Nincs olyan hónap, hogy ne röppennének fel újabb hírek a médiában a frontszolgálatot teljesítő robotokról. Bár folyamatosan terminátorokat és android-hadosztályokat vizionálunk, a valóság ettől még nagyon messze jár.
Hirtelen felértékelődött az emberi élet. Legalábbis a csatatereken. Néhány évtized háborús sokkjai, és a közben elért tudományos fejlődés meggyőzte a főparancsnokokat és a politikusokat, tenni kell valamit.
A világ különböző háborús gócaiban jelenlévő robotok nem a katonák szerepét váltják ki, hanem segítséget nyújtanak nekik a veszélyes helyzetekben, helyettesítve őket a legkritikusabb szituációban. Érdekes módon a robotok harctéri alkalmazására az igényt nem a frontszolgálat termelte ki, hanem a média jelenléte.
Már az első öbölháborúban a hírtelevíziók révén az emberek szembesülhettek a háború borzalmaival. A pletykák szerint a Pentagonban is a CNN-t nézték, ha a friss harctéri információkra volt szükség. A katonai cenzúra sem működhetett úgy, mint korábban. Az emberek szembesültek a háború borzalmaival.
Bár a Pentagon igyekezett az Öbölháborút egy kisebb – ám hősies – sivatagi csetepatéként beállítani, az igazság hamar kiderült. A régebben hatékonyan működő katonai cenzúra a huszadik század végére semmit sem ért. A független televíziós társaságoknak már nem lehetett parancsolni. A híradó már nem csak egy a televíziós szolgáltatások közül, hanem a csatornák főműsorává vált. És megjelentek a hírtévék. A híradós stábok gyakran hamarabb voltak a háborús övezetben, és a sajtó szabadsága révén az ellenség szívéből közvetítették az eseményeket. A műholdak és az Internet világában, amikor az azonnali és pontos információ milliókat ér, már nem működhet az állami cenzúra. A bomba orrából közvetített felvételek, és a győztesen bevonuló csapatok képei mellett már ott voltak a sivatagi holttestek képei, széttépet és összeégett félig a homokba ágyazva, a zászlóval letakart koporsók a repülőtéren.
Ráadásul az intelligens fegyverek bevetésével az emberi áldozatok számának minimalizálását ígérték a vietnámi traumát máig sem kiheverő Amerikának. A hadsereg még meg tudta magyarázni a nagy offenzívákban elhunyt katonák halálát, de kínos magyarázkodásra kényszerült, hogy miért is hal meg naponta akár egy-két tucat ember is a győzelem utáni békeidőben.
Tény, a nyolcvanas évektől megváltozott a háborúk jellege. A korábbi nagy csaták és hadműveletek helyett megjelentek a célzott csapások. Az ember helyett a technika került előtérbe. A korábban a sík vidéken végrehajtott hadműveleteket felváltotta az utcai harc. A gerillaharcok közben nem lehet látványos, napi akár több tucat kilométeres előrevonulásokról beszélni. A városokat házról-házra kell elfoglalni. És ez a harcmodor követeli a legtöbb áldozatot is.
Azonban a csúcstechnológia ismét a katonák segítségére sietett. A komputer- és a robottechnika fejlődése egy új típusú harcmodort kínál.
A hadseregnek szüksége lett olyan robotokra, amely a legveszélyesebb helyzetekben kíméli a katonák életét. Napjaink három legfontosabb ilyen területe az aknakeresés, a bomba-hatástalanítás, és a felderítés.
Egyre többször vetnek be veszélyes akciókban robotokat Irakban az amerikai hadsereg katonái. Az amerikai katonairobot-program vezetője – Charles Cartwright vezérőrnagy – egy robotikai konferencián elmondta, hogy már mintegy 10 000 robotot vetettek be eddig az iraki háborús térségben különböző feladatokra.
A most alkalmazásban álló robotok általában távolról irányítható eszközök, amelyek jórészt az olyan veszélyes feladatokat látnak el, mint az aknák és más robbanószerkezetek távoli hatástalanítása, illetve a katonák számára veszélyes területek, épületek felderítése.
A feladatok közül az egyik legérdekesebb a felderítés. A biztonságos fedezékből a katona elindítja a lánctalpas – vagy éppen hat kereken futó – robotot. A gép szinte gond nélkül áthaladhat a nyílt terepen, hiszen viszonylag kis támadási felületet nyújt, testét páncélzat védi. Videokamerájával végigpásztázhatja a területet, és olyan helyekre is be tud jutni, ahol az ellenség elrejtőzhet. Behallgatózhat a látszólag üres épületekbe, benézhet a különböző fedezékek mögé. Rádión elküldött információi az irányító katona monitorán jelennek meg, ez alapján pontosan tudják, honnan számíthatnak ellenállásra, hova kell csapást mérniük. Érdekesség, hogy a könnyebb kezelhetőség érdekében némelyik robot a videojátékokhoz hasonló konzollal irányíthatóak.
Nem meglepő a robotok pszichológiai értéke. A nyílt színen feltűnő, sötét színű, halk zümmögéssel közelítő, fenyegető megjelenésű jármű láttán sokaknak inába szállt a bátorsága. Láthatóak voltak olyan Iraki felvételek is, amikor a kis robot láttán az ellenállók hanyatt-homlok menekültek.
Mielőtt a szerkezeteket komolyabb feladatokra is bevetnék, mindenképpen javítani kell a kommunikációs képességeiket, és nem elhanyagolható a célpont-azonosítás fejlesztése is, hiszen fontos szempont, hogy a robot képes legyen megkülönböztetni az ellenséget a civilektől, esetleg a saját hús-vér bajtársaktól.
Az egyik legfrissebb fejlesztés az ODIS. Az Egyesült Államok hadseregének TARDEC kutatóközpontja egy új, a gépjárművek alvázára szerelt bombát kereső robotot fejlesztett ki. Ha cinikusak akarunk lenni, leginkább egy fürdőszobai mérlegre hasonlít. Kerek és lapos, hogy be tudjon manőverezni a gépjárművek alá. A távirányítással működő szerkezet bekúszik a járművek alá, és beépített kis videokamerájával végigpásztázza a járművek alvázát. Azonnal jelzi, ha bombát vagy egyéb robbanószerkezetet szereltek a jármű aljára.
Azonban egyértelműen látszik, ezek a gépek nem a mindennapi értelemben vett robotok, vagyis nem autonóm, önálló döntési lehetőséggel bíró eszközök. Csak a katonák meghosszabbított érzékszervei és kezei.
Utolsó kommentek