Netidők Blogtársaság

Taxi paradicsom, pesszimista európai mobilosok, a Facebook mint eleve mobil vállalkozás és a Nagy Adat (Big Data) ami megmenti az előfizetők életét, hogy legyen kinek a számlát fizetnie. Első nap a Mobile World Congressen Barcelonában. Élménybeszámoló, ömlesztve.

Nehezen indult a reggel, megfogadva a szervezők tanácsát inkább korábban indultam el a kongresszusra – de kár volt, már ¾ 9-kor ott voltam a fél 10-kor kezdődő workshopon, először nem is engedtek be. Furcsa látvány volt egyébként, ahogy taxik ezrei hömpölyögtek a Fira Gran Via felé az MWC résztvevőivel, miközben én a 9-es buszon zötykölődtem. (Elvégre minek fizessek a taxiért, ha a szombaton, a reptéren megejtett konferencia regisztráción ingyen lehetett 4 napra szóló bérletet kapni a tömegközlekedésre?) Szóval a helyi taxisoknak most van karácsony, ha ügyesek, megkereshetik a négy nap alatt a havi fizetésüket. 

Ami sárga-fekete, az mind taxi – úton az MWC megnyitójára

Az első program nekem nem a keynote (megnyitó beszéd) volt, hanem a Telefonica 3 órás délelőtti workshopja, amire ugyan külön, előre regisztrálni kellett, viszont itt ismertették először a Gallup és a WIN 54 országra kiterjedő 2012-es mobilos kutatásának az eredményeit. A teljesség igénye nélkül, mazsolázzunk az eredményekből: a világon az európaiak (egész pontosan a nyugat-európaiak) a legpesszimistábbak a mobiltelefon hatásait, várható előnyeit illetően. Miközben globálisan csak 9% került ebbe a csoportba, Nyugat-Európában ugyanez 30%. Annak ellenére, hogy Észak-Amerika után itt a legmagasabb az okostelefon elterjedtsége, nem igazán használják ki az ebben rejlő lehetőségeket. A nyugat-európai emberek fele csak magáncélra használja a mobiltelefonját, leginkább azért, mert féltik tőle az életminőségüket. 25% szerint egyáltalán nem javít az életükön a mobiltelefónia, ami globális összevetésben kiemelkedően magas arány. Bármelyik vizsgált területet nézzük: munka, tanulás, napi tevékenységek, közösségi aktivitások, tudásszerzés, lehetőségek kiterjesztése és célok elérése – a világátlag kivétel nélkül minden területen magasabb, mint Nyugat-Európában. Öröm az ürömben, hogy Kelet-Európa nem tartozik bele ebbe a pesszimista régióba.

A Gallup kutatásában kimutatták, hogy erős kapcsolat van a jövedelem és a mobil használatába vetett hit között – minél magasabb valakinek a jövedelme, annál kisebb jelentőséget tulajdonít a mobil eszközök lehetséges hatásainak. A mobil a fejlődő világ számára elsődleges eszköz, leginkább Afrikában, de sokkal nyitottabban állnak hozzá Dél-Amerikában vagy az ázsiai régióban is. Mindez nem túl jó hír azoknak, akik az európai piacon szeretnék megcsinálni a szerencséjüket a mobil szektorban.

A nap, számomra másik igen érdekes előadása az volt, amikor a Facebook egyik vezetőjével, Dan Rose-zal beszélgettek a Business Transition szekcióban. Kiderült, hogy a Facebook eleve egy mobil vállalkozás, csak amikor elindult, akkor rabul esett a PC szektorban, mert a mobiltelefónia még nem volt elég fejlett hozzá. Hiszen a Facebook az élmény megosztásáról szól, egy finom ebédről, a nyaralásról, bulikról. Mindezeket az élményeket asztali környezetben legfeljebb utólag lehet megosztani. Szóval a legjobb, ami történhetett a FB-kal, az a mobiltelefon evolúciója. Azt ugyan kétszeri kérdésre sem tudtuk meg, hogy a jövedelmének mekkora hányada származik most a vállalatnak a mobilból (feltehetően annyira kevés), de azt igen, hogy 680 millió felhasználó jelentkezik be rendszeresen mobilról és ma már mindent mobilra csinálnak meg először és azt adaptálják asztali környezetre.

