Netidők Blogtársaság

A világ nyolc műsorszolgáltató szövetsége úgy látja, hogy a rádiózás jövőjét a mobil eszközök, vagyis az okostelefonok és a táblagépek jelentik. Ez nem csak a jól megszokott analóg (FM-sávban sugárzott) rádióadások vételét jelentheti az új eszközökben, hiszen az többnyire megvalósult már, hanem valamilyen digitális átvitelen alapuló újfajta rádiózást. Az előbbi mondatban a „többnyire” kifejezés azért is indokolt, mert – ahogy az Európai Közműsorszolgáltatók Szövetsége, vagyis az EBU közleményében is kitérnek rá – a világ jó néhány mobilszolgáltatója nem teszi elérhetővé az okostelefonokban az FM rádiót. A „hardver” benne van a készülékben, csak éppen nem jelenik meg a kezelőfelületen a rádió… Ennek oka az, hogy a mobilszolgáltatók attól tartanak, hogy a jól ismert és népszerű FM rádiózás elvonná az előfizetőik figyelmét a fizetős tartalomszolgáltatásoktól. Megjegyzem, hogy az én Lumia 820-as telefonomban sem volt elérhető néhány hónapig az FM rádió, igaz, nem a mobilszolgáltatóm, hanem az operációs rendszer fejlesztője miatt. Aztán jött egy frissítés és voilá, már működik is a rádióvétel!

Ennél izgalmasabb kérdés, hogy a „digitális zsebrádió”, vagyis az okostelefonokba internetes összeköttetéssel hangzó tartalmakat juttató technika (az EBU ezt „smart radio” kifejezéssel illeti) milyen perspektívákat jelenthet a rádiós tartalomszolgáltatók számára. Ezt ma még csak tapogatjuk, noha látunk már itt-ott megjelenő próbálkozásokat. A kiindulópont egyértelműen az, hogy nem csupán arról van szó, hogy a rádiós műsorfolyamot immár bitek és bájtok formájában továbbítjuk egy IP-hálózaton, hanem arról, hogy alapvetően vizuális platformo(ko)n (azaz okostelefonon, táblagépen) érdekesebb, rugalmasabb rádiós szolgáltatásokat lehet indítani. A múlt századi zsebrádiók kijelzőjén általában csak a rádióadó frekvenciáját láthattuk, esetleg a pontos időt. Egy okostelefonos applikációként működő rádiószolgáltatás esetében már színes, nagyfelbontású képet, videót és szöveget is lehet mellékelni, megadhatók kiegészítő információk (pl. linkek) és jöhet a közvetlen interakció is a hallgatóval. Igen, ismerős ez a mozzanat a kb. 15-20 évvel ezelőtti időkből, amikor a személyi számítógépek internetes csatlakozásakor megindult a rádiózás internetesítése. A különbség most az, hogy az interaktív eszközünk immár tényleg könnyen hordozható (egy laptop azért mégiscsak méretes, ahhoz képest mindenképpen, hogy nem cipeljünk mindenhova – nem úgy az okostelefont!), rendelkezésre áll a szélessávú mobilinternet… Sőt, a fentebbiekből talán kikövetkeztethető: ezúttal már nem az államtól kell kérni frekvenciát (hiszen azt a mobilszolgáltatók megpályázzák a szolgáltatásuk számára), hanem a mobilszolgáltatókat kell meggyőzni arról, hogy igenis lehet jó üzlet a smart radio koncepcióra alapozott tartalomszolgáltatás.

Szilágyi Árpád

Netidők Blogtársaság 

Hadd előlegezzem meg a címben szereplő kérdésre a választ: szerintem nem igazán van értelme külön digitális identitásról beszélni, valójában csak egyetlen identitásunk van, aminek léteznek digitális kivetülései. Persze van, aki vitatkozna ezzel, több elképzelés is létezik ugyanis arról, hogy mit tekinthetünk digitális identitásnak.

