Netidők Blogtársaság

Alig egy hónappal ezelőtt írtam a brit állami közszolgálati médiacég, a BBC portáljáról, majd néhány nappal később kaptuk a hírt, hogy 360 munkatársat küldenek el a portáltól (de így is marad még kb. 1200 emberük, csak az online-nál!), és ezzel együtt az elkerülhetetlen költségcsökkentés jegyében bezárnak 180 weboldalt (a Kreatív Online szerint a 400 nagyon látogatott weboldaluk közül). Utóbbi momentumra fókuszálunk most egy kicsit, talán nem csak engem gondolkodtatott el az, hogy már nem csak kis hazánkban figyelhető meg ez a „bezárási düh”. A költségcsökkentés érthető szempont, de hogyan következik ebből a 180 weboldal bezárása? Olyan ez, mintha egy nagy közkönyvtárban a költségek lefaragása érdekében nem csak a létszámot csökkentik, hanem lezárják a látogatók elől mondjuk a szépirodalmi részleget, rosszabb esetben el is kezdik megsemmisíteni a könyveket… Pedig annak a 180 weboldalnak nyilvánvaló értéke van, amit ráadásul adófontokból hoztak létre.

Mondandóm lényege: tanuljunk a britek példájából! Ne csak a pozitív példából (ilyen a BBC portál létrehozása és eddigi tizenéves története), hanem abból is, ahogy most igyekeznek megoldani a helyzetet. Nem szabad így tenni! A már létrehozott értékeket mindenképpen meg kell tartani és ha már nincs is pénz a folyamatos frissítésre és megújításra, legalább az elérhetőséget kell biztosítani. (Ahogy egyébként volt példa erre korábban: éppen a BBC portálon a magyar adás lezárása után is elérhetők maradtak a weboldalak.)

És érdemes felfigyelni arra is, hogy egy pár nappal ezelőtti hír szerint a torrentezők közössége sajátos módon vállalta át a közpénzből létrehozott értékek mentését és elérhetővé tételét. Az egyik torrentező ugyanis a megszüntetésre ítélt weboldalakat letöltötte és egy 2 gigabájtos fájlba tömörítve, évi 4 dollárért bérelt szerveren tette elérhetővé. S noha hozzá kell tegyem, hogy saját tapasztalataink alapján egy médiacég webszerverén 2 gigabájtba nem sok fér bele (csak abba gondoljunk bele, hogy a hang- és videofájlok milyen kapacitásigényesek), tehát a konkrét példában a 2 gigás fájl viszonylag kevés multimédia elemet tartalmazhat, ennek ellenére az akció pozitív szándéka és példamutatása elgondolkodtató.

Ma, amikor az adathordozók megabájtonkénti ára is csökken, meg az internetes sávszélesség és a szerverkapacitások egységnyi ára is folyamatosan évek óta csökken, ilyenkor érdemes lenne az állami közgyűjteményeknek, médiacégeknek és minden közpénzből finanszírozott információszolgáltatónak átgondolni a példát. Ideje hosszútávú megoldást találni arra, hogy a létrehozott értékeink elérhetők legyenek a neten. Az elérhetőség megabájtonkénti árát folyamatosan lehet csökkenteni, miközben persze az adatok csak sokasodnak és persze az adatok biztonsága megköveteli a redundáns tárolást is – mégis ideje lesz úgy tekinteni az információs javainkra, hogy ha most elherdáljuk ezeket, akkor annál kevesebb lenyomat, tudás, kultúra, érték, műsor, film, írás, fotó marad az utánunk következő korosztályokra…

Szilágyi Árpád

Az egyszerű ember is mind gyakrabban találkozik az érintőkijelzőkkel, hisz főként a modernebb mobiltelefonok, táblagépek szinte kizárólag érintőkijelzővel kerülnek forgalomba. Ha tetszik, ha nem, meg kell tanulni, hogy két nagy típus van: a rezisztív és a kapacitív kijelző. A laikus felhasználó számára ez úgy merül fel, hogy az egyik típus használatához érintő ceruza kell, a másikat pedig az ujjunkkal tapogathatjuk.