A Facebook távlati célja, hogy a világ mind a 7 milliárd felhasználóját behálózza, ami csak mobilon lesz lehetséges, hiszen sokak számára az az elsődleges kommunikációs eszköz. Ehhez pedig az olyan eszközgyártók a partnerek, mint az operációs rendszerbe a Facebookot integráló Apple vagy az ingyen Facebook elérést lehetővé tévő mobiltelefon szolgáltatók. Számukra az a biznisz, hogy a Facebook-on megosztott tartalomra szívesen kattintanak a felhasználók, ami előbb-utóbb szükségessé teszi, hogy előfizessenek valamilyen adatcsomagra.

Ha már adatok, a nap utolsó szekciója számomra a Big Data (Nagy Adat) volt. Végre megtudhattam mi ez: amikor óriási adatbázisokból hámoznak ki valami értelmeset a cégek. Lehet ez identitással kapcsolatos adat, viselkedéssel összeköthető dolog vagy fizikai helyzethez kapcsolódó információ. Mint kiderült, ma már nem technikai kérdés a Nagy Adatbázisok megművelése, mert a számítási erő vagy a memória rendelkezésre áll, ahogy a szabályozás vagy az üzleti modell is kezd kikristályosodni, viszont szakemberekből hiány van. Aki biztosra akar menni, az tanuljon adatbázis kezelést, ilyen tudásra később is szükség lesz.

De a nagy adatokhoz tartozik az a történet is, ami az emberek természeti katasztrófát követő vándorlásával kapcsolódik össze. Évente átlagosan 30 millió ember kényszerül elhagyni az otthonát természeti csapás miatt. 2010-ben a Haiti földrengést követően a svéd Karolinska Institute kutatói elemezték 1,9 millió SIM kártyához tartozó előfizető anonimizált adatait, hogy merre mozogtak az országban. Mindez segített a kormányzatnak és az embereknek, hogy könnyebben túlélhessék a katasztrófát – a cégeknek pedig, hogy életben maradjanak az előfizetői, akik továbbra is igénybe veszik a szolgáltatást és fizetnek is érte.

A mai nap mérlege, hogy a kongresszus konferencia része is egész embert kíván, a kiállításból egyetlen csarnokra futotta az erőmből, abban is csak 2-3 dolgot tudtam jobban megnézni. De igyekszem a következő napokban bepótolni a lemaradást. Addig is, akit érdekel az esemény, olvasgassa twitteren a közvetítést: http://www.twitter.com/probesz vagy #mwc hashtag.

Pintér Robesz

Bejelentette az Intel, hogy olyan médiaszolgáltatást indít, amely webkamerával fürkészi a nézőket, annak érdekében, hogy meg tudja állapítani, ki használja éppen a készüléket és az ő profiljának megfelelő műsort sugározzon. A kényelem oltárán megint feláldozhatunk valamennyit a magánszféránkból. Nem újdonság ugyanakkor, hogy az infokommunikációs eszközök olyan fausti alkura kényszerítenek minket, ahol a magánszféránk fokozatos feladásával (is) fizetünk a szolgáltatás használatáért. De eddig legalább a nappalink védve volt a kíváncsi szemektől.

Az egész dolog alighanem a telefonnal kezdődött. Kevesen tudják, hogy a telefon feltalálása után elég nyögvenyelősen hódította meg a polgári nappalikat. Az „én házam az én váram” mondásnak megfelelően legtöbben, bár belátták a találmány előnyeit, nem kívánták beengedni a készüléket a házba. Ennek megfelelő kompromisszum született, a telefon először a garázsba került vagy a cselédszállásra. Sokaknak ugyanis nem volt az ínyére, hogy a telefon bármikor csöröghet, azt nem lehet kontrollálni, az idegenek bejelentés nélkül „rátörhetnek” a háziakra, sőt, helyzeti előnyük is van, hiszen ők tudják, hogy mit akarnak mondani, míg, akit hívnak azt váratlanul éri a telefoncsörgés. Amikor látogatást is csak előzetes bejelentéssel lehetett tenni, a telefon ebből a magánszférából rabolt el egy kisebb szeletet, ahogy beköltözött a garázsba. Végül egy nagyobbat, amikor kényelemből „beköltözött” az előszobába majd a nappaliba – hiszen kinek van kedve folyamatosan kimászkálni beszélgetni a garázsba. A telefon árnyoldalairól és lakáson belüli „hurcolkodásáról” remek kis tárcát írt Heltai Jenő, érdemes elolvasni, kedvcsinálónak csak egy rövid részletet idéznék: „Ideges ember vagyok, és nem szeretem, ha valaki elkezd csöngetni a szobában, kivált olyan valaki, aki nincs is a szobában. De ha már kényelem, hát legyen igazán kényelem. Ennélfogva a telefont az íróasztalomra állíttattam.”