A napokban a digitális identitásról és a személyközi kommunikációról tartottam órát a Corvinuson a mesterszakos gazdaságinformatikus hallgatóknak, ahol felmerült az a kérdés, hogy egyáltalán van-e olyan, hogy digitális identitás? Legalább kétféle elképzelés különíthető el ezzel kapcsolatban, nézzük meg őket röviden.

Az egyik elképzelés szerint van digitális identitásunk, de nem egyetlen, hanem rengeteg: ahány oldalon, ahány digitális helyen tevékenykedünk, mindegyik egy pici "forgácsot" lát belőlünk, de még ezek összessége sem rajzolja ki a teljes digitális identitásunkat. Olyan az identitás általában véve is - magyarázza Nancy Baym könyvében Sherry Turkle kutatásaira hivatkozva - mintha különböző ablakok lennének megnyitva egy számítógépen, egy időben, egyszerre számtalan szerepet viszünk (a goffmani értelemben vett szerep fogalom szerint). Azzal a fontos különbséggel, hogy míg a szerepelmélet szerint ezek a szerepek követik egymást, tehát rendszerint térben és időben elkülönülnek, például az én esetemben: kutatói szerep, apa szerep, tanár szerep stb., addig a digitális identitás esetében egyszerre, egy időben, bár más-más virtuális helyen menedzseljük ezeket az identitás-darabokat: LinkedIn profil, Facebook-profil, postr.hu blogger, index fórum hozzászóló, pókerjátékos, boszorkánymester egy játékban, munkatárs egy szakmai levélre válaszolva... Innen nézve létezik digitális identitás, sőt, inkább a többes szám használata indokolt: digitális identitások határozzák meg online életünket.

Egy másik megközelítés szerint - és hozzám ez áll közelebb - nincs külön digitális identitás, egyetlen identitás van, ami offline es online színtereken is megjelenik és folyamatosan konstruálódik. Tehát valójában nem digitális identitásról beszélünk, hanem az identitás digitális reprezentációjáról (megjelenéséről) és kölcsönös, online interakciókban (párbeszédben) való folyamatos konstruálódásáról különböző helyeken és időkben. Az Én digitális identitás menedzsmentje (ha tudatosan tervezett, akkor nevezhetjük stratégiának is) csak egy (bár feltehetően a legfontosabb) tényező abban, hogy milyen lesz az identitás digitális kivetülése, de mások reakciói, visszajelzései, a folyamatos interakció összességében szintén nagyon fontos. Az identitás ugyanis - bár szeretjük ezt gondolni - eredendően nem pusztán „belülről” fakad, eleve annak eredete a környezetben, nem az Én-ben, hanem a Másikban keresendő (kezdetben ezek a szülők) és a későbbiekben is fontos a környezet (pl. a kortársak stb.) szerepe. Innen nézve könnyen megérthető, hogy miért olyan fontos a közösségi média: folyamatos énreprezentációt és interakciót tesz lehetővé, ami az Én számára az egyik legfontosabb ahhoz, hogy válaszolni tudjon arra a kérdésre: ki is vagyok én? Véleményem szerint egyáltalán nem biztos, hogy az a legfontosabb körülmény, hogy mindez digitálisan történik, hanem, hogy egyáltalán megtörténhet: van kivel és hol folyamatos interakcióba keveredni. Ugyanakkor a digitális identitás vizsgálatában el kell különíteni a digitális identitás magán- és szakmai dimenzióit. Míg a másodikra inkább jellemző lehet egy Én 2.0 típusú márka építés (tudatos, digitális stratégia, mint amiről Dan Schawbel ír magyarul is megjelent könyvében), addig a magánjellegű kommunikáció vélhetően másképpen működik.

