Netidők Blogtársaság

Manapság egyre többször találkozhatunk olyan programokkal, amelyeket weboldalukról kétféle változatban lehet letölteni: telepíthető vagy kicsomagolható. Mi a különbség, melyiket érdemes választani?

A telepíthető változatot általában onnan ismerhetjük fel, hogy fájlneve EXE-re végződik, azaz önmagában is futtatható állomány. A telepítő feladata, hogy "megágyazzon" a program számára a Windowsban. A használatához szükséges állományok bekerülnek a megfelelő mappába (általában a Program Files könyvtár alá), bejegyzés készül az eltávolítható alkalmazások listájára (hogy ha meggondolnánk magunkat, le tudjuk szedni a programot a gépünkről), és létrejönnek azokat a parancsikonok a Start menüben vagy az Asztalon, amelyek segítségével könnyen elérhetjük és futtathatjuk a programot. A telepítő elvégezhet nagyon sok olyan beállítást is, amitől még egyszerűbbé válhat a program használata. Gondoljunk például egy médialejátszóra: a telepítő biztosan beállítja – jó esetben a véleményünk megkérdezése után – hogy milyen állománytípusokat (zenéket, filmeket) tudunk majd a programmal lejátszani. A telepítést követően elég csak duplán rákattintanunk egy ilyen zenére vagy videóra, a lejátszó automatikusan elindul.

A nagyobb, komolyabb alkalmazásokat általában csak telepíthető formában fogjuk megtalálni, mert ezek működéséhez rengeteg fájlt kell különböző helyekre szétszórni, és sok beállítást elvégezni, hogy használhatók legyenek. De kisebb segédprogramokat (médialejátszókat, képnézegetőket, PDF-olvasókat, egyszerűbb szövegszerkesztőket stb.) érdemesebb lehet tömörített formában letölteni. A legtöbbször a ZIP kiterjesztésről lehet őket felismerni, de mostanában egyre népszerűbb a 7z csomagolás is, amit a WinRAR vagy az ingyenes 7Zip programokkal tudunk kicsomagolni. Ebben az esetben a nekünk kell gondoskodni a program helyéről a merevlemezen, ahonnan majd később használni szeretnénk; nekünk kell a könnyen elérhető parancsikont létrehozni az Asztalon; de legfőképpen nekünk kell elvégezni azokat a beállításokat, amik a program futtatásához szükségesek lehetnek. Ha ennyi macerával jár, miért jó mégis a tömörített változat?

A Windows halála a telepítés és az eltávolítás, azaz amikor programokat töltünk le, telepítünk fel, használunk egy darabig, majd megválunk tőlük. Ilyenkor mindig marad valami szemét a rendszerben, és ezek gyűlnek, gyűlnek, míg a Windows olyan lassú lesz, hogy nem bírjuk tovább, és újratelepítjük. Ilyenkor persze elveszítjük az összes feltelepített programunkat is, de a kicsomagoltakat nem feltétlenül! Ha ugyanis ezeket nem a C:-re, hanem egy másik lemezen levő mappába csomagoljuk ki, a Windows újratelepítése (a C: lemez formázása) nem érinti őket, és az új rendszerben ugyanúgy használhatók lesznek, mint régiben. Persze a parancsikonokat megint létre kell majd hoznunk, de annyi baj legyen.

Pár éve már felmerült egyszer a pletykaszerű hír, hogy a tömörített zene - vagyis az MP3 - károsítja a hallást. Sokan csak legyintettünk ("micsoda badarság!") - de most kiderült, mégis van ebben valami, mert az MP3 lejátszókat használó tömegek kevésbé képesek már a hangok finom megkülönböztetésére. Vájtfülű barátunk, az örökké fanyalgó Gróf Miklós gondolatait olvashatjuk alább.