Így kezdte meg hódító útját az infokommunikációs technológia, ahol a kényelem jelszavával egyre több technológiai eszköz került be az otthonokba, a teljesség igénye nélkül a gramofon (majd lemezjátszó, kazettás magnó, CD-lejátszó, hifi és társai), a rádió, a televízió, a számítógép és a mobiltelefon. Furcsa mód a videótelefon nincs köztük, annak ellenére, hogy már az 1960-as évek óta készen áll a technológia a tömeges használatra és technológiai értelemben semmi akadálya a térhódításának. Csakhogy az emberek nem szerették a videótelefont, bevezetésének kudarca kapcsán kiderült, hogy kevesebb előnye van annak, ha látjuk a másikat, mint annak, ha úgy is beszélhetünk, hogy nem látnak minket. Vagyis személyes párbeszédre egyébként alkalmatlan öltözetben is tudunk diskurálni. Ez ám a kényelem!

Végeredményben a lakásunk eddig javarészt védve volt a fürkésző tekintetektől (leszámítva 1-2 esetet, amikor a számítógépbe épített webkamera kezdett önálló életbe, például amikor kémkedett az iskolától ajándékba kapott laptop). Ezen változtatna most az Intel, amikor a megszokott kényelem jelszavával a nappalinkat akarja bekamerázni, hogy személyre szabott műsorokat tudjon szolgáltatni nekünk. Nem mondom, hogy az embereknek nincs joga a saját magánszférájukból annyit feláldozni, amennyit akarnak – látjuk a Facebook-on is, hogy mennyire eltérő módon használják az emberek a közösségi oldalakat, valaki ott éli a mindennapjait megosztva minden „eseményt” a reggeli felkeléstől az esti lefekvésig, mások pedig még regisztrálni sem hajlandóak az oldalra. Ennek megfelelően az Intel eszközét is feltehetően csak azok fogják megvenni, akiket nem zavar, ha bekukucskálnak a nappalijukba – elvégre, nincs semmi rejtegetnivalójuk. Én mégis ellene vagyok a dolognak, mert a telefonnal megteremtett kétoldalú kommunikáció legalább korlátozott, a tévé, rádió, gramofon / lemezjátszó / magnó teremtette média egyoldalú, vagyis nem keveredünk vele interakcióba, míg a számítógép esetében jó esetben kontrollálhatjuk az interakciót. Az Intel új szolgáltatása viszont arra épül, hogy folyamatosan figyel bennünket, mint a Nagy Testvér az 1984-ben – csak legfeljebb nem szól ránk, hogyha csalunk a reggeli tornánál.

Még szerencse, hogy ki lehet kapcsolni az Intel eme remek új szolgáltatásában a webkamerát. És szerencse, hogy nem vagyok paranoid és el is hiszem, hogy kikapcsolt állapotában a webkamera nem közvetít képet, semmilyen körülmények között.

Néha meg tudom érteni a ludditák egykori indulatait…

Pintér Robesz

Sokan egyszerre imádják és utálják a Facebook-ot. A közösségi oldal a világ legnagyobb időzabálója, több mint egy milliárd(!) felhasználó tölti online idejének egy jelentős részét a Facebook-on. Mivel? A kritikusok szerint macskás képekkel, Coelho idézetekkel és az éppen elfogyasztott ételek képeivel. A rajongók szerint ugyanakkor a barátokkal és ismerősökkel folyó rendszerint értelmes párbeszéddel. A Pew Research Center’s Internet & American Life Project most megvizsgálta, hogy hogyan használják az amerikaiak a Facebook-ot – a Coming and Going on Facebook címmel megjelent hét oldalas kutatási összefoglaló szabadon hozzáférhető az interneten, ennek érdekesebb eredményeiből mazsolázok alább.

