Netidők Blogtársaság

A kormányok aláírták az ACTA szerződést, a jogvédők tiltakozásokat szerveztek ellene. A téma 15 éve folyamatosan jelen van azzal kapcsolatban, hogy szükséges-e megregulázni az internetet nemzetközi összefogással. A Netidők c. rádióműsor felkérésére az NRC Piackutató online kutatásában néhány nappal ezelőtt (2012 februárjának végén) megvizsgálta, hogy a magyar netezők mit gondolnak a jogi törekvésekkel kapcsolatban. Az eredményeket Kurucz Imre foglalja össze.

Szükség van-e az internet nemzetközi szabályozására? A kérdés ismét napirendre került, különösen azok után, hogy az Európai Unió tagállamai (köztük Magyarország) január végén aláírták a hamisítás elleni kereskedelmi megállapodást, közkeletű nevén az ACTA-t.

Ezzel párhuzamosan mind több aggály fogalmazódik meg a szabályozásokat, illetve azok vélt hatásait illetően; az internet szabadságát féltők tiltakoznak, az Európai Bizottságnak címzett petíciót pedig 2,4 millióan írták alá.

De vajon mit gondol a hazai internetező minderről? Szükséges-e fellépni az internetes kalózkodás ellen, és nemzetközi egyezményekkel, jogi szabályozással korlátok közé szorítani az internetes tartalmakat, azok megosztását, letöltését?

Az NRC február végi kutatása szerint a felnőtt hazai netpolgárok 46 százaléka egyetért a szabályozással (nem konkrétan az ACTA-val, hanem általában véve az internet valamilyen jogi szabályozásával), és csak minden harmadik van ellenkező véleményen. Mindebből az is következik, hogy az internetezők egyötöde nem tud, vagy nem akar véleményt nyilvánítani ebben a kérdésben.

A netpolgárság persze ebben a kérdésben is erősen megosztott. Talán nem meglepő, hogy a férfiak kevésbé támogatják a szabályozást, mint a nők, és a fiatalok körében is magasabb az elutasítók aránya, mint az idősebbek között. Az egyik végletet – a letöltésekben leginkább jeleskedő – huszonéves férfiak jelentik: mindössze egynegyedük támogatja a törvényi szabályozást, 62 százalékuk viszont ellenzi; a skála másik végén az 50 évnél idősebb internetező hölgyek állnak: az ő körükben 76 százalék a támogatók, és mindössze 7 százalék az ellenzők aránya.

A támogatás, illetve elutasítás okaként számos állítást szokás megfogalmazni, és – a fenti adatoknak némiképp ellentmondva – úgy tűnik, a netezők többsége egyetért azokkal az érvekkel, amelyeket a szabályozás ellenzői hangoztatnak. A legáltalánosabb ellenérv az információ szabadságának elve. A hazai netezők elsöprő többsége, közel 90 százaléka egyetért azzal, hogy ennek teljesülése mindennél fontosabb, ugyanakkor az szabályozás-ellenesek körében az egyetértés foka érezhetően magasabb, mint a korlátozást támogatók között. A szabályozással egyet nem értők 85 százaléka emellett azon a véleményen van, hogy az internetes letöltéseket jogi eszközökkel sem lehet korlátozni, és érdekes módon a szabályozás-pártiak kétharmada is többé-kevésbé osztja ezt a véleményt.

További érdekesség, hogy a hazai internetezők többsége sem a zene-, sem a filmipart nem félti a szabad letöltésektől. Négyből hárman úgy vélik, a mozi akkor is működni fog, ha a neten szabadon terjedhetnek a filmek, háromból két netpolgár szerint pedig a zenészek inkább a koncertezésből éljenek meg, mint a felvételek után járó jogdíjakból. A szabályozást ellenzők természetesen ezekkel az állításokkal is inkább azonosulnak, mint azok, akik szerint szükség van valamilyen korlátozásra. Utóbbiak körében a kiadók iránti rokonszenv is nagyobb: 53 százalékuk gondolja úgy, hogy a nagy kiadók fontos értéket adtak, adnak a popkultúrához, míg a szabályozást elutasítóknak csak az egyharmada van ezen a véleményen.

A felmérést az NRC 2012. február 23-27. között végezte 1000 internet-használó online megkérdezésével. Az adatbázist az Millward Brown – TNS Hoffmann NOK kutatásának offline adataival súlyoztuk, így az a legfontosabb demográfiai ismérvek tekintetében reprezentatív a legalább hetente internetező 18-69 éves magyar lakosságra nézve.