***

Nyilván már az eddigiekből is sejthető volt, de ma este végképp egyértelművé válik: kétségbeejtő, ódivatú pacák vagyok. Nem hogy a különféle kütyük, iPodok, okostelefonok és egyebek nem tudtak megbabonázni, de képzeljétek: zenét sem hallgatok úton útfélen, nincs a fülemben a kis izé, nem rejtőzik mp3,4,5,6 stb. lejátszó a zsebemben, HOLOTT világos: a fél Széchenyi Könyvtár zenei gyűjteményét hordozhatnám mp akármibe tömörítve. Azonban DIREKT NEM teszem. Szeretem átlátni a dolgokat, ha zene van, akkor ZENE szól, csupa nagybetűvel, odafigyelve, kizárólag az az egy de az végig, lehetőleg jó rendszereken, CD-ről vagy a régi LP-ről, teljes formátumban, még ha egy 30 éves Sony erősítő meg két agg Orion hangfal nem is tekinthető a hifi csúcsának. És igen, nálam még van CSÖND, nem szól álló nap egyfolytában valami, ami már fel sem tűnik, illetve a frászt kapom ha elhallgat, nem, a grófi anakronisztikus kastélyban a Szerző, nagy Sz-szel, meg az Előadó még megkapja azt, amit megérdemel. Ráadásul jogosan követelheti a figyelmet, elvégre Csajkovszkij, Beethoven, Bernstein, Oscar Peterson, vagy épp a Manhattan Transfer elég bonyolult és igencsak jó ahhoz, hogy HALLJAM is azt, amit elkövettek, nem egyszálbelű nyifegések tuc-tuc nyuffogása zendül fel odahaza ha kell ha nem..

Félreértés ne essék: nem vagyok hifi őrült, aki meghallja, ha két oda nem illő oxigénatom van a hangalak kábeleiben. Abba a hibába sem akarok esni, hogy elítéljem azokat, akik TUCC-TUCC-on nőttek fel, ez mindennapi zenei táplálékuk. De tény: a TUCC-támasztotta hangi igény lényegesen könnyebben kielégíthetőnek és mindemellett – a zenei élmény esztétikuma szempontjából - tömöríthetőbbnek tűnik, hiszen maga a zene, a közlésfolyamat bonyolultsága és dinamikai sokszínűsége sem ugyanolyan, mint mondjuk egy jó szimfónia esetében. És – mint kiderült – sajnos rombolja a fület, annak finom érzékenységét és leginkább: igényességét. Nehéz eset vagyok, mert sajnos elvárom, hogy Karajan vagy Riccardo Muti a megfelelő minőségben döntsék ki a közfalat hetente legalább egyszer, pláne ha John Williams dirigálja az E.T. főtémáját, annak is faltól falig full gyönyörben kell könnyekre fakasztania, különben minek az egész. Ezek a műfajok nem bírják ki igazán a napjainkra jellemző, állandó elérhetőségbe konvertált, ennélfogva jelentéktelenné  degradált zene-zaj szerepkört, a mindig csak mellékesen zürcögő mennyiségi gondolkodást. A jó zene kiköveteli magának a tárhelyet - és tegyük hozzá: az ALKALMAT is, ahol az lehet, amiért valójában készült: ünnep, esemény, lélekemelő pillanat, gazdagon terített akusztikai asztal, ahol a fül boldogan dúskálhat a hangzatok gyönyörűségében. Ehhez pedig vagy teljes formátum kell, vagy egy jó lemezjátszó, ahol nem kell hetvenkét űrbéli mozdulattal eljutni az on-off kapcsolótól addig, hogy végre meg is szólaljon kedvencünk, amely már 30 éve ugyanolyan, nem frissül és nem is kér támogatásokat. És egy nyugodt hely sem megvetendő, ha HALLGATNI és nem használni szeretnénk a zenét.

Érdeklődéssel olvastam a hírt, mely szerint az egyik legjobb hangfalgyártó cég vezetője úgy látja: SÜKETÜL, vagy legalább is: kevésbé differenciáltan hall az mp-generáció fiatal csikócsapata, illetve – szerinte - lila gőzük sincs az igazi hangzás gyönyöréről a csontvázig tömörített nyaffogások fél nap után feledhető instant kivonataira rángatózva. Nem csodálkozom azon, hogy a hangfalak finom hallást igénylő értékelésénél e generáció tagjai nem rúgtak labdába. Nincsenek egyszerű helyzetben, nem csak a tömörítés hangzásbéli eredménye, de az „átlaghallgató” átlag-zenei tápláléka okán sem – már ha persze igazak tapasztalataim szerteágazó haveri köröm zenefogyasztási szokásairól. Hajmeresztő élmény amúgy normális barátaimmal – pl. a futárokkal – zenéről beszélni, tartósan több malomban őrlünk. Én meg mit látok a magam anti-júzer fülével? Emberünk ott áll 6574 darab  mp-minimalizált tuccal a kis fekete dobozban, ide klattyint: TUCC, oda klattyint: egy másik TUCC, reggel 7.45 óta már további harmincháromezer TUCC-ot töltött le ki tudja honnan, ezért már kora délután sem tudja, hogy ez a TUCC egyáltalán megvolt e már, vagy egy forradalmian új TUCC, amelyet mindenképp meg kell mutatnia a barátainak, persze kizárólag a következő harminchat órában, mert különben már késő lesz, ósdi és feledhető. Ráadásul a fő sikerélmény napjainkban beszélgetéseim alapján: maga a letöltés, mondhatni ez a tevékenység életünk egyik legfontosabb szelete, már a lemezjátszóig sem tudjuk magunkat elvonszolni, talán már fel sem ismerünk egy lemezjátszót, de a net legtávolabbi sarkából, 15 milliárd terabitet fáradságosan odább taszajtva is képesek vagyounk előbányászni az ott tenyésző zenei egyenfazon legujabbra konvertált gyümölcseit.


