Netidők Blogtársaság

Folytatva a múlt heti sorozatot, most megmutatom, hogy a kortárs szerzők elérhető műveit hogyan tudjuk a könyvolvasónkra felrakni.

Szerintem a legegyszerűbb módja a dolognak, ha a Chrome böngészőhöz telepítjük a Kindle It plugin-t. Ha telepítettük, akkor ne felejtsük el hozzáadni a fivefilters.org email címét az engedélyezett emailekhez, amiről fogadhatunk dokumentumokat a Kindle olvasónkra. Az olvasónk email címénél a Kindle It plugin-ben állítsuk be a free.kindle.com címünket. Ha ez megvan akkor bármilyen weboldal tartalmát egy mozdulattal átküldhetjük az olvasónkra. Csak meg kell nyomni a kis ikont a státusz sorban, majd ha letöltötte az oldalt, nyomjuk meg a Send gombot.

A Digitális Irodalmi Akadémián rengeteg kortárs magyar szerző művét megtaláljuk. Ezeket el is olvashatjuk a képernyőn, de mi persze a könyvolvasón szeretnénk mindezt megtenni. Sajnos a művek nem tölthetőek le könyvolvasóhoz való formátumban, ezért a Kindle It segítségére lesz szükségünk. A dolgot egy kicsit bonyolítja, hogy az oldal frame-eket használ, de ezen is túltehetjük magunkat egy kis kézügyességgel.

Először látogassunk el az DIA oldalára.

Vélasszuk ki a szerzőt akinek a művei érdekelnek minket. Én most Pilinszky Jánost választottam, mert egyrészt nagyon szeretem, másrészt pedig most lenne éppen 90 éves. Ha rákattintunk a szerzőre, akkor a bal oldalon a szerző digitalizált művei menüpontot válasszuk ki, majd kattintsunk arra a műre amit szeretnénk átkonvertálni.

Ekkor megnyílik a kiválasztott mű. Sajnos az oldal olyan, hogy két frame-ben jelenik meg. Maga a kiválasztott mű a jobb oldali frame-ben lesz látható.

A jobb oldalon kattintsunk az egér jobb gombjával, majd válasszuk ki a View Frame Source menüpontot. Nem túl gyors az oldal de ha türelmesen várunk, előbb-utóbb megnyílik az oldal forrása. Nem kell megijedni ettől. Inkább menjünk az URL sorba és a kettőspontig tartó részt szedjük ki az url-ből és nyomjuk meg az Enter-t.

Megint várakozni kell egy kicsit, de ha nincs túlterhelve az oldal, akkor hamarosan megnyílik a kiválasztott mű, egészen emészthető formában. Ha esetleg nem jelenne meg az oldal akkor nyomjuk meg CTRL-R gombokat, hogy betöltse újra az oldalt. Ilyesmit kell látnuk:

Most már készen vagyunk arra, hogy bevessük a Kindle It-et. Nyomjuk meg a Kindle It gombot a böngészőnkben és várjunk türelemmel. Ekkor a fivefilters megpróbálja letölteni az oldalt ami neki is annyi ideig fog tartani, mint nekünk.

Ha sikerült a művelet, akkor ezt a képet fogjuk látni:

Most már csak a Send gombot kell megnyomni és megvárni míg az email elmegy az Amazonos címünkre. Ha végzett a levélküldéssel, akkor ezt látjuk majd:

Amikor szinkronizáljuk a Kindle olvasót legközelebb, akkor a könyv automatikusan letöltődik.

A következő alkalommal a saját újság készítését fogom bemutatni, addig is jó olvasást mindenkinek!

Digitális környezetben alkotjuk a szövegeink java részét, és a dolgozatokhoz, összefoglalókhoz törvényszerűen használunk forrásokat. Ezeknek a forrása törvényszerűen a web. A hagyományos környezetben tudunk tájékozódni a szakirodalom, a szakszövegek, a források között, mert megtanultuk, hogy a könyvtárban, a folyóiratokban, a kézikönyvekben, tankönyvekben megjelenő szövegeket el lehet hinni, belőlük bátran ki lehet indulni. A weben viszont az új környezethez igazodó új forráskritikai stratégiákat kell alkalmazni .A hagyományos forráskritikai stratégia bővült egy elemmel: az online forrásokkal. Ám nincs kiforrott stratégia a használatukra, csak kísérleti eljárások alakultak ki.

