Netidők Blogtársaság

„Okostelefon osztály” (smartphone class), „csipegető kultúra” (snacking culture), „közösen egyedül” (alone together) és „zombi apokalipszis”. Az elmúlt pár hónapban ezt a néhány új fogalmat tanulgatta az okostelefon társadalmi hatásaival foglalkozó hazai közönség. Mind ugyanarról szól, de míg az első kettő a dolog fényesebbik oldalát ecseteli, a második kettő az árnyakat vetíti előre. Az okostelefon ugyanis egyre nagyobb hatással van az életünkre, aminek nem csak pozitív, hanem negatív vetülete is van.

Az okostelefon osztályról az eMarketer napokban megjelent cikke szól. Az osztályt persze csak igen tágan értelmezve lehet használni ennek a 100 millió fogyasztónak a leírására, akiket csupán az köt össze, hogy mindannyian rendelkeznek okostelefonnal és azt folyamatosan használják is különböző tartalmak fogyasztására (always on, always consuming content). Ugyanezt a jelenséget illetik újabban csipegető kultúrának is (snacking culture), vagyis, hogy az okostelefon felhasználók minden hulladékidőben az okostelefonjuk után nyúlnak és kicsit nyomogatják. Játszanak vele, megnéznek egy videót, ellenőrzik a leveleiket és így tovább.

Egyre gyakoribb azonban, hogy az okostelefon már nem csak ezeket az üresjáratokat tölti ki, hanem a multitasking (párhuzamos tevékenységvégzés) révén ott is észrevétlenül helyet követel magának, ahol igazi hulladékidőről egyébként már nem beszélhetnénk. Például evés közben, meetingeken, barátokkal való találkozáskor... Vagyis mindig, amikor úgy érezzük, hogy csinálhatnánk valami hasznosabbat is az okostelefonunkkal aközben vagy ahelyett, amit éppen csinálunk, csinálnunk kellene. Ennek azonban az a következménye Sherry Turkle szerint, hogy már akkor is az okostelefonunkért nyúlunk, amikor együtt vagyunk és egymásra kellene figyelnünk. Tulajdonképpen együtt, közösen vagyunk egyedül, mert a helyett, hogy együtt lennénk, az okostelefonunkkal vagyunk. Mindennek fontos és súlyos következménye lehet a társas viszonyainkra, egymás meghallgatására és megértésére – de a munkára, kapcsolattartásra és még számos más dologra. Akinek nincs kedve vagy ideje elolvasni Turkle könyvét, vagy egy jó recenziót, annak ajánlom Turkle TED-es előadását, nagyon tanulságos és elgondolkodtató.

A jelenlegi folyamatokból úgy tűnik egyébként, hogy ahogy nő ennek az okostelefonos osztálynak a mérete világszerte, egy nagy zombi apokalipszis felé menetelünk (erről Lassi Kurkijarvi beszélt a Smartmobil konferencián), ahol az emberek egyre több időt töltenek a képernyőkre bámulva és kiszakítva a körülöttük lévő valóságból. Az okostelefonjaikkal és tabletjeikkel babráló emberek letompulnak a környezetükből érkező jelekkel kapcsolatban, zombikká válnak.

Mi a megoldás? Szerintem korai lenne még a vészharangokat teljes erőből kongatni, de azt sem mondhatjuk, hogy szimpla morális pánikról van szó. Ami biztos, hogy még meg kell tanulnunk együtt élni ezekkel az új készülékekkel. Neil Postman már 1990-ben figyelmeztetett, hogy az információs technológia – mint minden technológiai innováció – fausti alku: egyszerre ad és vesz el. Nem lehet kimazsolázni csak az előnyöket. De ez nem jelenti azt, hogy egyszerűen csak el kell fogadnunk a hátrányokat. Használjuk tudatosabban az okostelefont és kontrolláljuk, hogy mikor nyúlunk utána.

Pintér Robesz

A periférfia közismert, görög eredetű jövevényszó a magyar nyelvben. Eredeti jelentése 'valaminek a külső része, széle; külterület', a műszaki szaknyelvben 'külső berendezés, a számítógépnek a központi egységén kívüli, adatbevitelre, -kivitelre vagy tárolásra szolgáló része'. A perifériák közé tartozik a RAM, a merevlemez, de akár a billentyűzet is. A külső berendezés elnevezés tehát félrevezető lehet, mert nem minden periféria helyezkedik el a gép dobozán kívül. Szabatosan körülírja az eszköz funkcióját az adatkommunikációs egység kifejezés, csak kicsit hosszú. Ezzel viszont az a baj – ami a számítástechnikai szaknyelvi magyarításra jellemző –, hogy hiába találunk frappáns megfelelőt, ha az eredeti már közhasználatban van. Ezért leggyakrabban továbbra is a periféria kifejezést célszerű használni. Az otthoni számítástechnika hőskorában, az 1980-as évek elején-közepén a korabeli gépeken tipikus periféria volt például a kazettás magnó, amely háttértárolóként szolgált, manapság, a 21. század elején már olyan integrált számítógépeink vannak amelyekkel kapcsolatban minden adatkommunikációs funkciót kézenfekvőnek veszünk, így a perifériák sem tűnnek fel, azokat sem véljük kiegészítő eszköznek, Ezzel együtt a periféria kifejezés is kezd kiveszni a közhasználatból.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Éppen most fejeztem be kéthetes tanulmányutamat Belgiumban. A Kortrijk városában (kb. 100 km-re Brüsszeltől) lévő Howest egyetemen voltam egy Erasmus Intenzív Programon, ahol 8 fős nemzetközi hallgatói csoportoknak kellett megoldani egy marketingkommunikációs feladatot. A csoportokban voltak portugál, spanyol, belga, holland, osztrák, finn és magyar hallgatók, tehát a környezet valóban interkulturális és nemzetközi volt.

