Netidők Blogtársaság

Állítólag 2011-12-ben érjük el az olajkitermelés csúcsát, ezután megindul a hanyatlás. Tetszik, nem tetszik, nem lesz több olaj, gáz, szén még talán, de egy gyufát is CO2-kvótatúllépéssel büntetünk majd.

Bizonyos szempontból, valójában semmi rendkívüli nem történik: visszatérünk abba a korszakba, ahol ismét ÜGY lesz a fizikai helyváltoztatás. Azonban mai, Netidőkön edzett veteránként azon is elgondolkodhatunk: ki a fenét fog érdekelni egyáltalán a fizikai utazás? Ki lesz kíváncsi az igazi valóság fárasztó unalmára akkor, ha helyette ezerszer izgalmasabb lehet annak virtuális, de a végletekig hihető, koncentrált  változata.

Amikor utazom, vagy a szükségletek, vagy a szellemi élmény keresése, a felfedezés motivál. Ennek nyomán hurcibáltatom ösztövérnek épp nem nevezhető testem a világ pontjai között több tonna kerozin, benzin, egyebek felhasználásával, miközben tudom: röhejes amit művelek. Egy száztíz kilós testet cipeltetek ide-oda egy jobb esetben is 60 tonnás repülővel, egy 20 tonnás busszal vagy egy 1 tonnás autóval. S mindezt miért? Hogy fizikailag ott legyek és a szellememet megjutalmazzam az ottlét ÉLMÉNYÉVEL.

De mi van, ha aznap indiszponált vagyok vagy rosszul lettem az egyiptomi kajáktól és kóválygok a piramisok előtt, otthoni unott fotelomra vágyván? Amikor Indonéziában bicikliztem, és 30 fokos hőségben vonszoltam magam felfelé egy 20 km-es emelkedőn, többször is feltettem a kérdést: miként művelhettem akkora marhaságot, hogy a Föld túlsó felén, 900 dolláros repülőjeggyel, fél napokat szenvedek fizikailag  a látványért, épp úgy, mint odahaza az Istenhegyi úton? Mi ennek az egésznek a hasznos oldala?

Ha jobban belegondolunk, egy klasszikus utazásban rengeteg felesleges dolog van. Valójában iszonyú pazarlás a fizikai utazás, ökológiai lábnyom szempontjából mindenképp, időben meg pláne. Mindezt ráadásul úgy, hogy tudom: nem maradhatok ott mindörökké, fizikai ottlétem pár napig tart csupán, ebben a fikarcnyi időben akarom megkapni az "ország-terméket", lerabolni évezredek szellemi örökségét, felcsípni valamit a helyi bonyolultságból. És mi az eredmény? Két nap Delhiben, egy nap Hongkongban, 6 óra Budapesten... érdekes hely, jól főznek - biccentünk a reptéren, és tovább rohanunk a soha meg nem érkezés állandó mókuskerekében.  Elmegyek a chartres-i katedrálisba. Ott ülök mondjuk 4 órát, hátha meglegyint a gótika szelleme. (Ennyi, ha nem is elég, de kezdésnek már valami.) Ne adják össze: technikailag mennyi minden kell ehhez a meghitt pillanathoz Budapestről és vissza. "Az élményeidet nem veheti el tőled senki" - állítják az utazók. Na de, ha jobban körbenéznek: egyre inkább kizárólag SZELLEMIEK élményeink. Megint csak Indonézia jut eszembe, amint Bildet olvasgat a német turistacsoport a Bali-szigeti strandon. Mi a fenének jöttek ezek ide 130 tonna kerozin elfüstölésével, ha egyszer otthon szeretnének lenni? Amint betettem lábamat hamburgi haverom otthonába a múlt hétvégén, az első kérdése az volt: meg akarom-e nézni a leveleimet a neten? Komoly két órája láttam őket ugyanis utoljára Budapesten. Mennyiben hamburgi leülni egy monitor elé és megnézni azt, amit 1100 km-rel arrébb is láttam már?

Hang- és képfelvételeinkkel úrrá lettünk az időn. Leonard Bernstein fizikai teste már rég az enyészeté, miközben Ő vidáman vezényel tovább, és valójában esze ágában sincs meghalni, remélem, nem is fog, ha igen, nekünk is itt az ideje távoznunk. A YouTube-on néha hétvégi Föld-kerülő túrákat szoktam küldözgetni futárkodásba belerokkant haverjaimnak: manta-filmezést a Maldív-szigeteken - isteni látvány, amikor a hatalmas rája szabályosan elrepül a fejed felett húsz centire -, kamcsatkai vulkántavat, merülést a Mariana-árokba, repülést a Grand Canyon felett, helikoptertúrát a világ legmagasabb épülete, a Burj Dubai körül. Ha a szellemed gazdag, végül is felfedezhető a világ - főleg, ha a pénz-  az idő és az olajhiány arra kényszerít: ne éld meg fizikailag azt, amit amúgy is a szellemednek szánsz.

