Netidők Blogtársaság

Svédországban élő csodabogár hallgatónkkal, Ferkóval találkoztam pár nappal ezelőtt, itt, a januári Budapesten. Sok éve ismerjük egymást, de még most találkoztunk személyesen először. Megszokott momentum ez ma már, mégis furcsa még mindig: kialakulhat barátság több ezer kilométeres távolságban is, pusztán a kommunikáció – sőt, esetünkben a tömegkommunikáció, egy rádióműsor – által. Találkozásunk alkalmából meginvitáltam a Rádióba, nézzen körül egy kicsit ott, ahol a kedvenc műsora készül, amiért annak idején egyetemista korában képes volt rendszeresen 10 kilométert biciklizni hegyről le és fel. (Fotóink is e látogatás alkalmával készültek Ferkó okostelefonjával.)

Ferkó a híres Pagodában, kedvenc rádióműsorának szerkesztőjével, Szilágyi Árpáddal


Ferkó (teljes nevén Matolcsi Ferenc) erdélyi származású fiatalember jelenleg a svédországi Uppsalában a Gottsunda Színház alkalmazottja, beosztását tekintve – most kapaszkodjanak! – színész és informatikus! Mindkét szakmájáról diplomája is van.

Színész még Marosvásárhelyen lett, ahol a művészeti egyetemen tanult, majd a Szatmári Èszaki Színház Haragh György Társulatának tagja volt egy-két évig. (Már ez időben is élénken foglalkoztatta a távközlés világa, ugyanis egy kifúrt ötforintossal fülkéből telefonált Svédoszágba a kedvesnek.  Később szerzett egy nyomógombos telefont krokodilcsipesszel a nyilvános telefon meghekkeléséhez – ma, a mobiltelefonok korában már mosolyogva tekintünk vissza az ilyen történetekre.)

Ferkó 1994 óta él az észak-európai országban. 1999-ben jelentkezett az uppsalai egyetemre, ahol el is végezte a rendszerfejlesztő-programozó-designer szakot. Ekkoriban bukkant rá a rádióműsorunkra, amikor Sundsvall városában elkezte az egyetemet. Így emlékszik vissza a műsor-függővé válására:

„Hajnalban megérkeztem és a diákszálláson kiderült, hogy valószínűleg a függőleges fűtéscsövek miatt nem jön be élvezhetően 540 kHz-en a Kossuth rádió. Ez volt az első dolog, amit kipróbáltam. Ekkor kezdtem el flopi lemezen az egyetemről hazahozni a napközben elhangzott rádióadásokat. Volt olyan, hogy bicajjal lementem úgy 10 km-t a hegyről a laborig mert ott volt net-hozzáférésem. Így aztán hordtam haza a rádióadást, mint gólya a békát. Se tévé, se internet nem volt még akkor a diáklakásban… Na ekkor bukkantam rá a műsorotokra és aztán lettem függő. Ez egészen addig tartott, amíg élőben szólt a Netidők. Akkoriban sokszor lementem éjszaka az egyetemre, hogy chatelhessek veletek…”

Ferkó a Magyar Rádió egyik stúdiójában

Ferkó ezen csetelések alkalmával egyre aktívabb részese volt a műsornak, hovatovább azt is bebizonyította, hogy egy hallgatónk a rádió segítségével kukkanthat ki Svédországba!

