Netidők Blogtársaság

Az elmúlt években volt szerencsém mindhárom nagy okostelefonos, tabletes platformhoz. Huzamosabb ideig (legalább egy évig) használtam mindegyiket és a napokban arra jöttem rá, hogy az volna a legjobb, ha a három rendszerből ki lehetne mazsolázni a legjobb megoldásokat és gyúrni belőlük mondjuk egy iAndroPhone rendszert. Lássuk, nálam melyik rendszerből milyen tulajdonság kapna feltétlenül helyet egy ilyen Frankenstein oprendszerben.

Ami nekem az iOS-ben a leginkább tetszik:

• Cikkek teljes szövegének elmentése a böngészőből (Safari olvasó módból).
• Minőségi alkalmazások, családi okokból nekem főleg gyerekeknek szóló appok jöttek be (legutóbb például a Terka a piacon).
• A beépített jegyzet alkalmazásban készült jegyzetek mentése automatikusan a Google fiókba, így azok gépen is elérhetőek mindenféle különösebb szinkronizálás nélkül (persze internet kapcsolat kell hozzá, hogy a háttérben végbemenjen a dolog).
• Photo Booth: trükkös felvételek a rendszerbe integrált fotós alkalmazással.
• Levelezéskor intelligensen kiválasztja a feladót a címzettnek megfelelően: tehát, ha több e-mail címről is levelezünk, de mondjuk egy listára csak megadott címről fogadnak el tőlünk levelet, akkor a rendszer megtanulja melyik az és azt használja, ha ezt a címzettet választjuk ki.
• Egyedileg, letöltés után módosítható beállítások az alkalmazásoknál (például, hogy mi fér hozzá a hely adatainkhoz és kapcsolgathatja az energiazabáló GPS-t).

Ami a Windows Phone-ban a leginkább tetszik:

• A Nokia-s WP telefonok esetében a fényképező, a külön fotós alkalmazások (pl. Cinemagraph), a külön hardveres fényképező gomb, a remek minőségű videók. Bárki bármit mond, a legszebb képeket és videókat a Lumia csinálja a mezőnyből.
• Offline is működő Nokia Here térkép, autós és tömegközlekedési navigálás, integrált beltéri térképek.
• Interneten mindenhol elérhető Skydrive file-ok (mondjuk a Dropbox ugyanilyen jó a másik két rendszeren).
• A szavak gépelése közbeni automatikus javítás – bár a másik két rendszeren is van erre megoldás, itt a leginkább felhasználóbarát, messze a legjobb. Az Apple megoldásától kihullik az ember haja, képtelen a ragozó, sok ékezetet használó magyar nyelven normálisan működni, rendszeresen automatikusan hibás szavakra cseréli, amit rendesen leírtunk.
• Data Sense – operációs rendszerbe beépített adatforgalom mérő, részletes statisztikákkal (melyik program mennyi adatot forgalmaz mobil neten és wifin, mennyi van még a csomagból hátra...)
• Takarékos akkumulátor üzemmód, ami egy kattintásra kikapcsolja az összes energiazabáló háttérfolyamatot (életmentő lehet, ha például otthon hagyjuk a töltőt egy hosszú hétvégén vagy egyéb okból töltő nélkül vagyunk kénytelenek kibírni még egy darabig).
• Beépített Office támogatás (Word, Excel és PPT), de külön kiemelném a OneNote jegyzeteket - ezt nem ragozom, akik Office-t használnak, azoknak ez egy óriási előny.

Ami az Androidban a leginkább tetszik:

• Automatikus szuperség (nem én találtam ki, ez a neve): az elkészített fotókból, videókból a Google automatikusan montázs videókat készít, vágásokkal, zenével, többféle stílusban, ami később egyedileg módosítható és elmenthető. Nagyon menő szuperjóság és még fel is vághatsz a rokonok és ismerősök előtt.
• A Facebook messenger magas fokú integráltsága (bár megvan a másik két rendszerben is, messze itt a legjobb).
• Fejlett értesítési sáv - a három rendszerből szerintem itt van a legjobban megoldva.
• Tartalmak megosztása bármilyen, az ezt támogató alkalmazásból egy másik alkalmazásba – szabad átjárás az alkalmazások között ebben a tekintetben.
• Remek alkalmazás választék - azt is eléred ingyenesen vagy freemium modellben (alap funkciók ingyenesen), amiért az iPhone-on fizetned kell és, ami nem biztos, hogy a Windows Phone rendszeren megtalálható már.

