Netidők Blogtársaság

Szeretem a viccet, a humort, és jólesik néha-néha a Facebookon belefutni egy mókás bejegyzésbe, képbe, viccbe. Nyilvánvaló, hogy egy közösség erős összetartó ereje lehet a vidámság, a humor, oldja a hangulatot, felszabadít, közel hoz embereket egymáshoz.

Így van ez természetesen a Facebookon is, hisz itt is vannak közösségek, csak egy kicsit állandóbbak, mint a valós térben szerveződő baráti társaságok, és egyszersmind heterogénebbek, összetettebbek is. Gondoljuk csak végi, hogy kikből állnak a facebookos ismerőseink: barátokból, kollégákból, távolabbi, közelebbi ismerősökből, ügyfelekből, tanítványokból és tanárokból, családtagokból, tehát a legkülönfélébb emberekből. Csak az a közös a facebook ismerőseimben, hogy mindannyian az én ismerőseim, de sosem tartozna mindegyikük ugyanabba a társaságba. A Google+ ezt a problémát oldotta meg indulásakor azzal, hogy körökbe lehet osztani az ismerősöket, amit a Facebookon általában nem teszünk meg.

Éppen emiatt a heterogenitás miatt az ízlésünk sem egyforma. Nyilván a viccekre is eltérően fogékonyak a felhasználók, a közösségi oldalon lévő kapcsolataink. Hozzám is eljutnak két olyan Facebook-felhasználónak a posztjai is, amelyek vicces képekből, viccszövegekből állnak, ám olyan gyakorisággal, olyan mennyiségben jönnek tőlük ezek a tartalmak, hogy fölmerül a kérdés, miért csinálják, miért osztanak meg ennyi vicces tartalmat. Az nem valószínűsíthető, hogy ennyire szeretik szórakoztatni a publikumot, hisz szinte ömlik erről a szóban forgó két felhasználói oldalról ez a tartalom. Amellett pedig egyik oldal gazdája sem tartozik a saját ismerőseim közé, pusztán a többszörös tovább osztás következtében jut el hozzám is.

Ezzel meg is született a válasz is: a nagy tömegben, szinte futószalagon gyártott „vicces” tartalmak kiugróan magas lájkolási és megosztási számokat produkálnak, ami fontos lehet üzleti szempontból, illetve növelheti az oldal gazdájának népszerűségét, egyben tarthatja a társaságot, a kedvelői kört. Hisz nevetni, szórakozni mindenki szeret! Ez a népszerűség pedig üzleti értékkel is bírhat, ez is egy jó módja az önpromóciónak, önnépszerűsítésnek. Jól bizonyítja ezt az is, hogy az a hozzám is eljutó két Facebook-oldal, amelyik ontja magából ezeket a vidám tartalmakat, vállalkozások oldalai: az egyik egy zenei cégé, a másik egy autózással foglalkozó vállalkozásé.

Mivel ezek a képek nagyon gyorsan terjednek, könnyen válnak mémmé, vagyis pici módosulásokkal, láncolatszerűen terjedő kulturális alapegységgé. Ezt is könnyen lehet használni rajongó tábor verbuválására. Ugyanakkor a folytonosan, futószalagszerűen terjedő viccek könnyen unalmasakká is válhatnak, ezzel pont az ellenkező hatást is kiválthatják. Gondoljunk csak a baráti társaságokban állandóan, kényszeredetten viccet mesélőkre.

Érdemes azt is észrevenni, hogy egy-egy ilyen vicces bejegyzés mennyire megmozgatja a közönséget, további folytatják a viccelősét, poénkodást.

Bódi Zoltán

Gyakran találkozom kedvenc közösségi oldalamon olyan posztokkal, amelyek különböző ételek fotóit tartalmazzák. Nem akármilyen ételfotókról van ám szó, nem holmi receptajánlásokra gondolok (olyanból is van elég sok), hanem az „ezt eszem most”, „ezt főztem/sütöttem most” című bejegyzésekről szeretnék értekezni. Nyilván mindenki találkozott már ilyesmivel. Fölmerül a kérdés, hogy miért tesszük mindezt. Miért tesszük közhírré azt, hogy mit eszünk éppen vagy mit főztük. Ez a téma jellemzően magánügy vagy éppen azokra tartozik, akikkel együtt étkezünk, tehát semmiképpen sem nyilvános. A Facebookon nyilvánosan közzé tett ilyen tartalmú képek viszont kilépnek a magánszférából. Mi az oka ennek az ellentmondásnak?

A Facebook olyan színtér, amely kiválóan alkalmas az önnépszerűsítésre, az önpromócióra, hisz a sok pozitív tartalmú információból ki akarunk tűnni valahogy. A Facebook alapfilozófiája a pozitív, közösségépítő gondolatok, információk népszerűsítése. Éppen ezért a legtöbb felhasználó igyekszik az önképét javítani, az arculatát építeni, némiképpen dicsekedni vagy tudatosan építeni a saját márkáját. Ennek lehet az eszköze az, hogy éppen milyen jót, ízleteset, különlegeset vagy éppen egészségeset eszem.

