Netidők Blogtársaság

Szerdán reggel leállt a Facebook több országban, így Magyarországon is, rövid időre a napi betevő social média nélkül maradtak az internetezők. Na és? – kérdezhetnénk, nincs ebben semmi érdekes, mindennapos eset, hogy oldalak tervezetten vagy véletlenül leállnak. A dolog azonban ráébresztett minket arra, hogy a Facebook mennyire beleépült a mindennapjainkba. Az elvonás következménye, hogy láthatóvá vált, az internet szép lassan közművé "cseperedett" az elmúlt években.

A közműség – az alap infrastrúra (pl. áramhálózat, víz-, gázszolgáltatás) – lényege ugyanis, hogy nélküle elképzelhetetlen az életünk abban a formájában, ahogyan éljük, tartósan nem tudjuk nélkülözni, mivel ráépül a többi tevékenységünk.

Az egyetemen a hallgatóimmal szoktunk arról beszélgetni, hogy bár lehet internet nélkül élni, de az nem csupán információfogyasztási forrás vagy szórakoztató médium, hanem egy olyan alapvető infrastruktúra, amely a legalapvetőbb módon beépült a mindennapokba, a világunk, gazdaságunk működésének egyik alapja. Bár tudnánk nélkülözni, ha igazán muszáj lenne, de nagyon nagy zökkennőkkel járna a visszatérés egy internet előtti világba. Ennek alapvetően az az oka, hogy az internet hiánya kontroll válsághoz vezetne, vagyis az élet jelenlegi szervezettségi szintjén, annak működtetéséhez azonnali információáramlásra van szükség, amit elsősorban az internet biztosít.

Lehet emiatt siránkozni, internet függőségről beszélni. Igazságtalanok lennénk azonban, ha nem vennénk észre, hogy ez ugyanolyan civilizációs függőség, mint a gáz, áram vagy víz esetében. Csak az internet újdonsága miatt jobban szembeötlik a függőségünk, mint az áram vagy a gáz esetében, amihez annyira hozzászoktunk, hogy természetesnek vesszük. Pedig nem az, elég, ha az évekkel ezelőtti kiszolgáltatott helyzetünkre gondolunk, amikor télvíz idején a gázszolgáltatás teljes leállása fenyegetett.

Az egyén szintjén igen nehéz felkészülni az ilyen helyzetekre (infrastruktúra összeomlása), igazándiból a katasztrófavédelem és az állam feladata felkészülni a vészforgatókönyvekre (mi lesz, ha nincs áram vagy gáz, víz, esetleg telekommunikáció és internet). Persze építhetünk egy atombiztos bunkert, ahol berendezkedhetünk teljes önellátásra, itt nyilván internetre sem lesz feltétlenül szükségünk, de a készleteink itt is végesek lesznek.

Látszólagos megoldás a kivonulás ebből a világból (például nem használni az internetet), mert ez csak a közvetlen használatra vonatkozhat, illúzió azt hinni, hogy ki tudjuk vonni magunkat a hatása alól. Az információs társadalmunk egyik legfontosabb sajátossága ugyanis, hogy az infokommunikációs infrastruktúra használata észrevétlenül beépült mindenhová. Még akkor is ott van, ha olyan dolgokat csinálunk, ami már az internet előtt is megszokottnak számított, a háttérben ugyanis átalakult a társadalmi rendszerek működése. Az internet ott van például a boltok polcain található termékekben (a mögöttes termelési, logisztikai , marketing stb. rendszerekben), ha kinyitunk egy újságot (a hírtermelés, a nyomtatás, a kiszállítás stb. megszervezésében), ha elmegyünk egy étterembe (itt is a logisztika, a beszállítás, a nyersanyagok beszerzése, a fizetés stb. mind-mind informatikával támogatott).

Végezetül ajánlom mindenki figyelmébe A kisvakond álma c. rajzfilmet, abban ugyan még nem az internet hiánya okozza a bonyodalmakat, de jól bemutatja, hogy hogyan omlik össze az életünk, ha az alapvető közmüvek egyszer csak leállnak.

(A bejegyzés apropóját a Facebook leállással kapcsolatban a pozsonyi Pátria Rádióban március 8-án reggel elhangzó élő telefoninterjúm adta.)

Pintér Robesz

Egyre inkább a felé halad a világ, hogy otthon ülünk a képernyő előtt és már nem mozdulunk ki a lakásból. Meredten bámuljuk a villódzó képernyőt és elvesznek a személyes kapcsolataink… Ismerős kép? A napokban erről az internettel kapcsolatos félelemről vitáztunk a hallgatóimmal és egyedül maradtam azzal a véleményemmel, hogy a személyes kommunikáció nem feltétlenül értékesebb, mint a közvetített.

