Netidők Blogtársaság

Mint köztudomású az internetet az az igény hívta életre, hogy olyan kommunikációs rendszert építsenek, amely még az atomtámadást is túléli, mivel nincs központja. Tegye fel a kezét, aki már hallotta ezt a történetet. Most tartsa fent, aki el is hitte. Ugye sok kéz a magasban maradt. Csakhogy ez egész egyszerűen nem igaz.

Először 1996-ban az egyetemen hallottam az internet genezisével kapcsolatban ezt a blődséget, simán elhittem, hiszen „köztudott” tényről van szó, ami abszolút hihető és még jól is hangzik. Utoljára pedig a héten olvastam az egyetemi hallgatóimnak feladott tanulmányban, ami a könyvtárak és a hálózat kapcsolatáról szól és nem is olyan régen írták. Az inkriminált rész így hangzik: „emlékezzünk rá, hogy az Arpanetet eredetileg úgy tervezték, hogy túléljen egy nukleáris támadást”. És mi emlékezünk – nem azért, mert így volt, hanem, mert olyan sokszor és sokfelé hallottuk már, nem a mi hibánk, hogy igaznak gondoljuk. Még a magyar Wikipédiában is olvasható az állítás: „Megalkotásakor fontos volt, hogy használható maradjon egy esetleges atomtámadás után is […] Olyan amerikai katonai támaszpontokat kötött össze kezdetben, melyek egy esetleges atomtámadás esetén is évekig képesek több ezer embert eltárolni. Ezek persze csak a hivatalos adatok. Ebben a hálózatban mind a négy támaszpont össze volt kötve mindegyik támaszponttal. Ezek a támaszpontok egymással folyamatos kapcsolatban voltak, hogy bármi gond van az egyikkel, arról egyből tudjon az összes többi is. Ezen felül a folyamatos kommunikáció is nagyon fontos, mert így a parancsok is gyorsan eljutottak egyik helyről a másikra.”

Miért hozom elő ezt az ötven éves múltra visszatekintő sztorit? Egész egyszerűen zavar, mert egy olyan makacs hiedelemről van szó, ami hihetetlenül mélyen berágta magát az emberek tudatába, szinte lehetetlen kiirtani onnan. Most mégis próbát teszek: nézzük meg, hogy mi az igazság és mi táplálhatja e félreértést!

Az internet ősét, az ARPANET-et 1960-as években hozták létre, rendkívül profán indokkal: a hadsereg együttműködött számos nagy egyetemmel, de nem tudott mindegyikük számára saját számítógépet biztosítani, ezért azt találták ki, hogy hálózatba kötik a gépeket, hogy a helyben felesleges kapacitásokat a hálózaton belül bárhol ki lehessen használni – állítja többek között Charles Herzfeld, aki az ARPA vezetője volt 1965-67 között és engedélyezte a projektet. (”The ARPANET was not started to create a Command and Control System that would survive a nuclear attack, as many now claim. To build such a system was, clearly, a major military need, but it was not ARPA’s mission to do this; in fact, we would have been severely criticized had we tried. Rather, the ARPANET came out of our frustration that there were only a limited number of large, powerful research computers in the country, and that many research investigators, who should have access to them, were geographically separated from them.”)

Mégis, akkor mi lehet e mögött a makacs hiedelem mögött? Egyrészt az a tény, hogy az 1960-s években tényleg készült egy olyan tanulmány, amely az atombiztos kommunikációs hálózat működéséhez szükséges forradalmian új csomagkapcsolt adatátviteli eljárást mutatta be. Ezt a tanulmányt azonban nem használták fel az ARPANET megalkotásakor. A mai internet persze rugalmas, hatalmas részeinek kikapcsolását is túlélné, azonban továbbra sem feltétlenül atombiztos (a leginkább sérülékeny részét a címek azonosítását végző szerverek jelenthetik).

Tehát, ha legközelebb azt halljuk, hogy atombiztos internet, finoman világosítsuk fel a beszélőt, hogy butaságot beszél és meséljük el neki a fentebbieket. Először talán feszengeni fog, később azonban hálás lesz érte.