Idézem az öt évvel ezelőtt megjelent Modemkori Hőstörténet című könyvünkből:

„…következzen a csúcsélmény, a sokcsatornás őrület, a multimédia netovábbja! Svédországi állandó hallgatónk, Ferkó, meghallván a műsorban, hogy videózunk, gyorsan bekapcsolta a saját webkameráját, és megkezdte saját szobájának képi közvetítését, amelyet mi a stúdióban láthattunk egy másik számítógép képernyőjén. És most jön a csavar: Ferkó Uppsalából érkező mozgóképét elkezdte mutatni operatőrünk a mi internetes „tévéadásunk” számára is! És ekkor az éppen adásban levő másik hallgatónk, akivel telefonon beszélgettünk, egyszer csak közölte: milyen érdekes, hogy a mi rádióműsorunk internetes tévéközvetítésének köszönhetően látja a saját számítógépén egy másik hallgató Svédországból jövő képét… Tessék?! Az első pillanatban mi sem fogtuk fel a dolog jelentőségét, pedig itt történt valami izgalmas. Újra összekapcsoltuk a létező csatornákat valami új és szokatlan módon.”

Igen, ez a híres 8-as stúdió!

Ferkó persze mégis leginkább színházi ember, aki színészmesterségét sem tagadta meg („legutóbb Darwin voltam a fejlődéstani múzeumban, ahol stepeltem és mezőségi legényest táncoltam, és közben 165 millió éves csontvázak között adtam elő a kismonológot a Föld  kialakulásáról”), de munkája közben aktívan használja informatikus ismereteit is. Megtörtént, hogy úgy lépett fel egy darabban az ügyész szerepében, hogy közben két notebook számítógéppel ő maga kezelte a színpadi fényeket meg a videótechnikát, közben néha felállt és elmondott egy-egy vádbeszédet vagy egy monológot az erényövről.

Sőt, arról is mesélt, hogy amikor nem lehetett a színpadon notebook, akkor a zsebébe rejtett mobiltelefonnal vezérelte a színpad világítását, miközben ő is az előadás részese volt…

Szilágyi Árpád

A napokban olvastam, hogy jelentős kockázattal jár, hogy a különböző .pdf-olvasók és Flash-lejátszók biztonsági résein keresztül behatolhatnak a kórokozó programok a gépünkbe, hisz ezek a szoftverek biztos, hogy minden gépen megtalálhatók. Éppen ezért, az utóbbi hónapokban egymást érik a biztonsági frissítések. Az egyik védelmi megoldás, hogy ezeket a programokat sandbox technológiával védik. Ahogy elolvastam ezt a kifejezést, rögtön elindult a fantáziám.

A sandbox tehát egy védelmi technológia neve, amelynek a lényege, hogy olyan futtató környezetet hoz létre, amelyben a behatoló programok nem tudják közvetlenül elérni a gazdagép erőforrásait, tehát a sandboxon belül futó szoftverek el vannak zárva a gép rendszerétől, így az esetleges sérülékeny pontokat kihasználó rosszindulatú, károkozó programok nem tudnak kódokat futtatni vagy adatot olvasni a számítógépről.

Az illusztráción a szerző kislánya tölti be az "informatikai betolakodó" szerepét

A sandbox magyarul 'homokozó', az informatikai szaknyelvben előfordul 'homokverem' formában is. Mindenesetre nagyon szemléletes ennek a szóösszetételnek a jelentéstani háttere, hisz egy ilyen komoly téma esetében, mint a szoftverek sérülékenysége, az adatlopás, a kódfuttatás, a védelmi szoftverrendszerek, egy gyermekekkel, játékkal, játszóterekkel kapcsolatos kifejezést használnak. Nyilvánvaló, hogy mi a funkciója a homokozónak. Ez egy elkerített terület, voltaképpen egy verem, ami homokkal van feltöltve, és játszani lehet benne, például várat lehet építeni, ám a felépített vár természetesen nem valós, hisz csak homokból készül. Természetesen a homokozóban várat építő gyerekek nagyon komolyan veszik a játékot, és tényleg várnak hiszik, amit építenek, így a homokozóban egy külön világ alakul ki. A sandbox technológia is egy elkerített, ellenőrzött területet hoz létre, amelyben a behatoló úgy látja, hogy hozzáfér a gazdagép rendszeréhez és adataihoz, ám valójában a sandbox hermetikusan lezárja a rendszert. A sandbox tehát egy átverés, egy látszólagos környezetet mutat a rosszindulatú behatolónak. Ebből is látszik, hogy ez a kifejezés komoly jelentéstartalommal rendelkezik, de a mögötte rejlő informatikai gondolkodásmód, szemlélet vicces, furfangos.