A jövőben véleményem szerint várható, hogy az identitásunk meghatározásában továbbra is fontos szerepet fog játszani az infokommunikációs eszközök által közvetített kommunikáció, tehát az identitás digitális reprezentációja, az online interakció. Azzal, hogy egyre több embernek lesz okostelefonja, erősödik a folyamatos közvetített kommunikáció, mindig és bárhol online lehetünk (always on és everywhere on). A távolabbi jövőt tekintve az a kulcskérdés, hogy a közösségi média (például a Facebook, LinkedIn, twitter, Instagram stb.) ilyen mértékű tömeges és rendszeres használata egy átmeneti jelenség-e csupán, amely a 2010-es években tetőzik, vagy tartósan velünk marad? Ez ugyanis gyökeresen meghatározza az emberek közötti közvetített személyes kommunikációt és az identitás digitális megjelenését, illetve menedzsmentjét.

Pintér Robesz

Könyvajánló: danah boyd - It's Complicated

Pár hete egy levelezőlistán hívták fel a figyelmemet a híres kutatónő, danah boyd új könyvére (a szerző szándékosan nemecsek ernősen írja a nevét, tiszteljük meg azzal, hogy mi is). A könyv számomra különösen aktuális témát boncolgat, a tinédzserek újfajta kommunikációs szokásait. Miután a saját családomban hamarosan lesz egy tinédzser (már most kiskamasz), aztán több is, ahogy cseperedik a három csemetém, próbálok felkészülni a dologra. Ugyanakkor, mint információs társadalom kutató, szakmailag is érdekel a könyv.

A téma persze nem csak nekem fontos, hanem minden szülőnek. Mondjuk a szülőknek van egy további csavar a dologban, ahogy egy szakmai beszélgetésen Bauer Béla, ifjúságkutató fogalmazott 2008-ban: amikor az embernek tinédzser korú gyermekei vannak, akkor rendszerint ő maga éppen a midlife crisis-szel küzd. Nem jó kombó. Sem a tinédzsernek nem könnyű, sem a szüleinek, együtt pláne megkeseríthetik egymás életét. Erre tesz rá még egy lapáttal, ha a tinédzser a szülő szemszögéből a kommunikációs technológiába "menekül", amiből a szülő nem sokat ért, de még, ha ért is, nem sokat lát a gyerek tevékenységéből. És, ha hiányzik a bizalom, akkor a gyerek könnyen abban a helyzetben találja magát, hogy anyja vagy apja gyanakvással figyeli minden elektronikus lépését, azt hiszi a neten csak rosszat lehet csinálni és csak rosszra való: szexuális ragadozók, öngyilkosságra buzdító csoportok, függők, drogosok és egyéb antiszociális elemek találkahelye - ugye, pont nem egy labilis tinédzsernek való hely. Ebből a helyzetből fakad annak a tinédzsernek a kiáltása is, akit danah boyd a könyv elején mutat be nekünk és, aki azt kéri a szerzőtől, hogy beszéljen már az édesanyjával, mivel az azt hiszi, hogy csupa rossz dolgokat csinálnak a haverjaival a neten, miközben ők csak ártatlan házivideókat készítenek és töltenek fel a YouTube-ra.

Azt hiszem előbb-utóbb minden szülőnek el kell döntenie, hogy a 3T-ből (tiltás, tűrés, támogatás) mit és hogyan valósít meg a gyermekei netes életét és infokom eszközhasználatát illetően. Ami különösen azért problematikus, mert még maguk a felnőttek sem mindig tudják, hogy ezeket az eszközöket mikor és hogyan "illik" használni, mire valók és milyen napi rutint, szabályokat érdemes követni, hogy ne képernyőkre bámuló zombik legyünk egymás mellett, akik egyre kevesebbet beszélgetnek egymással, de nyomogatják a Like gombot a Facebook-on. Az, hogy hogyan és mire neveljük a gyereket még nehezebb, ha a két szülő sincs egy platformon - mondjuk az egyik kütyümániás a másik meg (még) nem az. Viszont a könyv segít abban, hogy legalább végiggondoljuk, reflektáljuk, hogy mi magunk tulajdonképpen mit is gondolunk erről az egészről.

