Netidők Blogtársaság

Az elmúlt hetek híradásaiban többször felbukkant az Anonymus csoport neve, többek között azért, mert magyarországi szárnyuk is felhívta magára a figyelmet néhány, nagy visszhangot kiváltó akcióval. De valóban nagy volt a visszhang? Eljutottak-e ezek a hírek a hazai internetezőkhöz, és egyáltalán hallottak-e már az Anonymusról? Mit gondolnak a csoport tevékenységéről: szimpatizálnak-e velük, vagy épp ellenkezőleg? Ezekre a kérdésekre kereste a választ – a Petőfi Rádió Netidők c. műsorának felkérésére – az NRC április végén végzett felmérése, amelyből az is kiderült, a hazai netpolgárok fantáziájában hogy néz ki a tipikus hacker. A kutatási összefoglaló után az eredményeket kommentálja Keleti Arthur az Informatikai Biztonság Napja rendezvény főszervezője, a Netidők rádióműsor IT biztonsági szakértője.

A „hacker” azon szakkifejezések közé tartozik, amelyet a közbeszéd meglehetősen leegyszerűsítve, használ – a mindennapi nyelvben és a sajtóban is leginkább negatív kontextusban jelenik meg. A kifejezéssel egyébként szinte minden hazai internetező találkozott már, és nagy többségük (a netpolgárok 87 százaléka) úgy véli, tisztában is van a jelentésével. Jellemzően a számítógépes hálózatok, adatbázisok és internetes oldalak feltörését kapcsolják hozzájuk.

A legismertebb – és a közelmúlt híreiben gyakran szereplő – Anonymus csoportosulásról ugyanakkor csak a magyar internethasználók 55 százaléka hallott, és közülük is csak minden második tudja (vagy véli úgy, hogy tudja), hogy mi a tevékenységük lényege, célja. A netpolgárok kétharmada tehát vagy egyáltalán nem találkozott az Anonymus nevével, vagy ha találkozott is, nem igazán tudja mihez kötni őket. Érdekes ugyanakkor, hogy a hackerek hazai akcióinak híre több embert ért el, mint a csoporté. Az Alaptörvény átírásáról és a Jobbik honlapjának elérhetetlenné tételéről egyaránt a netezők egyharmada (a két akció legalább egyikéről pedig közel fele) hallott – köztük olyanok is, akiknek amúgy az Anonymus neve nem sokat mond.

A csoport tevékenysége némiképp megosztja a magyar internethasználókat. Bár csak 7 százalékuk szimpatizál velük, csupán minden ötödik netező ellenzi teljes mértékben a tevékenységüket. A többség tehát vagy felemásan ítéli meg a csoport működését (40% egyes akcióikat szimpatikusnak találja, másokat viszont nem), vagy egyáltalán nem tud ítéletet alkotni róla (a netezők harmadának nincs véleménye). A férfiak és a fiatalabbak egyrészt tájékozottabbak is az Anonymus tevékenységét illetően, mint a nők vagy az idősebb internetezők; másrészt előbbiek között a szimpatizánsok is nagyobb arányban fordulnak elő, mint az utóbbiak körében. Ezzel összhangban van az a – kissé talán meglepő – adat, miszerint az Anonymus-ügyben leginkább tájékozottak között több a szimpatizáns, mint az elutasító – igaz, a nagy többség ebben a körben sem csak feketén vagy fehéren látja a csoport működését.

Huszonéves egyedülálló férfi
De vajon milyen emberek tartoznak az Anonymushoz? Milyen lehet egy tipikus hacker? Bár jópár hollywoodi produkció alakíthatja a hackerekről kialakult képet, azért mindenképp izgalmas megnézni, egy átlagos internetező milyennek képzeli el őket.

