Mint köztudomású az internetet az az igény hívta életre, hogy olyan kommunikációs rendszert építsenek, amely még az atomtámadást is túléli, mivel nincs központja. Tegye fel a kezét, aki már hallotta ezt a történetet. Most tartsa fent, aki el is hitte. Ugye sok kéz a magasban maradt. Csakhogy ez egész egyszerűen nem igaz.

Először 1996-ban az egyetemen hallottam az internet genezisével kapcsolatban ezt a blődséget, simán elhittem, hiszen „köztudott” tényről van szó, ami abszolút hihető és még jól is hangzik. Utoljára pedig a héten olvastam az egyetemi hallgatóimnak feladott tanulmányban, ami a könyvtárak és a hálózat kapcsolatáról szól és nem is olyan régen írták. Az inkriminált rész így hangzik: „emlékezzünk rá, hogy az Arpanetet eredetileg úgy tervezték, hogy túléljen egy nukleáris támadást”. És mi emlékezünk – nem azért, mert így volt, hanem, mert olyan sokszor és sokfelé hallottuk már, nem a mi hibánk, hogy igaznak gondoljuk. Még a magyar Wikipédiában is olvasható az állítás: „Megalkotásakor fontos volt, hogy használható maradjon egy esetleges atomtámadás után is […] Olyan amerikai katonai támaszpontokat kötött össze kezdetben, melyek egy esetleges atomtámadás esetén is évekig képesek több ezer embert eltárolni. Ezek persze csak a hivatalos adatok. Ebben a hálózatban mind a négy támaszpont össze volt kötve mindegyik támaszponttal. Ezek a támaszpontok egymással folyamatos kapcsolatban voltak, hogy bármi gond van az egyikkel, arról egyből tudjon az összes többi is. Ezen felül a folyamatos kommunikáció is nagyon fontos, mert így a parancsok is gyorsan eljutottak egyik helyről a másikra.”

Miért hozom elő ezt az ötven éves múltra visszatekintő sztorit? Egész egyszerűen zavar, mert egy olyan makacs hiedelemről van szó, ami hihetetlenül mélyen berágta magát az emberek tudatába, szinte lehetetlen kiirtani onnan. Most mégis próbát teszek: nézzük meg, hogy mi az igazság és mi táplálhatja e félreértést!

Az internet ősét, az ARPANET-et 1960-as években hozták létre, rendkívül profán indokkal: a hadsereg együttműködött számos nagy egyetemmel, de nem tudott mindegyikük számára saját számítógépet biztosítani, ezért azt találták ki, hogy hálózatba kötik a gépeket, hogy a helyben felesleges kapacitásokat a hálózaton belül bárhol ki lehessen használni – állítja többek között Charles Herzfeld, aki az ARPA vezetője volt 1965-67 között és engedélyezte a projektet. (”The ARPANET was not started to create a Command and Control System that would survive a nuclear attack, as many now claim. To build such a system was, clearly, a major military need, but it was not ARPA’s mission to do this; in fact, we would have been severely criticized had we tried. Rather, the ARPANET came out of our frustration that there were only a limited number of large, powerful research computers in the country, and that many research investigators, who should have access to them, were geographically separated from them.”)

Mégis, akkor mi lehet e mögött a makacs hiedelem mögött? Egyrészt az a tény, hogy az 1960-s években tényleg készült egy olyan tanulmány, amely az atombiztos kommunikációs hálózat működéséhez szükséges forradalmian új csomagkapcsolt adatátviteli eljárást mutatta be. Ezt a tanulmányt azonban nem használták fel az ARPANET megalkotásakor. A mai internet persze rugalmas, hatalmas részeinek kikapcsolását is túlélné, azonban továbbra sem feltétlenül atombiztos (a leginkább sérülékeny részét a címek azonosítását végző szerverek jelenthetik).

Tehát, ha legközelebb azt halljuk, hogy atombiztos internet, finoman világosítsuk fel a beszélőt, hogy butaságot beszél és meséljük el neki a fentebbieket. Először talán feszengeni fog, később azonban hálás lesz érte.

Pintér Robesz