Az amerikaiak 67%-a (tehát háromból kettő ember) használja a Facebook-ot. Sokuk szerint túlságosan is gyakran és sokat. A válaszadók több mint hattizede (61%) vett már ki saját döntésre néhány hetes „szabadságot” a Facebook használatban legalább egyszer életében és 27% tervezi, hogy így tesz az előttünk álló egy évben. Akik szüneteltették már valaha a Facebook használatát, több okot hoztak fel:

• 21% egyszerűen túl elfoglalt volt
• 10% elveszítette az érdeklődését
• 10% időpocsékolásnak találta, nem volt számára releváns a tartalom
• 9% szerint túl sok volt a konfliktus, a dráma, a pletyka, a negatív hír az oldalon
• 8% túl sok időt töltött az oldalon
• 8% eleve csak hébe-hóba használta a Facebookot
• 8% elutazott
• 7% belefáradt / beleunt
• 6% számára nincs különösebb oka, „csak”
• 4% aggódott a magánszférája / a biztonság / a reklámok / a spamek miatt

Az oldal számára jelzésértékű lehet, hogy a válaszadók 20%-a nyilatkozta, valamikor ugyan felhasználó volt, de ma már nem az, miközben mindössze 8% - tehát két-és-félszer kevesebb – netező mondta, hogy a jövőben Facebook felhasználó kíván lenni. Mindez természetesen fakad a szolgáltatás széleskörű elterjedtségéből (kevés már azok száma, akik sohasem használták az oldalt), de a lemorzsolódó „kiábrándultak” elég magas aránya mutatja, hogy az oldal bizonyos csoportokban elveszítette vonzerejét és túl van a fénypontján.

Ugyanakkor azok az amerikaiak, akik nem hagyják abba az oldal használatát, jellemzően gyakrabban használják az oldalt és több időt töltenek el ott. Míg 2011 augusztusában a közösségi média oldalak használóinak egyharmada állította, hogy naponta többször is felnéz az ilyen oldalakra, addig 2012 novemberében már 41% mondta ugyanezt.

Tovább árnyalja a képet az oldal szubjektív fontosságának megítélése: amikor a felhasználókat arról kérdezték, hogy mennyire fontos nekik a Facebook az egy évvel ezelőtti állapothoz képest, akkor 59% mondta, hogy legalább annyira fontos számukra az oldal, mint egy évvel korábban, 12%-nak fontosabb, de 28% számára kevésbé fontos. Ez ismét inkább arra mutat, hogy több ember „jön le” éppen a Facebook-ról, mint amennyi újabban „rákattan”, de a többség viszonya stabilnak mondható.

Véleményem szerint az adatokat elnézve a Facebook – és a felhasználók számára – az az egyik legfontosabb kérdés most, hogy lehet-e megfelelő önkontrollal és hasznosan használni az oldalt, azért, hogy ne érezzék azt feleslegesnek, megterhelőnek vagy egyenesen függőnek a kialakult viszonyt. Az oldaltól teljesen elforduló felhasználók magas száma és az időpocsékolásra panaszkodó júzerek fentebb látott magas aránya ugyanis szerintem arra utal, hogy a Facebook egy markáns kisebbség számára (kb. 20%) függést jelent, amit nem tudnak másképpen kontrollálni, csak, ha teljesen elfordulnak tőle. Kábé 60-70% lehet azon Facebook használó amerikaiak száma, akik elégedettek az oldallal és kiegyensúlyozott a viszonyuk (nem terveznek több vagy kevesebb időt eltölteni ott a jövőben, illetve nem lett fontosabb vagy kevésbé fontos számukra az oldal az elmúlt egy évben). Ez szerencsére egy elég magas arány – ők azok, akik feltehetően megtanulták hogyan használják saját maguk számára hasznosan az oldalt, az beleépült a napi rutinjukba.

A Facebook jövőjét tekintve ugyanakkor kulcskérdés, hogy a lemorzsolódók és az elégedetlenek mennyire hangadók a Facebook megítélését tekintve a saját környezetükben, képesek-e ciki dologgá változtatni azt (ahogy az szinte egyik pillanatról a másikra megtörtént a MySpace-szel pár éve). Ha igen, akkor a Facebook úgymond „elindulhat a lejtőn” és tömegével pártolhatnak el a ma stabilnak számító felhasználói is – ne felejtsük el, hogy egy közösségi oldal értéke hatványozottan nő az ott lévő felhasználók számával. Lemorzsolódás esetén ez sokkal gyorsabb hanyatlást tud jelenteni, mint bárki előre feltételezné (gondoljunk csak a Facebook és iWiW villámháborúra).

Tehát akár sorsfordító trendfordulót is beleláthatunk ezekbe az adatokba, ami előrevetíti a Facebook hanyatlását az USA-ban, de akár azt is gondolhatjuk, hogy a fentiek természetesek egy felkapott divatból idővel mainstream-mé váló szolgáltatás használatának kikristályosodásában – hiszen nem mindenki marad használó, aki kipróbálja. Ettől függetlenül igaz azonban, hogy ha úgy érezzük túl sokat használjuk a Facebook-ot, tartsunk egy kis áramszünetet. 