Nos, abban gyakorlatilag az összes hazai netpolgár egyetért, hogy a tipikus hacker férfi, aki jellemzően a húszas, esetleg a harmincas éveiben jár, és egyedülálló. A nagy többség művelt, ugyanakkor saját tudásával kérkedő embernek képzeli, aki inkább liberális, mint tekintélyelvű, emellett viszont a felelőtlen címkét is többen ragasztják rá, mint a felelősségteljest. Abban már erőteljesebben megoszlik az internetezők véleménye, hogy a hackerek jellemzően sikeresek vagy inkább sikertelenek-e az életben, mint ahogy abban is, hogy közömbösek vagy nyitottak-e mások problémáira.

Az ellentmondásos megítélés abból is fakadhat, hogy a hackerek tevékenységének célja nagyon különböző lehet, és ezek társadalmi megítélése is jelentősen eltér egymástól. A számítógépes hálózatok haszonszerzés céljából történő feltörését, az adathalászatot szinte mindenki elítéli, ráadásul a jelenség a biztonságérzetünket is csökkenti: az internetezők kétharmada tart attól, hogy személyes hátránya, kára származhat egy hacker-támadásból.

Ugyanakkor ha más motívumok vannak a hekkelés mögött, az internetezők egy része sokkal elfogadóbb. Komoly biztonsági rendszerek öncélú feltörését (ami tulajdonképpen a hacker képességének egyfajta demonstrálása) a hazai netpolgárok egynegyede tartja valamennyire elfogadhatónak, míg azt, ha egy akció célja felhívni a figyelmet valamilyen vélt vagy valós társadalmi problémára (például a kifogásolt tartalom blokkolásával), már az internetezők közel fele képes tolerálni, sőt 20 százalék teljes mértékben el tudja fogadni az ilyen céllal történő hekkelést.

Kurucz Imre

A felmérést az NRC 2012. április 24-28. között végezte 1000 internet-használó online megkérdezésével. Az adatbázist az Millward Brown – TNS Hoffmann NOK kutatásának offline adataival súlyoztuk, így az a legfontosabb demográfiai ismérvek tekintetében reprezentatív a legalább hetente internetező 18-69 éves magyar lakosságra nézve.


Az IT biztonsági szakértő kommentárja
„Az emberek nem ok nélkül félnek a hackerektől.” – mondja a kutatással kapcsolatban Keleti Arthur, az Informatikai Biztonság Napja rendezvény főszervezője, a Netidők rádióműsor „biztonsági őre”.

„Az elmúlt pár év alaposan átrendezte a hacker közösségeket, az egyéni motivációkkal rendelkező, gyakran súlytalan és egyedül tevékenykedő hackerek után megjelentek a politikai vagy „közcélokat” szolgáló hacktivista csoportok (mint pl. az Anonymous), de a világ országai által „államilag finanszírozott” titkos hackercsoportok is. Ezek a szervezett csoportok több olyan adatlopásért, vállalati vagy állami rendszer leállításáért felelősek, amelyek közvetlenül hatnak az internetezőkre és az állampolgárokra ezért a biztonsági szakértők körében egyre többen gondolják úgy, hogy a hidegháború mintájára a világban ma aktív kiberháború zajlik, az önállóan vagy megbízásra tevékenykedő hacker csoportok és az informatikai védelemért felelős szervezetek között.”

Keleti úgy véli: „A kutatás visszaigazolja, hogy a felhasználók érzékelik az elmúlt évek növekvő hacker aktivitást mutató trendjét és ezt a vállalatok és az állami szervezetek ugyanígy a saját bőrükön tapasztalják. Ugyanakkor látható, hogy az internetezők tévesen ítélik meg az átlag hacker életkorát, amely a valóságban sokkal inkább 14-35 év között mozog és kérdés, hogy vajon milyennek gondolnák a hackerek valódi motivációit, amely sokszor adatok eltulajdonítása, az azzal való feketepiaci kereskedés vagy ipari- esetleg állami kémkedés vagy szabotázs.”

A biztonsági szakértő hozzáteszi: „Természetesen az IT Biztonsági szakma használja a hackerek tudását is, amikor a védelem megszervezését végzi. A védekezésben 5-10% szerep mindig jut az úgynevezett etikus hackereknek, akik ismerik a gépek és az internet használók titkait, de azokat szabályozott keretek között, jó célra használják fel.”