Kurucz Imre (NRC Piackutató)

A mindennapi életünkhöz fontos alapismeret következik most. Sokakban él még az a beidegződés, hogy amikor egy ügyet akarnak elintézni egy szolgáltató ügyfélszolgálatán, az bizonyára úgy történik, mint régen, amikor az ügyintéző – megnevezéséhez híven – intézte az ügyet teljes egészében. Nos, ezt a képet tessék szépen elfelejteni úgy ahogy van! A legeredményesebben úgy közelíthetünk a mai világban az ügyfélszolgálatokhoz, ha azokat a kávéautomatákhoz hasonlatos módon használjuk.

A kávéautomata tudniillik egy gép. Ha nem nyúlunk hozzá, akkor nem csinál semmit. Csak áll ott és várja, hogy valaki bedobálja a huszasokat és nyomkodja a gombjait. Magától nem csinál semmit. Sőt, néha az is előfordul, hogy bedobáltuk a pénzt, nyomkodtuk a gombokat és akkor sem történik semmi. Ilyenkor vagy segít egy újabb gombnyomás vagy nem. A régi pályaudvari automatáknál ilyenkor még az oldalba rúgás is segített… (Igen, adja magát a "csavar" a hasonlatban, hogy az italautomatáknak is van ügyfélszolgálata… végső esetben őket is fel lehet hívni. A múltkor pont így jártam, amikor a műsor felvétele után a Rádió egyik automatájából akartam egy ásványvizes palackot kinyerni, a masina azonban nem működött sehogy sem. Felhívtam az ügyfélszolgálatot, ahol udvariasan feljegyezték az adataimat – de utána nem történt semmi, soha többé nem hallottam róluk. 160 forintom és pár percnyi mobilhívásom bánta.)

De vissza a hasonlatra! Ha intéznivalónk van egy ügyfélszolgálattal, akkor képzeljük azt, hogy egy kávéautomata előtt állunk. Tehát nem ember-ember kommunikáció zajlik, hanem ember-gép kommunikáció. Annak ellenére, hogy a vonal túlvégén egy élő emberrel beszélgetünk, a helyzet valójában az, hogy a mai ügyfélszolgálatosok az esetek nagy többségében egy nagy rendszer részeként működnek (vagy pontosabban: dolgoznak). A rendszer egészében pedig bonyolult folyamatok, szerverek, érzékelők működnek.

Ráadásul a mai szolgáltatók sokszor nagy ügyféladatbázissal rendelkeznek, több tízezer/százezer vagy éppen többmilliós ügyfélkör panaszait kénytelen így vagy úgy kezelni - vagyis elvileg is képtelenség, hogy a telefonos ügyintézők ténylegesen nyomon kövessék az ügyeket.

Amikor tehát bejelentünk egy hibát, ne gondoljuk, hogy a vonal túlvégén az ügyfélszolgálatos szívén fogja viselni az ügyünket a folyamat végéig, a hiba elhárításáig. Ő felveszi a hibát, majd a következő fázis már a rendszer egy másik részén folytatódik: vagy egy gép vagy egy másik ember folytatja.

A legutóbbi műsorunkban digitális jogászunk, Dudás Ágnes mesélte el az internet hozzáférésének áthelyezésével kapcsolatos kálváriát. Meghívtam a műsorba Németh Attilát, aki ügyfél érdekképviselő menedzser volt a legnagyobb magyarországi távközlési szolgáltatónál, hogy világítsa meg számunkra, mi történik ilyenkor a háttérben. Ezután válaszolt arra a kérdésre is, hogy mit tehet a hétköznapi felhasználó, milyen lehetőségei vannak, ha az ügye elakad az ügyfélszolgálaton és láthatóan nem mozdul előre a megoldás felé?


Németh Attila: Én azt gondolom, hogy az ügyvédi felszólítás, levelezgetés, kártérítés érvényesítése hosszú távú célként elfogadható, de rövid távon biztos, hogy nem fogja megoldani a problémát. Ilyen esetre az ügyfeleknek a legbékésebb módozatot tanácsolom: udvariasan, de folyamatosan a szolgáltatót piszkálják annak érdekében, hogy a hibát, a panaszt a szolgáltató rögzítse. Mert ez azt jelenti, hogy a telefonos ügyfélszolgálatos a házon belül köteles a felettesének ezt jelezni. Lehet vezetői visszahívást is kérni: ez azt jelenti, hogy ha az ügyfél nem elégedett az ügyintézővel, akivel éppen beszél, akkor 24 órán belül annak a főnöke köteles visszahívni őt. Érdemes tehát az ilyen jellegű problémákat minél intenzívebben, de határozottan és – ismétlem! – udvariasan felszínen tartani. Nem az ügyfélszolgálatos tehet a kialakult helyzetről.

