Netidők Blogtársaság

Tegnap volt az első sikeres magyar közösségi weboldal, az iWiW utolsó napja, éjfél után lekapcsolták a szervereket. Pedig a rendszer fénykorában olyan magas felhasználószámmal rendelkezett (4,7 millió regisztrált tag!), amilyennel semmilyen más internetes szolgáltatás idehaza. Ráadásul ezt a számot nagyon gyorsan érte el az iWiW a felfutáskor…

Szándékosan nem azt írtam, hogy tegnap volt a rendszer halála, hiszen az inkább a tavalyi évben jött el, amikor a tulajdonos közlése szerint az oldalon megjelenő reklámok forintban kifejezett összege már kevesebb volt, mint a rendszer üzemeltetési költsége. Ez a nap inkább az oldal temetése volt, bármilyen furcsa is így fogalmazni. Igaz, éjfélkor még teljes funkcionalitásával működött az iWiW: az utolsó posztomra még éjfél előtt egy perccel és utána 3 perccel is érkezett még egy-egy „lájkolás”. (Igen, azoknak, akik már évek óta lejöttek az iWiW-ről: egy ideje itt is volt lájkolás!)

Jómagam már az elején beléptem: emlékszem, hogy még a műsorunk Netdoktornője, Kitzinger Szonja invitált az iWiW-be 2002-ben, ez még az az idő, amikor csak meghívóval lehetett belépni. Így lettem az rendszer 1788. tagja… De ekkor még nem éreztem igazán, hogy miért igazán fontos ez az oldal.

2006-ban, amikor a Magyar Telekom kötelékébe tartozó T-Online Magyarország megvette az iWiW-et a korábbi tulajdonostól, akkor én a T-Online PR menedzsere voltam. Így volt szerencsém viszonylag közelről követni az akkori eseményeket. A felvásárlás idején még (vagy már?) pár százezres volt a felhasználói tábor, majd volt idő, amikor hetente kértem és kaptam az újabb számokat a növekedésről a cég statisztikus kutatóitól. Döbbenetes volt látni azt az addig nem tapasztalt ütemű növekedést. (Emlékszem: sokan fanyalogtak arról, hogy az akvizíció után mindenki otthagyja majd a rendszert. Ehhez képest sosem látott magasságokba növekedett. Egy ideig pedig a Webaudit „slágerlistáját” is vezette az iWiW a napi látogatószám versenyében.) A számokon túl pedig még érdekesebb volt akkoriban megtapasztalni, hogy milyen jelenségeket produkál ez a közösségi oldal. Láthattam például a Magyar Telekom "Internet Akadémia" programjában, illetve teleházakban, hogy az internettől idegenkedő emberek kezdik el használni a világhálót, mert az iWiW-en keresztül megtalálják a régen szem elől veszített rokont, osztálytársat, barátot. Vagy látni, ahogy idős nagymamák-nagypapák büszkén mutogatják egymásnak az unokák fényképeit az iWiW-en. Érdekes módon, ha az unoka fotója volt a téma, akkor nem volt nehéz megtanulni a számítógép és az intetnetböngésző használatát! Ezért érzem jelentősnek az iWiW fejezetet a magyar internet történetében.

Az idő aztán gyorsan túlhaladott a rendszeren; az amerikai "nagyok", a Facebook, a Google és a YouTube belépett a magyar reklámpiacra is. Előbbi nagyon sok felhasználót és reklámot szipkázott el az iWiW-től, a két utóbbi pedig sok reklámbevételt. (Ez a hatás egyébként a többi magyarországi internetes tartalomszolgáltatónak is fájó probléma.)

Az iWiW-et megőrizhetjük szép emlékeink között.

Szilágyi Árpád

Netidők Blogtársaság

Ez azért mellbevágott. Mint egy régi osztálytárs halála: bár már rég nem találkoztunk, de egykoron fontos szerepet játszott az életemben – most meg nincs tovább. Ritkán írok nekrológot, pláne egy webes szolgáltatásnak. Szóval búcsúzunk tőled (i)WiW, ki egykoron úgy tündököltél, most viszont elért a digitális elmúlás.

