Netidők Blogtársaság

A játéktervezés, a játékos gondolkodás játékkörnyezeten kívüli alkalmazását jelenti. Pontosabban az az eljárás a gamification, amikor munkakörnyezetben, munkahelyen, munkafolyamatok környezetének, eljárásainak a megtervezésekor a közösségi, csoportos játékokban már bevált, sikeres, hatékony eljárásokat vezetik be.

Ez az angol kifejezés már nemzetközi használatban van. Magyar környezetben előfordul a gamifikáció vagy gémifikáció kifejezés is, de jobbára a játékosítás kifejezést vagy a körülírásos játékszerű környezet szerkezetet használják. Használhatnánk a kissé erőltetett játékosítás vagy a nehézkes és kicsit pontatlan játékos/játékszerű környezet szerkezet helyett a munkaverseny kifejezést is, ez azonban egyértelműen a korai szocializmus időszakát idézi, ami jelenleg nem szerencsés.

Az angol gamification kifejezés előtagja, a game ismerős a magyar sportnyelvben is, hisz például a teniszben a játékot gyakran nevezzük angolosan game-nek. A végződését magyarra jellemzően az -áció végződéssel helyettesítjük. Némiképpen ellentmond a bevett magyarítási eljárásoknak, hogy előfordul a gamification alak írásos és nem a beszélt nyelvi formájának a magyarítása is, hisz a gamification kiejtése körülbelül így hangzik: [gémifikéjsön], így ehhez közelebb áll a gémifikáció, esetleg a rövidebb gemifikáció alak, mint a gamifikáció, ám az interneten, egy gyors keresés után előfordul a gémifikáció mellett a gamifikáció alak is.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Az elmúlt hetek híradásaiban többször felbukkant az Anonymus csoport neve, többek között azért, mert magyarországi szárnyuk is felhívta magára a figyelmet néhány, nagy visszhangot kiváltó akcióval. De valóban nagy volt a visszhang? Eljutottak-e ezek a hírek a hazai internetezőkhöz, és egyáltalán hallottak-e már az Anonymusról? Mit gondolnak a csoport tevékenységéről: szimpatizálnak-e velük, vagy épp ellenkezőleg? Ezekre a kérdésekre kereste a választ – a Petőfi Rádió Netidők c. műsorának felkérésére – az NRC április végén végzett felmérése, amelyből az is kiderült, a hazai netpolgárok fantáziájában hogy néz ki a tipikus hacker. A kutatási összefoglaló után az eredményeket kommentálja Keleti Arthur az Informatikai Biztonság Napja rendezvény főszervezője, a Netidők rádióműsor IT biztonsági szakértője.

A „hacker” azon szakkifejezések közé tartozik, amelyet a közbeszéd meglehetősen leegyszerűsítve, használ – a mindennapi nyelvben és a sajtóban is leginkább negatív kontextusban jelenik meg. A kifejezéssel egyébként szinte minden hazai internetező találkozott már, és nagy többségük (a netpolgárok 87 százaléka) úgy véli, tisztában is van a jelentésével. Jellemzően a számítógépes hálózatok, adatbázisok és internetes oldalak feltörését kapcsolják hozzájuk.

A legismertebb – és a közelmúlt híreiben gyakran szereplő – Anonymus csoportosulásról ugyanakkor csak a magyar internethasználók 55 százaléka hallott, és közülük is csak minden második tudja (vagy véli úgy, hogy tudja), hogy mi a tevékenységük lényege, célja. A netpolgárok kétharmada tehát vagy egyáltalán nem találkozott az Anonymus nevével, vagy ha találkozott is, nem igazán tudja mihez kötni őket. Érdekes ugyanakkor, hogy a hackerek hazai akcióinak híre több embert ért el, mint a csoporté. Az Alaptörvény átírásáról és a Jobbik honlapjának elérhetetlenné tételéről egyaránt a netezők egyharmada (a két akció legalább egyikéről pedig közel fele) hallott – köztük olyanok is, akiknek amúgy az Anonymus neve nem sokat mond.