Szilágyi Árpád

Szinte nem telik el nap a technológiai iparban anélkül, hogy valamelyik cég neki ne esnek egy másiknak valamilyen szabadalmi, vagy egyéb oltalmi perben. Itt egy régi-új a válasz az őrületre a Nyílt Innovációs Hálózat (Open Innovation Network), amihez most a HTC és LG is csatlakozott, nem véletlenül.

Az oltalmakról

A XIX. század második felétől, az ipari forradalom idején teljesen jogos igényként merült fel, hogy az újítások bizonyos védelmet élvezzenek, azokból elsődlegesen az újító tudjon bizonyos ideig előnyt szerezni. Így kialakultak különféle oltalmi formák. Ezek amellett, hogy az újítót védték az újítás lemásolásától, de egyben katalizátorai is voltak a versenynek hiszen az oltalom megszerzése egyben nyilvános közzétételt is előírtak, amiből a mindenki megismerhette az újítás lényegét. Ha ezek után valaki más szeretett volna az oltalmi idő alatt hasonló dolgot létrehozni, kénytelen volt valami más megoldást után nézni, ami pedig kikényszerítette a további innovációt.

Ez az elv ma is érvényes, de a technológiai fejlődés üteme, színvonala és a gazdasági környezet már egyáltalán nem összehasonlítható a XIX. századi környezettel. A szabályozók ezzel szemben alig változtak. Az eszközök integráltsága pedig olyan mértéket öltött, hogy nagyon sok korábbi technikai megoldás kerül be egy készülékbe. Ez egyben magában hordozza azt is, hogy egy-egy részmegoldás mások korábbi oltalommal védett ötletét is magában foglalhatja.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a világban az oltalmi rendszerek eltérőek. Míg vannak olyan területek, ahol szabadalmi oltalomban csak olyan megoldások részesülhetnek, amelyek új, feltalálói tevékenységen alapulnak és egyben iparilag alkalmazhatóak is, addig más helyeken triviális megoldások is oltalmat kaphatnak. Ez utóbbi esetben már az eredeti szándékból az újítás ösztönzése csorbulhat, mert a magától értetődő megoldás (pl. dupla kattintás) helyett olyan dolgot kell kitalálni ami a használhatóság szempontjából mindenféleképpen hátrányosabb.

A problémát úgy is fel lehet oldani, ha az oltalommal rendelkezővel megállapodást kötünk, hogy az ötletét felhasználhassuk a saját megoldásunkban. Ilyenkor vagy egy kialkudott díj fejében használjuk a másik fél oltalmát, vagy azt mondjuk, hogy nekünk is van oltalommal rendelkező megoldásunk és viszonzásként megengedjük a másik félnek, hogy a mi megoldásunkat felhasználja az ő saját megoldásaiban.

Az utóbbi évtizedekben a fejlődés hihetetlen mértékű felgyorsulásával és a gazdaság globalizálódásával az oltalmak megszerzése viszont egyértelműen a konkurencia korlátozásának egyik eszköze és a portfólió egyben védelmi eszköz is, hogy a pereket lehetőleg elkerüljék a cégek. Az iparjogvédelemmel foglalkozó szakemberek régen mondják, hogy a XIX. századból itt maradt és toldozott-foltozott oltalmi rendszerek teljes megújítására volna szükség, de ennek az átalakításnak minden nagy lobbi erővel rendelkező szervezet ellene van, mert a számukra kialakult kedvező környezet egy új rendszerben nagy valószínűséggel csorbulna.

Új óriások

Vannak a piacra belépő olyan új szereplők, amelyek történelmi léptékben egy pillanat alatt válnak valamilyen területen meghatározóvá. Ennek az egyik tipikus példája az Android operációs rendszert használó eszközök gyártói. Alig 2-3 év alatt jöttek, láttak és győztek a piacon korábban már ott lévő versenytársakkal szemben. Ebben az esetben a régi szereplőknek a legegyszerűbb a saját oltalmi portfóliójukhoz fordulni és a verseny korlátozása vagy ellehetetlenítése érdekében előhúzni olyan oltalmakat amelyek a konkurens termékben is megtalálhatók.