A sandboxot használják a számítógépes játékok világában is, ezekben nincs linearitás, nincs sorrendiség, nincs kötelezően bejárandó pálya, a játékos bárhol, bármilyen irányban elkezdheti a tevékenységét. Ebben a jelentésben is jól megfigyelhető a játszótéri homokozó metaforikus jelentéstani háttere, hisz a homokozóban is bárhol elkezdhetünk várat építeni.

Bódi Zoltán

Nem győzöm évek óta hangsúlyozni, hogy nagyon meg kell gondolni, az ember milyen képeket oszt meg magáról a közösségi oldalakon. Az még hagyján, hogy hülyét csinál magából, esetleg elkönyvelik „dizsiribinek”. De az állás, az iskola a jövő múlhat rajta.

A Facebook eheti idiótái a huszonkét éves Doyle Byrnes és három tanuló társa, akik Kansasban a Johnson főiskolán ápolói szakon tanultak. Az utolsó éves diákok novemberben laborgyakorlaton egy anonim donortól érkezett emberi méhlepényt tanulmányoztak, milyen a felépítése, hogyan is táplálja a meg nem született babát. Mint ahogy a Wall Street Journal megírta, a négy diák lefotózta magát a placentával, a képet feltöltötték a Facebook oldalukra. A képekből hamarosan botrány lett, fegyelmi ügy lett belőle, és az iskola úgy döntött, etikátlan magatartás miatt kirúgja a diákokat.

Az emberi szervekkel történő ilyen bánásmód több, mint etikátlan, és az egészségügyben elvárható alapvető emberi tiszteletet is semmibe veszi.  Byrnesék a jelek szerint nem fogták fel, hogy nem csak az a gond, hogy csak egy idióta készít magáról mosolygós képet egy méhlepénnyel. Még az ünnepek előtt keresett nyújtottak be az illetékes bíróságon, a döntés felfüggesztésére. Indoklásul azt hozták fel, hogy a fényképezés a tanár jelenlétében történt és az nem emelt kifogást a képek készítése ellen. És az iskola szabályzata nem tíltja.

A bírói döntés arra kötelezte az iskolát, hogy vonja vissza a döntését, mert az indoklás szerint a kép nem sért emberi jogokat, mert nem fedezhető fel kapcsolat a méhlepény és egy élő anya között. A diákok a következő tanévben újra járhatják a negyedik osztályt.

Az esetnek két tanulsága van. Egyrészt elég egyetlen ostoba fotó, hogy valaki elveszítse négy év tanulmányait, és az iskola befejezése előtt úgy rúgják ki, hogy soha többé esélye se nagyon legyen ezeket a tanulmányokat befejezni és a szakmában elhelyezkedni. Hiszen nem valószínű, hogy másik egészségügyi főiskola hajlandó lenne felvenni tanulói közé.

Fenntartásaim vannak a bírói döntéssel kapcsolatban. Nagyon gyakran éri a vád az egészségügyet, hogy nem bánnak tisztelettel a páciensekkel, szinte tárgyként kezelik őket. Az eset szerint a bíró is úgy gondolja, hogy az emberi testrészeknek már nem jár ki az emberi bánásmód. Nem azt mondom, hogy előre kell neki köszönni, és babusgatni, de azért annyi tisztelet kijárna neki, hogy ne játszanak vele. Ha esetleg valaki nem ért velem ebben egyet, gondoljon arra, hogy az a méhlepény az édesanyjáé volt. Így már rögtön nem olyan vicces a történet.