Pintér Robesz

Sokan azt gondolhatják, hogy a Facebook (a social media) előtt nem létezett közösségi hírmegosztás. Pedig de. Sőt, a helyzet az, hogy a Facebook-tól és társaitól függetlenül is virágzik a dolog és feltehetően még akkor is itt lesz, amikor a FB helyét már átvette valami új szolgáltatás. Természetesen az e-mailben és egyéb üzenetküldő rendszerekben keringő hír- és link megosztásról van szó.

Érdekes cikk jelent meg tavaly októberben a The Atlantic hasábjain, amely azt taglalta, hogy a nagy híroldalakra jövő forgalom egy jelentős része a „semmiből” jön. Az oldalak ugyanis a log (napló) adatokból látják, hogy a látogató mely linkről érkezett, vagyis mit nézett korábban, mielőtt az oldalra lépett. Sok esetben ez a Google kereső szolgáltatása vagy a Facebook, Twitter és egyéb közösségi oldal. Az esetek egy megdöbbentően nagy hányadában azonban a log adatok tanúsága szerint nincs előzmény, a látogató pontosan ott kezdte az internetezést azon az oldalon. Sokszor olyan cikkekre érkezik így viszonylag nagy forgalom, aminek a linkjét valószerűtlen csak úgy begépelni a címsorba. A jelenség egyetlen kézenfekvő magyarázata, hogy az ilyen olvasók valakitől üzenetben megkapták a pontos linket és annak birtokában kattintottak.

Nem kevesebbet állít a cikk, mint, hogy a tradicionális linkmegosztás (mint amilyen egy levél, benne egy linkkel), sokkal fontosabb a weboldalak számára a forgalom generálásában, mint a kétezres években megjelent közösségi média. A közösségi információmegosztást ráadásul nem is ezek a közösségi oldalak hívták életre, hanem csupán ráépültek egy meglévő jelenségre, miközben egyáltalán nem szorították azt háttérbe.

Úgy tűnik tehát, hogy az emberek egy jelentős része kör-emailekből, továbbküldésekből értesül a fontos hírekről. A FB-on vagy twitteren ugyanis lemaradhatsz dolgokról, ezt tudják az emberek is, így, ami fontos, azt e-mailen küldik el a másiknak, vagy egyszerre több embernek. Fontos persze, hogy ma már van egy generációs törésvonal, a fiatalok kevéssé használnak e-mailt. Ők is elkezdenek azonban idővel dolgozni, ahol kiemelt munkaeszköz az e-mail szinte minden irodai munkában (de már az oktatásban is érezni ennek hatását). Persze nem végez mindenki felsőfokú tanulmányokat és nem dolgozik mindenki irodában. A dark social azonban várhatóan mégsem fog eltűnni, amíg e-maileket fogunk használni – tehát egy jó darabig…

Rendszerint tehát fordítva ülünk a lovon, amikor azt hisszük, hogy a Facebook meg a közösségi média előtt nem létezett közösségi hírmegosztás és párbeszéd. Sőt, nem hogy létezett, hanem mind a mai napig meghatározóbb, mint a közösségi média ezen szerepe, ami azért megdöbbentő. Egész egyszerűen azért, mert a dark social olyan kézenfekvő és olyan régóta velünk van, hogy fel sem tűnik, a FB meg a társai meg olyan ünnepelt hívószavak, amitől elalélünk, miközben minden média erre próbál optimalizálni. Annak ellenére tehát, hogy a dark social mennyire erős és meghatározó mind a mai napig, sokan negligálják, pedig érdemes volna foglalkozni vele.

Pintér Robesz

• Kövess minket, hogy első kézből értesülj mindenről, ami velünk történik, vagy iratkozz fel a napi hírlevelünkre.

  Email címed:

Milyen lett volna, ha a Google és a Twitter a nyolcvanas, A Youtube és a Facebook a kilencvenes években mutatkozott volna be? Néhány őrült megcsinálta a bemutató videókat.

Ennek jegyében a Netidők asztaltársaságának nevében kívánok mindenkinek kütyükben és sávszélességben gazdag boldog új évet.

Google a 80-as évekből:

A Twitter a 80-as évekből:

Facebook a 90-es évekből:

YouTube a 90-es évekből:

Toochee, a Galaktikus