Ilyenkor a lófejet berakják a másik ágyába és azt mondják, hogy ezt-ezt az oltalommal rendelkező megoldásomat a konkurens termék sérti és vagy megállapodik a fizetésről, vagy perrel kényszerítem ki a fizetést a másikból. Ekkor ha a másik félnek van egy nagy portfóliója akkor találhat olyan saját oltalmat amit viszont a mi használunk fel (nem feltétlenül rosszhiszeműen, hiszen a megoldás akár triviális is lehet), és azt mondja, hogy fizetés helyett inkább állapodjunk meg arról, ezeknek a megoldásoknak a kölcsönös használatáért nem kérünk egymástól semmit és nem is pereljük egymást.

Ez mind szép és jó, de főleg az új szereplőknek ez portfóliója meglehetősen szegényes, tehát az esély egy megállapodásra nagyon kicsi. Így a piacra belépő új szereplő egy licenc megállapodással máris versenyhátrányba kerül, hiszen a megtérülési esélyt, minden plusz költség tovább rontja. Nem véletlen tehát, hogy azok a cégek akik szeretnék elkerülni a felesleges jogi csűrést-csavarást azok olyan megoldáson törték a fejüket, amivel ki lehet húzni a kígyó méregfogát.

Nyílt Innovációs Hálózat

A Nyílt Innovációs Hálózatot (Open Innovation Network) a Linux nyílt forráskódú operációs rendszert használó cégek hozták létre. Az OIN egyébként szabályos vállaltként van bejegyezve és semmi mással nem rendelkezik, mint a csatlakozó cégek és magánszemélyek által adományozott szellemi tulajdonnal. A céget még 2005-ben hozták létre az IBM, NEC, Novell, Phillips, Red-Hat és Sony cégek azzal a szándékkal, hogy díj nélkül biztosítsák a Linux-hoz és annak felhasználásához kapcsolódó szellemi tulajdon felhasználást, ha az új csatlakozó vállalja, hogy nem támadja meg a többi tagot és a többi Linux-ot felhasználó szervezetet. Később csatlakozott ehhez a Google is, ami megkerülhetetlen szerplőjévé vált a Linux operciós rendszerek mobil eszközökben történő felhasználásával az Android operációs rendszer kapcsán.

A Linux a mobil iparban a legelterjedtebb operációs rendszerré kezd válni, és az utóbbi időkben láttuk, hallottuk, hogy az ellenérdekelt cégek minden követ megmozgatnak, hogy ennek a terjedését bármi áron megfékezzék. Ennek az egyik legnagyobb kárvallottja az utóbbi időben egyértelműen az Android rendszert használó gyártók voltak akik ellen az utóbbi időben az Apple indított támadásokat.

Ezen támadások kivédésére egy ilyen véd- és dacszövetség megfelelő védelmi ernyővel szolgálhat.

A HTC és az LG

A két nagy gyártó most jelentette be csatlakozását az OIN-hez és egy másik hasonló Intellectual Venture nevű céghez ami pedig 50 területen további 35.000 oltalommal rendelkezik. A nagy számok törvénye alapján, ha ezeket a cégeket fenyegetés éri, a lehetőség adott arra, hogy viszontcsapással éljenek.

Az igazi próbája ezeknek a szövetségeknek most jön majd el, meglátjuk, hogy mennyire lesz hatékony az ilyen jellegű együttműködés a versenykorlátozó fellépések ellen. Egy biztos, hogy a megoldás elegáns, bár az alapvető problémát nem szünteti meg, azaz oltalmak idejét múlt rendszerét. Reméljük, hogy hamarosan ez a rendszer is megváltozik majd aminek az eredménye még gyorsabb fejlődés lesz, aminek a legfőbb nyertese majd a fogyasztó lesz.

A múlt héten én is jelen lehettem az idei Internet Hungary konferencián, amit 2000 óta szerveznek a Balaton partján, bár ezúttal már másodszor Siófokon tartották meg. Az egyik beszélgetésben elhangzott például, hogy az utóbbi egy évben a magyarországi médiapiac akkora mértékben csökkent, mintha a legnagyobb bevétellel büszkélkedő kereskedelmi tévé kivonult volna az országból. Ezért aztán most az az egyik legfontosabb kérdés, hogy miképpen lehet fenntartani az internetes tömegkommunikáció működését, ha a mai válságos időkben a cégek vagyis a hirdetők rákényszerülnek a marketing-büdzséjük csökkentésére – és hát legyünk őszinték: ezt tudják a legkönnyebben és leggyorsabban csökkenteni.