Először akkor találkoztam vele, amikor meghívót kaptam egy izgalmas új, networking szolgáltatásra egy szociológus ismerőstől 2002-ben. Ez volt a WiW – Who is Who. Az első 500 között voltam, akik regisztráltak az oldalra, aminek akkor mindössze annyi értelme volt, hogy megnézhettem az ismerőseimet és a köztük lévő kapcsolatokat egy sematikus képen. Nekem a hűha élmény elmaradt, bár azért dicsekedtem az amerikai nyári egyetemen az egyik profnak 2002-ben, hogy lám nekünk mink van. Hol volt még akkor a Facebook vagy a MySpace?! Az iWiW mondhatni, hogy megelőzte a korát.

Aztán 2003-ban felkértek, hogy írjak egy cikket róla a Kreatívba – január 31-én jelent meg (sajnos nem sikerült előtúrni a weben): Amikor a Kis Gömböc megnőtt – Pintér Róbert szerint a WiW mögé egy jó üzleti modell kellhet. Dányi Endre volt a pozitív pont én meg bíráltam az oldalt, azt kértem rajta számon, hogy vajon mi értelme, mire való, mi lesz mögötte az üzleti modell? Akkor még vígan a berobbanás, felívelés előtt volt az oldal, de néhányan már megérezték, hogy ebből talán lehet valami.

A következő személyes találkozás akkor volt, amikor 2005-ben megújult az oldal. Mint információs társadalom szakértőt engem hívtak meg a tévébe, hogy az egyik iWiW alapítóval együtt beszélgessünk az oldalról, illetve magáról a közösségi média műfajról a Kultúrházban (régen nincs már ez a műsor sem). Akkor nem hittem igazán, hogy a megújulással, évekkel az indulása után el tud érni valamit az oldal, de akinek több sütnivalója volt nálam az már akkor tudhatta, hogy valami készülődik az iWiW körül.

Aztán 2008-tól 2010 végéig, két éven keresztül együtt dolgozhattam az iWiW új tulajdonosával, az origoval az oldal körül, illetve megismerhettem Szabó Mártont, az iWiW egyik alapítóját közelebbről is, meg az oldal menedzsereivel. Az iWiW akkor volt a csúcson. Robbanásszerű növekedésen ment keresztül, a leglátogatottabb magyar weboldal volt az interneten – rendszeresen látogatta a magyar netezők túlnyomó többsége. Sehol a kelet-európai régióban nem volt még egy ilyen közösségi oldal, ami az adott ország netezőit ilyen arányban képes lett volna megszólítani. 2 éven keresztül dolgoztunk azon, hogy az iWiW alapján egy piackutatási rendszert hozzunk létre. De mire megcsináltuk, a közösségi oldalnak is bealkonyult.

Furcsa, de 2009-ben már nem voltak kétségeim az iWiW-ben, sőt, abban nem hittem, hogy az iWiW-et képes lehet valaha lenyomni a Facebook, ahol akkor már évek óta tag voltam. Vajon minek regisztrálnának tömegesen a magyarok a Facebook-ra, ami angol nyelvű, kevés rajta a magyar felhasználó, azok is csak a fiatal nagyvárosiak. Közben a magyarok túlnyomó része nem beszél idegen nyelvet és szinte minden ismerőse megtalálható az iWiW-en. Ez volt az az időszak, amikor még a celebek is a témával foglalkoztak, például egy konferencia szünetében Détár Enikő arról panaszkodott egy kerekasztal után, hogy a zöldségese lelkendezve újságolta, bejelölte őt az iWiW-en, pedig ő fent sem volt az oldalon… hamis profiljaival volt tele az oldal.

2010 végén aztán, amikorra elkészült a piackutatási megoldásunk az iWiW alapján, már látszott, hogy a vég elkezdődött, a Facebook lassan, de fel fogja morzsolni az oldalt. Csak a tempó kérdéses igazán. A Facebookon sokkal több volt már akkor is a funkció, az iWiW meg nem volt igazán képes túllépni egy internetes telefonkönyv szintjén. Később pedig a megjelent új funkciók elkéstek, addigra már százezrével voltak elégedettebb felhasználók a Facebook-on, akik vitték az oldal hírét és lesajnálták az iWiW-et meg a felhasználóit. Ezt már nem volt képes kiheverni az oldal.