Jó hírnek tűnik az IBM X-Force munkacsoportjának jelentése, amely szerint az elmúlt évben „csökkent az alkalmazások és kódok biztonsági réseit kihasználó sikeres támadások és a kéretlen levélüzenetek száma. A hackereknek újra kell gondolniuk taktikájukat, érdemes lesz szűkebb informatikai kiskapuk vagy más, feltörekvő technológiák felé fordulniuk.” Keleti Arthurral, a Netidők biztonsági őrével arról beszélgettünk, hogy ez komolyan vehető hír vagy van benne túlzás?

Keleti Arthur: A hackerek elleni védekezés mindig nagyon problémás téma. Főleg azért, mert nagyrészt nem tudjuk, hogy ezek kicsodák meg honnan jönnek és állandóan csak úgy lecsapnak, sőt most már a kormányok is finanszírozzák a működésüket. Ebből az következik, hogy a védelem posztján dolgozó kollégákat időnként egy kicsit meg kell dicsérni. Itt is ez történt.



Valóban látható némi növekedés a védelem hatásfokában. Ez onnan érezhető, hogy a nagyobb gyártók egyre kevesebb javítást adnak ki az alkalmazásaikhoz és ez nem azért van, mert lusták, hanem azért, mert egyre kevesebbet kell kiadni hozzá. Ez mindenképpen pozitív. Ezen kívül a legnagyobb blődségeket már elég hamar észreveszik és kijavítják. Ez igaz a nagyobb szoftvergyártókra, de az egyedi alkalmazásfejlesztők természetesen most is ugyanazokat a hibákat elkövetik, mint azelőtt. Úgyhogy ebben olyan nagy fejlődés nem állt elő.

Fontos a jelentésben, hogy nagyon oda kell figyelni a mobileszközök sérülékenységeire. Éppen a riportot készítő X-Force csapat – amely már a kilencvenes évek közepétől foglalkozik a sérülékenységeknek a felderítésével –, ők jelentették, hogy felfedeztek egy olyan alkalmazást, ami százezer mobileszközből álló botnet volt. Tehát most már olyat is tudnak csinálni, hogy a mobileszközöket használják ugródeszkának, vagy valamilyen támadás végrehajtásához segítségnek a hackerek. Ez a következő probléma, amit meg kell majd oldani.

Ami a szakembereket illeti, ők nagyon örülhetnek, mert az ún. SQL Injection nagyon feltörekvőben volt az elmúlt években. Ez azt jelenti, hogy az adatbázis oldalát támadták meg a weboldalaknak. Most már úgy néz ki, hogy itt azért igyekeznek tenni valamit a fejlesztők és ennek a hatása érezhető. Most egy másik típusú támadással próbálkoznak a hackerek: ez a „shell command injection” típusú támadások, ami azt jelenti, hogy közvetlenül a szervernek próbálnak parancsokat adni és nem az adatbázisnak. Úgyhogy én azt gondolom, hogy itt komoly fejlődés jelei láthatóak, de azét vannak érdekességek is.

Ebben a kutatásban megjelenik egy olyan grafikon, amiben különböző körökkel ábrázolják a tavalyi évben (2011-ben) történt betöréseket, azoknak a hatását, illetve azt, hogy mennyit tudunk róluk. És ez nagyon érdekes trend. Magyarországon erről régóta beszélünk és tudjátok, hogy nekem az egyik vesszőparipám, hogy egyáltalán nem jelentik be az incidenseket, mert nincs rá se törvény, meg nem is foglalkoznak vele.

Bódi Zoltán: Mármint nálunk Magyarországon…

Keleti Arthur: Magyarországon, igen. Nyugat-Európában, meg Amerikában már az a jellemző, hogy bejelentik, de hogy pontosan hogy írják le, mi történt, az a szakembereknek nagyon fontos. És itt láthatóan egy trehányság indult el a cégek körében, akik ugyan bejelentgetik a történéseket, pláne ha törvényi kötelezettségük van erre, viszont nem nagyon mondják meg, hogy hogyan történt az eset. És ez probléma. Fontos lenne nekünk biztonsági szakembereknek elsősorban, mert ebből rengeteget lehet tanulni, úgyhogy erre is felhívja a figyelmet ez a kutatás.