Évek óta hallunk a nagy (print-)kiadók szándékairól a fizetős tartalomszolgáltatások bevezetéséről, és jelentős sajtóvisszhangja volt a brit Times lépésének, amelynek nyomán 80%-kal csökkent az online látogatóinak a száma.


E szempontból érdekes a szlovák SME c. napilap online változatának egykori főszerkesztője, Tomáš Bella előadása, aki idén májusban indította el hazájában a Piano Media nevű szolgáltatást. Ez egy olyan ún. fizetési fal (paywall) megoldás, ami nem csak egy lapra terjed ki, hanem a legjelentősebb szlovák online médiumok összefogásával jött létre. Tehát a három nagy napilap (Hospodárske noviny üzleti napilap, a Pravda és az SME), egy sport napilap és jónéhány tematikus portál szállt be a közös üzletbe és csak néhány ingyenes hírforrás maradt meg. A felhasználóknak havi 3 euróba kerül az a hozzáférés, amivel a szlovák online média jelentős részéhez hozzáférnek.



Tomáš Bella a prezentációjában megmutatta a bevezetés előtti és utáni látogatottsági adatokat, és ez alapján az látszott, hogy nem csökkent érzékelhető módon a szlovák portálok látogatottsága. Szerinte ennek az egyik oka az, hogy majdnem a teljes online médiát lefedi a szolgáltatás, a másik pedig az, hogy a szolgáltatás ára igen visszafogott.
A modell nagyon hasonló a kábeltévék üzleti elvéhez és ezt az átalánydíjas rendszert Tomáš Bella szerint az olyan saját nyelvi kultúrával rendelkező kis országoknak jó megoldás, mint akár Magyarország is (de nem igazán alkalmas a nagy országok számára, mint az Egyesült Államok). Szerinte meg kell értetni az internet-felhasználókkal, hogy a tartalom előállítása nincs ingyen.

Az előadást követő kerekasztalbeszélgetésben a hazai kiadói világ fontos szereplői (HVG, Ringier, Figyelő, Origo) arról beszélgettek, hogy milyen esélyei lehetnek a hasonló rendszer hazai bevezetésének. A HVG kiadó képviseletében Szauer Péter elmondta, hogy az internet-felhasználók jelenleg is fizetnek a szolgáltatójuknak az internet használatáért és e használat igen jelentős része a kiadók által létrehozott tartalmak fogyasztása, így tehát felvethető az is, hogy a szolgáltatók építsék be az árakba a tartalom előállításának költségeit. A magyar piacon mindenesetre van már részleges fizetési fal megoldás (pl. Kreatív, Napi Gazdaság, HVG), tehát jellemzően tematikus oldalak szigetszerű megoldásairól van szó. Nem volt érzékelhető mindenesetre az, hogy a magyarországi média olyan típusú összefogásra készen állna, mint ami a szlovák Piano rendszer elindításához szükséges volt.

Tomáš Bella egyébként azt mondta, hogy 2012-ben szeretnének a Piano Media szolgáltatással megjelenni Magyarországon.

Szilágyi Árpád

A szoftverfejlesztés melléktermékeként jött létre az a projekt, amelyet immár Mixgar néven népszerűsítenek a Digital Natives munkatársai, akik szerint éppen a közösségi webszolgáltatások segítségével lehet demokratikusabbá tenni a közösségi terekben a zenehallgatást. Ha a „zenegép” ugyanis tudja, hogy ki van jelen az adott étteremben, házibuliban vagy éppen munkahelyen, és a jelenlevők már megosztották a kedvenc előadóik listáját, akkor ebből könnyűszerrel összeállíthatja a jelenlevők igényeinek megfelelő zenét. Bárdos Kristóf, a Digital Natives üzletfejlesztési menedzserével beszélgettem.

Bárdos Kristóf: Öten-hatan dolgoztunk együtt egy szobában és hamar nagyon harmonikussá vált a munkavégzés, egyetlen dolgot leszámítva, mégpedig azt, hogy egy drum ’n bass kedvelő kollégáig ért csak el az erősítő vezetéke… Ezen szerettünk volna javítani, és ebből az ötletből született meg a Mixgar, amit termékké fejlesztettünk.

Szilágyi Árpád: Mindenkinek változik az ízlése, változnak a kedvencei, jönnek újabb előadók, akik megtetszenek. A kedvenceket folyamatosan be kell gépelni?