Persze a kiválasztott tulajdonságok alapvetően attól függnek, hogy ki hogyan használja az adott rendszert. Feltehető, hogy ahogy az okostelefon használat egyedi mintázatokat mutat, úgy az adott oprendszerben szeretett és gyűlölt tulajdonságok is különbözőek lehetnek. Szóval a kérdés: nektek mi tetszik a legjobban az általatok használt mobil operációs rendszereken?

Pintér Robesz

Meglepő ez a szószerkezet, mert természetesen a szexre gondolunk, és szokatlan lehet az Infoszótár rendszeres olvasóinak ez a tematika. Másrészt pedig a szexuális kapcsolatra utaló óvszer szóalak jelentéstartalma nem illik össze az USB csatlakozóval. Természetesen itt egy technológiai védőeszközről van szó.

A PC Worldön olvastam, hogy az USB porton keresztül tölthető mobil eszközökre veszélyt jelenthetnek a manipulált USB-s töltők, a megbízhatatlan áramforrások. Ennek elkerülésére létrehoztak egy olyan eszközt, amely a töltő csatlakozója és az eszköz között van, és kizárólag az elektromos töltésre szolgáló csatlakozók vannak bekötve, az adatforgalmat biztosító érintkezők nem aktívak, így teszi lehetetlenné a készülék adatainak a sérülését.

Az eszköz angol megnevezése USB Condom, magyarul USB koton, illetve kicsit eufemisztikusabban fogalmazva USB óvszer. Az elnevezés funkcionális egyezésen alapuló metafora, a képi és az alapjelentés között a kapcsolatot a gumióvszer és a szóban forgó eszköz hasonló használati köre szolgáltatja. Mindkét eszköz véd, csak más-más kórokozók elől. Az már csak a jobb értelmezhetőséget szolgálja, és az emberi gondolkodás működését mutatja, hogy az informatikai veszélyforrások egyik csoportját szintén biológiai kórokozónak nevezzük (vírus, féreg). Ebbe a körbe szépen beleillik az USB koton/USB óvszer megnevezés is.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Szeretem az informatikai biztonságtechnológiát, mert szimpatikus maga a terület, illetve tetszik ennek a terminológiája, hisz sok esetben logikus, kognitív háttere egységes, igen innovatív, valamint gyakran személetes is. Ugyanakkor számos problémával is meg kell küzdenie annak, aki minden pontját meg akarja érteni ennek a témakörnek, hisz igen gyorsan szaporodnak a biztonsági kockázatok és ezzel együtt a védekezési eljárások is, és mindezeknek nevet is kell adni. A szakkifejezések a terület sajátosságai miatt angol nyelvűek, és nem mindent tudunk lefordítani, tehát sok alak idegen formájában terjed el, honosodik meg.

A terület tanulmányozása közben találtam egy – a szakemberek számára nyilván ismerős, és remélem még mindig aktuális – weboldalt (http://www.itb.hu/), amelynek az értelmező tárgymutatójában böngészve megragadta egy szerkezet a figyelmemet. Ez pedig a gyenge pont. Látszólag semmim különös nincs ebben a jelzős szerkezetben, ám az az érdekessége, hogy ha mellérakjuk a terület néhány kifejezését. pl. betörés, behatolás, biztonsági rés stb., akkor kirajzolódik egy egységes kognitív metaforikus háttér, mégpedig az informatikai rendszer mint fizikai szerkezet, leginkább építmény, építménylánc, láncolat, amelynek fala van, kapuja van, ahová be lehet lépni, de be is lehet hatolni, azaz be lehet törni, és ez az egész rendszer épp annyira erős, mint a leggyengébb pontja. Úgy kell elképzelni ezt a képi hátteret, mint egy erődöt, amelyen belül vannak az adatok, amelyeket meg kell védeni, kívül vannak a támadók (hacker, cracker stb.), akik az erődön belül lévő adatokat el akarják lopni vagy kárt akarnak bennük tenni. A védők (voltaképpen a felhasználók, illetve az azokat segítő biztonsági tanácsadók, szakértők) a teljes erődöt védik ugyan, ám az erőket nyilván arra kell koncentrálni, hogy felfedezzék és megerősítsék az erőd leggyengébb pontját (kockázatokat, biztonsági réseket stb.), mert az ostromlók (vagyis a hackerek, crackerek, behatolók, károkozók stb.) is előbb-utóbb valószínűleg felfedezik ezt.