Első stratégiai kísérlet: teljes elutasítás. Ennek az az oka, hogy az ellenőrizhetőség és az állandóság együttes meglétét nehéz garantálni a webes szövegeknél, és még a nyilvánosságot és a nagy tömegek általi használatból eredő kontrollt nem vesszük figyelembe. Ez a stratégia jól megfigyelhető a tudományos forráskritikában a web kettes források (pl. a Wikipedia, a blogok stb.) elutasításában a hagyományos könyvtári források javára.

A másik, az előzővel teljesen ellentétes, általános stratégia a Wikipedia – Citizendium stratégiája. Dacára az előző, végletesen elutasító magatartással, ezeket a tudásmegosztó bázisokat jóformán mindenki használja. A Wikipediában virtuális nevek alatt bárki megoszthatja a tudását, és önkéntes alapon szerkesztik is a szövegeket. A végeredmény az, hogy nincs a tárgyi valósághoz köthető lektorálás, így a tényleges forrásérték ugyan csökken, de ennek ellenére tömegesen írják, szerkesztik és használják ezt a forrást. A Citizendium hasonló a Wikipédiához, mindenki írhat ide is, de csak a saját nevén, és bárki, aki regisztrált, saját nevén szerkesztheti a szövegeket. Tehát a szövegalkotás és a tudásmegosztás továbbra is önkéntes, ám a valós személyiséghez, így a valós szabályok számonkéréséhez van kötve. A regisztráció útján jelentkező író személyét a meglévő közösségnek el kell fogadnia, s csak ez után lehet valaki tagja a szerkesztőségnek. Mindennek az az eredménye, hogy pontosabb, ellenőrzöttebb tudás jelenik meg ezen a felületen, mint a Wikipédiában, ám jóval kisebb és válogatottabb a tartalom mennyisége, mert álnéven jóval könnyebb és kevésbé felelős eljárás a publikáció.

A harmadik stratégia: alkalmazkodás a virtuális térben a valós térben kialakított forráskezelési elvárásokhoz. Ez jól követhető a nyomtatásban már megjelent és azonosítható anyagok weben történő duplikálása során. Folyóiratok, hagyományos médiumok online változatai jönnek létre, így a valós térhez való kapcsolódás legitimálja ezt a webes tartalmat. Ebbe a sorba igazodik az is, amikor letöltünk egy forrásszöveget és megjelöljük a letöltés időpontját (bár hozzáteszem, hogy a szövegünk publikálásának az időpontjából ez automatikusan levezethető). Ha a webes szöveg szerzőségével nincs probléma, akkor akár jogilag is lehet hitelesíteni a webről letöltött szövegeket. Az mindenesetre biztos, hogy a webes viszonyokhoz alkalmazkodó új forráskezelési stratégiákat kell kialakítanunk.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Az internetes felületeken, műfajokban való írásstratégiák egyes elemeiről már sokszor esett szó az Infoszótárban, és hagyományosan igen alaposan feldolgozott terület ez a szakirodalomban is. Már régóta tudjuk, hogy a webes környezetben való írás más stratégiákat követ, mint a hagyományos, tárgyi valóságban. Ez a másság szembetűnő, és sokakból sztereotip, előítéletes véleményt vált ki, például azt, hogy az interneten hevenyészve, szabálytalanul, hibás helyesírással írunk, ami tönkreteszi az íráskultúránkat.

Tény, hogy az írott szöveg jó megformálása iránti igény csökken az interneten, és ennek több oka is van. Az infokommunikációs környezetben születő szövegek könnyen szerkeszthetőek, ezért az alkotásuk is kevésbé fegyelmezett, mint a hagyományos írott szövegeké. Ez feltűnő, hisz az évszázadok során az írott szöveg, különösen a nyomtatott szöveg a tudás, a szabályosság szimbólumává vált. Ám a nyelvi változások tényével érdemes szembesülnünk.

Gyakran követünk el hibákat az informatikai szövegalkotó eszközök használata során, hisz nagyon kevesen tanulják a billentyűzetek kezelését. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy még az is heves ellenérzéseket vált ki a közvéleményben, ha valahol a közoktatás alsó osztályaiban kötelező tananyagnak nyilvánítják a billentyűzettel való szövegalkotást.) Az aktív használók jellemzően elnézőbbek is ebben a környezetben megjelenő szövegek megformálásával szemben.

