Netidők Blogtársaság

Szeretem a viccet, a humort, és jólesik néha-néha a Facebookon belefutni egy mókás bejegyzésbe, képbe, viccbe. Nyilvánvaló, hogy egy közösség erős összetartó ereje lehet a vidámság, a humor, oldja a hangulatot, felszabadít, közel hoz embereket egymáshoz.

Így van ez természetesen a Facebookon is, hisz itt is vannak közösségek, csak egy kicsit állandóbbak, mint a valós térben szerveződő baráti társaságok, és egyszersmind heterogénebbek, összetettebbek is. Gondoljuk csak végi, hogy kikből állnak a facebookos ismerőseink: barátokból, kollégákból, távolabbi, közelebbi ismerősökből, ügyfelekből, tanítványokból és tanárokból, családtagokból, tehát a legkülönfélébb emberekből. Csak az a közös a facebook ismerőseimben, hogy mindannyian az én ismerőseim, de sosem tartozna mindegyikük ugyanabba a társaságba. A Google+ ezt a problémát oldotta meg indulásakor azzal, hogy körökbe lehet osztani az ismerősöket, amit a Facebookon általában nem teszünk meg.

Éppen emiatt a heterogenitás miatt az ízlésünk sem egyforma. Nyilván a viccekre is eltérően fogékonyak a felhasználók, a közösségi oldalon lévő kapcsolataink. Hozzám is eljutnak két olyan Facebook-felhasználónak a posztjai is, amelyek vicces képekből, viccszövegekből állnak, ám olyan gyakorisággal, olyan mennyiségben jönnek tőlük ezek a tartalmak, hogy fölmerül a kérdés, miért csinálják, miért osztanak meg ennyi vicces tartalmat. Az nem valószínűsíthető, hogy ennyire szeretik szórakoztatni a publikumot, hisz szinte ömlik erről a szóban forgó két felhasználói oldalról ez a tartalom. Amellett pedig egyik oldal gazdája sem tartozik a saját ismerőseim közé, pusztán a többszörös tovább osztás következtében jut el hozzám is.

Ezzel meg is született a válasz is: a nagy tömegben, szinte futószalagon gyártott „vicces” tartalmak kiugróan magas lájkolási és megosztási számokat produkálnak, ami fontos lehet üzleti szempontból, illetve növelheti az oldal gazdájának népszerűségét, egyben tarthatja a társaságot, a kedvelői kört. Hisz nevetni, szórakozni mindenki szeret! Ez a népszerűség pedig üzleti értékkel is bírhat, ez is egy jó módja az önpromóciónak, önnépszerűsítésnek. Jól bizonyítja ezt az is, hogy az a hozzám is eljutó két Facebook-oldal, amelyik ontja magából ezeket a vidám tartalmakat, vállalkozások oldalai: az egyik egy zenei cégé, a másik egy autózással foglalkozó vállalkozásé.

Mivel ezek a képek nagyon gyorsan terjednek, könnyen válnak mémmé, vagyis pici módosulásokkal, láncolatszerűen terjedő kulturális alapegységgé. Ezt is könnyen lehet használni rajongó tábor verbuválására. Ugyanakkor a folytonosan, futószalagszerűen terjedő viccek könnyen unalmasakká is válhatnak, ezzel pont az ellenkező hatást is kiválthatják. Gondoljunk csak a baráti társaságokban állandóan, kényszeredetten viccet mesélőkre.

Érdemes azt is észrevenni, hogy egy-egy ilyen vicces bejegyzés mennyire megmozgatja a közönséget, további folytatják a viccelősét, poénkodást.

Bódi Zoltán

Gyakran találkozom kedvenc közösségi oldalamon olyan posztokkal, amelyek különböző ételek fotóit tartalmazzák. Nem akármilyen ételfotókról van ám szó, nem holmi receptajánlásokra gondolok (olyanból is van elég sok), hanem az „ezt eszem most”, „ezt főztem/sütöttem most” című bejegyzésekről szeretnék értekezni. Nyilván mindenki találkozott már ilyesmivel. Fölmerül a kérdés, hogy miért tesszük mindezt. Miért tesszük közhírré azt, hogy mit eszünk éppen vagy mit főztük. Ez a téma jellemzően magánügy vagy éppen azokra tartozik, akikkel együtt étkezünk, tehát semmiképpen sem nyilvános. A Facebookon nyilvánosan közzé tett ilyen tartalmú képek viszont kilépnek a magánszférából. Mi az oka ennek az ellentmondásnak?