Az utolsó néhány találkozásom az iWiW-vel az volt, amikor az egyetemen az egyik órámra 2011 és 2013 között évről-évre elhívtam Huber Kornélt (aki sokáig az origo csapatát erősítette) és mindig szembesítették a hallgatók azzal, hogy ők már régen túlléptek az oldalon és megkérdezték, vajon mire jó még az iWiW. A látogatószám évről-évre olvadt, bár a középkorú vidéki nők még ekkor is itt voltak a legkönnyebben és legnagyobb számban elérhető célcsoport a magyar neten.

Bevallom, hónapok óta nem léptem be az oldalra és nem is hiányzik. Hetente használom ugyanakkor az iWiW kaput ezen a blogon, ami azonosít az origo blogos szolgáltatásában. Ha teljesen őszinte akarok lenni nekem mindössze ez fog hiányozni az oldalból, mert így kénytelen leszek külön regisztrálni a postr-re. Persze, visszatekintve erre a 12 évre mégis elmondható, hogy saját közös történetem van az iWiW-vel, ezért távoli barátnak érzem. Aki akkor kezd el igazán hiányozni, amikor elmegy – hülye dolog ez. Azt hiszem egyszer még belépek az oldalra és búcsút veszek tőle személyesen, „négyszemközt” is. Isten Veled iWiW – egy fontos darabkája vagy a magyar internet történetének. Számomra legalábbis biztosan. 

Pintér Robesz

Az internet hatására – vagy az azzal való kölcsönhatás révén – gyökeresen változik meg az emberek élete a világon mindenhol. Még azok életére is hatással van, akik saját maguk nem is használnak internetet. Annak révén, ahogy a gazdaságot, munkát, információfogyasztást… megváltoztatja, közvetve mindenki életére hatással van. Ma már nem lehet úgy médiát fogyasztani, hogy a háttérben ne lenne meghatározó szerepben az internet, például a hírek összeállításában, az eseményekről szóló tudósítások elkészítésében és terítésében. De boltban sem vásárolhatunk úgy, hogy a termékek logisztikájában, de akár előállításában valahol ne játszana fontos szerepet az internet és az új kommunikációs technológiák. Az élet szinte minden területén több-kevesebb szerepet játszik a háttérben vagy az előtérben.

Az elmúlt 20 évben, amióta a world wide web (www) létezik, egyre többen használják közvetlenül is az internetet: böngészésre, információkeresésre, vásárlásra, kikapcsolódásra, munkavégzésre, tanulás közben, bankoláshoz, kapcsolattartásra … és a sor igen hosszan folytatható lenne.

De vajon hogyan változtatja meg az internet az életünket, annak egyes részeit? A BBVA bank évről-évre készít egy-egy tematikus összeállítást, könyvet az adott év legfontosabb kérdéseiről. A legutóbb publikált könyvben az internet állt a kiadvány középpontjában, 19 tanulmánnyal, amelyek mindegyike valamilyen részterületen mutatja meg az internet hatását. Az első blokk azzal foglalkozik, hogy merre megy az internet, a második a „Társadalom, közösség, emberek” felől ragadja meg a változásokat, a harmadik a gazdaság világába kalauzol („Gazdaság, vállalat, munka”), a negyedik pedig a kommunikáció és a kultúra kérdéseit járja körbe. A tanulmányokat a résztémák szakértői jegyzik, mint például Paul DiMaggio a Princeton Egyetem neves internet kutató professzora, vagy Manuel Castells, az ezredforduló ünnepelt információs társadalom kutatója, vagy Mikko Hypponen az F-Secure számítógépes biztonságtechnológiával foglalkozó F-Secure fő kutatója.

A kiadvány ingyenes letölthető a BBVA oldaláról egyben (a könyv mintegy 470 oldalt tartalmaz) vagy tanulmányonként (angol nyelven).

Ch@nge: 19 Key Essays on How the Internet Is Changing Our Lives, OpenMind - BBVA

Pintér Robesz

Információs túltelítődés (information overload), információbőség (information glut), adatszmog (data smog) és tartalomsokk (content shock). Néhány divatos kifejezés (buzzword) az elmúlt évekből, amelyek mind ugyanazt a jelenséget írják le: egyre több információból és tartalomból választhatunk – kell választanunk –, ami sokak számára nehézséget jelent, sőt egyenesen feszültséget okoz.