A rezisztív kijelző technológia az olcsóbb, és kevésbé korszerű, ezek egy ponton történő érintésre érzékenyek. A rezisztív kijelzők használatához külön érintőceruza szükséges, de a tapasztalatok szerint műkörömmel is igen jól irányíthatjuk az eszközt. A technológia lényege az, hogy a kijelzőben két vékony fólia található, amelyeknek eltér a feszültsége, és ha egy ponton megnyomjuk, akkor a két réteg összeér, így megváltozik az elektromos töltésük, ennek alapján tudja meghatározni az eszköz az érintés helyét. A rezisztív kijelzőn tehát hiába tapogatózunk az ujjunkkal, viszonylag kis sikert érünk el, mert egy ponton kell megérintenünk a felületet a kívánt reakció eléréséhez.

Image: graur codrin / FreeDigitalPhotos.net

A rezisztív kifejezés sok származéka használatos a szakmai, de a köznyelvben is, például: rezisztencia 'ellenállás', 'ellenálló képesség', 'hatásos ellenállás' vagy rezisztens 'ellenállóképes'. Ezek a származékok a latin resistentia alakra vezethetők vissza, jelentése 'ellenállás', 'ellenálló képesség', 'ellenszegülés', 'érzékenység hiánya'. A rezisztív kijelző esetében nyilván a két, eltérő töltésű réteg közötti ellenállásra, illetve annak a megszűnésére utal a szó jelentése.

A kapacitív kijelző a modernebb, drágább, ennek működtetéséhez nincs szükség érintő ceruzára, mert az ujjunk tapintását érzékeli. A technológia lényege, hogy a kijelző felszínén lévő átlátszó réteg alatt elhelyezkedik egy elektromos vezető réteg, és amikor ujjunkkal hozzáértünk a kijelzőhöz, akkor megváltozik az érintés pontján a töltés, így az érintés pozícióját a készülék képes érzékelni. Ezeknek a kijelzőknek a használata tehát egyszerűbb, hisz nem kell hozzájuk eszköz, és több érintést is képesek kezelni.

Image: Ambro / FreeDigitalPhotos.net

A kapacitív kifejezés alapjelentése az Idegen szavak szótára szerint 'elektrosztatikus kölcsönhatáson alapuló'. A szó a latin capacitas alakra vezethető vissza, melynek jelentése 'képesség', 'befogadóképesség', 'űrtartalom', 'térfogat'. Innen terjedt el a műszaki szaknyelvben, majd a köznyelvben is.

Bódi Zoltán

Pár éve már felmerült egyszer a pletykaszerű hír, hogy a tömörített zene - vagyis az MP3 - károsítja a hallást. Sokan csak legyintettünk ("micsoda badarság!") - de most kiderült, mégis van ebben valami, mert az MP3 lejátszókat használó tömegek kevésbé képesek már a hangok finom megkülönböztetésére. Vájtfülű barátunk, az örökké fanyalgó Gróf Miklós gondolatait olvashatjuk alább.

***

Nyilván már az eddigiekből is sejthető volt, de ma este végképp egyértelművé válik: kétségbeejtő, ódivatú pacák vagyok. Nem hogy a különféle kütyük, iPodok, okostelefonok és egyebek nem tudtak megbabonázni, de képzeljétek: zenét sem hallgatok úton útfélen, nincs a fülemben a kis izé, nem rejtőzik mp3,4,5,6 stb. lejátszó a zsebemben, HOLOTT világos: a fél Széchenyi Könyvtár zenei gyűjteményét hordozhatnám mp akármibe tömörítve. Azonban DIREKT NEM teszem. Szeretem átlátni a dolgokat, ha zene van, akkor ZENE szól, csupa nagybetűvel, odafigyelve, kizárólag az az egy de az végig, lehetőleg jó rendszereken, CD-ről vagy a régi LP-ről, teljes formátumban, még ha egy 30 éves Sony erősítő meg két agg Orion hangfal nem is tekinthető a hifi csúcsának. És igen, nálam még van CSÖND, nem szól álló nap egyfolytában valami, ami már fel sem tűnik, illetve a frászt kapom ha elhallgat, nem, a grófi anakronisztikus kastélyban a Szerző, nagy Sz-szel, meg az Előadó még megkapja azt, amit megérdemel. Ráadásul jogosan követelheti a figyelmet, elvégre Csajkovszkij, Beethoven, Bernstein, Oscar Peterson, vagy épp a Manhattan Transfer elég bonyolult és igencsak jó ahhoz, hogy HALLJAM is azt, amit elkövettek, nem egyszálbelű nyifegések tuc-tuc nyuffogása zendül fel odahaza ha kell ha nem..