A Facebook olyan színtér, amely kiválóan alkalmas az önnépszerűsítésre, az önpromócióra, hisz a sok pozitív tartalmú információból ki akarunk tűnni valahogy. A Facebook alapfilozófiája a pozitív, közösségépítő gondolatok, információk népszerűsítése. Éppen ezért a legtöbb felhasználó igyekszik az önképét javítani, az arculatát építeni, némiképpen dicsekedni vagy tudatosan építeni a saját márkáját. Ennek lehet az eszköze az, hogy éppen milyen jót, ízleteset, különlegeset vagy éppen egészségeset eszem.

Másik oldalról megközelítve a jelenséget könnyen beláthatjuk, hogy a Facebook nyilvánossága látens nyilvánosság, azaz lappangó, nem találkozunk szemtől-szembe a közönségünkkel. Amikor a Facebookon posztolunk valamit, akkor csak a számítógépünket vagy az okostelefonunkat látjuk, és nem azt az átlagosan párszáz ismerőst, akivel egy átlag Facebook-felhasználó rendelkezik. Arról nem is beszélve, hogy a közösségi oldalakon visszaigazolt ismerőseink vegyes összetételűek, a szűk családtagtól kezdve a több évtizeddel ezelőtti általános iskolai osztálytársunkon át a munkahelyi kollégáinkig sok mindenki található a Facebook-ismerőseink között. Jellemző, hogy így is nevezzük: Facebook-ismerős, hisz csak itt minősülnek egységesen „ismerősnek”, a valós életben nem taroznának egy csoportba, hisz minden embernek különböző státuszúak az ismerősei, kapcsolatai. A legfőbb csoportok a belső család, közeli hozzátartozó, partner, életvitelszerűen együtt élő társ; munkahelyi, iskolai társak, kollégák; barátok, közeli ismerősök; távoli ismerősök, távoli családtagok, akikkel nem ápolunk intenzív, napi kapcsolatot; alkalmi kapcsolatok, ismeretségek. Nyilvánvaló, hogy mindezekkel nem osztanánk meg a valós életben azt az „örömhírt”, hogy éppen milyen ételt eszünk vagy főzünk. A Facebookon viszont mindezzel a sokszínűséggel nem találkozunk, így sokkal könnyebb alapvetően magánjellegű információkat (mint például az étkezésünket) mindenkivel tudatni.

Az ételfotók, sőt az étel mellett készített szelfik célja a dicsekvés, az önnön tehetségünk (ha a saját főztünkről van szó), illetve a gasztronómiai ízlésünk, sőt a vendéglátónk gasztronómiai ízlésének, konyhai kultúrájának a népszerűsítése. Ez is közösségformáló erő, ez is önnépszerűsítési eszköz. Az étkezésünk részleteinek a nyilvánosságra hozatala is jól jelzi, hogy a közösségi oldalakon megváltozott a magánszféra és a nyilvánosság határa, viszonya: ami hagyományosan magánügy volt, az a Facebookon nem egyértelműen magánügy már, elég egy megosztás, és már közüggyé válik. Ennek a jelenségnek a gyakorisága bátorítja a felhasználókat ennek a kommunikációs magatartásnak a követésére.

Bódi Zoltán

Május 24-én rendezték a 17. Kékes csúcsfutást: 11,6 kilométer, 671 méter szintemelkedés. Volt szerencsém részt venni, nagyszerű élmény volt. Így visszagondolva azonban még valami világossá vált: számomra ez egy tipikusan 21. századi esemény lett, amit észrevétlenül szinte mindenhol áthatott a technológia, aminek segítségével számtalan embert tudtam bevonni ebbe a felemelő élménybe. Elmondom, mire gondolok.

Május elején jött az őrült ötlet, miközben a somogyi dombokon róttam a kilométereket, hogy esetleg el kellene menni a Kékes futásra. Amikor kiderült, hogy május végén van, nem volt kétséges, hogy muszáj indulni. Az előzetes infókat a BSI oldaláról gyűjtöttem be: vannak itt beszámolók korábbi versenyekről, részletes térkép a pályáról, a verseny 11,6 kilométeres távjának bemutatása kilométerenként, szintemelkedéssel, frissítő pontokkal stb. Eleve be sem nevezek, ha nincs egy ilyen remek oldal.

A nevezés kivételesen személyesen történt, de akár neten, bankkártyával is intézhettem volna: csak mivel új futócipőt akartam venni, ami a nevezési iroda melletti futóboltban szakértők segítsége mellett megejthető, maradt a konzervatív személyes megoldás. (Bár futócipőt is lehet a neten venni, de az a 6-7 pár, amit felpróbáltam, meg a lábam bemérése miatt macerásabb lett volna online.)

Viszont miután eldöntöttem, hogy nem saját kocsival megyek, a futókat szállító buszra a jegyet már a neten vettem meg, a jegy akár okostelefonon is bemutatható volt a különbuszon indulás előtt. Mondjuk még egy dolgot személyesen intéztem – úgy értem magán a futáson kívül – a rajtszám átvételét. Nem szeretem az utolsó pillanatra hagyni a verseny előtt, mert abból kapkodás lesz, olyankor pedig már jobb a bemelegítésre, az utolsó vízivásra és egyéb fontos teendőkre koncentrálni.