Azt azonban nem kell elfelejteni, hogy a stílus, a norma- és hagyománykövetés természetes igény az arra érzékenyek számára. Az interaktív és multimédiás eszközöknek köszönhetően írásos környezetben is elvárhatjuk – a megfelelő műfajok esetében – a szövegek komplex, multimédiás felépítését, és az azonnali interakció igényét, ám a jól formáltság is lehet műfaji, stílusbeli igény.
A weben tehát másként írunk, más stratégiákat követünk az írás során, és az írásbeliségünkkel kapcsolatos attitűdünk is lassan változik.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Tegnap részt vettem életem első MeetOff rendezvényén, amin igen érdekes előadásokat hallhattunk a web és az oktatás témájában, amely a rendezvény fókuszában állt. Ha egyetlen tanulságot kellene kiemelnem az elhangzottakból, akkor az a digitális nemzedék „keresése” volna, nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy a ma oktatásban tanuló diákok minden elvárás ellenére nem értenek annyira az új technológiákhoz, mint azt gondolnánk.

Magyarországon az 1990-es évek közepén fogtak a Sulinet programba, mára már végeztek a felsőoktatásban is az első olyan évfolyamok, amelyek tagjai a program égisze alatt kezdték meg tanulmányaikat még az általános iskolákban. Ezek a fiatalok a kilencvenes évek elején születtek, az internet tömeges elterjedésének hajnalán. Joggal várhatnánk el, hogy ezek a „digitális bennszülöttek” értenek az informatikához és az internethez – vagy legalábbis jobban értenek hozzá, mint a korábbi nemzedékek, amelyek csupán „digitális bevándorlók” voltak. Ehhez képest azt látjuk, hogy bár tömegével használják ezeket az eszközöket, nem feltétlenül értik azok működését és nem jellemző mindegyikükre azok kifinomult kezelése.

Ez a fajta tapasztalat egyébként nem egyedi, nem a magyar diákokkal van a baj. Külföldi kutatások is megerősítik, hogy illúzió azt hinni, hogy a fiatalok életkoruknál fogva automatikusan jobban értenek a technológiához, mint az idősebbek. Hargittai Eszter magyar származású amerikai kutatónő vizsgálatának eredményei szerint például nem igazolható az életkor és a technológiához való hozzáértés között olyan összefüggés, hogy minél fiatalabb valaki, annál inkább ért a technológiák használatához. Igaz, egy fordított összefüggés megtalálható: 50 év felett szignifikánsan kevésbé értenek az emberek az új technológiákhoz, mint alatta, talán ezért gondolhatják az idősek, hogy a fiatalok biztosan értik ezeknek az eszközöknek a működését, ha már ők nem is. (Erről egy érdekes rádió interjúban beszél a kutatónő, amely itt meghallgatható).

Mi ebből a konklúzió? A diákokat ugyanúgy meg kell tanítani ezeknek az eszközöknek a helyes használatára, fel kell hívni a figyelmüket a várható hatásokra, segíteni kell nekik, hogy elsajátíthassák, hogyan tudják a tanulásban is alkalmazni az informatika vívmányait.

Pintér Robesz

Tegnap összeszedtem egy blogposztban, amit leendő kis elsősként tudnia kell a lányomnak az iskolarendszerről, mielőtt belevág ebbe a 20-25 éves kalandba. A hét pont egyike azzal foglalkozott, hogy az iskola nem tanít meg mindenre, vannak dolgok, amiket a gyerekeknek maguknak kell megtanulniuk. Az állítás áll az informatika és az internet világára is igaz. De vajon mi az, amit egy gyereknek tudnia (kellene) ezen a téren és az iskolától jelenleg (a legtöbb esetben) nem kap(hatja) meg?

1. Tanuljunk meg gépírni: az iskolarendszerek világszerte hatalmas energiákat fektetnek az első néhány iskolaévben arra, hogy a diákok megtanuljanak kézzel írni. A felnőttek viszont munkájuk és mindennapi életük során a kézzel írt szövegek mennyiségének sokszorosát írják géppel. Mégsem tanítunk meg gépírásra szinte senkit. Miért?