2008-ban tanítottam utoljára az információs társadalom témáját, de négy év kihagyás után „visszairatkoztam” a terület oktatói közé. A héten volt az első „igazi” óra, amin az információs társadalom bevezető diskurzusaival foglalkoztunk, azokkal a kérdésekkel, amelyek vizsgálatával el lehet jutni a téma mélyrétegeihez. Ezek között szerepelnek az internettel kapcsolatos régi-új félelmek. A gyakorlati óra végét „pódiumbeszélgetés” zárta, ahol a korábban, a hallgatók által előre elküldött kérdések közül néhányat négy hallgató vitatott meg, a többiek aktív közreműködésével. Ebben a beszélgetésben merült fel, hogy meglehet, az internettel kapcsolatos félelmek mégis csak jogosak és a világ a felé halad, hogy a végén a monitor előtt végezzük mind, elveszítve személyes kapcsolatainkat.

Miközben egyetértek azzal, hogy fontosak a személyes kapcsolatok és a találkozások, egyvalamivel nem értek egyet, mégpedig, hogy alapvetően a kommunikációs csatorna jellege határozza meg annak minőségét vagy „jóságát”. Ha számítógép vagy más eszköz által közvetített a kommunikáció, akkor biztosan rosszabb, mint a személyes? Hány unalmas találkozón vettünk már részt, amit elpazarolt időnek éreztünk? Hányszor bántuk már meg öt perc után, hogy személyesen találkoztunk valakivel? Ezzel nem megfordítani akarom az állítást (értékesebb a közvetített kommunikáció, mint a személyes). Sem azt állítani, hogy nincs szükség személyes találkozásokra. Hanem azt, hogy hagyományosan – talán valamiféle romantikus meggyőződésből – túlértékeljük a személyes kommunikációt, miközben nem ismerjük (f)el az internet vagy a mobiltelefon nyújtotta hatalmas lehetőségeket.

A vitában felmerült, hogy az ember evolúciós okokból vágyik mások társaságára, belénk van kódolva, hogy jobban érezzük magunkat, ha nem vagyunk egyedül és ezért törekedünk is erre. Vajon a homo informaticusnál is megmarad ez a vonása az embernek? Tehát a mostani fiatalok, vagy azok, akik most vagy majd később szocializálódnak, ugyanezt a személyességet fogják természetesnek tekinteni és a közvetített kommunikációt a szükséges rossznak? Vajon az emberi evolúció megáll és nem válik részévé, hogy újfajta eszközök állnak a rendelkezésünkre abban, hogy mások társaságát élvezhessük?

Továbbra sem fér a fejembe, hogy hogyan és miért gondolja azt teljes komolysággal az emberek egy jó része, hogy az internet magányossá tesz és elidegenít, miközben soha ilyen mértékű (és minőségű) interaktív kommunikáció nem folyt az emberiség tagjai között, mint, amit a modern kommunikációs eszközök most lehetővé tesznek. Ha lehetne, akkor ezeket az emberek külön-külön hosszabb kirándulásra küldeném a modern kommunikációs eszközök előtti időkbe – mondjuk a 150-200 évvel ezelőtti Magyarországra. Az az érzésem, hogy megölné őket az unalom, az adott mikrovilágba való bezártság, a túlontúl lassú és ritka kommunikáció és az elzártság – hogy szinte csak a személyes kommunikáció az egyetlen lehetőség az emberek közötti érintkezésre, de annak is olyan kötöttek a társadalmilag elfogadott formái, hogy az szinte kivétel nélkül kiüresíti és formálissá teszi a legtöbb párbeszédet. Alásszolgája.

Pintér Robesz

[UPDATE: a jelentés nem új, már korábban megjelent, bővebben a poszt utáni kommentben.]

435 oldal, 150 partnerintézet, 138 ország, 71 mérőszám, 10,5 mega és 10 év. Megjelent az INSEAD és World Economic Forum (WEF), 10., jubileumi jelentése a világ információs technológiai (IT) felkészültségéről (Global Information Technology Readiness – GITR). Az ún. readiness felmérések azonos módszertannal vizsgálják meg valamennyi, a vizsgálatban részt vevő ország IT felkészültségét, így remek lehetőséget adnak a méricskélésre és az összehasonlításra. Ezúttal a világ GDP-jének 98%-át adó 138 ország került be az anyagba.

