Netidők Blogtársaság

Jelenleg a legostobább kérdés, amit az ember feltehet: minek akarnám én 3D-ben látni ezt vagy azt a produkciót. Már maga a kérdés is röhejes, a 3D tarol, bárhová nézek, megszületett az új fogyasztói őrület, végre ismét valami, ami eladhatóvá teszi amúgy is túltelített piacunk mellesleg tök felesleges kütyüjeit. (Amúgy az utolsó is, mert 4 vagy 5D-ben, már csak világunk korlátozott voltából adódóan is, aligha forgathatunk, puff neki, ellőttük az utolsó D-t is.) Az ember beleszédül az Avatarba, egyre virtuálisabb de ezzel együtt egyre hihetőbb valóság veszi körül, immár - e plusz D-vel - szinte tökéletesen sikerül kilépnünk abból a nyomasztó VALÓS 3D-ből, amire kétségkívül jobb is nem gondolni, előbb-utóbb eljön az idő, amikor csakis a kreált 3D vesz minket körül, amíg rá nem jövünk, hogy az eredeti 3D - az ÉLETÜNK - sem más, mint egyfajta kreálmány, agyunk felfogóképességének függvényében, és akkor ott állunk majd a különféle D-k között, töprengvén: vajh, melyik lehet az igazi, mert mindegyik egyformán rémületes és kétségbeejtő... na mindegy.

Nem vitás: ha a dolog oktatási részét nézem, ennél izgalmasabb suli nem lehet, mint a jövő - vagy a jelen - 3D-s oktatása, ahol atomok közt sétálgatok, földtörténeti korokban lépkedek, leszállok az Io egyik épp kitörő vulkánja mellé, elhúzok a Jupiter felett vagy épp egy fekete lyukba vetem magam a Tejút közepén. Hogy ez miért nincs így - ha így van, elnézést -, szóval, hogy pl. a Marczibányi téren még miért nem ilyen a suli, teljesen érthetetlen. Az még inkább, hogy ha én, mint Gróf, 45 évesen erre vágyom, miért kapok 99%-ban KITALÁLT fantasy-anyagokat 3D-ben, ahelyett, hogy mondjuk a karbon-kor tökéletesen hihető illúziójával, a "VALÓSÁG FILMJÉVEL"  tanuljak idehaza a net előtt, valós idősíkoktól, koroktól függetlenül.

Amit nem tudok igazán megemészteni, az a FILM 3D-ben. Nem a mozi. A FILM. Manhattan, Kramer kontra Kramer, Holt költők társasága, Túl a barátságon, Madarak, Azok a csodálatos férfiak a repülő masinájukon, ilyesmik. Kíváncsi vagyok, milyen lesz, amikor e gyermeteg 3D-felfedezési láz alábbhagy. Amikor születik végre egy olyan forgatókönyv, ahol a 3D nem cél, hanem a komoly szellemi mondanivaló hordozója, olyan, ami nélkül nem él meg a produkció. Jelenleg a "cinechip"-mánia tombol, a leghajmeresztőbb mozgások és jelenetek teszik lehetővé, hogy az ember olyan képsíkokat kapjon, amelyekben a 3D-élmény abszolút kiteljesedhet. Szegény Leni Riefenstahl, mekkora 3D-kasszasikert forgatott volna Nürnbergben a mai eszközök alkalmazásával! Egy igazi 3D-s mozinak uralnia kell a teret - hiszen különben honnan a fenéből érvényesülne a 3D-ssége -, az Avatar repkedős jelenetei egyenes folytatásai a ma már szinte minden televíziós közvetítésben használt  mozgástechnikának, de ha az ember a reménytelenül borzalmas hagyományos Macskafogó 2-t megnézi, már ott sem a szellemi truváj, hanem a süllyedő-emelkedő mozgások térbeliségének izgalma próbálta fogyaszthatóvá tenni a gyengécske - és rajzfilmes fantázia szempontjából egyenesen kétségbeejtő -  forgatókönyvet. Pl. a  "12 dühös ember" 3D-ben némileg túldimenzionált lenne, sőt, talán még  zavarna is a "D-kre" figyelnem a velejéig filmre kívánkozó, de a valóságot csak egyszerűen leképező képszükségletet látva. Így aztán szükségünk van a  "használati ürügy-forgatókönyv" intézményére, amelyet már megcsodálhattunk pl. az antik ABBA-filmben, vagy akár az Avatarban. Van ugye a technikai vagy mondanivalós "Ürügy" - anno az ABBA-dalok, most meg a 3D-feeling -, és mellé kreálunk egy olyan forgatókönyvet, amely jól tudja szolgálni az eredeti célt, ANÉLKÜL, hogy mondanivalójával - magyarán: szellemi tartalmával - annyira zavarná a "pánem et circenses"-ízű produkciót, hogy arra is figyelnünk kelljen. (Más kérdés, hogy az ABBA zenéi elég tartalmat szolgáltattak anno ahhoz, hogy a film ettől függetlenül is álljon a talpán.)