Az új kor eredménye, hogy az ember feje tele van képekkel. Fogadjunk: Önök is ezerszer jártak már a Galapagos-szigeteken, miközben talán már egy balatoni látogatás is megrázná a pénztárcájukat. Épp a múltkor töprengtem: volna értelme ha VALÓBAN eljuthatnék a Galapagos-szigetekre mind a 110 kilómmal? Fogom én úgy látni a fókák nászát, mint ahogy a BBC fantasztikus filmjeiben? Lehet, hogy halálra unom magam a valós valóság kellős közepén. A legrosszabb forgatókönyv, amint drága pénzen odarepülők, felteszem 3D-s szemüvegemet és a tengerparton megnézek egy BBC-fóka-való világ-szerű interaktív természetfilmet a laptoppal, mert valójában az "A" Galapagos-feeling.

Szóval kedves Barátaim, részben vissza kell vonom a három héttel ezelőtti fanyalgót. 3D-t, virtuális valóságot ide, iskolába, otthonra, ahová csak lehet, a mozikba csak jó forgatókönyv esetén. Remélem, 2045-ben, 80 éves aggastyánként még megérhetem, hogy - ha a testem már nem is - de a szellemem megélheti mindazt, amit az előző generációké soha. Mert kuporgattak, lemondtak, három évente pecsétekben reménykedtek, hogy fáradságos módon, kerozintonnák milliárdjait füstölve el, rossz hatékonysággal egy egészében meg sem ismerhető világot lássanak a TESTÜKKEL, ahelyett, hogy az utazás tökéletes ILLÚZIÓJÁT ragadták volna meg, teljessé téve, s ezzel a módszerrel időben és térben is végtelenné szélesítve a legvalóságosabb illúziót: az életüket.

Gróf Miklós

Pár éve már felmerült egyszer a pletykaszerű hír, hogy a tömörített zene - vagyis az MP3 - károsítja a hallást. Sokan csak legyintettünk ("micsoda badarság!") - de most kiderült, mégis van ebben valami, mert az MP3 lejátszókat használó tömegek kevésbé képesek már a hangok finom megkülönböztetésére. Vájtfülű barátunk, az örökké fanyalgó Gróf Miklós gondolatait olvashatjuk alább.

***

Nyilván már az eddigiekből is sejthető volt, de ma este végképp egyértelművé válik: kétségbeejtő, ódivatú pacák vagyok. Nem hogy a különféle kütyük, iPodok, okostelefonok és egyebek nem tudtak megbabonázni, de képzeljétek: zenét sem hallgatok úton útfélen, nincs a fülemben a kis izé, nem rejtőzik mp3,4,5,6 stb. lejátszó a zsebemben, HOLOTT világos: a fél Széchenyi Könyvtár zenei gyűjteményét hordozhatnám mp akármibe tömörítve. Azonban DIREKT NEM teszem. Szeretem átlátni a dolgokat, ha zene van, akkor ZENE szól, csupa nagybetűvel, odafigyelve, kizárólag az az egy de az végig, lehetőleg jó rendszereken, CD-ről vagy a régi LP-ről, teljes formátumban, még ha egy 30 éves Sony erősítő meg két agg Orion hangfal nem is tekinthető a hifi csúcsának. És igen, nálam még van CSÖND, nem szól álló nap egyfolytában valami, ami már fel sem tűnik, illetve a frászt kapom ha elhallgat, nem, a grófi anakronisztikus kastélyban a Szerző, nagy Sz-szel, meg az Előadó még megkapja azt, amit megérdemel. Ráadásul jogosan követelheti a figyelmet, elvégre Csajkovszkij, Beethoven, Bernstein, Oscar Peterson, vagy épp a Manhattan Transfer elég bonyolult és igencsak jó ahhoz, hogy HALLJAM is azt, amit elkövettek, nem egyszálbelű nyifegések tuc-tuc nyuffogása zendül fel odahaza ha kell ha nem..