Másik oldalról megközelítve a jelenséget könnyen beláthatjuk, hogy a Facebook nyilvánossága látens nyilvánosság, azaz lappangó, nem találkozunk szemtől-szembe a közönségünkkel. Amikor a Facebookon posztolunk valamit, akkor csak a számítógépünket vagy az okostelefonunkat látjuk, és nem azt az átlagosan párszáz ismerőst, akivel egy átlag Facebook-felhasználó rendelkezik. Arról nem is beszélve, hogy a közösségi oldalakon visszaigazolt ismerőseink vegyes összetételűek, a szűk családtagtól kezdve a több évtizeddel ezelőtti általános iskolai osztálytársunkon át a munkahelyi kollégáinkig sok mindenki található a Facebook-ismerőseink között. Jellemző, hogy így is nevezzük: Facebook-ismerős, hisz csak itt minősülnek egységesen „ismerősnek”, a valós életben nem taroznának egy csoportba, hisz minden embernek különböző státuszúak az ismerősei, kapcsolatai. A legfőbb csoportok a belső család, közeli hozzátartozó, partner, életvitelszerűen együtt élő társ; munkahelyi, iskolai társak, kollégák; barátok, közeli ismerősök; távoli ismerősök, távoli családtagok, akikkel nem ápolunk intenzív, napi kapcsolatot; alkalmi kapcsolatok, ismeretségek. Nyilvánvaló, hogy mindezekkel nem osztanánk meg a valós életben azt az „örömhírt”, hogy éppen milyen ételt eszünk vagy főzünk. A Facebookon viszont mindezzel a sokszínűséggel nem találkozunk, így sokkal könnyebb alapvetően magánjellegű információkat (mint például az étkezésünket) mindenkivel tudatni.

Az ételfotók, sőt az étel mellett készített szelfik célja a dicsekvés, az önnön tehetségünk (ha a saját főztünkről van szó), illetve a gasztronómiai ízlésünk, sőt a vendéglátónk gasztronómiai ízlésének, konyhai kultúrájának a népszerűsítése. Ez is közösségformáló erő, ez is önnépszerűsítési eszköz. Az étkezésünk részleteinek a nyilvánosságra hozatala is jól jelzi, hogy a közösségi oldalakon megváltozott a magánszféra és a nyilvánosság határa, viszonya: ami hagyományosan magánügy volt, az a Facebookon nem egyértelműen magánügy már, elég egy megosztás, és már közüggyé válik. Ennek a jelenségnek a gyakorisága bátorítja a felhasználókat ennek a kommunikációs magatartásnak a követésére.

Bódi Zoltán

Hadd előlegezzem meg a címben szereplő kérdésre a választ: szerintem nem igazán van értelme külön digitális identitásról beszélni, valójában csak egyetlen identitásunk van, aminek léteznek digitális kivetülései. Persze van, aki vitatkozna ezzel, több elképzelés is létezik ugyanis arról, hogy mit tekinthetünk digitális identitásnak.

A napokban a digitális identitásról és a személyközi kommunikációról tartottam órát a Corvinuson a mesterszakos gazdaságinformatikus hallgatóknak, ahol felmerült az a kérdés, hogy egyáltalán van-e olyan, hogy digitális identitás? Legalább kétféle elképzelés különíthető el ezzel kapcsolatban, nézzük meg őket röviden.

Az egyik elképzelés szerint van digitális identitásunk, de nem egyetlen, hanem rengeteg: ahány oldalon, ahány digitális helyen tevékenykedünk, mindegyik egy pici "forgácsot" lát belőlünk, de még ezek összessége sem rajzolja ki a teljes digitális identitásunkat. Olyan az identitás általában véve is - magyarázza Nancy Baym könyvében Sherry Turkle kutatásaira hivatkozva - mintha különböző ablakok lennének megnyitva egy számítógépen, egy időben, egyszerre számtalan szerepet viszünk (a goffmani értelemben vett szerep fogalom szerint). Azzal a fontos különbséggel, hogy míg a szerepelmélet szerint ezek a szerepek követik egymást, tehát rendszerint térben és időben elkülönülnek, például az én esetemben: kutatói szerep, apa szerep, tanár szerep stb., addig a digitális identitás esetében egyszerre, egy időben, bár más-más virtuális helyen menedzseljük ezeket az identitás-darabokat: LinkedIn profil, Facebook-profil, postr.hu blogger, index fórum hozzászóló, pókerjátékos, boszorkánymester egy játékban, munkatárs egy szakmai levélre válaszolva... Innen nézve létezik digitális identitás, sőt, inkább a többes szám használata indokolt: digitális identitások határozzák meg online életünket.