Félreértés ne essék: nem vagyok hifi őrült, aki meghallja, ha két oda nem illő oxigénatom van a hangalak kábeleiben. Abba a hibába sem akarok esni, hogy elítéljem azokat, akik TUCC-TUCC-on nőttek fel, ez mindennapi zenei táplálékuk. De tény: a TUCC-támasztotta hangi igény lényegesen könnyebben kielégíthetőnek és mindemellett – a zenei élmény esztétikuma szempontjából - tömöríthetőbbnek tűnik, hiszen maga a zene, a közlésfolyamat bonyolultsága és dinamikai sokszínűsége sem ugyanolyan, mint mondjuk egy jó szimfónia esetében. És – mint kiderült – sajnos rombolja a fület, annak finom érzékenységét és leginkább: igényességét. Nehéz eset vagyok, mert sajnos elvárom, hogy Karajan vagy Riccardo Muti a megfelelő minőségben döntsék ki a közfalat hetente legalább egyszer, pláne ha John Williams dirigálja az E.T. főtémáját, annak is faltól falig full gyönyörben kell könnyekre fakasztania, különben minek az egész. Ezek a műfajok nem bírják ki igazán a napjainkra jellemző, állandó elérhetőségbe konvertált, ennélfogva jelentéktelenné  degradált zene-zaj szerepkört, a mindig csak mellékesen zürcögő mennyiségi gondolkodást. A jó zene kiköveteli magának a tárhelyet - és tegyük hozzá: az ALKALMAT is, ahol az lehet, amiért valójában készült: ünnep, esemény, lélekemelő pillanat, gazdagon terített akusztikai asztal, ahol a fül boldogan dúskálhat a hangzatok gyönyörűségében. Ehhez pedig vagy teljes formátum kell, vagy egy jó lemezjátszó, ahol nem kell hetvenkét űrbéli mozdulattal eljutni az on-off kapcsolótól addig, hogy végre meg is szólaljon kedvencünk, amely már 30 éve ugyanolyan, nem frissül és nem is kér támogatásokat. És egy nyugodt hely sem megvetendő, ha HALLGATNI és nem használni szeretnénk a zenét.

Érdeklődéssel olvastam a hírt, mely szerint az egyik legjobb hangfalgyártó cég vezetője úgy látja: SÜKETÜL, vagy legalább is: kevésbé differenciáltan hall az mp-generáció fiatal csikócsapata, illetve – szerinte - lila gőzük sincs az igazi hangzás gyönyöréről a csontvázig tömörített nyaffogások fél nap után feledhető instant kivonataira rángatózva. Nem csodálkozom azon, hogy a hangfalak finom hallást igénylő értékelésénél e generáció tagjai nem rúgtak labdába. Nincsenek egyszerű helyzetben, nem csak a tömörítés hangzásbéli eredménye, de az „átlaghallgató” átlag-zenei tápláléka okán sem – már ha persze igazak tapasztalataim szerteágazó haveri köröm zenefogyasztási szokásairól. Hajmeresztő élmény amúgy normális barátaimmal – pl. a futárokkal – zenéről beszélni, tartósan több malomban őrlünk. Én meg mit látok a magam anti-júzer fülével? Emberünk ott áll 6574 darab  mp-minimalizált tuccal a kis fekete dobozban, ide klattyint: TUCC, oda klattyint: egy másik TUCC, reggel 7.45 óta már további harmincháromezer TUCC-ot töltött le ki tudja honnan, ezért már kora délután sem tudja, hogy ez a TUCC egyáltalán megvolt e már, vagy egy forradalmian új TUCC, amelyet mindenképp meg kell mutatnia a barátainak, persze kizárólag a következő harminchat órában, mert különben már késő lesz, ósdi és feledhető. Ráadásul a fő sikerélmény napjainkban beszélgetéseim alapján: maga a letöltés, mondhatni ez a tevékenység életünk egyik legfontosabb szelete, már a lemezjátszóig sem tudjuk magunkat elvonszolni, talán már fel sem ismerünk egy lemezjátszót, de a net legtávolabbi sarkából, 15 milliárd terabitet fáradságosan odább taszajtva is képesek vagyounk előbányászni az ott tenyésző zenei egyenfazon legujabbra konvertált gyümölcseit.