A csoport tevékenysége némiképp megosztja a magyar internethasználókat. Bár csak 7 százalékuk szimpatizál velük, csupán minden ötödik netező ellenzi teljes mértékben a tevékenységüket. A többség tehát vagy felemásan ítéli meg a csoport működését (40% egyes akcióikat szimpatikusnak találja, másokat viszont nem), vagy egyáltalán nem tud ítéletet alkotni róla (a netezők harmadának nincs véleménye). A férfiak és a fiatalabbak egyrészt tájékozottabbak is az Anonymus tevékenységét illetően, mint a nők vagy az idősebb internetezők; másrészt előbbiek között a szimpatizánsok is nagyobb arányban fordulnak elő, mint az utóbbiak körében. Ezzel összhangban van az a – kissé talán meglepő – adat, miszerint az Anonymus-ügyben leginkább tájékozottak között több a szimpatizáns, mint az elutasító – igaz, a nagy többség ebben a körben sem csak feketén vagy fehéren látja a csoport működését.

Huszonéves egyedülálló férfi
De vajon milyen emberek tartoznak az Anonymushoz? Milyen lehet egy tipikus hacker? Bár jópár hollywoodi produkció alakíthatja a hackerekről kialakult képet, azért mindenképp izgalmas megnézni, egy átlagos internetező milyennek képzeli el őket.

Nos, abban gyakorlatilag az összes hazai netpolgár egyetért, hogy a tipikus hacker férfi, aki jellemzően a húszas, esetleg a harmincas éveiben jár, és egyedülálló. A nagy többség művelt, ugyanakkor saját tudásával kérkedő embernek képzeli, aki inkább liberális, mint tekintélyelvű, emellett viszont a felelőtlen címkét is többen ragasztják rá, mint a felelősségteljest. Abban már erőteljesebben megoszlik az internetezők véleménye, hogy a hackerek jellemzően sikeresek vagy inkább sikertelenek-e az életben, mint ahogy abban is, hogy közömbösek vagy nyitottak-e mások problémáira.

Az ellentmondásos megítélés abból is fakadhat, hogy a hackerek tevékenységének célja nagyon különböző lehet, és ezek társadalmi megítélése is jelentősen eltér egymástól. A számítógépes hálózatok haszonszerzés céljából történő feltörését, az adathalászatot szinte mindenki elítéli, ráadásul a jelenség a biztonságérzetünket is csökkenti: az internetezők kétharmada tart attól, hogy személyes hátránya, kára származhat egy hacker-támadásból.

Ugyanakkor ha más motívumok vannak a hekkelés mögött, az internetezők egy része sokkal elfogadóbb. Komoly biztonsági rendszerek öncélú feltörését (ami tulajdonképpen a hacker képességének egyfajta demonstrálása) a hazai netpolgárok egynegyede tartja valamennyire elfogadhatónak, míg azt, ha egy akció célja felhívni a figyelmet valamilyen vélt vagy valós társadalmi problémára (például a kifogásolt tartalom blokkolásával), már az internetezők közel fele képes tolerálni, sőt 20 százalék teljes mértékben el tudja fogadni az ilyen céllal történő hekkelést.

Kurucz Imre

A felmérést az NRC 2012. április 24-28. között végezte 1000 internet-használó online megkérdezésével. Az adatbázist az Millward Brown – TNS Hoffmann NOK kutatásának offline adataival súlyoztuk, így az a legfontosabb demográfiai ismérvek tekintetében reprezentatív a legalább hetente internetező 18-69 éves magyar lakosságra nézve.


Az IT biztonsági szakértő kommentárja
„Az emberek nem ok nélkül félnek a hackerektől.” – mondja a kutatással kapcsolatban Keleti Arthur, az Informatikai Biztonság Napja rendezvény főszervezője, a Netidők rádióműsor „biztonsági őre”.