Bárdos Kristóf: Az internetet hívtuk segítségül. A lényeg tehát, hogy amilyen zenét lájkoltam a Facebook oldalamon, vagy amilyen zenét hallgattam a Last FM-en, vagy később, amilyen zenéket én tároltam a telefonomon, ebből kiválóan össze lehet rakni a listámat. Sőt, folyamatosan aktualizálni lehet, mindenféle hozzányúlás és más bonyodalom nélkül.

Szilágyi Árpád: Ha továbbgondoljuk ezt az elképzelést, illetve magát az alkalmazást, mondjuk egy étteremben is elképzelhető lesz mindez, vagy mondjuk egy kávézóban. És ha ez a hely „felismeri” az én telefonom alapján, hogy ott vagyok, akkor ettől kezdve a helyi rendszer tudni fogja, hogy megérkeztem és nem is kell szólnom sem, hanem egyszercsak meghallom a saját kedvenc zenéimet?

Bárdos Kristóf: Valamilyen szintű közbeavatkozásra szükség lesz! Előveszem a telefonomat, felmegyek a Mixgar.com oldalára, le tudjuk kérdezni, hogy hol tartózkodik az adott felhasználónk és onnantól kezdve a felhasználón múlik, hogy szeretné-e hozzáadni a saját zenei profilját ehhez a helyhez. Érzékeljük az összes oda belépett felhasználót egy időben. Mondjuk legyen ott tíz ember, és megnézzük, hogy ők vajon milyen számokat szeretnek a legjobban, van-e közös zene, amit szeretnek hallgatni…

Szilágyi Árpád: Hogyan lesz ebből üzlet?

Bárdos Kristóf: Első körben azt szeretnénk, hogy kiderüljön, hogy ez a hipotézis, amit mi felvetettünk és egy 1.0-s nyitott béta verzióban elérhetővé tettünk, ez tényleg úgy működik-e és azt az élményt nyújtja-e az embereknek, amit szeretnek. Most azt szeretnénk, hogy házibulikban, irodákban kezdjék el használni a Mixgart, ahol egyébként is hallgatnak zenét és egyelőre ezt ingyenesen meg tudják tenni. És ha igazolva látjuk azt, hogy ezt tényleg szeretik az emberek és szeretik használni, akkor a közösségi helyek üzemeltetői fognak egy szerény, de nem sértő összeget befizetni nekünk havonta. Nem az a célunk, hogy egy sok tízezer-százezer forintos számlát tudjunk benyújtani havonta ezeknek a helyeknek. Egy nagyon jól skálázható szolgáltatást csinálunk, tehát ha mondjuk valakinek egy házibulija van, akkor egyszeri alkalomra, 24 órára mondjuk néhány sör áráért igénybe tudja venni. Ha pedig mondjuk egy vendéglátóhely kipróbálja ingyenesen, és azt tapasztalja, hogy az ő vendégei emiatt nagyon jól érzik magukat és ennek terjed a híre, illetve látják, hogy a vendégek előveszik a telefonjukat és látják, hogy mondjuk nyolc szám múlva jön a kedvencük, akkor esetleg még ott marad és iszik egy sört, vagy csupán tényleg jobban érzi magát, akkor azt a néhány eurót nem fogja sajnálni ettől a szolgáltatástól. Ha megnézzük, hogy például a Facebook, az Amazon, vagy az Apple milyen hasonló invesztíciókat hajt végre, biztos, hogy egy nagyon forró terület lesz ez a következő években.


Spányik Balázs: Mit szól ehhez az Artisjus?

Bárdos Kristóf: Nem tudom fejből a szerződés számát, amit megkötöttünk az Artisjussal, de már megvan, úgyhogy támogat minket és örül ennek a kezdeményezésnek.

Szilágyi Árpád: Hol lehet kipróbálni a Mixgar rendszert?

Bárdos Kristóf: A Mixgar.com oldalon. Most a következő hetekben bárki csatlakozhat és létrehozhatja a saját helyét, ahova meghívhatja az ismerőseit. Fontos, hogy ez egy helyhez kötött szolgáltatás, tehát egy embernek a gépéről szólhat a zene, a többiek oda tudnak belépni egy weboldalon keresztül és ott tudják megszavazni, hogy milyen számok szóljanak. Próbáljátok ki minél többen! Nagyon jól bírjuk, sőt kérjük a kritikákat, írjátok meg, hogy mit tapasztaltatok.

Szilágyi Árpád