Az idei jelentés három nagy részből épül fel, az elsőben tanulmányokat találunk az infokommunikáció fontosságáról, elmúlt tíz évéről és a jövőben várható fejlődésről. A második 150 oldal az egyes országok teljesítményét bemutató egy oldalas összegzésekből (country/economy profile) épül fel, végül az utolsó kb. 100 oldal a felhasznált adattáblákat mutatja be.

Az országokat rangsoroló lista ezúttal 71 faktort vett figyelembe, amelyek az egyének, üzleti szektor és kormányzat teljesítményét írja le és összegzi végül egyetlen számba, amely azt hivatott kifejezni, hogy az adott ország mennyire felkészült jelenleg az információs korszakra. Az egyes országok helyezése azon múlik, hogy milyen a környezet az infokommunikációs eszközök fejlődése és terjedése szempontjából (pl. szabályozás, nyitottság stb.); milyen mértékben felkészült és nyitott a társadalom az IT eszközök terjedésére; végül éppen most mennyire használja a három említett szereplő az IT eszközöket.

A lista élén megszokott módon a skandináv országokat, az USA-t és néhány ázsiai valamint nyugat-európai országot találni. Másodszor végzett az első helyen Svédország, de a top10-ben van Finnország (3.), Dánia (7.), és Norvégia (9.) csupán Izland (16.) csúszott ki onnan. Az első 20 között 11 európai országot találni, az északi országok mellett Svájc (4-ik) és Hollandia (11.) szerepelt a legjobban. Ázsiából Szingapúr (2.), Tajvan (6-ik) és Dél-Korea (10.) fért bele a top10-be. Japán a 19., míg Kína a 36. helyen található, India pedig a 48.. A legjobb dél-amerikai ország Barbados (38.), Afrikából pedig Tunézia az első 35. helyezésével. Közel-Keleten Izrael végzett az élen (22.), míg Kelet-Európában Észtország (26.) diktálja az iramot, Szlovénia (34.) és Csehország (40.) előtt. Magyarország éppen belefért a top50-be (49., hajszálra azonos teljesítményt nyújtva Indiával és Mauritiusszal) – az EU-tagállamok közül mögöttünk található Olaszország (51.), Lettország (52.), Lengyelország (62.), Görögország (64.), Románia (65.), Bulgária (68.) és Szlovákia (69.). Az összes ország közül Csád végzett a legutolsó, 138. helyen. (Aki szeretné jómaga is végigbogarászni az országok rangsorát az a jelentés XIX. oldalán, az ingyenesen letölthető PDF 21. lapján megteheti.)

Magyarország Kelet-Európában továbbra is a középmezőnyhöz tartozik – elmondható, hogy nagyjából tíz éve (mióta megjelenik az a jelentés-sorozat) nem sikerül előrébb lépni innen. A fejlődés persze folyamatos idehaza, de nem zárkózunk fel, hanem legfeljebb csak tartjuk az iramot – lassan azonban ennek is illik örülni. Az Unióban az utolsó harmad eleje táján állunk.

A jelentés legnagyobb részét az egyes országokról szóló ország-profilok adják. Megnézve Magyarország teljesítményét (PDF 236. oldal) azt látjuk, hogy 2009-2010 táján egy kisebb döccenés után romlott az ország teljesítménye, míg előtte egy magasabb szinten stagnált. Az egyre rosszabb helyezéseknél figyelembe kell venni, hogy folyamatosan egyre több ország szerepel a listában, de még így is érezhető, hogy lassacskán hátrébb sorolódunk. Ami azonban szemet szúr, hogy az ország „bizonyítványa” mennyire egyenetlen, néha a legjobbak, néha a legrosszabbak között találni minket és ez adja ki együttesen a közepes teljesítményt.

A 71 vizsgált területből két indexet emelnék ki (a legjobbat és a legrosszabbat): egy vállalkozás elindításához szükséges idő: 4 nap, amivel a világon a 6. legjobb helyezést érjük el. A másik pedig: Magyarország a 137. helyen található az adózás mértékét és hatását tekintve – vagyis az utolsó előtti helyen. Egy kivételtől eltekintve a világ bármely másik vizsgált országában jobb az IT adózási környezete, mint hazánkban – a szektort sújtó különadónak köszönhetően. Mind a két tényező másképpen nézett ki még pár éve, nehezebb volt vállalkozást indítani, de jobb volt az adózási környezet. Mindez azt mutatja, hogy van lehetőség javítani és rontani is a teljesítményünkön. Csak rajtunk áll. A GITR jelentés haszna, hogy mindehhez tükröt is tart, hogy lássuk miben vagyunk erősek, mik a gyengéink – sőt, azt is megmutatja, hogy a versenytársainkkal kapcsolatban mi a helyzet, igaz ők is látják rólunk ugyanezt.