Nagyon megmaradt bennem az a kép, ahogy a kilencvenes évek végén - amikor a mobiltelefon idehaza még elég ritkának számított - Helsinkiben a villamoson bunkofonnal verték egymás fejét a kisiskolások. Modern eszközhasználat. Már akkor láttam, hogy ez lesz a jövő és a dolog "be fog gyűrűzni hozzánk". Legfeljebb azt nem tudtuk, hogy a telefonok mérete ennyire meg fog nőni az okostelefonok miatt. Mindezzel azt akarom mondani, hogy persze mire az embernek tinédzser korú gyerekei lesznek, addigra már túl van néhány dilemmán: például mikor kapjon a gyerek mobiltelefont, beengedjük-e a nappaliba a játékkonzolt, mennyit játszhat a gyerek számítógépes játékokat. Ezek azonban könnyű kérdéseknek tűnnek a tinédzserek net használatához képest.

Visszatérve a könyvre - pár napja jelent meg, az Amazonon Kindle kiadásban 15,49 dollárért megvehető (most a rossz árfolyam miatt körülbelül 3500 forintot kóstál), hagyományos papírkönyvként 16,68 dollár (plusz postaköltség). A könyv fontos kérdéseket vizsgál meg, például, hogy miért tűnnek olyan furcsának a tinédzserek az interneten; miért tűnik úgy, hogy egyáltalán nem számít nekik a privátszféra (pedig de); mitől kattantak rá annyira a közösségi média használatára? Aztán megpróbál a szülői félelmeknek is a végére járni a szerző: tényleg mindenhol ott vannak a szexuális ragadozók; a net valóban felerősíti az aljasságot és a kegyetlenséget (lásd cyberzaklatás)? Végül körbejárja azt a közkeletű sztereotípiát is, amit a 40-es és annál idősebb korosztály előszeretettel oszt a fiatalokkal kapcsolatban: a mai tinédzserek olyan digitális bennszülöttek, akiknek minden a kisujjukban van, ami digitális. Pedig higgyük el, nekik sem egyszerű - pláne, ha még a szüleik internettel kapcsolatos gyanakvásával, tiltásaival és tudatlanságával is meg kell küzdeniük. Bár az első kettőben nem biztos, hogy segít a könyv, a tudatlanságunk ellen sikerrel indíthatunk harcot, ha elolvassuk. Megéri.

danah boyd: It's Complicated: The Social Lives of Networked Teens

Keményfedeles kiadásban: 296 oldal

Kiadó: Yale University Press (hivatalosan 2014. február 25-én jelenik meg, de már olvasható)

Nyelv: angol

ISBN-10: 0300166311

ISBN-13: 978-0300166316

A könyv 2014 március elejétől ingyen is letölthető a szerző oldaláról.

Pintér Robesz

Leégett az Internet Archive San Franciscoban lévő egyik épülete november 6-ra virradó reggel. Az anyagi kár jelentős, szerencsére sem emberéletben, sem adatokban nem esett kár és a szolgáltatások (így például a méltán népszerű Wayback Machine) továbbra is üzemelnek. Aki nem ismerné, az Internet Archive non-profit szervezet, amelynek célja az interneten hozzáférhető anyagok megőrzése, illetve újabban kiterjesztette tevékenységét a kulturális anyagok digitalizálására és egy több millió kötetből álló könyvgyűjtemény felépítésére is.

A most leégett épület szkennelő központként működött, itt digitalizálták a begyűjtött könyveket. Mivel külön helyiségben, elzárva tárolták az anyagokat, ezért csak néhány, éppen digitalizálás alatt álló anyag semmisült meg, amelyek pótlása megoldható és már folyamatban is van. Az eszközök azonban tönkrementek és az épületben is jelentős kár keletkezett. Aki tud, segítsen újjáépíteni az épületet és beszerezni a tönkrement eszközök pótlására szükséges berendezéseket.