Más-más megnevezéssel, de az internet elterjedésétől kezdve egyre több formában hallani tehát, hogy túl sok a tartalom, valahogyan szelektálnunk kell belőle. Bár meglepő lehet, de az információbőség fogalma egyáltalán nem az internethez kötődik – az első, témához kapcsolódó említést idősebb Senecának tulajdonítják, aki már 2000(!) évvel ezelőtt arra panaszkodott, hogy a túl sok könyv zavaró lehet. Ez akkor azonban – ahogy ma mondanánk – csupán egy szűk értelmiségi elit problémája volt.

Ha jobban belegondolunk, akkor a jelenség a nyomtatás és az olvasni tudás középkor végi megjelenésétől és széles körű elterjedésétől tömegesedett, ért el egyre többeket: azóta olyan világban élünk, ahol nem tudunk minden információt elfogyasztani, szelektálnunk kell belőlük. Kezdetben ez elsősorban a könyvekre és az egyéb nyomtatott tartalmakra volt jellemző, már egészen korán triviálissá vált az olvasni tudók számára, hogy egyetlen ember képtelen az összes nyomtatott tartalmat átlátni és elfogyasztani, válogatnia kell közülük.

Ez azonban még nem feltétlenül gond, mivel az ember evolúciójánál fogva egyfajta „szelektálógép” – folyamatosan áradnak felénk érzékszerveinken keresztül az információk és a legtöbbet vagy észre sem vesszük, vagy igen gyorsan feldolgozzuk (például sztereotipizálunk). De a szűk keresztmetszetet a könyvnyomtatás elterjedésének idején nem is annyira a szelektálás jelentette (mit olvassunk), hanem a nehézkes hozzáférés: a könyvekhez jó könyvtár hiányában szinte lehetetlen volt hozzáférni gyakorlatilag egészen az 1990-es évek végéig (sőt, a világ jelentős részén mind a mai napig). Amíg az internet javarészt meg nem oldotta az univerzális és globális hozzáférés problémáját azok számára, akik hozzáférnek a világhálóhoz – nem véletlen, hogy a könyvtárak a fejlett világban azóta sem képesek magukhoz térni abból a sokkból, amit a legfontosabb funkciójuk elvesztése okozott.

Ami az elmúlt 1-2 évtizedben és napjainkban zajlik, az az egyik legfontosabb változás az emberiség történetében, csak többnyire nem tudatosul számunkra: az információínség korszakából lépünk át az információbőség korszakába. Míg az elsőben az jelentette a kihívást, hogy még, ha az információ létezett valahol, nem fértünk hozzá, tehát a hozzáférés, rendszerezés, elérhetőség korlátait kellett elsősorban átlépni, addig mára, az új korszakban egészen másfajta problémákkal küzdünk, és másfajta készségekre van szükség. Most tanuljuk meg, hogy egy információéhség vezérelte világ helyett milyen élni egy zajjal teli, információbőség jellemezte világban. Ahol válogatnunk kell a tartalmak között, tudnunk kell keresni közöttük, a találatokról gyorsan – akár másodpercek alatt – eldönteni, hogy relevánsak-e, megbízhatóak-e, hasznosak-e számunkra, majd beépíteni őket a meglévő tudáskészletünkbe…

Arra, amit ez jelent, különböző válaszok születtek a technológiával kapcsolatos attitűdök alapján. A technofóbok szerint (akik nem igazán kedvelik a technológiai újdonságokat) ez a helyzet meghaladja a képességeinket, szépen lassan egyszerűen belefulladunk az információs óceánba. A technofilek ezzel szemben azt gondolják, hogy nem fulladhatunk bele az információs óceánba, mert megfelelő technológiákkal és személyes praktikákkal folyamatosan sikerrel alkalmazkodhatunk az új helyzetekhez, így ehhez is. Végül a technorealisták szerint – hozzám ez áll a legközelebb – az embereket körbevevő és elérhető információk mennyisége folyamatosan nőtt az elmúlt évszázadokban, amit eltérő sikerrel tudtak csak az emberek kezelni. Kialakultak intézmények, eljárások, megoldások, de az internet ebben új korszakot nyit, amihez még folyamatban van az alkalmazkodás, mindez érthetően vezet feszültségekhez és frusztrációhoz egyéni és társadalmi szinten is.