Félreértés ne essék: nem vagyok hifi őrült, aki meghallja, ha két oda nem illő oxigénatom van a hangalak kábeleiben. Abba a hibába sem akarok esni, hogy elítéljem azokat, akik TUCC-TUCC-on nőttek fel, ez mindennapi zenei táplálékuk. De tény: a TUCC-támasztotta hangi igény lényegesen könnyebben kielégíthetőnek és mindemellett – a zenei élmény esztétikuma szempontjából - tömöríthetőbbnek tűnik, hiszen maga a zene, a közlésfolyamat bonyolultsága és dinamikai sokszínűsége sem ugyanolyan, mint mondjuk egy jó szimfónia esetében. És – mint kiderült – sajnos rombolja a fület, annak finom érzékenységét és leginkább: igényességét. Nehéz eset vagyok, mert sajnos elvárom, hogy Karajan vagy Riccardo Muti a megfelelő minőségben döntsék ki a közfalat hetente legalább egyszer, pláne ha John Williams dirigálja az E.T. főtémáját, annak is faltól falig full gyönyörben kell könnyekre fakasztania, különben minek az egész. Ezek a műfajok nem bírják ki igazán a napjainkra jellemző, állandó elérhetőségbe konvertált, ennélfogva jelentéktelenné  degradált zene-zaj szerepkört, a mindig csak mellékesen zürcögő mennyiségi gondolkodást. A jó zene kiköveteli magának a tárhelyet - és tegyük hozzá: az ALKALMAT is, ahol az lehet, amiért valójában készült: ünnep, esemény, lélekemelő pillanat, gazdagon terített akusztikai asztal, ahol a fül boldogan dúskálhat a hangzatok gyönyörűségében. Ehhez pedig vagy teljes formátum kell, vagy egy jó lemezjátszó, ahol nem kell hetvenkét űrbéli mozdulattal eljutni az on-off kapcsolótól addig, hogy végre meg is szólaljon kedvencünk, amely már 30 éve ugyanolyan, nem frissül és nem is kér támogatásokat. És egy nyugodt hely sem megvetendő, ha HALLGATNI és nem használni szeretnénk a zenét.

Érdeklődéssel olvastam a hírt, mely szerint az egyik legjobb hangfalgyártó cég vezetője úgy látja: SÜKETÜL, vagy legalább is: kevésbé differenciáltan hall az mp-generáció fiatal csikócsapata, illetve – szerinte - lila gőzük sincs az igazi hangzás gyönyöréről a csontvázig tömörített nyaffogások fél nap után feledhető instant kivonataira rángatózva. Nem csodálkozom azon, hogy a hangfalak finom hallást igénylő értékelésénél e generáció tagjai nem rúgtak labdába. Nincsenek egyszerű helyzetben, nem csak a tömörítés hangzásbéli eredménye, de az „átlaghallgató” átlag-zenei tápláléka okán sem – már ha persze igazak tapasztalataim szerteágazó haveri köröm zenefogyasztási szokásairól. Hajmeresztő élmény amúgy normális barátaimmal – pl. a futárokkal – zenéről beszélni, tartósan több malomban őrlünk. Én meg mit látok a magam anti-júzer fülével? Emberünk ott áll 6574 darab  mp-minimalizált tuccal a kis fekete dobozban, ide klattyint: TUCC, oda klattyint: egy másik TUCC, reggel 7.45 óta már további harmincháromezer TUCC-ot töltött le ki tudja honnan, ezért már kora délután sem tudja, hogy ez a TUCC egyáltalán megvolt e már, vagy egy forradalmian új TUCC, amelyet mindenképp meg kell mutatnia a barátainak, persze kizárólag a következő harminchat órában, mert különben már késő lesz, ósdi és feledhető. Ráadásul a fő sikerélmény napjainkban beszélgetéseim alapján: maga a letöltés, mondhatni ez a tevékenység életünk egyik legfontosabb szelete, már a lemezjátszóig sem tudjuk magunkat elvonszolni, talán már fel sem ismerünk egy lemezjátszót, de a net legtávolabbi sarkából, 15 milliárd terabitet fáradságosan odább taszajtva is képesek vagyounk előbányászni az ott tenyésző zenei egyenfazon legujabbra konvertált gyümölcseit.


És mindehhez ezeket a TUCC-okat – de akár Bach is lehetne, ebben az állandó töménységben majdnem tök mindegy – ezeket egyfolytában hallgatják ismerőseim. Mellettük zsibong egy kétmilliós nagyváros, de ők elszántan törtetnek előre mp akárhányas lejátszójukkal a fülükön az éppen aktuális de amúgy tök ugyanolyan  TUCC-okkal adva ritmust a napnak, át villamoson, metrón, kereszteződésen, értekezleten, főnökön....