Az esemény kapcsán elgondolkodhatunk, hogy vajon mennyire sebezhetetlen az internet, illetve az interneten elérhető tartalom. Az Internet Archive messze a leghíresebb kezdeményezés, amely az interneten elérhető anyagok megőrzését célozza. Bármennyire is hálózatos azonban az internet mögötti rendszer felépítése és redundáns (számos, egymástól virtuálisan és fizikailag is eltérő helyen található) az interneten lévő tartalom, valójában ezek a tartalmak hihetetlenül tiszavirág életűek. Folyamatosan megújulnak az oldalak, megszűnnek vagy elköltöznek lapok és ezzel párhuzamosan tűnnek el tartalmak. Egy 5 vagy 10 évvel ezelőtti honlap lehet, hogy ma is fellelhető, de nem az akkori tartalmakkal, pláne nem az akkori dizájnnal és menüszerkezettel. Az Internet Archive Wayback Machine kezdeményezése egyfajta virtuális időgépként működik, ami képes visszavinni minket és megnézni milyen volt egy oldal évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Sokszor maguk az oldal kezelői is csak a Wayback Machine segítségével tudják felidézni, hogy milyen volt egykoron az oldaluk.

A leégett épület egyébként az 5 millió kötetet és egyéb elemet számláló Digitális Könyvgyűjteményhöz tartozott (Digital Books Collection). Az Internet Archive céljai közé tartozik egy hatalmas digitális könyvtár felépítése. Idővel az Internet Archive idővel legalább annyira fontossá válhat az emberiségnek, mint egykoron az Alexandriai Könyvtár az ókori világ számára. A mostani tűz azonban megmutatta, hogy ez sem sebezhetetlen, fontos, hogy vigyázzunk rá. 

Pintér Robesz

Elgondolkodtam minap az iskolarendszer és az új infokommunikációs eszközök viszonyán. Arra jutottam, hogy már nem a régi az iskola. De nem is új. Átmeneti időket élünk, amikor a régi rend már nem teljesen érvényes (és nem pusztán arról van szó, hogy akkor még nem volt informatika az oktatásban), az új pedig még nem alakult ki (amikor az iskola megfelel a digitális kor követelményeinek). Amiből egy csomó párhuzamosság, zavar és időnként konfliktus is fakad, mert folyamatos átalakulásban van szinte minden érintett terület, amire hol a régi, hol az új rendnek megfelelő elveket próbáljuk alkalmazni.

Második hete tart az iskola, amit általános iskolás elsős és harmadikos gyermekeim, illetve angolt tanító feleségem révén kicsit közelebbről is látok. Három különböző budapesti intézményről van szó – mert miért is tennénk az életünket egyszerűvé… Az utóbbi hetekben – már az iskolakezdés előtt – feltűnt, hogy még a korábbi két évhez képest is növekedni látszik ezekben az iskolákban az informatika szerepe.

Például augusztus utolsó hetében e-mailben értesítettek a tankönyvosztásról, igaz, az utolsó előtti pillanatban, úgyhogy máshogyan nem is nagyon lehetett volna. Soma fiamnak, aki most ment elsőbe, e-mailben szervezett az új tanítója nyári találkozót, hogy az osztálytársak, a tanítók és a szülők ne az első napon kezdjenek el ismerkedni egymással. De ami a leginkább meglepett, hogy papíron és e-mailben (igaz még PDF csatolmányként, amit kinyomtatva kell visszajuttatni) is megkaptuk a GESZ kérdőívet az iskolából, amiben az iránt érdeklődtek, hogy hogyan szeretnénk befizetni az ebédet: készpénzben, banki utalással vagy csoportos beszedéssel! Eddig kizárólag készpénzt fogadtak el, amit személyesen, meghatározott napokon és csakis azokon a napokon lehetett befizetni.