És mindehhez ezeket a TUCC-okat – de akár Bach is lehetne, ebben az állandó töménységben majdnem tök mindegy – ezeket egyfolytában hallgatják ismerőseim. Mellettük zsibong egy kétmilliós nagyváros, de ők elszántan törtetnek előre mp akárhányas lejátszójukkal a fülükön az éppen aktuális de amúgy tök ugyanolyan  TUCC-okkal adva ritmust a napnak, át villamoson, metrón, kereszteződésen, értekezleten, főnökön....

Miért zavar ez? – kérdezik többen felháborodva vagy érdeklődve? Gondoljunk bele:  álló nap ki kell bogarászni a zajból a fülünkbe tuccogó TUCC-ot, vagy Bach-ot, vagy bármit ami szól... Merthogy mindig folyik mellette valami, ahogy ha belövöm a számítógépet, ott sem állok meg harmincnégy szimultán ablaknál alább. Ha jobban megnézem magunkat, lassan már szinte semmi nincs, ami kizárólag egymaga folyna és teljes figyelmet tudnánk neki szentelni.

És, mint megtudtuk: ráadásul ezek között az anti-lehallgatási körülmények között szól rosszul. Tömörítve, hiányosan.

Érdekes is lenne, ha jól tudna felzendülni.
Mert akkor gyaníthatóan beütne a katasztrófa.

Ugyanis egyszer csak: FIGYELNÜNK kellene rá.

Olyan újdonságot jelentene ez, mint a holdraszállás. EGY DOLOGRA FIGYELEK. EGY ABLAKOT hagyok nyitva; s csakis azon dolgozom. Ha ez bekövetkezne, usque két perc alatt derülne ki: milyen utánzattal is zaklattuk magunkat már évek óta, amióta belepréseltük a fél netet a tucc-lejátszó kézi készülékünkbe abban a reményben, hogy így miénk a teljesség...

És akkor - ha még nem egészen süket ugye -, az ember hazamegy és felteszi akár ugyanazt a tuccot egy igazi, anakronisztikus CD-játszóra, vagy előkeresi az ős-TUCCOT és LP-t húz elő, vagy csak hagyja a fenébe a kis kütyüt és elkezd bogarászni a nagypapa - született 1985-ben - zenei gyűjteményében.
Hihetetlenül izgalmas, amikor a nappaliban egyszer csak kiderül: hatszázzal több zenei sík, érzet, szín, árnyalat, dimenzió létezik, mp-tömörített, vélt  "galaxisunk" pedig immár csak kis csillagképként hunyorog a hirtelen megtalált igazi hangzás, és remélhetőleg az ezzel együtt meglelt műfaji gazgagság vakító, fantasztikus teljességében.

TUCC.

Gróf Miklós

Arról a webhelyről lesz most szó, amelyet pár éve napi rendszerességgel látogatok, már csak azért is, mert egy nagyon érdekes koncepció mentén szolgáltatnak naponta ingyenes teljes verziós szoftvereket. De mindegyiket csak egy napig lehet letölteni – hát ezért állítottam be gépemen az RSS olvasót a figyelésre.

A Giveaway of the Day c. weboldalt saját bevallásuk szerint kb. négy évvel ezelőtt indították el egy olyan kezdeményezésként, amely a szoftverek terjesztésének új módját mutatja be. Az eltelt idő alatt nagyméretű rajongótábor fejlődött ki körülöttük, akik rendszeresen visszajárnak a napi frissítésért. Itt ajánlom figyelmébe a kedves olvasónak az RSS olvasót (pl. Feedreader), amibe új, figyelendő feed-ként érdemes beállítani az RSS szolgáltatás címét. Ha ezt beállítjuk, akkor arra számíthatunk, hogy magyar idő szerint minden reggel 9-kor ott lesz az RSS olvasóban egy új szoftver ajánlója és a teljes verzió letöltő linkje.