Egyvalami biztos, szűrnünk kell az információkat – sokszor azonban az előszűrést gépek, szoftverek, algoritmusok végzik el helyettünk. Ilyenkor korábbi szokásaink alapján megpróbálják kitalálni, hogy mire lehetünk kíváncsiak. Például a Facebook az ismerőseink frissítéseiből csak egy kis szeletet mutat meg nekünk, a Google ugyanarra a keresésre teljesen más találati listát ad két különböző felhasználójának azok korábbi keresései és kattintásai alapján. A gépek, szolgáltatások által végzett szűrés azonban szelektív, más algoritmusok vagy megoldások teljesen máshová vezethetnek. Lásd például az e téren éppen friss Facebook alapú algoritmust, a magyar LInKE-t. Felmerül a kérdés, hogy vajon milyen lenne a Facebook-ot használni, ha ez lenne az alap algoritmus, mások lennének a felhasználók tapasztalatai, párbeszédei – miben változna meg az életük? A legnagyobb gond ugyanis az ezekkel az algoritmusokkal, hogy észrevétlenül kialakítanak egy filter bubble-t (Eli Pariser), csak azt látjuk a világból, ami átszűrődik rajtuk, így könnyedén azonosítjuk az így kialakuló részleges képet magával a teljes világgal, miközben valójában annak csak egy sajátos lenyomatát látjuk.

Mi lehet a megoldás az információbőség korában az átlag internetező számára? Megfelelő információháztartás és időháztartás kialakítása. Csak mi a „megfelelő”? Feltehetően nincs univerzális recept arra, hogy mi jó nekünk, ez függ az információfogyasztási szokásainktól, munkánktól, szabadidőnk mennyiségétől. Egyelőre azonban senki nem tanítja azt, hogy hogyan boldoguljunk ebben a világban – ellentétben azzal, ahogy a könyvtárak használatát megtanítják. Pedig életünkben számtalan helyen szembesülünk a bőség okozta kihívásokkal: amikor döntéseket kell hozni, amikor be kell osztani az időnket, amikor termékek vagy szolgáltatások közül választunk, amikor szabadidős programot választunk, vagy éppen médiát fogyasztunk.

Miközben elkezdtem beleásni magam a témába (a Corvinuson futó Információs társadalom kurzus kapcsán) ébredtem rá, hogy itt is az információbőséggel szembesül a kutató: az információfogyasztás témája ezer szállal kötődik más területekhez, így a döntéselméletekhez, az időháztartás kérdéséhez, a fogyasztásszociológiához, a reklámkutatásokhoz, a kognitív pszichológiához… Sajnos egy blogposztban lehetetlen akár csak felvillantani a téma legfontosabb kérdéseit – a lényeg azonban, hogy az információbőség korszaka itt van, amire mindenkinek saját válaszokat kell adnia.

Pintér Robesz

Könyvajánló: danah boyd - It's Complicated

Pár hete egy levelezőlistán hívták fel a figyelmemet a híres kutatónő, danah boyd új könyvére (a szerző szándékosan nemecsek ernősen írja a nevét, tiszteljük meg azzal, hogy mi is). A könyv számomra különösen aktuális témát boncolgat, a tinédzserek újfajta kommunikációs szokásait. Miután a saját családomban hamarosan lesz egy tinédzser (már most kiskamasz), aztán több is, ahogy cseperedik a három csemetém, próbálok felkészülni a dologra. Ugyanakkor, mint információs társadalom kutató, szakmailag is érdekel a könyv.

A téma persze nem csak nekem fontos, hanem minden szülőnek. Mondjuk a szülőknek van egy további csavar a dologban, ahogy egy szakmai beszélgetésen Bauer Béla, ifjúságkutató fogalmazott 2008-ban: amikor az embernek tinédzser korú gyermekei vannak, akkor rendszerint ő maga éppen a midlife crisis-szel küzd. Nem jó kombó. Sem a tinédzsernek nem könnyű, sem a szüleinek, együtt pláne megkeseríthetik egymás életét. Erre tesz rá még egy lapáttal, ha a tinédzser a szülő szemszögéből a kommunikációs technológiába "menekül", amiből a szülő nem sokat ért, de még, ha ért is, nem sokat lát a gyerek tevékenységéből. És, ha hiányzik a bizalom, akkor a gyerek könnyen abban a helyzetben találja magát, hogy anyja vagy apja gyanakvással figyeli minden elektronikus lépését, azt hiszi a neten csak rosszat lehet csinálni és csak rosszra való: szexuális ragadozók, öngyilkosságra buzdító csoportok, függők, drogosok és egyéb antiszociális elemek találkahelye - ugye, pont nem egy labilis tinédzsernek való hely. Ebből a helyzetből fakad annak a tinédzsernek a kiáltása is, akit danah boyd a könyv elején mutat be nekünk és, aki azt kéri a szerzőtől, hogy beszéljen már az édesanyjával, mivel az azt hiszi, hogy csupa rossz dolgokat csinálnak a haverjaival a neten, miközben ők csak ártatlan házivideókat készítenek és töltenek fel a YouTube-ra.