Miért zavar ez? – kérdezik többen felháborodva vagy érdeklődve? Gondoljunk bele:  álló nap ki kell bogarászni a zajból a fülünkbe tuccogó TUCC-ot, vagy Bach-ot, vagy bármit ami szól... Merthogy mindig folyik mellette valami, ahogy ha belövöm a számítógépet, ott sem állok meg harmincnégy szimultán ablaknál alább. Ha jobban megnézem magunkat, lassan már szinte semmi nincs, ami kizárólag egymaga folyna és teljes figyelmet tudnánk neki szentelni.

És, mint megtudtuk: ráadásul ezek között az anti-lehallgatási körülmények között szól rosszul. Tömörítve, hiányosan.

Érdekes is lenne, ha jól tudna felzendülni.
Mert akkor gyaníthatóan beütne a katasztrófa.

Ugyanis egyszer csak: FIGYELNÜNK kellene rá.

Olyan újdonságot jelentene ez, mint a holdraszállás. EGY DOLOGRA FIGYELEK. EGY ABLAKOT hagyok nyitva; s csakis azon dolgozom. Ha ez bekövetkezne, usque két perc alatt derülne ki: milyen utánzattal is zaklattuk magunkat már évek óta, amióta belepréseltük a fél netet a tucc-lejátszó kézi készülékünkbe abban a reményben, hogy így miénk a teljesség...

És akkor - ha még nem egészen süket ugye -, az ember hazamegy és felteszi akár ugyanazt a tuccot egy igazi, anakronisztikus CD-játszóra, vagy előkeresi az ős-TUCCOT és LP-t húz elő, vagy csak hagyja a fenébe a kis kütyüt és elkezd bogarászni a nagypapa - született 1985-ben - zenei gyűjteményében.
Hihetetlenül izgalmas, amikor a nappaliban egyszer csak kiderül: hatszázzal több zenei sík, érzet, szín, árnyalat, dimenzió létezik, mp-tömörített, vélt  "galaxisunk" pedig immár csak kis csillagképként hunyorog a hirtelen megtalált igazi hangzás, és remélhetőleg az ezzel együtt meglelt műfaji gazgagság vakító, fantasztikus teljességében.

TUCC.

Gróf Miklós

Egy háromgyermekes amerikai újságírónő, Susan Maushart hat teljes hónapra száműzte saját és gyermekei életéből az internetet, a televíziót, az MP3-lejátszót, a mobiltelefont és a videojátékokat. Az eredmény: a család egyik fele felszabadult, boldog pillanatokat élt át, a másik fele elköltözött otthonról. Az édesanya a kísérletet naplózta és könyvet írt a tapasztalatairól - a hír pedig Gróf Miklóst is fanyalgásra késztette...

***

Egy ideig leragadtam a megvonásnál. Se áram, se net, se semmi - nem semmi, pláne hat teljes hónapig. Aztán eltöprengtem azon, hogy miként éledtek újjá a régi szokások odahaza, miként vált a világuk egyre VALÓSÁGOSABBÁ, hiszen kihelyezett elektronikus fantomok helyett ismét hús-vér valóba emelkedett szinte minden. Nem volt kedvem fanyalogni ezen, valahol egyet tudok vele érteni, bár ezzel az erővel a legnagyobb ostobaságnak is tarthatnám, hasonlóan az autómentes világnaphoz vagy a Critical Mass-hez. Valahol igazak, jogosak is e törekvések - akárcsak a mamáé az áram és a net megvonásával, de az élet - ismerjük el - automatizmusok mentén működik, akár a múlttal, akár a jövővel szeretnénk megerőszakolni, csak ideig-óráig megy valahogy. Előbb-utóbb mentőautót hívunk ekhós szekér helyett, repülőgépre szállunk, nano-spray-t permetezünk szét a kabátunkon, nem rohangászunk a lakótelep tetején a levágandó csirkét hajkurászva, és az élet, a legnagyobb titokban visszaoson 2011-be, hosszabb távon az időt sem megelőzni, sem visszaforgatni nem lehet.

A legizgalmasabb kérdésről nem szól a cikk: mi van MOST a mi fantasztikus, vonal nélküli családunkkal. Megmaradt-e olyannak, amilyenné e romantikus hat hónap tette? Visszakívánkozik a bedrótozott, a szerény és valahol silány valőságot cyber-habfelhőként körülvevő elektronikus sokszorozódás mákonyába, vagy valódi öröm a kispad, a mamókás motyogás, a meghitt társasjáték - a múlt?