De vajon a bíró bele gondolt abba, hogy ezek után hány anya fogja felajánlani az iskoláknak az oktatásra a méhlepényt? Vagy bárki más egyéb szerveit? Mert mi jöhet még ez után? Integetni a levágott kézzel? Pózolás az amputált lábbal? Esetleg harmadik lábként járni vele? Vagy nyugodtan lehet fényképezkedni egy hullával, csak legyen letakarva a feje, hogy ne lehessen azonosítani?

Indítottam egy fotósblogot. Annak ellenére, hogy látom a kockázatát annak, mivel is jár ez. Hiszen már több perben képviseltem fotósokat, akiknek a netre kitett képeit engedély nélkül felhasználták mindenféle célokra. (Karácsonyi üdvözlőlaptól a pólónyomatig volt minden.)

Előzmények

Szeretek fotózni. Az első analóg gépemet 2001-ben vettem Amerikában. A gép kb. 2 napos volt, amikor lebucskázott egy 70 méter mély szakadékba hátizsákostól. Épségben maradt és évekig kitartott, de aztán behálózott a digitális kor engem is. Az első tükörreflexes digitális gépem egy Canon EOS 20D volt. Ez - mivel nem vetettem alá töréstesztnek - a mai napig hű társam. Nagyságrendileg 200 ezer képet készítettem vele.

Ez már régen túl van a különféle tesztekben megadott lélektani határon. (Néha azt hiszem, van valami privát csodám, ami megtartja a gépeimet működőképes állapotban.) 2007-ben a 8. ARC kiállításon meg is jelent az egyik fotóm, illetve megjelentem magam is egy plakáton :)

Visszatérve a blogra...

Akkor indítottam, amikor rájöttem, hogy "mostanra már annyit fényképeztem, hogy igazán megtanulnék fotózni." Bejelentkeztem tehát egy oktatóhoz Farkas-Szőke Balázshoz, mivel nagyon megfogott, hogy ő referenciaként a tanítványai képeit mutatta meg a neten.

Az ő javaslatára vettem egy Sony Alpha 500-as gépet és Minolta objektíveket hozzá... azóta pedig nincs megállás :). Ha olyan helyen járok, ahol szép témákat ad a táj, vagy a társaság, ritkán készítek kevesebb képet 300-nál. Ezek egy része még nyilván tökéletlen lesz, hiszen tanulnom kell a fényeket, a gépemet...

De szerencsére erősségem a "témalátás"... már akkor is fotókat látok, ha nincs nálam gép. :) Néha az teszi a képet különlegessé, hogy onnan nézem, ahonnan más talán még sosem... (Vajon mi is ez alábbi képen?*)

*Ez egy utcai lámpa felülről :)

Az oldalt ezért is neveztem el Életképtárnak.

Itt érhető el: eletkeptar.freeblog.hu.

Egyértelmű a következő kérdés: miért freeblog?

A válasz pedig egyszerű: ismerem a felületét, könnyű használni és anyu(ha) blogsablonja, amit választottam tökéletes ahhoz, hogy a képnek adja a szemlélő fókuszát.  Egyszer majd váltok és saját weblapot kap az életképtár, de az még nem most lesz.

Na és mi lesz a jogvédelemmel?

Próbáltam felhívni a képek iránt érdeklődők figyelmét a blog oldalán arra, hogy:

"Az ide feltöltött képek szerzői jogi oltalom alatt állnak. A feltöltőjük e jogterülettel foglalkozó ügyvéd. Ha használni szeretnéd, kérj engedélyt, úgy mindenkinek jobb lesz. :)"

Engedélyt kérni pedig kommentben vagy e-mailben lehet. (A freeblog sajátossága, hogy ha az ember a postoló nevére kattint megláthatja a profilját és ott az elérhetőségeit.)

A netre feltöltött képek egyébként kereshetőek szerte a világhálón pl. ezzel a szuper szoftverrel: http://www.tineye.com/ Tehát egyre könnyebb "lebukni."