A Giveaway tehát nem afféle egyszerű shareware-freeware raktár, hanem a napi szoftver egy álló napon keresztül tényleg a teljes verziót tölthetjük le. A programok telepítését is el kell végeznünk a 24 óra lejárta előtt (tehát itthon a másnap reggel 9 óra előtt), hiszen a telepítő ellenőrzi a dátumot. A rendszeres használat közben érzékelni fogjuk, hogy érdemes is naponta elvégezni a rutint: megnézni, hogy a napi ajánlat érdekes-e számunkra vagy nagyvonalúan legyintünk, hogy ez az ingyenszoftver nem kell nekünk. Még a notórius szoftver-tesztelők is érzékelni fogják egy idő után, hogy ennyi szoftverre tényleg nincs szükségünk, tehát a weboldal másodlagos nagyon hasznos hatása, hogy a tudatosabb használat felé terel, hogy naponta döntsünk a felkínált előny/eszköz/szoftver használatáról. Eleinte számomra is nehéz volt eldönteni, hogy egy-egy segédprogramra tényleg szükségem van-e, vagy csak „a szemem kívánja”.

E sorok írásakor az aktuális ajánlat egy olyan PowerPoint kiegészítés, amellyel a prezentációból viszonylag könnyedén készíthetünk e-learning segédanyagot, kvízeket, illetve kurzusokat. De néhány napot visszafelé haladva még néhány konkrét példa: otthoni digitális média-katalógus szoftver, video konvertáló segédprogram, hangfelvételt segítő eszköz, világóra, stb.

Az oldal fenntartói egyébként fizetnek a szoftverek fejlesztőinek a letöltött és telepített licencek után – az oldalt pedig nyilvánvalóan reklámokból tartják fenn. Ráadásul nem csak az ismeretlen, feltörekvő kis szoftverstúdiók termékeit lehet itt megtalálni: nem egyszer szerepeltek már a Paragon vagy éppen az Ashampoo programjai is a kínálatban.

Az egyik legértékesebb szolgáltatás a teljesen hagyományos kommentezés, amit ezen a site-on valóban érdemes követni, mert sok fontosat tudhatunk meg az adott programról. A kommentelők között rendszeresen megjelennek profi tesztelők, akik nagyon gyorsan jelentkeznek olyan információkkal, hogy mik az adott program előnyei és hátrányai, vagy éppen melyik program tekinthető megfelelő alternatívának.

A Giveaway-nek van egy játékszoftveres változata is.

Szilágyi Árpád

A következő Ubuntu verzióban egy sor újdonság között a Multitouch - azaz a több érintést felismerő interfész - támogatás is lesz. Szükség van erre nagyon is, ha a mind inkább terjedő táblagépek piacán is jelen szeretne lenni ez az operációs rendszer.

Az ENAC (francia polgári légi közlekedési iskola) növendékei a már korábban is nagy elismerést szereztek magunknak azzal, hogy az eredetileg nem Multitouch környezetre fejlesztett alkalmazásokat is lehet használni majd ezeken az új típusú érintőképernyős eszközökön.

Most csavartak még egyet a dolgon, és egy webkamera és egy TUIO névre hallgató program segítségével a kézmozdulatokat követve tudunk kommunikálni a számítógéppel. Programokat indíthatunk, rendezgethetjük a dolgainkat a különféle könyvtárak között mindezt pusztán azzal, hogy a kamera előtt hadonászunk. A Kinect sikerét látva nem is lepődök meg a fejlesztők szándékán. Arról nem is beszélve, hogy a megoldással egy lépessel közelebb kerültünk ahhoz amit pár éve csak tátott szájjal bámultunk a moziban, a Különvélemény című filmben. Aki látta, az nem felejti el a jelenetet, mikor Tom Cruise a saját kezével a levegőben hadonászva rendezgette az adatokat. A Kinect használatához képest fontos új elem, hogy jelen esetben nincs szükség speciális eszközre, egy egyszerű webkamera is ugyan olyan jól használható majd az adatbevitelre.