Netidők Blogtársaság

Szeretem a viccet, a humort, és jólesik néha-néha a Facebookon belefutni egy mókás bejegyzésbe, képbe, viccbe. Nyilvánvaló, hogy egy közösség erős összetartó ereje lehet a vidámság, a humor, oldja a hangulatot, felszabadít, közel hoz embereket egymáshoz.

Így van ez természetesen a Facebookon is, hisz itt is vannak közösségek, csak egy kicsit állandóbbak, mint a valós térben szerveződő baráti társaságok, és egyszersmind heterogénebbek, összetettebbek is. Gondoljuk csak végi, hogy kikből állnak a facebookos ismerőseink: barátokból, kollégákból, távolabbi, közelebbi ismerősökből, ügyfelekből, tanítványokból és tanárokból, családtagokból, tehát a legkülönfélébb emberekből. Csak az a közös a facebook ismerőseimben, hogy mindannyian az én ismerőseim, de sosem tartozna mindegyikük ugyanabba a társaságba. A Google+ ezt a problémát oldotta meg indulásakor azzal, hogy körökbe lehet osztani az ismerősöket, amit a Facebookon általában nem teszünk meg.

Éppen emiatt a heterogenitás miatt az ízlésünk sem egyforma. Nyilván a viccekre is eltérően fogékonyak a felhasználók, a közösségi oldalon lévő kapcsolataink. Hozzám is eljutnak két olyan Facebook-felhasználónak a posztjai is, amelyek vicces képekből, viccszövegekből állnak, ám olyan gyakorisággal, olyan mennyiségben jönnek tőlük ezek a tartalmak, hogy fölmerül a kérdés, miért csinálják, miért osztanak meg ennyi vicces tartalmat. Az nem valószínűsíthető, hogy ennyire szeretik szórakoztatni a publikumot, hisz szinte ömlik erről a szóban forgó két felhasználói oldalról ez a tartalom. Amellett pedig egyik oldal gazdája sem tartozik a saját ismerőseim közé, pusztán a többszörös tovább osztás következtében jut el hozzám is.

Ezzel meg is született a válasz is: a nagy tömegben, szinte futószalagon gyártott „vicces” tartalmak kiugróan magas lájkolási és megosztási számokat produkálnak, ami fontos lehet üzleti szempontból, illetve növelheti az oldal gazdájának népszerűségét, egyben tarthatja a társaságot, a kedvelői kört. Hisz nevetni, szórakozni mindenki szeret! Ez a népszerűség pedig üzleti értékkel is bírhat, ez is egy jó módja az önpromóciónak, önnépszerűsítésnek. Jól bizonyítja ezt az is, hogy az a hozzám is eljutó két Facebook-oldal, amelyik ontja magából ezeket a vidám tartalmakat, vállalkozások oldalai: az egyik egy zenei cégé, a másik egy autózással foglalkozó vállalkozásé.

Mivel ezek a képek nagyon gyorsan terjednek, könnyen válnak mémmé, vagyis pici módosulásokkal, láncolatszerűen terjedő kulturális alapegységgé. Ezt is könnyen lehet használni rajongó tábor verbuválására. Ugyanakkor a folytonosan, futószalagszerűen terjedő viccek könnyen unalmasakká is válhatnak, ezzel pont az ellenkező hatást is kiválthatják. Gondoljunk csak a baráti társaságokban állandóan, kényszeredetten viccet mesélőkre.

Érdemes azt is észrevenni, hogy egy-egy ilyen vicces bejegyzés mennyire megmozgatja a közönséget, további folytatják a viccelősét, poénkodást.

Bódi Zoltán

Gyakran találkozom kedvenc közösségi oldalamon olyan posztokkal, amelyek különböző ételek fotóit tartalmazzák. Nem akármilyen ételfotókról van ám szó, nem holmi receptajánlásokra gondolok (olyanból is van elég sok), hanem az „ezt eszem most”, „ezt főztem/sütöttem most” című bejegyzésekről szeretnék értekezni. Nyilván mindenki találkozott már ilyesmivel. Fölmerül a kérdés, hogy miért tesszük mindezt. Miért tesszük közhírré azt, hogy mit eszünk éppen vagy mit főztük. Ez a téma jellemzően magánügy vagy éppen azokra tartozik, akikkel együtt étkezünk, tehát semmiképpen sem nyilvános. A Facebookon nyilvánosan közzé tett ilyen tartalmú képek viszont kilépnek a magánszférából. Mi az oka ennek az ellentmondásnak?