Na de mi van az igazi, nagybetűs FILMNÉL. Látványban egy ideig még fokozható ez-az, de a képsíkok előbb-utóbb elfogynak, és ha egyszer Tarantino egyszerűen jó világítástechnikával meg a megfelelő kameramozgással mindennél jobban BESZÉL e nyelven, megfagy a levegő és úgy reccsen a padló, hogy az ember a frászt kapja,  ugyan minek kellene nekem a 3D mondjuk a Becstelen brigantikban?

A 3D mánia kapcsán ugyanis a kérdés valójában az: mit is nézünk? A filmet? A sztorit? Vagy saját belső szellemi síkunk születő moziját, melyhez a KÜLSŐ csak ürügy, apropó. Csak pendítés, melyből BENT, BENNÜNK hajt ki a film, mellesleg ugyancsak igénybe véve saját lelkünk munícióit (ha persze van egyáltalán). Nos? :-)))

A 3D-s "pánem et circensés" külső kielégülésének elsöprő sikere azért  elgondolkodtató, mert mindennél többet elárul a befogadás képességének kétségbeejtő módosulásáról. Butulunk, hölgyeim és uraim, butulunk mint atom, azonnali reklám-kielégülések elsöprő dinamikája láncol minket a vászon - vagy a virtuális szemüveg - elé, miközben e technikai csatazaj még inkább sötét némaságba borítja a lényeget: a lélek - a mi lelkünk - rezdülését, az új tartalom BELSŐ, egyéni születését. Csak elsődleges a hatás. NÉZÜNK, mint a moziban - nem vitás, van is mit, technikailag fantasztikus, amit megélünk - , de kérdés: látunk e egyáltalán? Mi folyik belül, folyik e bármi is lelkünkben,  túl az általánosan elragadtatott bambuláson. Egyre fejlettebb módon tudunk feledni, 120 percre elmenekülni valahová, a jelen nyomasztó virtualitásából egy másféleképpen megkomponált, érdekes módon sokszor szintén nyomasztó virtualitásba. S talán nem érdektelen az a kérdés sem: meddig lesz kedvünk egyáltalán felállni a székből ezek után, kimenni a 3D-s huzatos villamosmegállóba, hogy otthon kezünkbe vegyük 3D-s számláinkat és azt a 3D-t éljük, ami adatott? Ha azt az erőfeszítést nézem, amellyel szabadulni igyekszünk a "valóságos" valóságtól, annak esélyei egyre inkább romlanak, hiszen csak 3D-s jellegében veheti fel a versenyt a fantáziával, képsíkokban, dinamikában, a hatás erősségében aligha.

Ezernyi mozi  jön még létre 3D-ben, nyilván a közeljövőben lineárisan szaporodnak majd a trollok és egyéb feledhető fityfenék, a mozikba tóduló technikamániás tömegek új meg új "felfedezéseket" tehetnek, idővel egy normál állású szimpla, mozdulatlan totál, melyet "keretbe foglal" a kép széle, szinte üldözendő eretnekség lesz, - de az igazi teljesítmény e "technika-szimfonikus generál fortissimóhoz" képest  szellemi értelemben úgy gondolom, inkább az lehet, ha a VONÓSNÉGYESBEN is fel tudjuk végre fedezni az élvezetet és az izgalmat. Amikor Alfred Hitchcock, reménytelenül 2D-ben úgy fagyasztja meg a levegőt, hogy ugyan tudom: filmet látok - de ki tud erre figyelni, miközben BENNEM van a rémület. A lehető legvalódibb, harmadik... D.