És mindehhez ezeket a TUCC-okat – de akár Bach is lehetne, ebben az állandó töménységben majdnem tök mindegy – ezeket egyfolytában hallgatják ismerőseim. Mellettük zsibong egy kétmilliós nagyváros, de ők elszántan törtetnek előre mp akárhányas lejátszójukkal a fülükön az éppen aktuális de amúgy tök ugyanolyan  TUCC-okkal adva ritmust a napnak, át villamoson, metrón, kereszteződésen, értekezleten, főnökön....

Miért zavar ez? – kérdezik többen felháborodva vagy érdeklődve? Gondoljunk bele:  álló nap ki kell bogarászni a zajból a fülünkbe tuccogó TUCC-ot, vagy Bach-ot, vagy bármit ami szól... Merthogy mindig folyik mellette valami, ahogy ha belövöm a számítógépet, ott sem állok meg harmincnégy szimultán ablaknál alább. Ha jobban megnézem magunkat, lassan már szinte semmi nincs, ami kizárólag egymaga folyna és teljes figyelmet tudnánk neki szentelni.

És, mint megtudtuk: ráadásul ezek között az anti-lehallgatási körülmények között szól rosszul. Tömörítve, hiányosan.

Érdekes is lenne, ha jól tudna felzendülni.
Mert akkor gyaníthatóan beütne a katasztrófa.

Ugyanis egyszer csak: FIGYELNÜNK kellene rá.

Olyan újdonságot jelentene ez, mint a holdraszállás. EGY DOLOGRA FIGYELEK. EGY ABLAKOT hagyok nyitva; s csakis azon dolgozom. Ha ez bekövetkezne, usque két perc alatt derülne ki: milyen utánzattal is zaklattuk magunkat már évek óta, amióta belepréseltük a fél netet a tucc-lejátszó kézi készülékünkbe abban a reményben, hogy így miénk a teljesség...

És akkor - ha még nem egészen süket ugye -, az ember hazamegy és felteszi akár ugyanazt a tuccot egy igazi, anakronisztikus CD-játszóra, vagy előkeresi az ős-TUCCOT és LP-t húz elő, vagy csak hagyja a fenébe a kis kütyüt és elkezd bogarászni a nagypapa - született 1985-ben - zenei gyűjteményében.
Hihetetlenül izgalmas, amikor a nappaliban egyszer csak kiderül: hatszázzal több zenei sík, érzet, szín, árnyalat, dimenzió létezik, mp-tömörített, vélt  "galaxisunk" pedig immár csak kis csillagképként hunyorog a hirtelen megtalált igazi hangzás, és remélhetőleg az ezzel együtt meglelt műfaji gazgagság vakító, fantasztikus teljességében.

TUCC.

Gróf Miklós

Hamarosan (értsd: napokon belül) végleg elfogy a kiosztható az IPv4-es internetes címtartomány. Kész. Nincs több. Jaj mi lesz most azokkal akik ezek után szeretnének az internet nevű bolygóra menni?

Megmondom, semmi. Az internet Slartibartfast-jai már egy évtizede építik az új internet bolygót, amit IPv6-nak hívnak. A régi bolygón volt nagyon sok kiadó telek, de senki sem gondolta az információs társadalom kialakulásának hajnalán, hogy ez kevés lesz. A kilencvenes évek közepe óta azért a napnál világosabban látszott, hogy az új betelepülők olyan ütemben foglalják el a helyet a neten, hogy inkább előbb, mint utóbb, de kinőjük a világunkat.