Már sok éve tudjuk, hogy az informatikai rendszerek leggyengébb láncszeme maga az ember, vagyis a felhasználó. Csak hát itt nem lehet hazaküldeni a gyengén szereplő játékost, mint egy tévés vetélkedőből – hanem a rendszerre továbbra is fenyegetést jelent az emberi jelenlét. A Netidők „biztonsági őre” kéjes örömmel figyeli azokat a melléfogásokat és elbaltázásokat, amelyekből lehet tanulni. Szemezgetés következik az elmúlt évek biztonsági történeteiből Keleti Arthurtól.

Mi a szakmában mindig abban reménykedünk, hogy egyszer majd találunk egy olyan informatikai rendszert, amiben nincsenek felhasználók. Mert ugye onnantól kezdve a dolog egészen jól működik.

Nagyon sok vezető rendkívül büszke arra, hogy ő milyen ügyes és mennyire jól tud titkot tartani. Egyszer komoly önuralomra volt szükségem, amikor tárgyaltam egy informatikai vezetővel, ugyanis végig nem volt hajlandó elárulni, hogy miképpen néz ki az informatikai hálózata. Ez egy nagyon vicces beszélgetés általában a biztonsági szakember és az informatikus között, mert ugye én nem azért vagyok ott, hogy a titkait kilessem, hanem azért, mert segíteni akarok, de ő rajtam akarja demonstrálni, hogy ő mennyire biztonságtudatos. Mindenre kitérő válaszokat adott, amikor megkérdeztem, hogy:

- X technológia?
- Nem!
- Y technológia?
- Nem!
- Akkor Z technológia?
- Nem! Egyik sem.
Mondom: „Akkor melyik, hát csak ez a három technológia van!” Tehát egyszerűen nem sikerült sehogy sem közelebb jutni a valósághoz.
Na most azért volt komoly önuralomra szükségem, mert miközben erről beszélgettünk, a vezető háta mögött a teljes informatikai rendszer rajza ott volt a falon! Az ábrán pedig az összes információ, amit nem akart elárulni…

***
Aztán volt egy nagyon kellemetlen eset, amikor az egyik cég azt kérte, hogy nézegessék már meg neki a biztonsági szakemberek, hogy mégis mi az a nagyon nagy mennyiségű letöltött információ, amit a kollégák letöltenek? Ráadásul mindez egy közintézményben volt. Elkészült a jelentés és hát… ööö… ránéztem erre a jelentésre és azt mondtam, hogy ebben nem vagyok biztos, hogy ezt így tényleg el kell mondanom. De hát muszáj volt, nagyon tipródva odaadtuk a megfelelő vezetőnek, aki először elfehéredett, majd elzöldült, majd megkérdezte, hogy „Teljesen biztos, hogy a legtöbbet letöltött alkalmazás a JATEK-A-CICIKKEL.EXE fájl?”

***

Volt egy olyan történet is, hogy egy tesztet kellett végrehajtani egy szervezetnél és meg kellett vizsgálni, hogy az információk mennyire szivárognak. Ennek vannak fokozatai. Ha az ember adatszivárgást vizsgál, akkor – gondolom, úgy, mint a vízszerelésnél is, hogy egyszerre nem teszi rá az egész nyomást a vízre, először csak kicsit, aztán nagyobbat és meg fogja nézni, hogy hol fog szivárogni. Na most itt is ez történt, először történt egy vizsgálat, melynek keretében egy hagyományos levelet küldtek ki a kollégáknak, melyben konkrétan az szerepelt, hogy „Ez a levél szigorúan titkos információkat tartalmaz. Ne küldd ki!” Egy kétezer fős szervezetben húsz embernek sikerült kiküldenie ezt a levelet, mégpedig azonnal! Ezek közül az egyik egyébként egy informatikus volt, aki ráadásul nem is kifejezetten alsó beosztásban dolgozott.