A Facebook olyan színtér, amely kiválóan alkalmas az önnépszerűsítésre, az önpromócióra, hisz a sok pozitív tartalmú információból ki akarunk tűnni valahogy. A Facebook alapfilozófiája a pozitív, közösségépítő gondolatok, információk népszerűsítése. Éppen ezért a legtöbb felhasználó igyekszik az önképét javítani, az arculatát építeni, némiképpen dicsekedni vagy tudatosan építeni a saját márkáját. Ennek lehet az eszköze az, hogy éppen milyen jót, ízleteset, különlegeset vagy éppen egészségeset eszem.

Másik oldalról megközelítve a jelenséget könnyen beláthatjuk, hogy a Facebook nyilvánossága látens nyilvánosság, azaz lappangó, nem találkozunk szemtől-szembe a közönségünkkel. Amikor a Facebookon posztolunk valamit, akkor csak a számítógépünket vagy az okostelefonunkat látjuk, és nem azt az átlagosan párszáz ismerőst, akivel egy átlag Facebook-felhasználó rendelkezik. Arról nem is beszélve, hogy a közösségi oldalakon visszaigazolt ismerőseink vegyes összetételűek, a szűk családtagtól kezdve a több évtizeddel ezelőtti általános iskolai osztálytársunkon át a munkahelyi kollégáinkig sok mindenki található a Facebook-ismerőseink között. Jellemző, hogy így is nevezzük: Facebook-ismerős, hisz csak itt minősülnek egységesen „ismerősnek”, a valós életben nem taroznának egy csoportba, hisz minden embernek különböző státuszúak az ismerősei, kapcsolatai. A legfőbb csoportok a belső család, közeli hozzátartozó, partner, életvitelszerűen együtt élő társ; munkahelyi, iskolai társak, kollégák; barátok, közeli ismerősök; távoli ismerősök, távoli családtagok, akikkel nem ápolunk intenzív, napi kapcsolatot; alkalmi kapcsolatok, ismeretségek. Nyilvánvaló, hogy mindezekkel nem osztanánk meg a valós életben azt az „örömhírt”, hogy éppen milyen ételt eszünk vagy főzünk. A Facebookon viszont mindezzel a sokszínűséggel nem találkozunk, így sokkal könnyebb alapvetően magánjellegű információkat (mint például az étkezésünket) mindenkivel tudatni.

Az ételfotók, sőt az étel mellett készített szelfik célja a dicsekvés, az önnön tehetségünk (ha a saját főztünkről van szó), illetve a gasztronómiai ízlésünk, sőt a vendéglátónk gasztronómiai ízlésének, konyhai kultúrájának a népszerűsítése. Ez is közösségformáló erő, ez is önnépszerűsítési eszköz. Az étkezésünk részleteinek a nyilvánosságra hozatala is jól jelzi, hogy a közösségi oldalakon megváltozott a magánszféra és a nyilvánosság határa, viszonya: ami hagyományosan magánügy volt, az a Facebookon nem egyértelműen magánügy már, elég egy megosztás, és már közüggyé válik. Ennek a jelenségnek a gyakorisága bátorítja a felhasználókat ennek a kommunikációs magatartásnak a követésére.

Bódi Zoltán

Különösen akkor merül fel ez a kérdés, amikor olyan helyen és olyan stílusú szelfit látunk, ahol és amilyet jobb lett volna, ha nem is készítenek el. Pontosabban fogalmazva: vannak olyan helyek és helyzetek, amelyek megszentelt pillanatok és helyek, és nem illik hozzájuk az idétlenkedő, zavaróan pózoló szelfi. Mondjuk egy hozzátartozónk temetésén, vagy egy emlékhelyen, esetleg egy olyan templomban, vallási kegyhelyen, ahol zavarhatunk a vigyorgó pózolásunkkal olyanokat, akik áhítattal szeretnék eltölteni az idejüket.