Ha valaki engedélyt kér, akkor magáncélú felhasználásnál (pl. ő is kiteszi a weboldalára) a szerző megjelölése (nevem és a blog címe) mellett azt várom el, hogy ne dolgozza át (semmit ne változtasson rajta, se színt, se méretet, stb.) a képemet.

Ha pedig a felhasználás (akár közvetve is) kereskedelmi célt szolgál, akkor úgyis felhasználási szerződést kell kötnünk, hiszen ezt írja elő a törvény.

A világot - ahogyan azt én észlelem - szeretem megmutatni. A blog ennek az útnak az eleje...

Windows 8-at ígértek, de Ballmer CES-megnyitó előadásán mindenről volt szó, csak arról nem, amiért hajnali fél 4-ig kókadtam a gép előtt. Szerencsére az új Surface kárpótolt mindenért.

Szóval nem mutatták be vagy meg a Windows 8-at. Mivel vigasztalódik alváshiányos informatikusunk hajnalok hajnalán? Például az új Surface-szel. A néhány éve bejelentett Microsoft Surface egy leginkább dohányzóasztalra hasonlító bútordarab volt, aminek a közepébe beépítettek egy számítógépet és egy kivetítőt, megjelenítésül pedig maga az asztallap szolgált. A gépen a Windows Vista speciális változata futott, amely nem csak a több érintés egyszerre való kezelésére volt felkészítve (beépített, felfelé néző kamerák vették az érintéseket), de képes volt felismerni és kapcsolatot teremteni az asztalra lerakott eszközökkel (mobiltelefonokkal, intelligens kártyákkal stb.). Az egész asztal közel 100 kilót nyomott, és meglehetősen bumfordi kinézete ellenére is cool volt a maga nemében. Persze brutális ára miatt elsősorban csak szállodákban, bankokban, kaszinókban, konferenciaközpontokban találkozhattunk vele, ha egyáltalán – állítólag nem volt túl sikeres darab.

Balra el; a Microsoft és a Samsung közös koprodukcióban bemutatta a Surface 2-t. Körülbelül az az ugrás, amit a lapos LCD monitorok jelentettek a katódsugárcsöves elődeik után. Az egész készülék mindössze 10 centiméter vastag, és ebben már benne van a Windows 7-et futtató, többmagos számítógép is. A kb. egyméteres kijelző teljes HD, azaz 1920x1080 képpontos felbontást kínál (az előző generáció 1024x768-at tudott), de ami még különösebb, hogy a pixelek „látnak”: minden képpont 1-1 kis infravörös kameraként érzékeli, ha valami rákerül, és rögtön feldolgozza azt. A PixelSense névre keresztelt technológia révén az asztal már nemcsak elektronikus eszközökkel tud kapcsolatba lépni, de akár egy papírlapot is „el tud olvasni”, ahogy azt láthattuk is a bemutatón. Fogtak egy lapot, ráírták, hogy I CAN READ! (tudok olvasni), letették az asztalra, és az asztal „látta”. Innen már csak szoftver kérdése, hogy a számítógép felismerje a szöveget, és az megjelenjen a felhasználó számára valamilyen felhasználható formában, vagy a gép valahogy reagáljon az ily módon hozzájutó információra.  A jóval karcsúbb kialakítás lehetővé teszi, hogy az új Surface-t akár függőleges helyzetben használjuk (mint egy tévét vagy monitort), és még egy érdekesség: a felületét a világ legnagyobb, törhetetlen Gorilla üvege védi, amire akár fél méter magasról ráejthetünk egy sörösüveget, akkor sem lesz semmi baja.

Minden bizonnyal az új változat is irgalmatlan áron kerül majd a piacra, otthoni felhasználása tehát szóba sem jöhet, de maga az ötlet, hogy néhány év múlva egy hasonló technológián alapuló, kis kézi számítógépünk, táblagépünk legyen, nem is hangzik rosszul.