***
Az egyik teszt során egy hacker kolléga észrevette, hogy az adott alkalmazás, ami egyébként egy VoIP dobozban futott, sérülékeny. Ha ugyanis a felhasználónevet az ember feltöltötte több mint 2000 karakterrel, akkor az egy olyan sérülékenységhez vezetett, amellyel root, adminisztrátori jogokhoz lehtett jutni pillanatok alatt. Úgyhogy ezzel a feldezéssel fel
is hívta a gyártó által üzemeltetett ügyfélszolgálatot, ahol egy kedves indiai kolléga fogadta a hívást. A tesztelő hacker akkor már érezte, hogy ez komoly harc lesz. Ilyenkor mindig érzi az ember, hogy körülbelül hány szinttel jár a helyi ranglétra gyémánt szintje alatt, ahol el kell kezdeni a küzdelmet, hogy megértsék az embert. És hát neki is kezdett, majd 10 perc után kénytelen volt letenni a telefont, amikor a helpdeskes kolléga nem értette, hogy mi ezzel a probléma, ez nem is hiba. Mert "ki az a hülye, aki kétezer karakter hosszú usernevet ad meg??"

Úgy tűnik, hogy valami igen gonosz dolog történt, bár szerencsére nem Magyarországon. Ez persze nem vigasztalja az Atlanta közelében található Gwinnett Medical Center kórház munkatársait és pácienseit, mert a hír szerint egy nem valami jószándékú malware program túlterhelte a kórház számítógépes rendszerét. Biztonsági szakértőnk, Keleti Arthur mesélt az esetről a műsorban.

Nagyistók Tibor: Történt-e valami a betegekkel?

Keleti Arthur: Gyógyulgattak. Bár annyi mégis történt a betegekkel, hogy akiknek nem sürgősségi ellátásra volt szükségük, azokat a kórház kénytelen volt máshova irányítani. Tehát effektíve nem tudott úgy működni a kórház, ahogy kellett volna. A komputervírus megfertőzte a számítógépeket a kórházban, majd az informatikai rendszer tulajdonképpen leállt, mivel túlterhelte a rendszert a vírus által okozott nagymennyiségű adat. Volt egy ehhez hasonló eset egyébként körülbelül két hónappal ezelőtt: akkor Új-Zélandon egy mentőhálózatot üzemeltető szervezetet támadott meg egy vírus…

Nagyistók Tibor: Szándékosan idézik elő ezt a támadást?

Keleti Arthur: Nagy valószínűséggel ez nem hackerek műve, ugyanis ha az lett volna, akkor sokkal nagyobb kárt okoznak. Valószínűleg egy „kósza vírus” volt – furcsa, hogy pont egy kósza vírusról beszélünk egy kórházban, de hát a számítógépekkel nem foglalkoznak annyian, mint ahányan a betegekkel. Ez az esetből is tisztán látszik. És az látszik egy kimutatásban, amit az USA-ban végeztek pár héttel ezelőtt, hogy két éven belül minden egészségügyi intézmény tapasztalt informatikai biztonsági problémát… Azért itt én felvonnám a szemöldökömet. Ugyebár ma az átlagos vállalatok és intézmények tekintetében is igen jellemző az, hogy meg vannak győződve, hogy ha az irodai rendszerek relatíve jól működnek (most ebben az esetben azok se működtek jól!), akkor „biztos nem lesz baj az ipari rendszerrel!”, vagy ahogy szépen magyarul mondjuk, a core business-szel (a fő tevékenységgel) – márpedig azzal is gond lehet! Itt is lehet ezzel gond. Tehát amikor egy komputervírus bekerül egy kórházi informatikai rendszerbe, olyankor két dologtól félek. Az egyik az, hogy elvesznek adatok, vagy egészségügyi adatok kiszivárognak, amire nagyon sok példa volt. A másik pedig, hogy ezekben a modern kórházi eszközökben már informatikai elemek működnek. Ahogy most már otthon a kenyérpirítónkban is számítógép működik lassan, így már ezekben az eszközökben is, elég régóta. És hiába jóminőségű gyártmányok ezek, hiába tesztelik az eszközöket, a biztonsági problémákra, sérülékenységekre azért gyakran érzékenyek. Tehát én jobban félek attól, hogy megáll egy művese-eszköz, rosszul működik az anesztéziának valamilyen gépe, kialszik a lámpa a műtőben, mert elektronika irányítja, és nem úgy működik, ahogy az kellene. Tehát ez egy komoly veszély. Magyarországot én abból a szempontból féltem, mert a kórházi informatikán az egészségügyben soha nem volt igazán nagy hangsúly.
Egy évvel ezelőtt készítettem interjút hackerekkel: órákon keresztül beszéltek arról, hogy hogyan futtatnak torrent szervereket kórházi tűzfalakon és így tovább… Tehát egy eléggé szegényes képet látunk itt kibontakozni.