Miről is van szó valójában? A "fantasztikus kísérlet", a vonal-nélküliség alaptétele az a közhely, ami e bizonytalan kornak talán leginkább életérzése: a jelen szükségképpen rossz, a jelen elkorcsosult, ezért csakis és kizárólag a MÚLT lehet az, amiben bízhatunk. A MÚLT, ami - legalábbis szerintünk, akik e megrokkant szibarita korszaknak vélt szerencsétlen jelenből próbálunk visszakövetkeztetni egy olyan múltba, melynek MINDEN részletéről fogalmunk sincs igazán -, szóval: a MÚLT, ami még természetes volt, maltodextrin- meg tartósítószer-mentesen, igaz, olyan ételmérgezésekkel, hogy a történetíró maga is belehalt sokszor, mire napjainkra kiérlelődött a BIO élelmiszer fogalma és a férges alma kultikus tárggyá válhatott  Svájcban. 

A család példája azt bizonyítja: nem vitás, a MÚLT bevált, hat hónap eredménye az ismét megtalált valóságos emberség. Természetesen csak családi szinten, képzeljétek el mondjuk legnagyobb hazai bankunkat a mai követelményekkel, de 1931-es technikai feltételek mellett, vagy akár a mi futárszolgálatunkat, amikor anno egy-egy útvonal árának kiszámítása percekig tartott és a futárokat cetliken tartották nyilván.

Az igazi kérdés ezek után az, hogy ha a tényleges értékek ilyen jól meg tudnak születni a jelen net-technikai vívmányai nélkül, sőt: a jelen technikai lehetőségei láthatóan akadályozzák érvényre jutásukat, - merthogy egyszerűen a helyükbe lépnek -, ugyan mitől hülyül meg annyira az emberiség, hogy ENNEK ELLENÉRE egy napi Facebook-megvonás azonnali beavatkozást igényelne sokaknál. A kérdés valójában az automatizmusokra, a gyorsabb kielégülésre és a kisebb humán energia-szintre vonatkozik. Ugyan mit talál meg az elidegenedett, atomizált család AUTOMATIKUSAN a cyber-térben annyira, hogy az már helyettesítheti a valóságot, és - hogy net-telen családunkra visszautaljak - csak egy drasztikus KÉNYSZER: a technikai feltételek teljes hiánya tudta ebből az állapotából kirángatni?

Még fontosabb kérdés: feltételzve, hogy az élet a kornak megfelelően, normálisan zajlik, magyarán magától nem folyhat úgy, ahogyan áramtalan családunk kuksolta végig gyertyák mellett a net-telen estéket, hogyan lelhetjük meg az automatikus EGYENSÚLYT, ahol megy ugyan a hűtő, égnek a lámpák, Facebook vibrál a monitoron, DE MÉGIS van egy igazi kispad, ahol leül a család, és amihez képest  minden az marad, aminek lennie kell: a cyber-tér virtuális énünk cikázása a világ-faluban, de csak addig, amíg valóságos kis falunk igazi világgá nem tárul. Nos, mit gondoltok?

Gróf Miklós

Több mint másfél évtizede követjük az internet és a magyar állam viszonyának változásait. A ’90-es évek közepén az akkori igazságügyminisztertől, Vastagh Páltól kérdeztem először, hogy lesz-e internetszabályozás Magyarországon, és akkor egy nemleges választ kaptam. S bár egyszer tíz évvel ezelőtt felmerült már a hatóság részéről, hogy valamiféle törvényi szabályozásra szükség lesz, a legtöbb állami vezető inkább a meglevő törvények alkalmazhatóságára hivatkozott. Közben szintén a kezdetektől hallani lehetett a tartalomszolgáltatóktól, hogy legjobb lenne számukra az önszabályozás. 2001-ben meg is alakult a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete (MTE), amely éppen az önszabályozást tűzte zászlajára, meg is alkottak egy etikai kódexet, amit az egyesület tagjai betartanak. Gerényi Gáborral, az MTE elnökségi tagjával beszélgettem.

Szilágyi: Mi az önszabályozás lényege?