Ma reggel pedig már arra panaszkodtam a feleségemnek, hogy miért e-mailben kéri el az iskola a gyereket a kerületi rajzverseny eredményhirdetésére? Miért nem az üzenőben, ahogy azt az elmúlt években tették? Mert mi van, ha én például nem látom az e-mailjeimet, mert külföldön vagyok és nem tudok neki vagy a gyereknek szólni? Mire a fejemhez vágta, hogy pont én teszem ezt szóvá, aki mindig is a hagyományos megoldások ellen voltam és folyamatosan azon dohogtam, hogy nem tartanak lépést a korral? Igaza volt, úgyhogy el kellett gondolkodnom. Rájöttem, hogy két év alatt egyszerűen hozzászoktam, hogy az iskola a régimódi üzenőfüzetes megoldást használta és a változás ellen lázadtam. Vajon, ha engem ennyire zavar a váltás az újra, mi lehet a helyzet azokkal, akik nem imádják annyira a technológiai újdonságokat, mint én?

A régi iskolából, ahol egyáltalán nem voltak semmilyen modern kommunikációs eszközök (még rádió sem) elindultunk egy olyan iskola felé, ahol az ilyen eszközök a mindennapos működés részét képezik – és itt nem csupán arra gondolok, hogy van interaktív tábla, számítógépterem vagy elektronikus üzenő, hanem, hogy ezek használata a napi gyakorlat része az oktatásban és az a körüli dolgokban is és teljesen természetes módon beépülnek a hétköznapokba. Egyelőre egy pár dologban használják ezeket – ami erősen intézményfüggő – de inkább az a jellemző, hogy sokkal több területen mellőzik a használatukat. Ahogy azonban az életünk egyre nagyobb részén válnak kézenfekvővé a 21. századi megoldások, úgy helyet követelnek azok az iskolában is, amit ezek nélkül már avíttasnak, rugalmatlannak, életidegennek és múzeumszerűnek látunk.

Az igazi kérdés mégis az, hogy mennyire és hogyan engedjük be az informatikai eszközöket az oktatásba. Mobiltelefont például be lehet vinni az iskolába már alsó tagozatban is, hiszen a szülőnek iskola előtt és után fontos lehet kapcsolatban lennie a gyerekével, de nem lehet az iskolában használni azt, hanem ki kell kapcsolni – ami teljesen érthető. Nagyon nehéz megtalálni azonban, hogy melyik eszköznek pontosan mi lenne a megfelelő szerepe, egymáshoz való viszonyuk és milyen struktúra álljon össze ebbe az egészből, valamint hogyan integrálódjon az az oktatási rendszerbe. Pláne, hogy mindeközben az oktatásnak folynia kell, vagyis nem egyszerűen arról van szó, hogy menet közben cserélünk pilótát és váltunk útirányt, hanem mondhatni új közlekedési eszközre száll át az egész társaság, miközben erős vita folyik arról, hogy hová is megyünk (vagyis egyáltalán milyen célokat kellene szolgálnia az oktatásnak).

Lehet, hogy sokan ki fognak nevetni, de én ezt az átmenetet az „új iskolába” sokkal nagyobb és fontosabb kérdésnek érzem azoknál, amikről ma oly divatos beszélni az új oktatási törvény bevezetése és a tanévkezdés kapcsán (mint amilyen az erkölcstan oktatása vagy az egész napos foglalkozások és az abból fakadó kisebb-nagyobb rugalmatlanság). Hosszú távon ugyanis az az érdekes, hogy mennyire sikerül a magyar iskolarendszert átvezetni a digitális korba – az egyik partot már rég elhagytuk, de a túlsó part még eléggé a ködbe vész. Visszaút pedig nincs. 

Pintér Robesz