„Az elmúlt pár év alaposan átrendezte a hacker közösségeket, az egyéni motivációkkal rendelkező, gyakran súlytalan és egyedül tevékenykedő hackerek után megjelentek a politikai vagy „közcélokat” szolgáló hacktivista csoportok (mint pl. az Anonymous), de a világ országai által „államilag finanszírozott” titkos hackercsoportok is. Ezek a szervezett csoportok több olyan adatlopásért, vállalati vagy állami rendszer leállításáért felelősek, amelyek közvetlenül hatnak az internetezőkre és az állampolgárokra ezért a biztonsági szakértők körében egyre többen gondolják úgy, hogy a hidegháború mintájára a világban ma aktív kiberháború zajlik, az önállóan vagy megbízásra tevékenykedő hacker csoportok és az informatikai védelemért felelős szervezetek között.”

Keleti úgy véli: „A kutatás visszaigazolja, hogy a felhasználók érzékelik az elmúlt évek növekvő hacker aktivitást mutató trendjét és ezt a vállalatok és az állami szervezetek ugyanígy a saját bőrükön tapasztalják. Ugyanakkor látható, hogy az internetezők tévesen ítélik meg az átlag hacker életkorát, amely a valóságban sokkal inkább 14-35 év között mozog és kérdés, hogy vajon milyennek gondolnák a hackerek valódi motivációit, amely sokszor adatok eltulajdonítása, az azzal való feketepiaci kereskedés vagy ipari- esetleg állami kémkedés vagy szabotázs.”

A biztonsági szakértő hozzáteszi: „Természetesen az IT Biztonsági szakma használja a hackerek tudását is, amikor a védelem megszervezését végzi. A védekezésben 5-10% szerep mindig jut az úgynevezett etikus hackereknek, akik ismerik a gépek és az internet használók titkait, de azokat szabályozott keretek között, jó célra használják fel.”

E hétfőn nem csak a Petőfi, hanem a Kossuth adón is hallható volt egy digitális világgal foglalkozó műsor, amihez a Netidők állandó résztvevőinek is sok-sok köze volt. Este 8 után pár perccel ugyanis az Aranyalap c. műsorsávban az asztaltársaságunk több tagja is szerepelt, a 45 perces összeállítás címe az volt, hogy „A házi számítógépek születése a 80-as években”, aki szeretné visszahallgatni, az még néhány hétig megteheti a Kossuth adó online hangtárában. Az adás 20:06-kor kezdődött, az időpontra kattintva megjelenik egy lejátszó gomb, itt tehát meg lehet hallgatni.

A műsorban szó volt arról, hogy mi az a házi számítógép, mi történt a házi számítógépesek klubjában, milyen zenét lehetett a 80-as években előcsalogatni a 8 bites gépekből, természetesen szó esett a Commodore 64 és Jack Tramiel jelentőségéről, a magyar háziszámítógépek egyikéről, a Videoton gyártotta TV Computerről és sok minden másról. A műsorban több archív műsorrészletet is mutattunk a Petőfi adó egykori Mikro-fon és Chipetnyi programok c. műsoraiból. Például az elején idéztük azt a pszichedelikus élményt is, ahogyan 26 évvel ezelőtt egy rádióműsorban leadtak egy programot – például úgy, hogy Földi Ottó rádiós bemondó szépen lassan felolvasta egy Jean Michel Jarre zenére… (Tessenek visszahallgatni a fentebbi linken, érdemes.)

Amikor e sorokat írom, még május elseje, a munka ünnepe van, úgyhogy igyekszem most nem sokat dolgozni ezen a bejegyzésen. De azért azt elmesélem, hogy a műsor után az asztaltársaságban volt egy kis vita, mégpedig az összeállításban idézett egyik 1986-os Mikro-fon adásban leadott interjú kapcsán, amelyben Ecsedi Csaba elmesélte, hogy mit csinál a HCC-ben, vagyis a házi számítógép klubban. A csapatunk egyik tagja ugyanis azt kifogásolta, hogy a HCC nem csupán a házi számítógépesek klubja volt, hanem kifejezetten a házi számítógépet építők klubja, minthogy az eredeti amerikai rövidítésnek ez a feloldása: Homebrew Computer Club.