A futást megelőző este már meglehetősen fel voltam spannolva: úgyhogy „végigfutottam” a távot a Google segítségével StreetView-n (például innen másnap vettünk rajtot): végigpörgetve az utat így nem is tűnt meredeknek és csak pár percig tartott. Az viszont kiderült, hogy hiába futunk erdőben, az abban felfelé kanyargó műúton csak elvétve lesz árnyék. Muszáj lesz sapkát is vinni, mert meleget ígértek másnapra.

A futóversenyre menet WhatsApp-on csetelés a futótársammal, aki máshonnan közelíti meg a helyet – neki is ki vannak hegyezve az idegei, mint nekem. „Rádiócsend”, mert a végén még idő előtt lemerül a telefon, pedig még szükség van rá.

Érkezés után fényképezkedés és az indulás előtti utolsó kép posztolása a Facebook-ra. A rajtnál levideózzuk Karcsi bácsit, aki 79 évesen is végigtolja a versenyt, 10 perccel a közös rajt előtt indították, mi féltávnál hagytuk le, később láttam őt befutni. Megcsinálta. Aztán öt perccel a rajt előtt indulnak a Suhanjosok. Őket is megörökítem a telefonnal.

Végül jön a mi rajtunk: geek szívem örül, nem vagyok egyedül. Rajt előtti pillanatok: „too many signals” (túl sok jel) – a pulzusmérő órám megkergült a nagy tömegben, nem tudja, hogy melyik az én jelem. Végre elindulunk! Pulzus rendben, mutatja az órám – okostelefonon futó alkalmazás külön elindítva. Runtastic Live: a telefonos app éppen a Facebook-on toboroz drukkereket, miközben én loholok az idő után, küzdök a 34 fokos meleggel és folyamatosan a pulzusom nézem, hogy ne fussam el magam. Otthonról pedig drukkol a család és a kollégák, a telefonomból időnként duda szól és kiabálnak, hogy Go! Go! Go! – bár digitális, de mégis mennyi erőt ad, mindig mosolyt csal az arcunkra. Az utolsó kilométerekre aztán sajnos elmegy a térerő, magamra maradtam a több száz másik futóval… Sebaj.

A verseny után boldog kimerültségben újabb fotózkodás a telefonnal, immáron a célban, Magyarország tetején. De térerő híján ezek a képek már otthonról kerülnek fel este a netre. Aztán fél órával később lemerül a telefonom is, sok volt neki ez a nap, ő is elfáradt. Este rengeteg like a Facebook-on és gratulációk a „győztes” fotóhoz.

Másnap már több ezer hivatalos kép van fent a neten a versenyről, bárki rendelhet is belőle és kereshet köztük az indulók rajtszáma alapján! A verseny összes résztvevőjének másodpercre pontos versenyideje is elérhető a verseny oldalán: 816. lettem, 1:27:31-es idővel, épphogy, de befértem a mezőny első felébe.

Harmadnap pedig jön a kellemes meglepetés, háromszor is szerepelek 1-1 pillanatra a futásról készült pár perces filmben, ami felkerült a netre: egy közeli, ahogy kötöm indulás előtt a cipőm, kocogás féltávnál és ahogy a végén integetek a kamera előtt elfutva.

Nem is értem milyen lehetett egyedül lefutni az első marathont… hiszen egy geek a sok technológiának köszönhetően ma már a futásból is közösségi élményt csinálhat.

Pintér Robesz

A napokban arról beszélgettünk a hallgatóimmal, hogy vajon mit osztanak meg a Facebook-on, mi terjed a közösségi médiában, mik azok a témák, amelyek lájkolhatók, meg- vagy továbboszthatók szerintük. Írtunk is egy rövid listát, hogy mi jellemző az ilyen témákra:

• szerepel benne cukiság pl. állatok
• 18+ témájúak, például a középpontban a szex vagy borzalom található
• közük van katasztrófához
• viccesek – humorosak
• olyasmik, ami a megosztó szerint érdekes lehet másoknak is
• listák, amikben számszerűsítik az információkat pl. 5, 10 stb. dolog erről-arról

Persze a legtöbb anyagra csak 1-2 jellemző a fentiek közül. De mi lenne, ha mind egyszerre lenne igaz? Mindezek alapján igyekeztünk megalkotni a tökéletesen megosztható anyag képzeletbeli címét. Íme egy próbálkozás: 5+1 dolog, amitől a kismacskák szexelnek földrengéskor. Vagy egy másik: A 10 legrémisztőbb légi katasztrófa cuki gyerekekkel… De ugyanezt a logikát követi a bejegyzés címe is.