Pintér Robesz

Szerdán egy m-oktatással kapcsolatos rendezvényen beszéltem, ahol több előadásban arról folyt a disputa, hogy vajon mi keresnivalója lehet a mobiltelefonnak az iskolában, mi a várható jövő. Az egyik vélemény szerint a mobiltelefónia és az új kommunikációs technológia forradalmasítani fogja az oktatást – a másik szerint viszont nem mobilra van szükség az iskolákban, hanem jó tanárokra és közösségre. Hajlok arra az álláspontra, hogy a két vélemény csak látszólag mond ellent egymásnak és mindkettő egyszerre lehet igaz.

Alig hogy a tanárok elkezdtek megbarátkozni az e-learning (e-oktatás / e-tanulás) fogalmával, máris itt az újabb hívószó, az m-learning. A kifejezés két dolgot jelent, az egyik értelmezés szerint az m a mobil rövidítése, de nem csak a mobiltelefon segítette tanulásra utal, hanem mindenfajta hordozható eszközre, így könyvolvasókra, tabletekre, mp3 lejátszókra stb. Tehát az m-learning a hordozható, személyes kommunikációs eszközök, kütyük megjelenése az oktatás területén. A másik értelmezés szerint az m a mobilitásra utal, vagyis arra, hogy ezen eszközök segítségével bárhol és bármikor hozzá lehet férni az oktatási tartalmakhoz, kommunikálni a tanárral vagy a diáktársakkal – tehát a tanulás nem korlátozódik az iskolára vagy egyéb épített környezetre (például a lakásra vagy a munkahelyre).

Persze nem a mobiltelefon az első infokommunikációs technológia, amivel kapcsolatban felmerül a gondolat, hogy forradalmasítani fogja az oktatást, ugyanilyen elvárások fogalmazódtak meg a rádió, a tévé vagy a számítógép és az internet kapcsán is, azok megjelenésekor. Ezeket azonban az iskola javarészt sikerrel zárta ki (pl. rádió, tévé) vagy zárta be (számítógépterem), így az oktatás gyakorlatilag ma is ugyanolyan körülmények között és folyamatok mentén zajlik, mint 200 évvel ezelőtt, miközben a legtöbb hasonlóan nagy múltra visszatekintő hivatás gyökeresen átalakult az elmúlt évszázadokban (lásd teszem azt az orvoslást vagy az építészetet). A mobil azonban egyvalamiben teljesen más, mint a fentebbi technológiák: ez egy folyamatosan velünk lévő személyes eszköz, amely mérete miatt (szinte) minden nebuló zsebében megtalálható. Az iskola szempontjából olyan „behurcolt” technológia tehát, amit nem lehet sikerrel kizárni az iskolából, vagy „gettósítani”, mint a számítógépet. Muszáj reagálni rá.

Úgy érzem az iskola – főleg az általános és középiskola – rosszul tűri ezt a kihívást, amely jelenleg a három T mentén a tiltás, tűrés és támogatás fogalmaival írható le leginkább. Legtöbb esetben megtűrik a mobilokat az iskolákban és a mobiltelefonokra vonatkozó íratlan etikett és az írásban rögzített iskolai házirend mezsgyéjén szabályozzák azok használati körét. Ehhez képest néhány helyen egész egyszerűen nyíltan tiltják a mobilok iskolai használatát a diákok számára. Végezetül elenyésző számban előfordul, hogy hasznot próbálnak húzni abból, hogy a diákok nagy részének mobiltelefonja van.

Nyugodtan kijelenthető, hogy a legtöbb esetben az iskola és a tanárok nem igazán tudják, hogy mit kezdjenek a mobiltelefóniával. Pedig az egyrészről óriási lehetőséget rejt magában, hogy erősítse a diákok bevonódását az oktatásba, interakcióját egymással és a tanárral – másrészt hatalmas kihívásokat támaszt, hogy a diákok figyelmét, érdeklődését ne vonja el az éppen folyó oktatásról, tanulásról. Mindkét jelenség egyszerre hat, ezért véleményem szerint már csak emiatt is érdemes volna szisztematikusan átgondolni, hogy mit lehet kezdeni a mobiltelefonokkal és egyéb hordozható kütyükkel az oktatásban, ugyanis megfelelő támogató környezet és minták híján könnyen lehet, hogy a negatívumok hatása erősebbnek tűnik. Emiatt igazolva érzik magukat azok, akik az egyszerűbb megoldást választva megtiltják a mobil használatát az iskolákban.