Nos, rövid kutakodás után a következőket találtam a neten.

- Az angol nyelvű Wikipédia szócikkében valóban Homebrew Computer Club szerepel, ez a közösség a Szilícium völgyben jött létre 1975. március 5-én és 1986. decemberéig létezett. Ebből a társaságból „származik” Steve Jobs és Steve Wozniak is, de egy másik cikk szerint Bill Gates is ebben a klubban mutatta be első működő, négy kilobájtos BASIC-fordítóját. Ebben a HCC-ben a névből adódóan valóban domináns elem volt a házi számítógép építése.

- A magyar weboldalakon azonban meg lehet találni a legendás Mikrovilág c. újság archivált anyagait, így azt az 1989. január 4-i interjút is, amelyet a magyar HCC klub vezetőjével, Simonyi Endrével készített Horváth Annamária. Az interjúból érzékelhető, hogy ’89-ben már Magyarországon sem csak a gépépítést jelentette a klubélet, hiszen különféle márkák (Commodore, Sinclair, IBM, Atari, Apple, Primo, Enterprise és a magyar „szereld magad” gép, a Homelab) szerint alakultak meg a különféle klubok. Az interjú utolsó mondata adja meg a választ az iménti kérdésünkre, hogy mit jelentett Magyarországon a HCC rövidítés: „A HCC nevet (amelynek "H" betűjele nálunk homebrew-t, home-ot és hungarian-t egyaránt jelent) jelenleg a magyar klubhálózat használhatja egyedül a világon.”

Szilágyi Árpád

Nincs még fél éve, hogy egy androidos okostelefont vettem magamnak. Múltkor egyik barátommal a készülékről beszélgettünk. Megkérdezte, melyik alkalmazást használom rajta a leggyakrabban. Ahogy végigpörgettem magamban, rájöttem, hogy a nem szokványos alkalmazások közül a leggyakrabban a SoundHound kerül elő. Kiderült, hogy ismerőseim közül sokan nem hallottak erről, ezért mindenképpen érdemes bemutatni. Pedig a SoundHound már több éve boldogítja a mobilos társadalmat.

Én elég sokszor kerülök olyan helyzetbe, hogy megtetszik egy szám, amit a rádióban hallok. Ilyenkor vártam, hogy a műsorvezető a végén bemondja az előadót és a címet, de akkor gyorsan le kell írni. Újabban van ugyebár a radiotext, de azt is le kell írni.

De itt a SoundHound. A program pont annyit tud, amennyit a neve elárul, vagyis HangKopó.  A képernyőt megérintve bekapcsol a mikrofon és a zenét beszkenneli. Az interneten keresztül egy adatbázisból azonosítja a zeneszámot. Ismertségtől, egyediségtől függően 5-30 másodpercre van szüksége.

Nemcsak arról szolgáltat információt, hogy ki az előadó, és mi a szám címe. Megmutatja, mikor jelent meg, melyik albumon, megkeresi a szám szövegét, a youtube videóját, Felkínálja az előadó turné dátumait, de ajánl hasonló előadókat is. Az információt elmenthetjük, de meg is oszthatjuk, vagy akár rögtön meg is vásárolhatjuk.

Sok olyan előadót ismertem meg így, akikről korábban nem hallottam. De végre megismertem olyan számokat is, amelyeket már évtizedek óta kedvelek, de fogalmam sincs ki az előadó.

Toochee, a Galaktikus

Mint köztudomású az internetet az az igény hívta életre, hogy olyan kommunikációs rendszert építsenek, amely még az atomtámadást is túléli, mivel nincs központja. Tegye fel a kezét, aki már hallotta ezt a történetet. Most tartsa fent, aki el is hitte. Ugye sok kéz a magasban maradt. Csakhogy ez egész egyszerűen nem igaz.