Mégis, miért mindez? Miért fordul elő, hogy egyesek a környezetükre nem figyelve szelfiznek, és mindez miért zavarja a környezetüket? Az ember természetes jelhagyási ösztöne és a megszentelt helyhez, szituációhoz fűződő elvárások, szokások, normák ütköznek. Mindez addig nem okoz konfliktust, amíg a szelfit a pillanat megszenteléseként értékelhetjük, vagyis ha illik a környezethez, nem zavar megszokásokat, normákat, környező embereket. Mihelyst azonban elszakad a készítője a hely szelleme által megkövetelt normáktól, sértő lehet.

A szelfi által nyújtott öndokumentáció a régi időkhöz képest nem az utókornak szól (gondoljunk csak a fakéregbe vésett szövegekre, szívekre, a falfirkákra, falvésésekre, amelyek akár évszázadokat és képesek voltak túlélni). A klasszikus öndokumentáló jelekhez képest a szelfi a közösségi médiának szól, amely a pillanatnyiság élményét nyújtja. A közönséget pedig az ismerőseink alkotják. Az ismerőseink tehát állandó közönségünkké válnak. A közönséget pedig szórakoztatni kell, élményeket kell nyújtani nekik. A szelfi mindezt megadja: élményt ad, szórakoztat, akár mulattat, nevettet, sőt megbotránkoztat, az „itt voltam” élményt és a „jó lenne, ha itt lennétek” élményt közvetíti.

A modern tehcnológiának köszönhetően (szelfizni képes okostelefonok állandó, széles sávú internetkapcsolattal, közösségi média alkalmazásokkal) roppant könnyű szelfit készíteni és közreadni. Ez a kommunikáció gyors, a pillanatnyiság élményét gyorsan, gyakorlatilag egyidejűleg, vizuális úton képes a netező nagyközönséggel, tehát igen nagy tömegekkel megosztani. Vagyis gyors és rendkívül hatékony kommunikációs mód.

Jellemző a szelfikre, hogy a megélt és átadott pillanatnyi élmény mellett gyakran felejtkezik el a készítője a helyzet, a környezet, az élmény értelmezéséről. Ezekben a szituációkban jelentkezik a szelfi megbotránkoztató hatása. A helyzet ellentmondásosságára utalva hivatkozom az idén nyáron az égész közösségi médiát bejáró mosolygós szelfire, amelyet az auswitzi koncentrációs táborban készített magáról egy fiatal amerikai lány (nem kívánom a pontos helyet megjelölni, mert ezzel fölöslegesen újraélesztenék egy már lezárult vitát). Mindez lehet egyszerű neveletlenség, éretlenség, a helyzetfelismerés és az együttérzés tökéletes hiánya. Ugyanakkor a készítője magyarázatot is adott: ezzel a mosolygós szelfivel szeretett volna emlékezni az elhunyt édesapjára (az más kérdés, hogy tweetjei alapján mennyire hiteles ez a magyarázat). Tehát ez a mosolygós szelfi egyszerre fejezi ki a készítője szándéka szerinti emlékezését, és egyszerre sértő is a környezete számára. Kérdés, ki milyen kontextust ismer. A szelfi amellett, hogy öndokumentáló, ártatlan, helyhez-helyzethez kötődő önportré, a széles körű megosztásával, vírusszerű terjedésével, és az egyén önpromóciós szándékával jól illeszkedik a közösségi média kissé önző, mindenből csak pozitív élményt nyújtani akaró környezetébe.

Bódi Zoltán

Az Apple számítógépe 2014. január 24-én volt 30 éves, hirtelen tele lett a sajtó a hírrel, ám a puszta tény mellett érdemes megnézni a cég névadási folyamatát az elmúlt 30 év alatt. Ebben segítségemre van az Apple kifejezetten érdekes ünnepi weboldala: http://www.apple.com/30-years/.