A gyenge pont informatikai meghatározására a fent említett www.itb.hu weboldalon a következő meghatározást találtam: „Az informatikai rendszerelemek olyan tulajdonsága, amelyek révén a fenyegető tényezők hatásainak ki vannak téve.” A meghatározás világos és egyértelmű, a pontosítás és részletezés pedig a biztonsági szakértők illetve a mindenkori biztonságtudatos felhasználók dolga.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Rákattantam az NSA megfigyelés témájára, pedig egyébként a megfigyelés, a totális kontroll, az orwelli rémvíziók az előző 15 évben - amióta információs társadalommal foglalkozom - nagyjából hidegen hagytak. Megismerkedtem a különböző szereplők álláspontjával Snowden-től (a kiszivárogtatótól) kezdve a botrányéhes médián át a manipulatív NSA-ig és az érintett együttműködő online cégek, valamint a kezeit mosó elnök, a "nép" véleményéig továbbá a nemzetközi reakciókig. Várhatóan ezekből egy cikk születik hamarosan, amivel itt nem untatnám a blog olvasóit. Inkább csak azt mondanám el - a blog műfajánál maradva - hogy mit gondolok erről az egészről és szerintem mi az alapvető baj az NSA tevékenységével.

Megnézve az eredeti Guardian cikket és Snowden 12 perces videóját, átnézve sok cikket és elolvasva fórum-bejegyzéseket (felhasználói véleményeket) a magam részéről azt gondolom, hogy az emberek (az emberi kommunikáció) minél szélesebb körű, nem indokolt megfigyelése zajlik Amerikában. (Egyelőre nem hűtőket, porszívókat, villanyórákat stb. figyelnek, hanem embereket – feltehető, hogy a jövőben utóbbiakat is figyelni akarják majd, amint a m2m is elterjed. De nem is ez a lényeg.) A lényeg, hogy 200 év alatt az volt a logika, hogy ha gyanús, engedélyt kérünk, ha megkapjuk, megfigyeljük, ahogy tudjuk. Tehát konkrét személyek megfigyelése folyt, azután, hogy azok gyanússá váltak. Most adatgyűjtés (nem konkrét személyekről, hanem úgy általában) folyik, javarészt még azelőtt, hogy bárki gyanússá válna, így:

1. ha gyanússá válik, visszanézhető, hogy mit csinált még azelőtt, hogy gyanússá vált volna;
2. de eleve attól is gyanússá válhat, amit csinál (például automatizált szűrőkön keresztül) és akkor már konkrétan őt (is) figyelhetik.

Mindkét esetben logikai igazolást nyer, hogy érdemes a rendszert fenntartani és megfigyelni az embereket, egyrészt, mert ilyen rendszer nélkül nem lehetséges utólag rekonstruálni korábbi eseményeket (mielőtt gyanús lenne valaki), másrészt, mert így sokkal könnyebb kitalálni, hogy kit kell megfigyelni (kiszűrni, hogy ki gyanús a tömegből). Érthető tehát, hogy az emberek egy jelentős része elfogadja a rendszer működését és inkább felad valamennyit a nem különösebben magasra értékelt magánszférájából, pláne, hogy ez egyébként nem jár a számára semmilyen kényelmetlenséggel (amíg nem válik maga is gyanússá). Mi ezzel a gond? – kérdezik sokan.

A gond szerintem az, ha:

1. ezt a rendszert ellenőrizetlenül használják (elsősorban azok kontrollálják, akik üzemeltetik),
2. az érvényes jogszabályokat és az alkotmányos elveket nem betartva (vagy megkerülve és sajátosan értelmezve),
3. és nem a céljának megfelelően.

Az első kettő egyelőre bizonyosnak látszik, a harmadikra nincs bizonyíték. Kérdés, hogy meg kell-e várni, hogy ilyen bizonyítékok legyenek, tehát hogy visszaéljenek a rendszerrel, például kiderüljön, politikusokat zsarolnak meg magánéleti botlásaik miatt, hírességeket tegyenek tönkre kompromittáló információkkal, üzletemberek (versenytársak) hallgatólagos támogatását szerezzék meg vagy kényszerítsék őket bizonyos lépésekre stb. (Ne felejtsük el, hogy Edward Snowden egy vállalkozás alkalmazásában állt, amely rengeteg információhoz fér hozzá, nyilván a saját versenytársairól is. Az más kérdés, hogy ténylegesen visszaél-e ezzel, az viszont tény, hogy ennek a kísértése, kockázata fennáll.)