Bódi Zoltán: De ha korábban azt említetted, hogy valószínűleg ebben a konkrét esetben egy kósza vírus volt – nem egy megszervezett hacker-támadás – egy ilyen kórházi informatikai rendszerbe hogy kerülhet be egy kósza vírus?

Keleti Arthur: Pont úgy, ahogy a te otthoni rendszeredbe. Tehát például a titkárnő jön be, hozza magával a pendrive-ot – mellesleg nem lehetetlen, hogy hazavitte a kórházi adatokat, a betegek Excel-táblájával együtt és otthon mondjuk javítgatott és aztán visszavitte…

Nagyistók Tibor: Jó, de hát az „hermetikusan” le van zárva az ipari rendszertől

Keleti Arthur: Mi van lezárva?

Nagyistók Tibor: A titkárnő gépe és a nagy adatbázis.

Keleti Arthur: Dehogy van lezárva! Ez ugyanaz a rendszer. Ne legyenek illúzióink, itt nincsenek ilyen „hermetikus” lezárások. És sajnos, mivel a magyar egészségügyben eleve igen kevés pénz van, nyilván ezekre a rendszerekre, amelyek úgy ahogy működnek, általában utoljára jut pénz. Tehát az, hogy ezek biztonságosak legyenek, hogy az adatvédelemre odafigyeljenek, az nyilván egy olyan faktor, hogy „hát így is megy, nem? Akkor mi itt a probléma?”…Hát ez itt a probléma! Ha bekeveredik oda egy vírus, taccsra vágja az adatbázist, esetleg módosít adatokat és rossz esetben kiszivárogtat, elküldi valahova, mindig így kerülnek ki az adatok…

Komoly biztonsági probléma a leselejtezett adatrögzítők biztonságos törlése és megsemmisítése. Nem véletlenül, hiszen a fejlesztők pont a mi érdekünkben mindent elkövetnek, hogy adataink biztonságban legyenek. merevlemezekről, pendrivokról már sokat beszéltünk, de ritkábban esik szó az optikai lemezek törléséről. Leggyakrabban egész egyszerűen összetörik, vagy iratmegsemmisítővel feldarabolják. De ez valójában nem igazán biztonságos megoldás, mert a darabok olvasásából is visszanyerhetők adattöredékek.

Összegyűjtöttem néhány viccesnek tűnő, de kezdetlegessége ellenére működő módszert, amelyekkel valóban megsemmisíthetőek az adatok.

Az alábbi videókon nagyfeszültséggel semmisítik meg az adathordozót. Az elv egyszerű: a nagyfeszültség hatására az alumínium hordozófelület olyan gyorsan felmelegszik, hogy egyszerűen elpárolog.

Itt egy egyszerű, házilag készült modell:

Ez már egy komolyabb, kétlemezes változat:

Kevésbé elegáns, ha nem pörgetjük a lemezt, viszont sokkal büdösebb:

Aki nem akar nagyfeszültséggel babrálni, az elérheti ugyanezt a hatást mechanikusan is. Vigyázat: nagy fordulatszámon a műanyag lemez darabokra robbanhat és komoly sérüléseket okozhat:

Toochee, a Galaktikus