Egy másik megközelítés szerint - és hozzám ez áll közelebb - nincs külön digitális identitás, egyetlen identitás van, ami offline es online színtereken is megjelenik és folyamatosan konstruálódik. Tehát valójában nem digitális identitásról beszélünk, hanem az identitás digitális reprezentációjáról (megjelenéséről) és kölcsönös, online interakciókban (párbeszédben) való folyamatos konstruálódásáról különböző helyeken és időkben. Az Én digitális identitás menedzsmentje (ha tudatosan tervezett, akkor nevezhetjük stratégiának is) csak egy (bár feltehetően a legfontosabb) tényező abban, hogy milyen lesz az identitás digitális kivetülése, de mások reakciói, visszajelzései, a folyamatos interakció összességében szintén nagyon fontos. Az identitás ugyanis - bár szeretjük ezt gondolni - eredendően nem pusztán „belülről” fakad, eleve annak eredete a környezetben, nem az Én-ben, hanem a Másikban keresendő (kezdetben ezek a szülők) és a későbbiekben is fontos a környezet (pl. a kortársak stb.) szerepe. Innen nézve könnyen megérthető, hogy miért olyan fontos a közösségi média: folyamatos énreprezentációt és interakciót tesz lehetővé, ami az Én számára az egyik legfontosabb ahhoz, hogy válaszolni tudjon arra a kérdésre: ki is vagyok én? Véleményem szerint egyáltalán nem biztos, hogy az a legfontosabb körülmény, hogy mindez digitálisan történik, hanem, hogy egyáltalán megtörténhet: van kivel és hol folyamatos interakcióba keveredni. Ugyanakkor a digitális identitás vizsgálatában el kell különíteni a digitális identitás magán- és szakmai dimenzióit. Míg a másodikra inkább jellemző lehet egy Én 2.0 típusú márka építés (tudatos, digitális stratégia, mint amiről Dan Schawbel ír magyarul is megjelent könyvében), addig a magánjellegű kommunikáció vélhetően másképpen működik.

A jövőben véleményem szerint várható, hogy az identitásunk meghatározásában továbbra is fontos szerepet fog játszani az infokommunikációs eszközök által közvetített kommunikáció, tehát az identitás digitális reprezentációja, az online interakció. Azzal, hogy egyre több embernek lesz okostelefonja, erősödik a folyamatos közvetített kommunikáció, mindig és bárhol online lehetünk (always on és everywhere on). A távolabbi jövőt tekintve az a kulcskérdés, hogy a közösségi média (például a Facebook, LinkedIn, twitter, Instagram stb.) ilyen mértékű tömeges és rendszeres használata egy átmeneti jelenség-e csupán, amely a 2010-es években tetőzik, vagy tartósan velünk marad? Ez ugyanis gyökeresen meghatározza az emberek közötti közvetített személyes kommunikációt és az identitás digitális megjelenését, illetve menedzsmentjét.

Pintér Robesz

Persze kell hozzá egy kis célhardver is, de máris kommunikálhatunk füstjelekkel.

A napokban találkoztam egy fantáziadús ábrával, amely az írásjelek szimbolikus jelentéséből kiindulva ábrázol néhány jellemző facebookos kommunikációs típust. Az írásjelek (pont, vessző, pontosvessző, gondolatjel, kötőjel, kettőspont stb.) szimbolikus jelentéssel bírnak, vagyis meg kell tanulni jelentésüket, általános kulturális örökség szabályozza őket, illetve a pontos értelmük kizárólag kontextusban, szövegkörnyezetben derül ki. Szövegkörnyezet nélkül csak általános jelentésük van.

Az alábbi ábra szerzője éppen ezeket az általános, szimbolikus jelentéstartalmakat használta ki, és kapcsolt az egyes írásjelekhez egy-egy jellegzetes facebookos párbeszéd-stratégiát, kommunikációs magatartástípust.

A pont lezár egy gondolatot, tehát világos a hozzá kapcsolt magatartás, a vessző elhatárol, rövid szünetet tart, a gondolatjel egy újabb gondolatot vezet be, különít el a többitől, a felkiáltójel és a kérdőjel értelme világos, a három pont elgondolkodtat, hezitál, továbbgondolásra késztet, a kettőspont szembesít két gondolatot, és az egyiket kifejti, és az összes többi jel nyilvánvalóan értelmezhető. Egyedül a pontosvessző értelmezése nehézkes egy kicsit, hisz ez az írásjel a vesszőnél erősebben határolja el a tételeket, ám ebben az ábrában mégis a „szereti összehozni a hasonló embereket” értelmezés szerepel. Ahogy mondani szokás, minden hasonlat sántít egy kicsit.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség