Netidők Blogtársaság

Szeretem a viccet, a humort, és jólesik néha-néha a Facebookon belefutni egy mókás bejegyzésbe, képbe, viccbe. Nyilvánvaló, hogy egy közösség erős összetartó ereje lehet a vidámság, a humor, oldja a hangulatot, felszabadít, közel hoz embereket egymáshoz.

Így van ez természetesen a Facebookon is, hisz itt is vannak közösségek, csak egy kicsit állandóbbak, mint a valós térben szerveződő baráti társaságok, és egyszersmind heterogénebbek, összetettebbek is. Gondoljuk csak végi, hogy kikből állnak a facebookos ismerőseink: barátokból, kollégákból, távolabbi, közelebbi ismerősökből, ügyfelekből, tanítványokból és tanárokból, családtagokból, tehát a legkülönfélébb emberekből. Csak az a közös a facebook ismerőseimben, hogy mindannyian az én ismerőseim, de sosem tartozna mindegyikük ugyanabba a társaságba. A Google+ ezt a problémát oldotta meg indulásakor azzal, hogy körökbe lehet osztani az ismerősöket, amit a Facebookon általában nem teszünk meg.

Éppen emiatt a heterogenitás miatt az ízlésünk sem egyforma. Nyilván a viccekre is eltérően fogékonyak a felhasználók, a közösségi oldalon lévő kapcsolataink. Hozzám is eljutnak két olyan Facebook-felhasználónak a posztjai is, amelyek vicces képekből, viccszövegekből állnak, ám olyan gyakorisággal, olyan mennyiségben jönnek tőlük ezek a tartalmak, hogy fölmerül a kérdés, miért csinálják, miért osztanak meg ennyi vicces tartalmat. Az nem valószínűsíthető, hogy ennyire szeretik szórakoztatni a publikumot, hisz szinte ömlik erről a szóban forgó két felhasználói oldalról ez a tartalom. Amellett pedig egyik oldal gazdája sem tartozik a saját ismerőseim közé, pusztán a többszörös tovább osztás következtében jut el hozzám is.

Ezzel meg is született a válasz is: a nagy tömegben, szinte futószalagon gyártott „vicces” tartalmak kiugróan magas lájkolási és megosztási számokat produkálnak, ami fontos lehet üzleti szempontból, illetve növelheti az oldal gazdájának népszerűségét, egyben tarthatja a társaságot, a kedvelői kört. Hisz nevetni, szórakozni mindenki szeret! Ez a népszerűség pedig üzleti értékkel is bírhat, ez is egy jó módja az önpromóciónak, önnépszerűsítésnek. Jól bizonyítja ezt az is, hogy az a hozzám is eljutó két Facebook-oldal, amelyik ontja magából ezeket a vidám tartalmakat, vállalkozások oldalai: az egyik egy zenei cégé, a másik egy autózással foglalkozó vállalkozásé.

Mivel ezek a képek nagyon gyorsan terjednek, könnyen válnak mémmé, vagyis pici módosulásokkal, láncolatszerűen terjedő kulturális alapegységgé. Ezt is könnyen lehet használni rajongó tábor verbuválására. Ugyanakkor a folytonosan, futószalagszerűen terjedő viccek könnyen unalmasakká is válhatnak, ezzel pont az ellenkező hatást is kiválthatják. Gondoljunk csak a baráti társaságokban állandóan, kényszeredetten viccet mesélőkre.

Érdemes azt is észrevenni, hogy egy-egy ilyen vicces bejegyzés mennyire megmozgatja a közönséget, további folytatják a viccelősét, poénkodást.

Bódi Zoltán

Gyakran találkozom kedvenc közösségi oldalamon olyan posztokkal, amelyek különböző ételek fotóit tartalmazzák. Nem akármilyen ételfotókról van ám szó, nem holmi receptajánlásokra gondolok (olyanból is van elég sok), hanem az „ezt eszem most”, „ezt főztem/sütöttem most” című bejegyzésekről szeretnék értekezni. Nyilván mindenki találkozott már ilyesmivel. Fölmerül a kérdés, hogy miért tesszük mindezt. Miért tesszük közhírré azt, hogy mit eszünk éppen vagy mit főztük. Ez a téma jellemzően magánügy vagy éppen azokra tartozik, akikkel együtt étkezünk, tehát semmiképpen sem nyilvános. A Facebookon nyilvánosan közzé tett ilyen tartalmú képek viszont kilépnek a magánszférából. Mi az oka ennek az ellentmondásnak?

A Facebook olyan színtér, amely kiválóan alkalmas az önnépszerűsítésre, az önpromócióra, hisz a sok pozitív tartalmú információból ki akarunk tűnni valahogy. A Facebook alapfilozófiája a pozitív, közösségépítő gondolatok, információk népszerűsítése. Éppen ezért a legtöbb felhasználó igyekszik az önképét javítani, az arculatát építeni, némiképpen dicsekedni vagy tudatosan építeni a saját márkáját. Ennek lehet az eszköze az, hogy éppen milyen jót, ízleteset, különlegeset vagy éppen egészségeset eszem.

Másik oldalról megközelítve a jelenséget könnyen beláthatjuk, hogy a Facebook nyilvánossága látens nyilvánosság, azaz lappangó, nem találkozunk szemtől-szembe a közönségünkkel. Amikor a Facebookon posztolunk valamit, akkor csak a számítógépünket vagy az okostelefonunkat látjuk, és nem azt az átlagosan párszáz ismerőst, akivel egy átlag Facebook-felhasználó rendelkezik. Arról nem is beszélve, hogy a közösségi oldalakon visszaigazolt ismerőseink vegyes összetételűek, a szűk családtagtól kezdve a több évtizeddel ezelőtti általános iskolai osztálytársunkon át a munkahelyi kollégáinkig sok mindenki található a Facebook-ismerőseink között. Jellemző, hogy így is nevezzük: Facebook-ismerős, hisz csak itt minősülnek egységesen „ismerősnek”, a valós életben nem taroznának egy csoportba, hisz minden embernek különböző státuszúak az ismerősei, kapcsolatai. A legfőbb csoportok a belső család, közeli hozzátartozó, partner, életvitelszerűen együtt élő társ; munkahelyi, iskolai társak, kollégák; barátok, közeli ismerősök; távoli ismerősök, távoli családtagok, akikkel nem ápolunk intenzív, napi kapcsolatot; alkalmi kapcsolatok, ismeretségek. Nyilvánvaló, hogy mindezekkel nem osztanánk meg a valós életben azt az „örömhírt”, hogy éppen milyen ételt eszünk vagy főzünk. A Facebookon viszont mindezzel a sokszínűséggel nem találkozunk, így sokkal könnyebb alapvetően magánjellegű információkat (mint például az étkezésünket) mindenkivel tudatni.

Az ételfotók, sőt az étel mellett készített szelfik célja a dicsekvés, az önnön tehetségünk (ha a saját főztünkről van szó), illetve a gasztronómiai ízlésünk, sőt a vendéglátónk gasztronómiai ízlésének, konyhai kultúrájának a népszerűsítése. Ez is közösségformáló erő, ez is önnépszerűsítési eszköz. Az étkezésünk részleteinek a nyilvánosságra hozatala is jól jelzi, hogy a közösségi oldalakon megváltozott a magánszféra és a nyilvánosság határa, viszonya: ami hagyományosan magánügy volt, az a Facebookon nem egyértelműen magánügy már, elég egy megosztás, és már közüggyé válik. Ennek a jelenségnek a gyakorisága bátorítja a felhasználókat ennek a kommunikációs magatartásnak a követésére.

Bódi Zoltán

Különösen akkor merül fel ez a kérdés, amikor olyan helyen és olyan stílusú szelfit látunk, ahol és amilyet jobb lett volna, ha nem is készítenek el. Pontosabban fogalmazva: vannak olyan helyek és helyzetek, amelyek megszentelt pillanatok és helyek, és nem illik hozzájuk az idétlenkedő, zavaróan pózoló szelfi. Mondjuk egy hozzátartozónk temetésén, vagy egy emlékhelyen, esetleg egy olyan templomban, vallási kegyhelyen, ahol zavarhatunk a vigyorgó pózolásunkkal olyanokat, akik áhítattal szeretnék eltölteni az idejüket.

Mégis, miért mindez? Miért fordul elő, hogy egyesek a környezetükre nem figyelve szelfiznek, és mindez miért zavarja a környezetüket? Az ember természetes jelhagyási ösztöne és a megszentelt helyhez, szituációhoz fűződő elvárások, szokások, normák ütköznek. Mindez addig nem okoz konfliktust, amíg a szelfit a pillanat megszenteléseként értékelhetjük, vagyis ha illik a környezethez, nem zavar megszokásokat, normákat, környező embereket. Mihelyst azonban elszakad a készítője a hely szelleme által megkövetelt normáktól, sértő lehet.

A szelfi által nyújtott öndokumentáció a régi időkhöz képest nem az utókornak szól (gondoljunk csak a fakéregbe vésett szövegekre, szívekre, a falfirkákra, falvésésekre, amelyek akár évszázadokat és képesek voltak túlélni). A klasszikus öndokumentáló jelekhez képest a szelfi a közösségi médiának szól, amely a pillanatnyiság élményét nyújtja. A közönséget pedig az ismerőseink alkotják. Az ismerőseink tehát állandó közönségünkké válnak. A közönséget pedig szórakoztatni kell, élményeket kell nyújtani nekik. A szelfi mindezt megadja: élményt ad, szórakoztat, akár mulattat, nevettet, sőt megbotránkoztat, az „itt voltam” élményt és a „jó lenne, ha itt lennétek” élményt közvetíti.