1984-ben született meg a Macintosh, ami köztudott, hogy egy almafajta neve egy kis eltéréssel. Az eredeti almafajta McIntosh, ám ezt a nevet az Apple nem használhatta, mert foglalt volt, így kis módosítással Macintosh lett a névforma. A Macintosh név éveken keresztül utótagokat kapott: 1985-ben XL, 86-ban Plus, 87-ben II, majd egy évvel később IIx. 1989-ben egy funkcionális jelentésű utótag jelent meg: Macintosh Portable, vagyis ’hordozható’, ez egy notebookot jelölt. Egy évvel később ismét egy betűösszetételből álló utótag jelent meg, az LC, majd egy újabb nagy váltás: 1991-ben jelent meg a Power Book név, amelyben két szimbolikus kifejezés szerepel: a power ’erő’, ami nyilván az eszköz teljesítményére utal, illetve a book, ami a notebook rövidülése, elvonása. Ezután éveken keresztül különböző utótagokkal látták el a Macintosh illetve a Power Book névelemeket, illetve a power szó előtagként, utótagként való variálását végezték (1995-ben volt Power Macintosh is).

Az újabb nagy váltás 1998-ban történt: megjelent a bűvös kis i betű a név előtt, ami egyúttal lerövidült a kezdőelemekre: Mac, együtt: iMac. Ezután marad a Mac különböző előtagokkal, illetve egyre gyakrabban tűnik fel a kis i-betű a többi termékvonalon is (iBook). Érdekes, hogy a kétezres évek után a Macintosh gépek notebook verzióit leggyakrabban MacBooknak nevezik, majd egy újabb beszédes utótag jelenik meg 2008-ban, az Air: MacBook Air, vagyis légies MacBook (hisz az eszköz oly vékony, hogy már szinte légies).

Ismét új elem jelenik meg a nevekben 2011-ben, a Pro utótag: MacBook Pro, pro vagyis professional. Idén apró, ám izgalmas változás történt az Apple asztali gépeinek névadásában is, hisz elmaradt az i- előtag, ám a Mac magkapta a Pro utótagot: Mac Pro.

Az Apple névadása tehát koherens, egységes, jól követhető folyamatok figyelhetők meg benne.

Bódi Zoltán

Bizonyára sokunk, talán mindenki találkozott már a Facebookon terjedő álhírekkel, pletykákkal, hazugságokkal. Az különbözteti meg az átlagembert a kutatótól, hogy az átlagembert egyszerűen csak idegesíti az ilyesmi (persze, ha rájön), ám a kutató rögtön elkezd gondolkodni. Vajon miért terjednek, ezek az álhírek, és hogyan lehet felismerni őket? Van, valami azonosítójuk? Egy osztrák egyetemen elindítottak egy hároméves kutatást, amely pont ilyen kérdésekre keresi majd a választ. Arnold Scharl professzor, a kutatást vezető bécsi MODUL University Új Média Tanszékének vezetője azt nyilatkozta az egyetem weboldalán, hogy a digitális világban a hagyományos média fokozatosan elveszíti az információs vezető szerepét, és a közösségi média tölti be ezt a helyet, hisz itt bárki nagyon egyszerűen megoszthat mindenféle információt, és így könnyen válik a hangyából elefánt (http://www.modul.ac.at/article/view/rumor-mill-20-automatic-assessment-of-the-veracity-of-social-media-information/).

Az álhíreket, hazugságokat, pletykákat, úgy próbálják felderíteni, hogy valamiféle közös formai sajátosságot, tartalmi mintázatot keresnek bennük. Ehhez persze rengeteg adatot kell gyűjteniük, sok-sok Facebook, Twitter és egyéb közösségi médiatartalmat kell mesterséges intelligencia és egyéb informatikai szövegelemző eszközökkel kell elemezni. Ennek köszönhetően lehet rátalálni a közös pontokra, amelyeket aztán ki lehet nevezni azonosító jegynek.

El tudom például képzelni (persze mindenféle rendszeres kutatás nélkül, csak hipotézis szinten), hogy az álhírek egyik jellemzője, hogy túl általános a forrásmegjelölés, vagy talán teljesen el is marad, ezenkívül az ilyen szövegekben hemzsegnek a túlzó jelzők.

Igen kíváncsi vagyok az osztrák MUDUL University Pheme kutatási projektjének eredményeire, amelyek előreláthatólag 2017-ben látnak napvilágot.

Bódi Zoltán