Gerényi: Mi az internettartalom önszabályozására szövetkeztünk az Origoval, az Index-szel, a Nol.hu-val és más jelentő internetes tartalomszolgáltatókkal. 2001-ben, amikor ez létrejött, a média működését már számos törvény szabályozta: volt médiatörvény, sajtótörvény, a polgári törvénykönyv és egyéb más törvényeknek is voltak a nyilvánosságra vonatkozó szabályai. Volt egy csomó olyan passzus, ami nem volt egy az egyben átvihető, pl. a sajtótörvénynek a helyreigazításra vonatkozó részei, bizonyos jogtechnikai okok miatt nem voltak alkalmazhatók internetre, meg ugye az internetes tartalmak egy kicsit máshogy szerveződnek, másféle formátumok vannak, megjelentek teljesen új műfajok, felhasználói tartalmak – ezekre vonatkozóan nem lehetett a törvényeket ugyanúgy alkalmazni. Ezért mi úgy gondoltuk, hogy az egyesület kereteiben a törvényalkotót és a törvény alkalmazót is segítjük azzal, hogy a létező törvények jelentését és szellemét igyekszünk átértelmezni az internetes környezetre. Mi, az egyesület tagjai nagy internetes médiatermékeket hoztunk létre és ezeknek a felületein érvényesítünk egy etikai kódexet, amely helyenként még a létező törvénynél erősebb szabályozókat, megkötéseket tartalmaz. Bizonyos etikai normákat, amelyeket nem lenne érdemes törvényben kötelezővé tenni, de azzal, hogy mi betartottuk, azt jeleztük, hogy ez egy rendezett-szervezett környezet, és itt biztonságosan lehet médiát fogyasztani.

Szilágyi: Ennek az az eredménye, hogy a legjelentősebb magyarországi internet tartalomszolgáltatók a kódex szellemében működnek, tehát a legnagyobb közönség egy ilyen szabályozott környezetet talál maga előtt, de a kódex mégsem tudja kiküszöbölni, hogy olyan speciális szolgáltatások is létrejöjjenek, mint a sokat emlegetett Kuruc.info. Ez indokolja az új médiatörvénynek ezt a részét, ami az internetet is szabályozza?

Gerényi: Igen, a törvényalkotónak van egy olyan aspirációja, hogy szeretné jogon kívül helyezni, sőt elérhetetlenné tenni ezt a fajta tartalmat, ami súlyosan jogsértő, hiszen már a médiatörvény előtti törvényeket is sérti a működése. És olyan eszközöket vet be ez a törvény, amivel azt várják, hogy a hatóság ténylegesen elérhetetlenné tegye ezt a törvénysértő lapot, mert ugye eddig mást nem tudott vele tenni a magyar jogrendszer, hiszen nem Magyarországról szolgáltatják. Azt persze egy kérdés, hogy sikerülni fog-e nekik. Ez a törvény sikerességének az egyik mércéje lesz, hogy valóban üzemen kívül tudja helyezni a súlyosan törvénysértő portált, vagy pedig ők lesznek az erősebbek, a türelmesebbek és kicsúsznak a markukból. Ezt most még nem lehet látni.

Szilágyi: Tudom, hogy nagyon egyszerű megközelítés, de biztosan sokak fejében felmerül: az, hogy most foglalta törvénybe az állam az internetszabályozást, ezt azt is jelenti, hogy az önszabályozás sikertelen volt Magyarországon?

Gerényi: Nem, hiszen eddig is voltak törvények, amelyek szabályozták az internetes tartalomszolgáltatást. Emellett futott az önszabályozás és most létrejött egy újabb törvény, amely az önszabályozás mellett futó rendszer lesz. Ráadásul a törvénynek egy teljes fejezete foglalkozik azzal, hogy mely feladatok maradnak továbbra is önszabályozás keretein belül és melyek azok, amelyek még hozzájönnek újonnan, amelyeket nem a hatóság által akarnak elvégezni. 

Szilágyi: Vannak speciális kérdések. Sokat lehet olvasni a sajtóban arról, hogy bizonyos blogokat regisztrálni kell. Mégpedig azokat, amelyek kereskedelmi tevékenységet folytatnak, vagy bevételt, hasznot hoznak a blog üzemeltetőjének vagy szerzőjének. Ennek mi lehet a célja? Miért éppen azokat, akik haszonra hajtanak? Miért őket kell regisztrálni?

Gerényi: A blog maga tulajdonképpen csak egy formátum és igazából a médiatartalmak megítélésénél – gondolom, így gondolkodott a törvényalkotó – nem a formátum a lényeg, hanem a mögöttes rendszer. Tehát ha valaki egy magánblogot, egy felhasználói tartalmat hoz létre, amit a saját kedvtelésére írogat, akkor a közvélemény nagyon erős nyomást fejthet ki, hogy a törvény erre ne terjedjen ki. Tehát szabadon lehessen magánfelületeket létrehozni. De ha valaki üzletszerűen visz egy tevékenységet, akkor viszont az az álláspontja a törvényalkotónak és szerintem logikailag talán védhető is, hogy az az igazán döntő a megítélés szempontjából, hogy milyen tevékenység van mögötte: egy komoly médiaüzlet vagy pedig kedvtelés.