A modern tehcnológiának köszönhetően (szelfizni képes okostelefonok állandó, széles sávú internetkapcsolattal, közösségi média alkalmazásokkal) roppant könnyű szelfit készíteni és közreadni. Ez a kommunikáció gyors, a pillanatnyiság élményét gyorsan, gyakorlatilag egyidejűleg, vizuális úton képes a netező nagyközönséggel, tehát igen nagy tömegekkel megosztani. Vagyis gyors és rendkívül hatékony kommunikációs mód.

Jellemző a szelfikre, hogy a megélt és átadott pillanatnyi élmény mellett gyakran felejtkezik el a készítője a helyzet, a környezet, az élmény értelmezéséről. Ezekben a szituációkban jelentkezik a szelfi megbotránkoztató hatása. A helyzet ellentmondásosságára utalva hivatkozom az idén nyáron az égész közösségi médiát bejáró mosolygós szelfire, amelyet az auswitzi koncentrációs táborban készített magáról egy fiatal amerikai lány (nem kívánom a pontos helyet megjelölni, mert ezzel fölöslegesen újraélesztenék egy már lezárult vitát). Mindez lehet egyszerű neveletlenség, éretlenség, a helyzetfelismerés és az együttérzés tökéletes hiánya. Ugyanakkor a készítője magyarázatot is adott: ezzel a mosolygós szelfivel szeretett volna emlékezni az elhunyt édesapjára (az más kérdés, hogy tweetjei alapján mennyire hiteles ez a magyarázat). Tehát ez a mosolygós szelfi egyszerre fejezi ki a készítője szándéka szerinti emlékezését, és egyszerre sértő is a környezete számára. Kérdés, ki milyen kontextust ismer. A szelfi amellett, hogy öndokumentáló, ártatlan, helyhez-helyzethez kötődő önportré, a széles körű megosztásával, vírusszerű terjedésével, és az egyén önpromóciós szándékával jól illeszkedik a közösségi média kissé önző, mindenből csak pozitív élményt nyújtani akaró környezetébe.

Bódi Zoltán

Tegnap volt az első sikeres magyar közösségi weboldal, az iWiW utolsó napja, éjfél után lekapcsolták a szervereket. Pedig a rendszer fénykorában olyan magas felhasználószámmal rendelkezett (4,7 millió regisztrált tag!), amilyennel semmilyen más internetes szolgáltatás idehaza. Ráadásul ezt a számot nagyon gyorsan érte el az iWiW a felfutáskor…

Szándékosan nem azt írtam, hogy tegnap volt a rendszer halála, hiszen az inkább a tavalyi évben jött el, amikor a tulajdonos közlése szerint az oldalon megjelenő reklámok forintban kifejezett összege már kevesebb volt, mint a rendszer üzemeltetési költsége. Ez a nap inkább az oldal temetése volt, bármilyen furcsa is így fogalmazni. Igaz, éjfélkor még teljes funkcionalitásával működött az iWiW: az utolsó posztomra még éjfél előtt egy perccel és utána 3 perccel is érkezett még egy-egy „lájkolás”. (Igen, azoknak, akik már évek óta lejöttek az iWiW-ről: egy ideje itt is volt lájkolás!)

Jómagam már az elején beléptem: emlékszem, hogy még a műsorunk Netdoktornője, Kitzinger Szonja invitált az iWiW-be 2002-ben, ez még az az idő, amikor csak meghívóval lehetett belépni. Így lettem az rendszer 1788. tagja… De ekkor még nem éreztem igazán, hogy miért igazán fontos ez az oldal.

2006-ban, amikor a Magyar Telekom kötelékébe tartozó T-Online Magyarország megvette az iWiW-et a korábbi tulajdonostól, akkor én a T-Online PR menedzsere voltam. Így volt szerencsém viszonylag közelről követni az akkori eseményeket. A felvásárlás idején még (vagy már?) pár százezres volt a felhasználói tábor, majd volt idő, amikor hetente kértem és kaptam az újabb számokat a növekedésről a cég statisztikus kutatóitól. Döbbenetes volt látni azt az addig nem tapasztalt ütemű növekedést. (Emlékszem: sokan fanyalogtak arról, hogy az akvizíció után mindenki otthagyja majd a rendszert. Ehhez képest sosem látott magasságokba növekedett. Egy ideig pedig a Webaudit „slágerlistáját” is vezette az iWiW a napi látogatószám versenyében.) A számokon túl pedig még érdekesebb volt akkoriban megtapasztalni, hogy milyen jelenségeket produkál ez a közösségi oldal. Láthattam például a Magyar Telekom "Internet Akadémia" programjában, illetve teleházakban, hogy az internettől idegenkedő emberek kezdik el használni a világhálót, mert az iWiW-en keresztül megtalálják a régen szem elől veszített rokont, osztálytársat, barátot. Vagy látni, ahogy idős nagymamák-nagypapák büszkén mutogatják egymásnak az unokák fényképeit az iWiW-en. Érdekes módon, ha az unoka fotója volt a téma, akkor nem volt nehéz megtanulni a számítógép és az intetnetböngésző használatát! Ezért érzem jelentősnek az iWiW fejezetet a magyar internet történetében.

