekben kiadott frissítések fogják majd orvosolni. Ahogy követjük ennek az alig két éves magyar cégnek a fejlesztési ütemét, biztosak lehetünk benne, hogy a beharangozott fontos módosításokra nem kell majd éveket várni.

A Prezi felhasználónak a száma 2009 áprilisára meghaladta az 1.8 milliót, köztük olyan ikonikus intézményekkel, mint a World Economic Forum, a Stanford egyetem, a Facebook, az IBM és a Google.

Nem győzöm évek óta hangsúlyozni, hogy nagyon meg kell gondolni, az ember milyen képeket oszt meg magáról a közösségi oldalakon. Az még hagyján, hogy hülyét csinál magából, esetleg elkönyvelik „dizsiribinek”. De az állás, az iskola a jövő múlhat rajta.

A Facebook eheti idiótái a huszonkét éves Doyle Byrnes és három tanuló társa, akik Kansasban a Johnson főiskolán ápolói szakon tanultak. Az utolsó éves diákok novemberben laborgyakorlaton egy anonim donortól érkezett emberi méhlepényt tanulmányoztak, milyen a felépítése, hogyan is táplálja a meg nem született babát. Mint ahogy a Wall Street Journal megírta, a négy diák lefotózta magát a placentával, a képet feltöltötték a Facebook oldalukra. A képekből hamarosan botrány lett, fegyelmi ügy lett belőle, és az iskola úgy döntött, etikátlan magatartás miatt kirúgja a diákokat.

Az emberi szervekkel történő ilyen bánásmód több, mint etikátlan, és az egészségügyben elvárható alapvető emberi tiszteletet is semmibe veszi.  Byrnesék a jelek szerint nem fogták fel, hogy nem csak az a gond, hogy csak egy idióta készít magáról mosolygós képet egy méhlepénnyel. Még az ünnepek előtt keresett nyújtottak be az illetékes bíróságon, a döntés felfüggesztésére. Indoklásul azt hozták fel, hogy a fényképezés a tanár jelenlétében történt és az nem emelt kifogást a képek készítése ellen. És az iskola szabályzata nem tíltja.

A bírói döntés arra kötelezte az iskolát, hogy vonja vissza a döntését, mert az indoklás szerint a kép nem sért emberi jogokat, mert nem fedezhető fel kapcsolat a méhlepény és egy élő anya között. A diákok a következő tanévben újra járhatják a negyedik osztályt.

Az esetnek két tanulsága van. Egyrészt elég egyetlen ostoba fotó, hogy valaki elveszítse négy év tanulmányait, és az iskola befejezése előtt úgy rúgják ki, hogy soha többé esélye se nagyon legyen ezeket a tanulmányokat befejezni és a szakmában elhelyezkedni. Hiszen nem valószínű, hogy másik egészségügyi főiskola hajlandó lenne felvenni tanulói közé.

Fenntartásaim vannak a bírói döntéssel kapcsolatban. Nagyon gyakran éri a vád az egészségügyet, hogy nem bánnak tisztelettel a páciensekkel, szinte tárgyként kezelik őket. Az eset szerint a bíró is úgy gondolja, hogy az emberi testrészeknek már nem jár ki az emberi bánásmód. Nem azt mondom, hogy előre kell neki köszönni, és babusgatni, de azért annyi tisztelet kijárna neki, hogy ne játszanak vele. Ha esetleg valaki nem ért velem ebben egyet, gondoljon arra, hogy az a méhlepény az édesanyjáé volt. Így már rögtön nem olyan vicces a történet.

De vajon a bíró bele gondolt abba, hogy ezek után hány anya fogja felajánlani az iskoláknak az oktatásra a méhlepényt? Vagy bárki más egyéb szerveit? Mert mi jöhet még ez után? Integetni a levágott kézzel? Pózolás az amputált lábbal? Esetleg harmadik lábként járni vele? Vagy nyugodtan lehet fényképezkedni egy hullával, csak legyen letakarva a feje, hogy ne lehessen azonosítani?