Szilágyi: De akkor ez nem egy médiaszakmai szabály, hogy ha a kereskedelmi jellege dönti el a regisztrálandóságát a blognak, hanem inkább gazdasági elkülönítése. Miért esik más szabály alá egy haszonért dolgozó blog, mint egy hobbi blog, ha ugyanazt a tartalmat mind a két helyen meg lehet írni?

Gerényi: Hát bizony itt van a filozófiai csapda, hogy igazából a tartalmak jellege egy folyamatos kontinuum mentén helyezkedik el, vannak ilyenek-olyanok és van a kettő közt is egy óriási szürke zóna, ami néha hasznot hajt, de többnyire nem, vagy fordítva és ezt a mezőt kettévágni és azt mondani valahol önkényesen, hogy mindent önszabályozunk, onnantól meg szabad… ez ugye bátor elhatározás kérdése. Kérdés, hogy ennek a gyakorlatban majd jelentkezik-e valami előnye vagy nem? Nekem úgy tűnik, hogy azért a felhasználói tartalmak jelentősége és nyomulása fokozódik. Az emberek egyre többet olvassák egymást és egyre kevesebbet olvasnak bennünket, a profikat, akik médiát gyártunk, termelünk…

Szilágyi: Hacsak nem a profik kiemelik a felhasználói tartalmakat, amikor az Index vagy az Origo címlapján kiemelnek egy blogbejegyzést…

Gerényi: Igen, ez egy következő kérdés, így van. De úgy tűnik, hogy ez az ingyenesen gyártott, változó minőségű, de nagyon nagy mennyiségű felhasználói tartalom szépen veszi át a médiafogyasztást a profiktól. Ráadásul ugye nem is vonatkozik rá törvény és én úgy gondolom, ha a közeli és távolabbi jövőben sem fog. Úgyhogy ez a fajta kettévágás, hogy az egyik felükre vonatkozik a másik felükre nem – egyrészt ez nyilván önkényes, másrészt lehet, hogy a jelentősége az idők folyamán egyszer majd el fog enyészni.

Szilágyi: És akkor van még speciálisabb kérdés ebben az esetben, hogy amikor valaki egy blogszolgáltatóhoz csatlakozik, akkor általában a felhasználói szerződésekben benne van, hogy ő akár kaphat is valamiféle részesedést az ott megjelenő reklámokból. Akkor ő most haszonért dolgozik, vagy nem? Kell-e regisztrálni azt a blogot vagy sem?

Gerényi: Erre a törvény szövege nem ad nagyon szilárd támpontot. A törvény alkalmazói, a hatóság munkatársai már nyilatkoztak ilyen témájú kérdésben és ők azt mondták, hogy ebben a liberálisabb, megengedőbb joggyakorlatot fogják támogatni, tehát aki kitesz egy Google hirdetést vagy kap valami bevételrészesedést, az még nem igazi médiaüzletet folytat, így ez a tevékenység a hobbikategóriától minőségileg nem különböző valami.

Szilágyi: Összességében mit gondoltok a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesületében az új médiatörvényről? Ez egy előremutató szabályozás? Szükség volt rá? Vagy pedig sokkal több a kritizálandó elem?

Gerényi: A szakmai része nagyon-nagyon sok előremutató dolgot tartalmaz, ebbe bele is vontak bennünket. Ebben a folyamatban részt vettünk és szakmai észrevételekkel támogattuk a törvényt és a többségét meg is fogadták. Azt pedig tisztán politikai koncepció – a szó legjobb értelmében –, hogy a törvényt egy hatósággal szeretné a kormányzó erő betartatni – ennek megítélése a szakmai kompetenciánkon kívül esik. Ezért tehát nyilván a kormányzó pártnak kell felelősséget vállalnia, hogy ezt a rendszert bevezeti. Ha sikerül, akkor a siker gyümölcseit learathatja, ha kudarcba fullad a dolog, akkor pedig ez az ő felelőssége lesz és ez nyilván konzekvenciákat von maga után.

Szilágyi Árpád

Gondoljunk csak bele, hányszor halljuk azt a szót napjában, hogy hírportál? Sokszor, igaz? A brit közmédia cég, a BBC webhelyére mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy hírportál. Nyugalom, finomítom tovább a sarkos kijelentést!