Két kifejezetten érdekes tapasztalatomat szeretném most megosztani a nagyérdeművel. Az egyik, hogy a 8 hallgatói csoportból 6 a Prezi segítségével állította össze a végprezentációját. Mindezt olyan természetességgel, ami szinte meglepő volt nekem. Különösen ahhoz képest, hogy a kéthetes programon legalább 12-14 előadást hallgathattunk meg külső szakértőktől, egyetemi oktatóktól, és ezeknek az előadásoknak kis része, 1-2 használt csak Prezit, míg a többiek PDF állományokat vagy PPT prezentációt használtak. Érdekes tanulság, az európai egyetemi hallgatók körében egyre kézenfekvőbb a Prezi innovatív, kreatív kommunikációs lehetőségeinek a használata. A Prezi látszólag pusztán egy prezentációs eszköz, ám az eredmények alapján megállapítható, hogy a hallgatók gondolkodását, a feladatmegoldást is kreatívabbá, könnyebbé tette, a megoldásokat és összefüggéseket világosabban, kreatívabban tudták ábrázolni. 

Itt a linkje az egyik csoport Prezi bemutatójának: http://prezi.com/bieegkklsfnq/ip-ecommotive-team-orange/

A másik tanulság a hallgatói csoportok feladatmegoldásából vonható le, amely egy bizonyos témával kapcsolatos (a téma most tényleg mellékes) kommunikációs terv kidolgozása volt. Tehát marketingkommunikáció, médiakommunikáció, stratégia, taktika, célcsoport, üzenet, médiahasználat költségvetés stb. kidolgozása volt a feladatuk. Rendkívül érdekes volt, hogy mind a 8 hallgatói csoport kifejezetten nagy hangsúlyt helyezett a kommunikációs tervében a web 2.0 alkalmazások használatára, legalább olyan fontos szerepet tulajdonítottak a Facebook, Twitter, blog, Tumblr, mobil marketing, QR kód eszközök használatának, mint a szokásos ATL eszközöknek. Nyugodtan kijelenthetem e nemzetközi projekt alapján, hogy a mai 20 év körüli marketinget és kommunikációt tanuló, majdani marketinges szakértői csoport véleménye szerint a közösségi web alapvető fontosságú makretingkommunikéációs eszköz, amely nélkül megközelíthetetlen a fiatalabb közönség. És a web 2.0 alkalmazások – a csoportok véleménye szerint – az internetet kevésbé vagy egyáltalán nem használó, idősebb közönség számára is fontos marketing eszköz, mert a véleményvezérek jelentős része éppen a Facebook, Twitter, blog segítségével érhető el, így a hatásuk messzire elér.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Egyre inkább a felé halad a világ, hogy otthon ülünk a képernyő előtt és már nem mozdulunk ki a lakásból. Meredten bámuljuk a villódzó képernyőt és elvesznek a személyes kapcsolataink… Ismerős kép? A napokban erről az internettel kapcsolatos félelemről vitáztunk a hallgatóimmal és egyedül maradtam azzal a véleményemmel, hogy a személyes kommunikáció nem feltétlenül értékesebb, mint a közvetített.

2008-ban tanítottam utoljára az információs társadalom témáját, de négy év kihagyás után „visszairatkoztam” a terület oktatói közé. A héten volt az első „igazi” óra, amin az információs társadalom bevezető diskurzusaival foglalkoztunk, azokkal a kérdésekkel, amelyek vizsgálatával el lehet jutni a téma mélyrétegeihez. Ezek között szerepelnek az internettel kapcsolatos régi-új félelmek. A gyakorlati óra végét „pódiumbeszélgetés” zárta, ahol a korábban, a hallgatók által előre elküldött kérdések közül néhányat négy hallgató vitatott meg, a többiek aktív közreműködésével. Ebben a beszélgetésben merült fel, hogy meglehet, az internettel kapcsolatos félelmek mégis csak jogosak és a világ a felé halad, hogy a végén a monitor előtt végezzük mind, elveszítve személyes kapcsolatainkat.