A képzelet  MAGAM TEREMTETTE, s épp ezért  teljes értékű realitása.


Gróf Miklós

Svédországban élő csodabogár hallgatónkkal, Ferkóval találkoztam pár nappal ezelőtt, itt, a januári Budapesten. Sok éve ismerjük egymást, de még most találkoztunk személyesen először. Megszokott momentum ez ma már, mégis furcsa még mindig: kialakulhat barátság több ezer kilométeres távolságban is, pusztán a kommunikáció – sőt, esetünkben a tömegkommunikáció, egy rádióműsor – által. Találkozásunk alkalmából meginvitáltam a Rádióba, nézzen körül egy kicsit ott, ahol a kedvenc műsora készül, amiért annak idején egyetemista korában képes volt rendszeresen 10 kilométert biciklizni hegyről le és fel. (Fotóink is e látogatás alkalmával készültek Ferkó okostelefonjával.)

Ferkó a híres Pagodában, kedvenc rádióműsorának szerkesztőjével, Szilágyi Árpáddal


Ferkó (teljes nevén Matolcsi Ferenc) erdélyi származású fiatalember jelenleg a svédországi Uppsalában a Gottsunda Színház alkalmazottja, beosztását tekintve – most kapaszkodjanak! – színész és informatikus! Mindkét szakmájáról diplomája is van.

Színész még Marosvásárhelyen lett, ahol a művészeti egyetemen tanult, majd a Szatmári Èszaki Színház Haragh György Társulatának tagja volt egy-két évig. (Már ez időben is élénken foglalkoztatta a távközlés világa, ugyanis egy kifúrt ötforintossal fülkéből telefonált Svédoszágba a kedvesnek.  Később szerzett egy nyomógombos telefont krokodilcsipesszel a nyilvános telefon meghekkeléséhez – ma, a mobiltelefonok korában már mosolyogva tekintünk vissza az ilyen történetekre.)

Ferkó 1994 óta él az észak-európai országban. 1999-ben jelentkezett az uppsalai egyetemre, ahol el is végezte a rendszerfejlesztő-programozó-designer szakot. Ekkoriban bukkant rá a rádióműsorunkra, amikor Sundsvall városában elkezte az egyetemet. Így emlékszik vissza a műsor-függővé válására:

„Hajnalban megérkeztem és a diákszálláson kiderült, hogy valószínűleg a függőleges fűtéscsövek miatt nem jön be élvezhetően 540 kHz-en a Kossuth rádió. Ez volt az első dolog, amit kipróbáltam. Ekkor kezdtem el flopi lemezen az egyetemről hazahozni a napközben elhangzott rádióadásokat. Volt olyan, hogy bicajjal lementem úgy 10 km-t a hegyről a laborig mert ott volt net-hozzáférésem. Így aztán hordtam haza a rádióadást, mint gólya a békát. Se tévé, se internet nem volt még akkor a diáklakásban… Na ekkor bukkantam rá a műsorotokra és aztán lettem függő. Ez egészen addig tartott, amíg élőben szólt a Netidők. Akkoriban sokszor lementem éjszaka az egyetemre, hogy chatelhessek veletek…”

Ferkó a Magyar Rádió egyik stúdiójában

Ferkó ezen csetelések alkalmával egyre aktívabb részese volt a műsornak, hovatovább azt is bebizonyította, hogy egy hallgatónk a rádió segítségével kukkanthat ki Svédországba!

Idézem az öt évvel ezelőtt megjelent Modemkori Hőstörténet című könyvünkből:

„…következzen a csúcsélmény, a sokcsatornás őrület, a multimédia netovábbja! Svédországi állandó hallgatónk, Ferkó, meghallván a műsorban, hogy videózunk, gyorsan bekapcsolta a saját webkameráját, és megkezdte saját szobájának képi közvetítését, amelyet mi a stúdióban láthattunk egy másik számítógép képernyőjén. És most jön a csavar: Ferkó Uppsalából érkező mozgóképét elkezdte mutatni operatőrünk a mi internetes „tévéadásunk” számára is! És ekkor az éppen adásban levő másik hallgatónk, akivel telefonon beszélgettünk, egyszer csak közölte: milyen érdekes, hogy a mi rádióműsorunk internetes tévéközvetítésének köszönhetően látja a saját számítógépén egy másik hallgató Svédországból jövő képét… Tessék?! Az első pillanatban mi sem fogtuk fel a dolog jelentőségét, pedig itt történt valami izgalmas. Újra összekapcsoltuk a létező csatornákat valami új és szokatlan módon.”