Persze, hogy erős hírszolgáltatás van a BBC-nél és annak portálján: viszonyítási pont, kvázi mérce a hírújságírók számára. A fontos azonban most az, hogy nem csak hírportálként működik, hanem ennél sokkal szélesebb a kínálat. Nézzük csak meg a címoldalt, ott „csak” egy doboza van a közéleti híreknek (News – innen persze tovább lehet lépni a jól fejlett hírszolgáltatás felé), de ugyanilyen doboza van a sportnak, üzleti témáknak, szórakozásnak és más témaköröknek. Rendben, akár lehet mondani azt is, hogy ez utóbbiak is lényegében híreket szolgáltatnak – de rögtön szálljunk is vitába vele, pl. az üzleti gyűjtőoldalon (Business) megjelennek a tőzsdei adatok is frissítve. És a tartalomelemzést lehetne tovább folytatni…

Ha eltöltünk a megszokott gyors lapozáson túl egy kevéske időt a brit közmédia portálon, akkor rájöhetünk, hogy itt egy nagyon átgondolt struktúrában és médiastratégia szerint haladnak – tapasztalatom szerint kb. 3-4 éve nem nyúltak hozzá ehhez a szerkezethez (ez a letisztultságát dícséri!), a portál is egy igazodási ponttá vált abban a témában, hogy miképpen lehet jó portált összehozni, amit ráadásul a közpénzből hoznak létre. (Egyszerű az összefüggés: a BBC-nél létrejön egy sor tartalom, akkor azok a tartalmak jelenjenek meg a neten is, ráadásul visszakereshetően – sőt, ha már nem csak tévében és rádióban, hanem neten is megjelennek, akkor a netet is tömegkommunikációs csatornaként kezelik – egyébként idestova 15 éve.)

A teljesség igénye nélkül nézzünk néhány fontos dolgot, ami érték és megfontolandó a portálépítésnél:

- A tartalmi funkciók: ha portálok világa felől nézzük, akkor teljesíti a tartalomszolgáltatás elvárásait (azaz a műsorok nélkül is értelmezhető tartalmakat találunk), ha a BBC hagyományos csatornái felől nézzük, akkor teljesíti a tévé- és rádióállomások támogatását (TV Channels, Radio).

- Sokféle útvonalon el lehet jutni a portálon ugyanahhoz a cikkhez vagy médiafájlhoz (hangklip, video). Azaz: a szervezéskor nem csupán abban gondolkodtak, hogy pl. van egy zenei interjú, akkor azt tehát nem csak annak a rádiócsatornának az oldalán helyezik el, ahol adásba került (sőt, talán nem is került adásba!), hanem a zenei gyűjtőoldalon is (Music homepage), és ez tematikusan még más oldalakra is kikerülhet. De el lehet jutni a cikkhez a keresőn keresztül, és még egy sor más úton is.

- Érdemes megnézni a nyitó oldal alján a „Can't find it? Try the A to Z” link mögötti elektronikus „tartalomjegyzéket”. Itt megtalálunk minden olyan címoldalt, rovatot, ami a BBC-n belül megtalálható. Gazdag kínálat! De ennél még érdekesebb, hogy pont olyan szerteágazó és teljességre törekvő a tematika, amennyire egy általános portálé, azaz nagyon nehezen találunk olyan témát, ami ebbe a tematikába nem illik bele.

- Így például a H betűnél két magyar rovatcímet is találunk, az egyik a 2005-ben megszűnt BBC Magyar adás weboldala. Lám, az oldalt ennek ellenére nem szüntették meg. Hiszen egy létrejött értékről beszélünk, ami közpénzből jött létre. A másik magyar vonatkozású oldal az, ami az országunkról szól – immár angolul.

- Érdemes megnézni a helyi oldalakat felsoroló címlapjukat is (a kedvencem itt a kattintható térkép!), ami megint csak árulkodó abban a tekintetben, hogy a BBC-nél nem csak egy „központi” médiaszolgáltatás van, hanem természetesen vidéki szerkesztőségek is, helyi tudósítókkal, újságírókkal. (Csakúgy, mint a magyar közmédia is rendelkezik vidéki és külföldi szerkesztőségekkel, tudósítókkal.)

- Jól szervezett, logikusan áttekinthető oldalon indulhatunk el a BBC műsorai felé is, akár a műsor címe, kategóriája (műfaja, formátuma) alapján és persze a műsorrend is megtalálható.

- És persze az archívum. A BBC történetétől kabaréfelvételeken át különféle műsorok archív összeállításaiig…

- Ne feledkezzünk meg a felhasználható eszközökről sem. Ebben a BBC érzékelhetően régóta igyekszik élenjárni: saját iPlayer lejátszójuk van, és a címlapon a logo mellett látható a mobil szolgáltatásuk linkje is. De gondolhatunk arra is, hogy a címoldalon a dobozokat kedvünkre pakolgathatjuk és saját igényeink szerint átszabhatjuk a tartalom részt – kivéve a címlapsztorit, ami állandó helyen van.