Először 1996-ban az egyetemen hallottam az internet genezisével kapcsolatban ezt a blődséget, simán elhittem, hiszen „köztudott” tényről van szó, ami abszolút hihető és még jól is hangzik. Utoljára pedig a héten olvastam az egyetemi hallgatóimnak feladott tanulmányban, ami a könyvtárak és a hálózat kapcsolatáról szól és nem is olyan régen írták. Az inkriminált rész így hangzik: „emlékezzünk rá, hogy az Arpanetet eredetileg úgy tervezték, hogy túléljen egy nukleáris támadást”. És mi emlékezünk – nem azért, mert így volt, hanem, mert olyan sokszor és sokfelé hallottuk már, nem a mi hibánk, hogy igaznak gondoljuk. Még a magyar Wikipédiában is olvasható az állítás: „Megalkotásakor fontos volt, hogy használható maradjon egy esetleges atomtámadás után is […] Olyan amerikai katonai támaszpontokat kötött össze kezdetben, melyek egy esetleges atomtámadás esetén is évekig képesek több ezer embert eltárolni. Ezek persze csak a hivatalos adatok. Ebben a hálózatban mind a négy támaszpont össze volt kötve mindegyik támaszponttal. Ezek a támaszpontok egymással folyamatos kapcsolatban voltak, hogy bármi gond van az egyikkel, arról egyből tudjon az összes többi is. Ezen felül a folyamatos kommunikáció is nagyon fontos, mert így a parancsok is gyorsan eljutottak egyik helyről a másikra.”

Miért hozom elő ezt az ötven éves múltra visszatekintő sztorit? Egész egyszerűen zavar, mert egy olyan makacs hiedelemről van szó, ami hihetetlenül mélyen berágta magát az emberek tudatába, szinte lehetetlen kiirtani onnan. Most mégis próbát teszek: nézzük meg, hogy mi az igazság és mi táplálhatja e félreértést!

Az internet ősét, az ARPANET-et 1960-as években hozták létre, rendkívül profán indokkal: a hadsereg együttműködött számos nagy egyetemmel, de nem tudott mindegyikük számára saját számítógépet biztosítani, ezért azt találták ki, hogy hálózatba kötik a gépeket, hogy a helyben felesleges kapacitásokat a hálózaton belül bárhol ki lehessen használni – állítja többek között Charles Herzfeld, aki az ARPA vezetője volt 1965-67 között és engedélyezte a projektet. (”The ARPANET was not started to create a Command and Control System that would survive a nuclear attack, as many now claim. To build such a system was, clearly, a major military need, but it was not ARPA’s mission to do this; in fact, we would have been severely criticized had we tried. Rather, the ARPANET came out of our frustration that there were only a limited number of large, powerful research computers in the country, and that many research investigators, who should have access to them, were geographically separated from them.”)

Mégis, akkor mi lehet e mögött a makacs hiedelem mögött? Egyrészt az a tény, hogy az 1960-s években tényleg készült egy olyan tanulmány, amely az atombiztos kommunikációs hálózat működéséhez szükséges forradalmian új csomagkapcsolt adatátviteli eljárást mutatta be. Ezt a tanulmányt azonban nem használták fel az ARPANET megalkotásakor. A mai internet persze rugalmas, hatalmas részeinek kikapcsolását is túlélné, azonban továbbra sem feltétlenül atombiztos (a leginkább sérülékeny részét a címek azonosítását végző szerverek jelenthetik).

Tehát, ha legközelebb azt halljuk, hogy atombiztos internet, finoman világosítsuk fel a beszélőt, hogy butaságot beszél és meséljük el neki a fentebbieket. Először talán feszengeni fog, később azonban hálás lesz érte.

Pintér Robesz