Azt gondolom, attól még, hogy a technológia lehetővé teszi az emberek egyre nagyobb mértékű megfigyelését, ez még nem kellene, hogy egyúttal azt is jelentse, hogy az erre alkalmas rendszert ki is építsék, vagy a korábbi szabályok megszegésével tegyék meg valamilyen indokra (biztonság, terrorizmus) hivatkozva. Egyelőre a totális megfigyelhetőségre csak törekednek és feltehetően egy darabig nem is érik el ezt a technológiai szintet. Fontos lenne viszont, hogy még most meg lehessen fogni a dolgot, amikor a teljes rendszer nem épült ki – és ne csak a technológiai korlátok állják gátját ennek, hanem a jogszabályok következetes betartása és a civil kontroll. Amerika véleményem szerint nagyon rossz úton jár és nagyon rossz példát mutat a (demokratikus és nem demokratikus) államoknak világszerte, hogy hogyan lehet visszaélni az internettel és a felségterületén működő online cégek bizalmával. Ezzel felhatalmazza azokat, hogy ők is ezeket az új játékszabályokat kövessék, amivel deklarálja egy új cyberkorszak kezdetét, amiben a megfigyelés, a kémkedés, a mások rendszereibe való betörés teljesen elfogadott és legitim része a hatalmi játszmáknak. 

Pintér Robesz

Úgy tűnik bebizonyosodik, hogy amit sejtettünk, az maga a valóság. Az Egyesült Államok módszeresen és rendszeresen megfigyeli az embereket az interneten és a telekommunikációs hálózatokon. Nem csak célzottan, megalapozott gyanú esetén, bírói engedély birtokában vagy terrorizmust feltételezve teszi ezt, betartva a saját maga által hozott jogszabályokat. Hanem információkat előzetes gyanú nélkül összegyűjtve, azokat elemezve, hátha találnak valamit, illetve eltárolva, hátha később jó lesz még az valamire. Mindez alkotmányellenes, a jogvédők szerint sérti az emberek szólásszabadsághoz és magánszférához való jogát, amelyet az amerikai alkotmány első és negyedik kiegészítése garantál.

Botrány! - gondolhatnánk. Ha azonban megnézzük az amerikaiak véleményét az ügyről, akkor azt láthatjuk, hogy nincs "ügy". Már jó előre, 911 után "beárazta" az amerikai közvélemény a totális megfigyelhetőség lehetőségét, csak az volt kérdés mikor derül ki, hogy tényleg létezik ilyen rendszer. Az amerikaiak többsége közel egy évtizede elfogadja, hogy a kormány a terrorizmus utáni hajsza érdekében megsértse a magánszféráját. Ezért aztán az sem lehet igazán meglepő, hogy a többség az NSA most kiderült konkrét gyakorlatát is támogatja. A szabadság (freedom) nincs ingyen (free) - igazolják álláspontjukat.

Felesleges lett volna Edward Snowden tette, amivel egy életre eldobta a kényelmes, jól fizető állását (évi 200 ezer dollárt) és kispolgári nyugalmát Hawaiin - jobb esetben is a szegénységet és a bujkálást választva? Vajon kinek volna bátorsága hasonló helyzetben utána csinálni? Tettét ő azzal indokolta, hogy az NSA által működtetett rendszer létéről, működéséről tudniuk kell az embereknek (public) és nekik maguknak kell megítélniük, hogy az elfogadható-e, igazolható-e a létezése. Nem azoknak kell ugyanis egy ilyen rendszer létezését megítélniük, akik jól felfogott üzleti érdekből az adófizetők pénzén üzemeltetik azt.

Snowdent egyelőre az vigasztalhatja, hogy ha az emberek többsége ki is áll az online megfigyelés rendszere mellett és sokan hazaárulónak tartják őt, a civil szabadságjogokat védelmező szervezetek együttes erővel léptek fel a napokban, követelve, hogy hagyjanak fel az alkotmánysértő gyakorlattal, illetve állítsanak fel vizsgálóbizottságot a történtek kivizsgálására.

Szögezzük le, Amerika (az USA) nem rendőrállam, nem totalitárius rendszer. Ugyanakkor rémisztő, hogy a biztonság oltárán milyen könnyen hajlandó feláldozni az amerikai társadalom a szabadságának egy részét és 200 éves hagyományait.

Epilógus: persze Amerika messze van, miért kell, hogy ez érdekeljen minket itt Magyarországon? Csak a tisztánlátás kedvéért: a rendszer nem válogat, ha igazak a vádak, akkor mindenkit megfigyelhetnek bárhol a világon, aki használja az érintett cégek szolgáltatásait, amelyek a világ legnépszerűbb online oldalait üzemeltetik, levelezőrendszereket, keresőket, közösségi oldalakat, fotómegosztókat, felhő szolgáltatásokat, nem csak online, hanem okostelefonokon is.

Pintér Robesz