Az idő aztán gyorsan túlhaladott a rendszeren; az amerikai "nagyok", a Facebook, a Google és a YouTube belépett a magyar reklámpiacra is. Előbbi nagyon sok felhasználót és reklámot szipkázott el az iWiW-től, a két utóbbi pedig sok reklámbevételt. (Ez a hatás egyébként a többi magyarországi internetes tartalomszolgáltatónak is fájó probléma.)

Az iWiW-et megőrizhetjük szép emlékeink között.

Szilágyi Árpád

Netidők Blogtársaság

A világ nyolc műsorszolgáltató szövetsége úgy látja, hogy a rádiózás jövőjét a mobil eszközök, vagyis az okostelefonok és a táblagépek jelentik. Ez nem csak a jól megszokott analóg (FM-sávban sugárzott) rádióadások vételét jelentheti az új eszközökben, hiszen az többnyire megvalósult már, hanem valamilyen digitális átvitelen alapuló újfajta rádiózást. Az előbbi mondatban a „többnyire” kifejezés azért is indokolt, mert – ahogy az Európai Közműsorszolgáltatók Szövetsége, vagyis az EBU közleményében is kitérnek rá – a világ jó néhány mobilszolgáltatója nem teszi elérhetővé az okostelefonokban az FM rádiót. A „hardver” benne van a készülékben, csak éppen nem jelenik meg a kezelőfelületen a rádió… Ennek oka az, hogy a mobilszolgáltatók attól tartanak, hogy a jól ismert és népszerű FM rádiózás elvonná az előfizetőik figyelmét a fizetős tartalomszolgáltatásoktól. Megjegyzem, hogy az én Lumia 820-as telefonomban sem volt elérhető néhány hónapig az FM rádió, igaz, nem a mobilszolgáltatóm, hanem az operációs rendszer fejlesztője miatt. Aztán jött egy frissítés és voilá, már működik is a rádióvétel!

Ennél izgalmasabb kérdés, hogy a „digitális zsebrádió”, vagyis az okostelefonokba internetes összeköttetéssel hangzó tartalmakat juttató technika (az EBU ezt „smart radio” kifejezéssel illeti) milyen perspektívákat jelenthet a rádiós tartalomszolgáltatók számára. Ezt ma még csak tapogatjuk, noha látunk már itt-ott megjelenő próbálkozásokat. A kiindulópont egyértelműen az, hogy nem csupán arról van szó, hogy a rádiós műsorfolyamot immár bitek és bájtok formájában továbbítjuk egy IP-hálózaton, hanem arról, hogy alapvetően vizuális platformo(ko)n (azaz okostelefonon, táblagépen) érdekesebb, rugalmasabb rádiós szolgáltatásokat lehet indítani. A múlt századi zsebrádiók kijelzőjén általában csak a rádióadó frekvenciáját láthattuk, esetleg a pontos időt. Egy okostelefonos applikációként működő rádiószolgáltatás esetében már színes, nagyfelbontású képet, videót és szöveget is lehet mellékelni, megadhatók kiegészítő információk (pl. linkek) és jöhet a közvetlen interakció is a hallgatóval. Igen, ismerős ez a mozzanat a kb. 15-20 évvel ezelőtti időkből, amikor a személyi számítógépek internetes csatlakozásakor megindult a rádiózás internetesítése. A különbség most az, hogy az interaktív eszközünk immár tényleg könnyen hordozható (egy laptop azért mégiscsak méretes, ahhoz képest mindenképpen, hogy nem cipeljünk mindenhova – nem úgy az okostelefont!), rendelkezésre áll a szélessávú mobilinternet… Sőt, a fentebbiekből talán kikövetkeztethető: ezúttal már nem az államtól kell kérni frekvenciát (hiszen azt a mobilszolgáltatók megpályázzák a szolgáltatásuk számára), hanem a mobilszolgáltatókat kell meggyőzni arról, hogy igenis lehet jó üzlet a smart radio koncepcióra alapozott tartalomszolgáltatás.

Szilágyi Árpád

Netidők Blogtársaság