A tiltással az a baj, hogy ezzel az iskola saját magának is árt. Az iskolai miliő és a gyerekek iskolán kívüli világa ugyanis egyre messzebb kerül egymástól, aminek persze csak egy aprócska eleme a mobiltelefónia eltérő kezelése. Egy amerikai felmérés szerint például az ottani 12-17 éves korosztály napi 7,5 órát tölt különböző képernyők előtt médiafogyasztással, tartalom létrehozással, megosztással és kommunikációval – iskolán kívül. Ez ugyanannyi, ha nem több idő, mint amennyit az iskolában vannak. Ha az iskolából teljesen hiányzik a diákok számára természetes kommunikációs környezet vagy tiltják annak használatát, akkor a diákok egyre nagyobb része érezheti úgy, hogy az iskola „skanzen”, olyan „múzeum”, ahonnan száműzték a XXI-ik századi valóságot és saját, a hétköznapi, megszokott élettől egyre idegenebbnek tűnő szabályok mentén folyik az élet. Ezt a fajta eltávolodást csökkenthetné, ha az iskola a diákok iskolán kívüli kommunikációs szokásait megpróbálná ésszerű keretek között integrálni az oktatási folyamatokba.

Félreértés ne essék, nem gondolom azt, hogy önmagában a technológia „megmenti” az oktatást, de segíthet abban, hogy az jobb, hatékonyabb és humánusabb(!) lehessen. Persze ez esetben is igaz, hogy nem mindegy hogyan alkalmazzák az új kommunikációs eszközöket. A képlet ugyanis az, hogy valami + technológia nem egyenlő automatikusan a még jobb valamivel. Ahhoz, hogy előbbre léphessünk, okosan kell(ene) tudni alkalmazni a technológiát és megkeresni a megfelelő integrációs lehetőségeket.

Pintér Robesz

Érdekes programmal rukkolt elő a brit kormányzat: a Government’s Race Online 2012 célja, hogy önkéntesek segítségével ismertessék meg az embereket az internettel. Máris 100.000 „digitális bajnok” jelentkezett, akik segítenek az internet elterjesztésében azzal, hogy megmutatják a hálót nem használók számára annak használatát és előnyeit.

A kezdeményezés az innovációk terjedésének azon tulajdonságát használja ki, hogy azok kommunikáció, párbeszéd, mutogatás, eltanulás révén ismertethetők meg leginkább egy másik emberrel. Az, hogy egymástól tanulunk, egymástól lessük el az újdonságok használatát, evolúciós jellegzetessége a közösségben élő embernek, csakhogy napjainkra sok ember él közvetlen közösségen kívül, így nincs lehetősége közvetlenül eltanulni ezeket a dolgokat.

Nagy Britanniában jelenleg 9 millió olyan ember él, aki eddig sohasem használta az internetet, ebből 7,3 millió 55 évnél idősebb és a fele olyan ember, aki társadalmilag a leghátrányosabb csoportokba tartozik. A projekt célja, hogy őket is bekapcsolják a digitális vérkeringésbe. A dolog ennek ellenére nem egyszerűen szociális lépés vagy pusztán jócselekedet, hanem a kormányzat jól felfogott érdeke is. A kormányzati szolgáltatások egyre inkább digitálisan elérhetőek, ahhoz azonban, hogy igazán kihasználják őket, ezeknek a társadalmi rétegeknek is igénybe kell tudni venni ezeket.

Egy ilyen program azonban a világ más részein is indokolt lehet. Magyarországon például jelenleg a 14 évnél idősebb lakosság közel fele, nagyjából 4 millió ember nem internetezik, nagy részük 60 évnél idősebb. Társadalmi elszigeteltségük oldásához idehaza is lehetne indítani egy „örökbefogadási” programot, amiben közvetlen környezetükből valaki (egy rokon, barát vagy szomszéd) önkéntes alapon bevezetné őket az internet világába. Ez nem egyszerűen csak a kormányzati szolgáltatások elérhetőségét javíthatná, hanem lehetővé tenné, hogy ezek az emberek tájékozottabbak legyenek, kapcsolatba léphessenek másokkal, javuljon az életminőségük. A program sikerét az jelenthetné, ha az önkéntesek kipróbált ötleteket kapnának arra, hogy hogyan lehet ezeket az embereket hatékonyan bevezetni a digitális világba, úgy hogy megismerjék annak előnyeit, ne féljenek tőle, de tisztában legyenek a veszélyekkel is. A cél az volna, hogy ezeknek az embereknek is a mindennapok részévé váljon az internet használata, hogy élhessenek annak előnyeivel. Hiszen ez pont a társadalmi elszigeteltségükön javíthatna.

Pintér Robesz