Azt hiszem előbb-utóbb minden szülőnek el kell döntenie, hogy a 3T-ből (tiltás, tűrés, támogatás) mit és hogyan valósít meg a gyermekei netes életét és infokom eszközhasználatát illetően. Ami különösen azért problematikus, mert még maguk a felnőttek sem mindig tudják, hogy ezeket az eszközöket mikor és hogyan "illik" használni, mire valók és milyen napi rutint, szabályokat érdemes követni, hogy ne képernyőkre bámuló zombik legyünk egymás mellett, akik egyre kevesebbet beszélgetnek egymással, de nyomogatják a Like gombot a Facebook-on. Az, hogy hogyan és mire neveljük a gyereket még nehezebb, ha a két szülő sincs egy platformon - mondjuk az egyik kütyümániás a másik meg (még) nem az. Viszont a könyv segít abban, hogy legalább végiggondoljuk, reflektáljuk, hogy mi magunk tulajdonképpen mit is gondolunk erről az egészről.

Nagyon megmaradt bennem az a kép, ahogy a kilencvenes évek végén - amikor a mobiltelefon idehaza még elég ritkának számított - Helsinkiben a villamoson bunkofonnal verték egymás fejét a kisiskolások. Modern eszközhasználat. Már akkor láttam, hogy ez lesz a jövő és a dolog "be fog gyűrűzni hozzánk". Legfeljebb azt nem tudtuk, hogy a telefonok mérete ennyire meg fog nőni az okostelefonok miatt. Mindezzel azt akarom mondani, hogy persze mire az embernek tinédzser korú gyerekei lesznek, addigra már túl van néhány dilemmán: például mikor kapjon a gyerek mobiltelefont, beengedjük-e a nappaliba a játékkonzolt, mennyit játszhat a gyerek számítógépes játékokat. Ezek azonban könnyű kérdéseknek tűnnek a tinédzserek net használatához képest.

Visszatérve a könyvre - pár napja jelent meg, az Amazonon Kindle kiadásban 15,49 dollárért megvehető (most a rossz árfolyam miatt körülbelül 3500 forintot kóstál), hagyományos papírkönyvként 16,68 dollár (plusz postaköltség). A könyv fontos kérdéseket vizsgál meg, például, hogy miért tűnnek olyan furcsának a tinédzserek az interneten; miért tűnik úgy, hogy egyáltalán nem számít nekik a privátszféra (pedig de); mitől kattantak rá annyira a közösségi média használatára? Aztán megpróbál a szülői félelmeknek is a végére járni a szerző: tényleg mindenhol ott vannak a szexuális ragadozók; a net valóban felerősíti az aljasságot és a kegyetlenséget (lásd cyberzaklatás)? Végül körbejárja azt a közkeletű sztereotípiát is, amit a 40-es és annál idősebb korosztály előszeretettel oszt a fiatalokkal kapcsolatban: a mai tinédzserek olyan digitális bennszülöttek, akiknek minden a kisujjukban van, ami digitális. Pedig higgyük el, nekik sem egyszerű - pláne, ha még a szüleik internettel kapcsolatos gyanakvásával, tiltásaival és tudatlanságával is meg kell küzdeniük. Bár az első kettőben nem biztos, hogy segít a könyv, a tudatlanságunk ellen sikerrel indíthatunk harcot, ha elolvassuk. Megéri.

danah boyd: It's Complicated: The Social Lives of Networked Teens

Keményfedeles kiadásban: 296 oldal

Kiadó: Yale University Press (hivatalosan 2014. február 25-én jelenik meg, de már olvasható)

Nyelv: angol

ISBN-10: 0300166311

ISBN-13: 978-0300166316

A könyv 2014 március elejétől ingyen is letölthető a szerző oldaláról.

Pintér Robesz