2. Ne higgyünk el minden információt, amit az interneten megtalálunk: gyakori tévhit, hogy az interneten minden megtalálható, ráadásul megbízható információ, aminek hinni lehet. Minél hamarabb tanuljuk meg, hogy az interneten csak az található meg, amit oda valaki feltett, annál jobb. Mindennek van tehát forrása és szándék, amely a megosztáshoz vezetett. Meg kellene tanulnunk, hogy mi alapján tudjuk eldönteni, hogy valami hiteles, megbízható forrásból származik, ezért hihetünk neki.

3. Ami az interneten van, azt nem lehet csak úgy szabadon felhasználni – mi az a plagizálás: az előzővel szorosan összefügg ez a pont. Nagyon sok diák azt hiszi, hogy az internetről bármit szabadon összeollózhat és azt saját teljesítményként tüntetheti fel. A valódi alkotó folyamat ezzel szemben az, amikor a megtalált információt feldolgozzuk, elgondolkodunk rajta, hozzáadjuk a saját véleményünket is és a kettőt – amit találtunk, és amit gondolunk róla – jól elkülöníthetően jelenítjük meg. A plagizálás, amikor más munkáját sajátként tüntetjük fel, nem elfogadható.

4. Hogyan hozzunk létre értékes kreatív tartalmat és osszuk meg az interneten: meggyőződésem, hogy a web 2.0 beköszöntésével kiemelkedően fontossá válik az önkifejezésben, saját magunk megjelenítésében, énünk folyamatos megteremtésében az, hogy ki tudjuk magunkat fejezni az interneten. A mostani fiatalokra még erősebben igaz, hogy a boldoguláshoz tudniuk kellene, hogyan kell egy fotót elkészíteni és megosztani, hogyan kell hozzászólni egy fórum bejegyzéshez, hogyan kell videót készíteni és vágni stb.

5. Hogyan menedzseljük a digitális énünket a közösségi oldalakon: az előző ponttal szorosan összefügg, hogy az internet leginkább közösségi, személyek közti párbeszédre (interperszonális kommunikációra) használt terében, a közösségi oldalakon is elboldoguljunk. A világ sok esetben ezt látja rólunk elsőnek. A leendő barátnőnk/barátunk, az iskola, ahová felvételizünk, a leendő munkaadónk. Nem mindegy, hogy a digitális énünk mit sugároz rólunk.

6. Ami az internetre egyszer felkerül…: az előző pontból következik, hogy semmi olyat ne osszunk meg magunkról, ami későbbi életünk során kínossá válhat, amivel nem akarunk szembesülni és nem mutatnánk meg a világnak. Például soha ne osszunk meg szexuális tartalmú képet magunkról – senkivel, mert hamar az interneten végezheti és közröhej tárgyai lehetünk.

7. Hogyan kezeljük az internet sötét oldalát: végül, jó, ha tudunk róla, hogy az internetet nem csak jó célra lehet használni, vannak odakint szexuális ragadozók, rosszindulatú kortársak, bosszúra szomjazó szülők… Az interneten támadás érheti a személyiségünket, zaklathatnak minket, ellophatják az identitásunkat, feltörhetik a bankszámlánkat. Tudnunk kell, hogy milyen óvintézkedéseket érdemes tenni ezek elkerülésére, illetve ha ilyesmi ér minket, kitől kérhetünk segítséget, mit tehetünk.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy az iskola ezeket miért nem tanítja meg és, ha az iskola nem, akkor ez kinek a felelőssége? Nekem az az érzésem, hogy ezeknek a jó részét a saját bőrén, saját kárán ismeri fel a diákok egy jelentős hányada, míg sokan egyáltalán nincsenek tisztában számos pont igazságával. Nagyon meghatározó ebben a tanulási folyamatban a kortárs csoportok szerepe és egészen biztosan hatalmas a szülők, és kézzelfogható a tanárok felelőssége. Sajnos olyan készségekről van szó, amelyek 1-2 kivételtől eltekintve nehezen taníthatók iskolában, iskolás tudásként, tankönyvből – viszont a boldoguláshoz később a pályaválasztás, munkába állás idején is elengedhetetlenek.

Persze minden ilyen lista szubjektív, akinek van még a tarsolyában olyan téma, ami itt nem található meg, az ossza meg velünk kommentben.

Pintér Robesz