A régi IPv4 címek megmaradnak még egy jó ideig. Mindennek ami neten van ilyen címe. Ez olyan, mint a mi címünk ahol lakunk, csak ez kizárólag számokból áll. Ha valaki beírja a böngészőjébe, hogy netidok.postr.hu, akkor a háttérben mindenféle dolog történik, aminek a végén a böngészőnk visszakapja azt a négy számból álló IPv4 címet, amit meg kell látogatni ha ezt a blogot akarjuk olvasni (a valóságban azért több dolog is történik, de a lényege ez). Amikor az internetre fellépünk, akkor mi is kapunk a kapcsolat idejére egy ilyen ideiglenes címet a szolgáltatónktól. Látható tehát, hogy ha elfogynak a címek, akkor nem lehet többé újabb szolgáltatást indítani, egy idő után nem lehet több előfizetőt bekapcsolni a szolgáltatásba. Na ez a pillanat igyekezik felénk egy gyorsvonat sebességével. Most még csak ott tartunk, hogy a kontinensek számára kiadható címtartományok fogynak el. A kontinensen belül az országok és azon belül a szolgáltatók, még válogathatnak ebből a szabad tartományokból, bár már nem sokáig. Na a legtöbb amatőr világvége-tudós eddig a pontig jut el az olvasásban, majd elkezdik kongatni a vészharangot. Aki kicsit tovább olvas, az azt is látja, hogy a régi címeket felváltja az új, már említett IPv6.

Na de ez elég lesz most nekünk egy darabig?

És ha igen, akkor meddig? A mostani elméletileg lehetséges 4.3 milliárd cím helyett az új címzéssel 340 trillió trillió trillió cím kiosztása lehetséges. Ezzel nem csak minden embernek lehet saját IP címe, de még a ruhánk gombjainak is lehet saját külön bejáratú címe úgy, hogy még halálunk után akár el is temethetik velünk anélkül, hogy ebből a közeljövőben bármiféle gond lenne. Tehát megnyugodhatunk, hogy az új digitális világ megálmodói egy pár generációval most azért maguk elé tekintettek és ezzel a probléma egy időre megoldva.

A felhasználóknak hogyan kell váltani?

Sehogy. Az operációs rendszerek már jó pár éve ki lettek okosítva, hogy ha van IPv6 hálózat, akkor azt használják. Tehát ha lesz, ebből az egyszeri ember nem vesz észre semmit. Még egy jó ideig egymás mellett fog üzemelni a régi és az új hálózat. Szolgáltatói oldalon pedig majd megoldják az átjárást a két világ között. Ezzel nekünk nincs gondunk. Amikor pedig a szolgáltatónk úgy dönt, hogy a felhasználói oldalon is áttér majd az új címzésre akkor a legnagyobb kellemetlenség az lesz, hogy lecserélik a modemet majd otthon.

Mikor lesz a váltás?

Nincs egy kitűzött időpont amikor majd vált a világ, de 2011. június 8-án a megtartják a főpróbát, amit Nemzetközi IPv6 napnak kereszteltek el. Ezen a napon 24 órán keresztül a nagy szolgáltatók, mint a Google és a Facebook nyilvánosan is szélesre tárja az IPv6-os kapuit nagyközönség előtt. Így azok a felhasználók akik már az új címzéssel szörföznek, azok tesztelni fogják a működőképességét élesben is új rendszernek. Ezen felül a szolgáltatók egyéni döntése, hogy mikor és milyen módon hajtják végre a migrációt. Valószínű, hogy a 2011-es év a váltásról fog szólni. Biztos lesz majd 1-2 technikai malőr is amiről lehet majd írni, az embereknek meg zsörtölődni, de ennyiben ki is merül a hype.

Én most kijelentem, hogy a digitális világvége idén biztos, hogy elmarad.

A multiplex mozik óriási kihívás elé állították a kis mozik működtetőit. Lehet jajveszékelni emiatt, de tény, a moziba járók, kényelmes székeken akarnak ülni, digitális térhatású hangot akarnak hallgatni, miközben a hatalmas vásznon a tűéles képeket nézik. Hamis nosztalgia, ha a moziélményt csak a tonet székekkel és az elavult technikával azonosítjuk.

A digitális mozitechnológia évek óta kész, elterjedésének csak a magas ár szab határt. Hazánkban is csak néhány ilyen terem van, az elsők a Westend mozi 3-as terme és a Corvin Budapest Filmpalota Kabos terme volt. Azóta szép lassan terjed a technológia, újabb és újabb termek kapnak új vetítőt. Az Avatar bombasikere azonban beindítja a digitális forradalmat. Napról napra több filmről jelentik be, hogy vagy 3D technológiával fog készülni, vagy átkonvertálják térhatásúvá. Azonban ez a kis mozik halálát hozná el, hiszen ezek, nem tudják kitermelni a bevezetési költséget.