Miközben egyetértek azzal, hogy fontosak a személyes kapcsolatok és a találkozások, egyvalamivel nem értek egyet, mégpedig, hogy alapvetően a kommunikációs csatorna jellege határozza meg annak minőségét vagy „jóságát”. Ha számítógép vagy más eszköz által közvetített a kommunikáció, akkor biztosan rosszabb, mint a személyes? Hány unalmas találkozón vettünk már részt, amit elpazarolt időnek éreztünk? Hányszor bántuk már meg öt perc után, hogy személyesen találkoztunk valakivel? Ezzel nem megfordítani akarom az állítást (értékesebb a közvetített kommunikáció, mint a személyes). Sem azt állítani, hogy nincs szükség személyes találkozásokra. Hanem azt, hogy hagyományosan – talán valamiféle romantikus meggyőződésből – túlértékeljük a személyes kommunikációt, miközben nem ismerjük (f)el az internet vagy a mobiltelefon nyújtotta hatalmas lehetőségeket.

A vitában felmerült, hogy az ember evolúciós okokból vágyik mások társaságára, belénk van kódolva, hogy jobban érezzük magunkat, ha nem vagyunk egyedül és ezért törekedünk is erre. Vajon a homo informaticusnál is megmarad ez a vonása az embernek? Tehát a mostani fiatalok, vagy azok, akik most vagy majd később szocializálódnak, ugyanezt a személyességet fogják természetesnek tekinteni és a közvetített kommunikációt a szükséges rossznak? Vajon az emberi evolúció megáll és nem válik részévé, hogy újfajta eszközök állnak a rendelkezésünkre abban, hogy mások társaságát élvezhessük?

Továbbra sem fér a fejembe, hogy hogyan és miért gondolja azt teljes komolysággal az emberek egy jó része, hogy az internet magányossá tesz és elidegenít, miközben soha ilyen mértékű (és minőségű) interaktív kommunikáció nem folyt az emberiség tagjai között, mint, amit a modern kommunikációs eszközök most lehetővé tesznek. Ha lehetne, akkor ezeket az emberek külön-külön hosszabb kirándulásra küldeném a modern kommunikációs eszközök előtti időkbe – mondjuk a 150-200 évvel ezelőtti Magyarországra. Az az érzésem, hogy megölné őket az unalom, az adott mikrovilágba való bezártság, a túlontúl lassú és ritka kommunikáció és az elzártság – hogy szinte csak a személyes kommunikáció az egyetlen lehetőség az emberek közötti érintkezésre, de annak is olyan kötöttek a társadalmilag elfogadott formái, hogy az szinte kivétel nélkül kiüresíti és formálissá teszi a legtöbb párbeszédet. Alásszolgája.

Pintér Robesz

Az infokommunikációnak el kell foglalnia az őt megillető helyet az oktatásban – állítja a brit Royal Society frissen napvilágot látott jelentése, amelyről a BBC számolt be. Az Egyesült Királyságban – ahogy Magyarországon is – kiemelt figyelmet kap az informatika. Azonban kicsit másképpen, mint idehaza.

A britek a problémát abban látják, hogy unalmas és rosszul megtervezett kurzusokban folyik a téma oktatása. Azt tervezik, hogy megvizsgálják mi az oka annak, hogy évről-évre csökken az infokommunikációval foglalkozó diákok száma – tehát a kiinduló helyzet hasonló, mint nálunk. Az erőfeszítések mögött az a felismerés áll, hogyha nem vagyunk képesek megragadni a fiatalok figyelmét, hogy érdekes módon tanítsuk számukra az informatikát, akkor jelentősen megnő a kockázata annak, hogy a jövő munkaereje képzetlenül és nem megfelelő informatikai tudással kerül a munkaerőpiacra.

Mi lehet a megoldás? Nem csupán a felsőoktatásban kell megjelennie komolyan a területnek, hanem különböző iskolai szinteken mást-mást kell tanítani. Ez szorosan összefügg azzal, hogy részterületekre kell osztani a tárgyat, külön kell kezelni például a számítástechnikát (computer science) és a digitális írástudást. Előbbit legalább annyira komolyan kell venni, mint a fizika vagy a matematika oktatását, utóbbit pedig, mint az írni-olvasni tudást. A digitális írástudás alapkészséggé kell, hogy váljon. További fontos felismerés, hogy szaktanárokra van szükség, infokomra szakosodó tanároknak kell tanítani a tantárgyat, nem pedig más területek oktatóinak.

A koncepcióban számomra az az igazán érdekes, hogy emberközelibbé teszi az informatikát, részekre bontja és a felhasználók számára hasznos ismeretek-készségek elsajátítására is koncentrál, nem pusztán az elméleti alapokra vagy a gyorsan avuló ismeretekre (pl. programozás adott programnyelven). Azt a sztereotípiát kell megváltoztatni, hogy az informatika unalmas és száraz. Ehhez a koncepció másik számomra kedves eleme lehet a segítségünkre: már az általános- és középszintű képzésben is jelenjen meg színesen a terület oktatása.

Pintér Robesz