Igen, ez a híres 8-as stúdió!

Ferkó persze mégis leginkább színházi ember, aki színészmesterségét sem tagadta meg („legutóbb Darwin voltam a fejlődéstani múzeumban, ahol stepeltem és mezőségi legényest táncoltam, és közben 165 millió éves csontvázak között adtam elő a kismonológot a Föld  kialakulásáról”), de munkája közben aktívan használja informatikus ismereteit is. Megtörtént, hogy úgy lépett fel egy darabban az ügyész szerepében, hogy közben két notebook számítógéppel ő maga kezelte a színpadi fényeket meg a videótechnikát, közben néha felállt és elmondott egy-egy vádbeszédet vagy egy monológot az erényövről.

Sőt, arról is mesélt, hogy amikor nem lehetett a színpadon notebook, akkor a zsebébe rejtett mobiltelefonnal vezérelte a színpad világítását, miközben ő is az előadás részese volt…

Szilágyi Árpád

Néhány hónapja - egy ismerősöm unszolására - gyanútlanul regisztráltam a Facebook-on. Miközben mellettem mindenki életét megváltoztatta a velük is megesett szomorú tény, - ismerőseim egy részének nincs olyan alkonya, estéje és éjszakája, hogy a Facebook vagy a többi közösségi hely ne kapna benne döntő szerepet -,  a grófi elmebaj épp úgy a szokásos mederben csordogál, mint azelőtt. Ugyan voltak kisebb zavarok, kilengések, főleg az elején. Például  lett 273 barátom úgy, hogy amúgy lövésem nincs sokukról: kicsodák ezek egyáltalán, akikről meg van, általában életem egy bizonyos szakaszában voltak mellékes kapcsolatok, na de a BARÁTSÁG az egészen más kategória. Emellett a regisztráció óta vadidegen barátok "ajánlanak" olyan könyveket és rock-koncert (!) jegyeket, melyeket nyilván az életben soha nem fogok elolvasni vagy megvenni, tk. azért, mert klasszikus zene és jazz-rajongó vagyok, valamint nem élek Németországban (sajnos), ennek ellenére rendületlenül tele a mailboxom ezekkel az ostobaságokkal. (Ha viszont írok az illetőnek egy teljesen hagyományos, mezítlábas, facebook-talan mailt, esze ágában sincs válaszolni.) Olyan ez, mintha a barátnőmmel - ha volna - arról beszélgetnék, hogy tényleg Perwollal mosta-e ki a blúzát, mire ő előhúzná a mosóport. Abszolút életszerű, nem? :-)

Emellett a Facebook ügyel arra, hogy betartsam a társadalmi látszatok és látszatkötelességek iránti fokozódó igényt, bájos figyelmeztetések jelennek meg, hogy ezen a héten épp melyik "barátomnak" van születésnapja, szerezzek neki örömet egy köszöntéssel.

Elhatároztam hogy NEM szerzek. Primitív, antiszociális, facebook-talan lény leszek, a lehető legtahóbb, akit csak hátán hordott a net.
Rezervátumot alakítok ki a világfaluban, téli magányom márpedig igazi, ősmagyar, grófos téli magány lesz, mindenféle látszat-fogyasztói facebook-napfény nélkül. Petőfi, A puszta télen, Bach, e-mail, telefon, személyes találkozók. Szükségtelenül nem bratyizunk a globál-mániában, át-átkiabálva a szemközti kontinensre monitor-előtti pletyózós padocskánkról, nem teszünk úgy, mintha e látszatvilág lenne a valós tartalma életünknek, s legfőképp: nem küldök külső figyelmeztetésre "eszembe jutó" - amúgy tökéletesen elfeledett - "barátaimnak" bármit is. Nyomasztó belegondolni, hogy a nekem üdvözleteket küldők hány százaléka tudja: ki is vagyok egyáltalán és kinek küldik a köszöntést. Nem megyek fel, nem írok, nem válaszolok. Majd ha MAGAMTÓL eszembe jut X vagy Y, akinek TÉNYLEG szeretnék kívánni ezt-azt, megteszem.

A stratégia máris eredményeket hozott, a bejövő feleslegességek mennyisége a negyedére csökkent. Ugyanakkor a helyzet tényleg aggasztó. Egyik alkalommal elcsíptem egy beszélgetést a liftben: "Te is fent leszel a Facebook-on ma este? Akkor.... " - és így tovább. Ez tehát igazi program, sőt. Vajon miből maradhatok ki, ha nem vagyok fent?

Pár hónap facebook-os rémálom után a következő derült ki: ha az az élet - márpedig úgy tűnik, nálam legalábbis ezt hozta be leginkább a Facebook, mint "alnet a főneten belül" -, hogy mind a 273 "barátom" lépéseiről kéretlenül is értesülök - ami, hadd valljam be, egyáltalán nem érdekel -, valamint jelentéktelen "témák" ostobaságaira kell vesztegessem a drága időmet - mivel felület és szereplő van, csak épp a TARTALOM nem akar megszületni -, nem hiszem, hogy akkorát vesztenék facebook-talan létemmel. Egyfolytában arra jutok, hogy ha VALÓS tartalmat szeretnénk, mely megemeli szellemi életünk színvonalát, az nem táplálkozhat saját magunkból, nem eredhet a "magunkfajta amatőr" forrásából. Az igazi, ADOTT (közvetített) tartalomnak jócskán felül kell múlnia a befogadó közeget - lásd a régi televíziós adások és a "köz" viszonyát, ahol a tévé, a megszólalás, a szint ÉRTÉK (és javarészt jellemző érték) volt, szemben a mai televíziós produkciók és a köz sajnos közös nevezőn lévő nívójával. Valamiért az az érzésem: közösségi önhülyítés folyik elképesztő méretekben, bárki bármit állíthat, még úgy is tűnhet: ez a helyes álláspont, de ha jön valaki, aki TÉNYLEG tudja az igazságot, már szóhoz se juthat az össz-világméretű letyefetye zsongásában. Ráadásul, mivel minden kérdésnek túl sok lehetséges, hihető válasza van, hiszen egyre többen vagyunk egyre több, de nem rendszerezett és nem tanult információval felvértezve, el kell fogadjuk: EGYIK VÁLASZ SEM lehet kielégítő módon, 100 %-ban igazi, helyes, helytálló. Hiszen RÉSZIGAZSÁGOKKAL mindenki szolgálhat, és az adott részletben akár még igaza is lehet. Na de hol van ez a TELJESSÉG megérintésére tett kísérlet igyekezetétől, megalapozott kijelentéseitől, ezerszer is újra ellenőrzött adataitól? Így aztán "Facebookilag" is meg netileg is - maradunk saját magunknak. Igazi közlendőnk valójában nincs, nem is lehet, mert ahhoz már TUDNI kellene valamit, nem csak sejteni, vélni és gyanítani. A technológia - a MEGOSZTÁS TECHNOLÓGIÁJA, lásd tk. a Facebook - előállt, de az a kérdés továbbra is megoldatlan: mit is osszunk meg rajta, illetve van-e bármi is, ami ezt a megosztási képességet igényli. Fiala János kollégám mondta egyszer azt: a hallgatói telefonok beadásával elértük, hogy a Hallgató immár legálisan BETÖRHET a rádióműsorokba. És - teszem hozzá - immár a saját, általa elfogadható szintre züllesztheti a központi közlés színvonalát, elég, ha megnézzünk sikeres kereskedelmi csatornáink nívóját, szereplőit, pl. a kabaréban elhangzó viccek TÉNYLEGES szellemi tartalmát és jellegét.

További kérdés: ÉRDEMES-E kísérleteznünk a teljesség - vagy legalábbis annak látszata - birtoklásával, most, hogy technikailag immár az uralható "szellemi térség" sokszorosa állhat rendelkezésünkre, tk. a Facebook révén is. Eddigi eredményeink siralmasak. Valóságshow-k - valahol a Facebook-postám 95 %-a egyfajta "személyre szabott grófos valóságshow-ként" jelenik meg -, és egyelőre semmi más.

Mindig ugyanoda jutok vissza: bárcsak lenne EGYETLEN igazán jó, hiteles, értelmes forrás, olyan, amire ÉRDEMES lenne időt szánni, ahol a közlés ismét ünnep, egyediség, gondolat- és figyelemirányító ESEMÉNY lehetne.
De ennek már lőttek. A világméretű pletyó zsongása - a "nemzetközi helyzet" - fokozódik, világfaluban HISSZÜK - vagy akarjuk hinnni - magunkat (lásd esti facebookozás, a legújabb kórusmű: Kodály: Facebook a székelyeknél... :-))) -, miközben a köztünk lakó, TÉNYLEGES jeges űr - by József Attila - talán hidegebb, mint valaha.

Egyetlen szerencsénk van: hogy nem derül ki. Ugyanis a nagy virtuális összemelegedés álarca felett érzett kollektív örömben senki nem veszi magának a SZEMÉLYES KAPCSOLAT sokszor kiábrándító, jeges VALÓSÁGÁVAL való, tényleges szembesülést.

Gróf Miklós

Gróf Miklós fanyalgójához némi bevezető: asztaltársaságunkhoz eljutott az ún. "augmented reality" (azaz kiterjesztett valóság) egy újabb érdekes megvalósításáról szóló hír, amelyet igen látványos videóval demonstrálnak a YouTube-on. Kezdjük a videóval (nagyon beszédes!) és utána átadjuk a (lencsevégre kapott) szót Gróf Miklósnak...

Azért ez fantasztikus - ha persze nem "photoshop" az egész és nem az újabb kollektív átejtés magasiskolája. Rátartom a telefont a feliratra és ékes magyarsággal olvashatom: mi a fenét is szeretnének annyira a helybéliek. Nem baj, ha nincs meg a magamhoz való eszem, képtelen vagyok körülnézni, nem tudok felismerni egy embert, akitől kérdezhetek, vagy annyi fáradságot sem vettem magamnak utazás előtt, hogy legalább NÉHÁNY alapfogalommal tisztában legyek. Nemcsak strand-táblánál jó ez a kütyü. Ha pl. bizonytalan politikai helyzetben lévő országba kirándulunk, egyből érteni fogjuk a tüntetők feliratait, könnyedén eligazodunk letartóztatásunk esetén egy helyi rendőrörsön, vagy akár az ottani bevásárlóközpontban sem kell gondolkodnunk, hogy merre is vannak pl. a tésztafélék. Némileg ugyan ciki vagy dehó lesz a "Tíz év múlva-együttes" CD-it nézegetni a helyi CD-boltban - mert eljön az idő, amikor az EGÉSZ valóság csakis ezzel az izével lesz értelmezhető számunkra -, de legalább rájöhetünk: mennyi marhaság vesz minket körül, melyek angolul, németül épp angolságuk vagy németségük miatt oly elegánsnak tűntek, miközben valójában talán még a hazai ostobaságoknál is szerencsétlenebbek.

Nyugodtan kijelenthetjük: immár végképp beköszöntött a Homo Informaticus korszaka, melyben a VALÓSÁG csupán apropó arra, hogy ahol csak lehet, beiktassunk valamit a gondolkodás helyébe, a valósággal való természetes, normális - bár olykor kétségkívül  talányokkal terhelt - kontaktálás folyamatába.

Nézzük: mi is jellemző talán leginkább a Homo Informaticus első generációs törzsfejlődési temékére.

Emberünk fel se néz. Vadul nyomkodja mobilját, laptopját, bármilyét, csak ne kelljen felnéznie. Utaztunk nyáron az olasz tengerpart varázslatos vasútvonalán. Embert nem láttam kinézni az ablakon. Mindenki nyomkodott valamit, e-mailezett, játszott, telefonált, chatelt, tudomisén. És most itt ez a szövegfelismerő ketyere. Amellyel méginkább megspórolható lesz a valósággal való tényleges szemkontaktus nyomasztó terhének viselése, hogy a mögötte álló GONDOLKODÁS, a fantázia, a helyzetmegoldó képesség fontosságát ne is említsem.

1993-as japán kirándulásom alkalmával sokszor átéltem az analfabetizmus nyomasztó érzését, mert nemhogy elolvasni nem tudtam azt, ami japánul ott állt a metróállomástól reptéren át mindenütt, de sokszor még maga az írás is díszítőelemnek tűnt a számtalan hasonló között. "Ennek a gondnak immár vége, ugorjon át Hiroshimába és magyarul nézhet körül az új iPhone-nal". Mennyire egyszerű is lenne, illetve lesz. (Feltéve, ha megvan a program a japán, kínai,  thaiföldi, arab és egyéb írásjelek felismerésére.) Ugyanakkor dögunalom.

El tudják képzelni, mekkora buli volt úgy rendelni egy tokiói tteremben, hogy lövésem sem volt az étlapról? Amikor ki kellett találnom: hogy kerülhető meg az írás és a nyelv ismeretének totális hiánya? Pompásan szórakoztam, amikor körbevezettem a pincért az étteremben, és megmutogattam neki, a többiek vacsora-választásaiból mi lenne nekem is érdekes. Nyilván egyszerűbb fogni az iPhone-t, rátartani az étlapra és ékes japánsággal közölni nyelvhalrendelésünket... de így, a helyzetmegoldás és fantázia kényszere alatt találhattam rá az abacussal Shinkansen-jegyárat számoló japán öreg bácsikára az ultramodern gyorsvasút pénztárában, így ismerkedhettem meg a sagai hőlégballonfesztivál helyi hotdogsütőjének extra ötleteivel. Mert segítségre szorultam és ebben a helyzetben a nyílt tekintet és az emberi mosoly érte a legtöbbet.

Amikor utazom, mindig szeretem az adott nyelv ritmusát, zenéjét, kiejtve, leírva, latinos vagy egyéb beütéssel, esetleg anélkül. Nem azért megyek külföldre, hogy saját nyelvemen olvassak mindent és megkíméljem magam a gondolkodás kényszerű terhétől. Az eljövendő, szuperbiztos, iPhone-fordította világ persze sokkal praktikusabb és gyorsabb lesz. Nem érnek minket meglepetések, nem tudunk ugyan semmit, de mégis minden a miénk lehet... illetve mindazt annak hihetjük, amit a kijelzőn - és CSAKIS OTT - látunk.

Haverjaim nagy szorgalommal használják a fordítóprogramokat, hogy bizonyítsák irántam és a magyar nyelv iránti szeretetüket. Nem mertem nekik eddig visszaírni, hogy ha lehet, sürgősen hagyjanak fel vele. Nem akaorm őket megsérteni... és nem szeretném magam megfosztani azoktól a hajmeresztő és sokszor bájos baromságoktól, melyek GÉPMAGYARBA öltve érkeznek öt kontinensről minden este, hogy sokszor visítva rúgom ki a széket magam alól.

Gróf Miklós

Példaértékű és jellemző, sőt: történelmi, ami történik, minden oldalról. A Wiki-vezető Julian Assange, mint az átmeneti, teljesen kaotikus korszak gyermeke, ugyan múltbéli módon  feladja magát a rendőrségen, de mellesleg halál nyugodtan be is jelenti: eszük ágában sincs felfüggeszteni a további iratok publikálását. Ha jobban belegondolunk: nem is lenne értelme, és ha megtörténne, senki sem hinné el nekik hogy abbahagyták.  A netre jellemző hihetetlen sokszorozódási képesség, a rendkívüli erőfeszítéssel is csak nehezen, vagy éppen sehogy sem centralizálható hírfolyam, a gyakorlatilag ellenőrizhetetlen, hihetetlenül redundáns rendszerek  technikai nyomása alatt nincs értelme ókori fogadkozásokkal vagy fenyegetésekkel operálni. Olyan ez, mint a mobiljával a neten át tiltott fotót küldő fényképész esete: ugyan magát a fotóst megölhetik, de a kép, a Gondolat szinte azonnal a szerkesztőségben van.

Tipikus a Hatalom kőkorszaki, primitív módon fizikai reakciója is. Lekapcsolt szerverek, Franciaországban betiltott WikiLeaks, letartóztatás, rendőrség... Ez még akár hitelesen is működhetne egy net előtti társadalomban, de 2010-ben egyszerűen nevetséges, hiszen épp a netre felkerült anyagok KOMOLYAN VÉTELÉVEL erősíti meg azok - állítólagos - hitelességét. Olyan hatalmi gépezet eddig még nem nagyon létezett - talán Gandhi erőszakmentes társadalmi mozgalma lehetett csak hasonló -, mely épp azzal demonstrálta létezését és hozzáértését, hogy nem tett semmit, így érve el a kívánt hatást.
Mondhatjuk: a Szellem kiszabadult, fellebbent a fátyol, meglöttyent egy liter a normális viszonyokat gondolók hite alatt morajló piszkos tengerből. Semmi értelme bezárni az ablakot, amikor a világfalu összedrótozott ideghálóján fénysebességgel terjed a pletyó és bárhová is nézünk, a Föld minden szegletéből egységes röhögés, kuncogás vagy épp dörgedelmes fenyegetődzés hallatszik.

Az igazi kérdés valójában az: vajon mennyiben tekinthetők a felkerült anyagok hitelesnek. És mi van, ha azok. Leszámítva a dörgő nyilatkozatokat, valójában változik valami a nemzetközi kapcsolatokban pusztán azért, mert közösségileg is megtudtunk valamit, ami eddig is így volt? Nehéz bevallani: siratjuk eddig jól felépített, hazugságra kondicionált rendszereinket. És immár nyíltan vagyunk kénytelenek bevallani: hazugság nélkül - nem megy.
Még érdekesebb, ha nem hitelesek a Wiki anyagai.  Ki hiszi el ezt vagy azt a verziót? Ki ellenőrizheti? Hol? Ki vállal felelősséget a felkerült anyagokért, és mi van, ha vállalja? Nem mindegy? Kijelenthet ma bárki bármit is azzal a vélt hitelességgel, ahogyan tehette mondjuk 35 évvel ezelőtt?

Tudják, az egész netkorszakban az az idegesítő, hogy másodlagos forrásokból dolgozik szinte mindenki, hiszen még az elsődlegesek sem ismerhetők fel vagy nem okvetlen kell elhinnünk: tényleg eredetiek. Ennélfogva bármilyen vélekedésünk alapjául a neten csak a hitünk marad, mindkét esetben.  Mindehhez társul, hogy ha valaki valahol hihető álvalóságot tud kreálni, e virtualitás elképesztő gyorsasággal képes valósággá válni. Soha ennyi "információs fertőző divathullám" nem sújtotta még ezt a jobb sorsra érdemes bolygót, mint mostanában, miközben a virtuális vélekedésekre elvesztegetett valós idő exponenciálisan növekszik. A hatalmi rendszerek kapálódznak, lekapcsolnak, letartóztatnak, tiltakoznak - de hiába szegezik szembe a múlt fizikai atombombáit a jelen szoftvereivel és finom eleganciájával. Régen lehetett fizikai gátja a Gondolat - vagy a Téveszme - gáttalan áradásának, de ma?  A "KÖZ" ráadásul napjainkban már egészen másképp hülye, mint anno. A világfalu VÉLT kollektív tudása - amúgy a töredezettség és a részigazságok magasiskolája - leginkább csak TERJEDÉSÉNEK pestis-szerű gyorsaságában modern. Jellegében és hitelességében nem lépett túl a legendák, mondák ellenőrizetlen eredetén. Így aztán a WikiLeaks - és ha tágítjuk a kört: a sajtó, a világ-közvélemény, a magát tájékozottnak és korszerűnek GONDOLÓ,  drótokon etetett és egyben rángatott társadalom - kötelékrepülése folytatódik. Pilóta barátom mesélte, hogy a kötelékben a vezérgép szerepe azért meghatározó, mert mindenki más a vezérgép szárnyvégeihez sorakozik fel. Ezzel együtt járhat olykor, hogy ha a vezérgép belerepül a földbe, a kötelék minden egyes tagja is  engedelmesen követi.
Ugyanoda.

Valahol keresem azt a pillanatot, amikor különösebb feltűnés nélkül tudok ebből az egész internetes, közösségi hálós, virtuális elmebajból - önálló módon gondolkodva... KIVÁLNI.

Gróf Miklós