Németországban úgy döntöttek, állami ügyként kezelik az átállást, nem hagyják sorsukra a kis mozikat. A műszaki eszközök, szoftverek beszerzéséhez az állam fog segítséget nyújtani a kisebb mozik számára. A tervek szerint öt év alatt szinte minden német mozit digitális technológiával fognak felszerelni. Ez nem kis feladat: a 4740 mozi közül 3700-at érint az átállás. Ezeken belül sok a nagy forgalmat lebonyolító, több mint hét vászonnal rendelkező filmszínház.

A német állam hat teremnél húzta meg a határt. A legfeljebb hat teremmel rendelkező mozik költségeinek harminc százalékát fedezi az állam, húsz százalékát a mozinak kell előteremtenie, a maradék ötven százalékot a tartományoknak kell előteremteniük akár adományozók révén.

Egy terem átállási költsége a német kulturális minisztérium szerint kb. 60-90 ezer euró (kb. 16-25 millió forint). A feladat nem csak kulturális misszió, a filmipar egyúttal fontos gazdasági tényező.

A digitális mozikban a filmeket nem filmszalagon vagy optikai lemezen, hanem merevlemezen tárolják. Nincs több karcos kópia, filmszakadás, megakadt lemez. Egy film kb. 250-300 gigabyte helyet foglal. A tároló egységek általában 1,5 terabyte kapacitással bírnak. A film merevlemezen, vagy védett műholdas kapcsolaton érkezik a moziba. A film nem hagyományos filmformátumú, hanem csupán egy digitális adathalmaz, amelyet a filmhez korábban megigényelt jogosultsággal lehet lejátszani. Az „időablaknak” nevezet kód, csak egy adott időre, az adott hardverkonfigurációra érvényes. Ha bármely eleme megváltozott, a film lejátszhatatlan.

Tücsi a Galaktikus

Azt eddig is tudtuk a MySpace-ről, hogy veszített régi fényéből, és az is kijelenthető, hogy a világ egykor legnagyobb közösségi oldala haldoklik. Azt azonban nem tudtuk, hogy mennyire gyászos a megítélése. Az Anderson Analytics kutatása alapján az egyik legfontosabb csoportban, az amerikai diákok körében a MySpace nagyon „béna” (lame), a Facebook pedig „menő” (cool). Ráadásul 2010-hez képest látványosan romlott a MySpace megítélése, amiből úgy tűnik, hogy már késő megmenteni az oldalt, pedig a zenei profil erősítése egykoron járható út lehetett volna – állítja Tom H. C. Anderson, a kutatócég alapítója.

Az ábra alapján látszik, hogy nem egyszerűen ismeretlenségről vagy közönyösségről van szó, 2010-hez képest teljesen padlót fogott a MySpace. Akkor még több mint 50% mondta, hogy menő az oldal, most több mint 70% szerint béna.

Az is érdekes, hogy a Facebook annak ellenére növelte népszerűségét, hogy időközben a diákok szülei is csatlakoztak a közösséghez. A második legnépszerűbb közösségi szolgáltatásnak, a Twitternek pedig egyre inkább szélsőséges a megítélése, körülbelül egyforma mértékben (kb. 35-40%) gondolják menőnek és cikinek egyszerre. A többi oldal – így a LinkedIn, a Friendster vagy a Hi5 – leginkább közömbös a fiatalok számára, kb. 70% a neutrális se nem menő, se nem ciki kategóriába rakta őket. Persze nagyon valószínű, hogy e mögött teljesen más okok húzódnak: a szakmai hálózati oldalként működő LinkedIn-hez még rendszerint túl fiatal ez a korosztály, a Friendster és a Hi5 pedig már régen eltűnt a süllyesztőben az amerikai fiatalok körében. Az adatokat elnézve várható, hogy ugyanerre a sorsra jut a MySpace is egy-két éven belül.

A kutatást 2010-ben és 2011-ben is 1000 amerikai diák megkérdezésével végezte az Anderson Analytics. Az ábra azokat a válaszadókat mutatja, akik egy öt fokú skálán a menő (4-es vagy 5-ös) és a béna (1-es vagy 2-es) választ jelölték meg.

Probesz