Pintér Robesz

A digitális szakadékról rendszerint az internetet használók és a nem használók közötti szakadék jut az eszünkbe, valójában ez a fogalom legalább öt dolgot takar. A héten három olyan élmény is ért, ami ezt az egyébként általam régen gyakran használt fogalmat ismét az előtérbe tolta és leginkább az országok közötti szakadék jellegére mutatott rá.

Szóval mi is az az öt dolog, amit a digitális szakadék jelent? Először is az országok, világrégiók, a fejlett és fejlődő világ közötti különbségeket a digitális eszközök elterjedtségét, hozzáférhetőségét és használatát illetően. Másodszor – immár az egyes országokon, társadalmakon belül – az eszközökhöz hozzáférők és nem hozzáférők közötti szakadékot (ezt hívjuk hozzáférési szakadéknak). Harmadszor az eszközöket ténylegesen használók és nem használók közötti különbséget (ezt hívjuk elsődleges digitális szakadéknak) – mert nem elég hozzáférni az eszközökhöz, ha nem használjuk azokat. Negyedszer a használók közötti eltéréseket – mert ugyanazokat az eszközöket eltérő módon használjuk (ezt hívjuk másodlagos digitális szakadéknak). Végül, ötödször, egyes amerikai politikusok a ’90-es években Mercedes-szakadékról beszéltek a digitális szakadék kapcsán, amivel arra kívánták felhívni a figyelmet, hogy nem biztos, hogy a digitális szakadék csökkentése kiemelt szociálpolitikai feladat kellene, hogy legyen (mert ugyebár mindenki szeretne Mercedes-t, de nem lehet mindenkinek és nem állami feladat ennek orvoslása – tehát mindenki szeretne internetezni, de nem tud, viszont ez szerintük nem állami probléma).

Az elmúlt 15-20 évben persze megcáfolták a Mercedes-szakadék megközelítést, igenis fontos, hogy foglalkozzon a politika is a kérdéssel. Ugyanakkor az internet terjedésével egyre gyengült a digitális szakadék diskurzus, ma már sokkal ritkábban beszélünk róla, mint például amikor kiemelt kérdés volt az internet elterjesztése Magyarországon. Ettől még a jelenség persze létezik, amire a héten három dolog is felhívta a figyelmemet.

A napokban jelent meg a World Economic Forum éves jelentése, a Global Information Technology Report (GITR), amely a világ legnagyobb, országokat összehasonlító és rangsoroló jelentése (idén 142 ország adataival). Ez bemutatja, hogy továbbra is jelentős különbségek vannak az országok között az információs technológiák alkalmazása terén és egyéb fontos kapcsolódó területeken (mint az oktatás, gazdasági vagy jogi környezet). Magyarországon például igen gyorsan és könnyen lehet vállalkozást indítani (hazánk 8. a 142 ország közül e tekintetben), a digitális tartalmak hozzáférhetősége jó (21. hely) és nemzetközi összevetésben is kevés az analfabéta (13. hely). Viszont a jogi rendszer hatékonysága az új területeken hagy kívánnivalót maga után (119. hely), nagyon kevés a kockázati tőke (117. hely), túl magasak az adók (112. hely) és ritka a munkavállalók továbbképzésen való részvétele, tehát az élethossziglani tanulás (111. hely). Mindez arra mutat rá, hogy az egyes országok teljesítménye nem csak önmagában érdekes, hanem a többi országgal való összevetésben nyeri el értelmét. Nem csupán országon belül, hanem országok között is érdemes követni a digitális szakadék (vagy inkább többes számban szakadékok) alakulását. Ehhez pedig kiváló eszköz az évről-évre megjelenő GITR.

Szintén pár napja jelent meg az Ipsos (a kutatócég, ahol dolgozom) több sajtóhíre is, amely 24 ország internetezőire vonatkozóan közölt adatokat. Az adatokból jól látszik, hogy érdemi különbség van az országok között a tekintetben, hogy mire és hogyan használják a lakosai az internetet. Magyarország például világbajnok e-mail használatban és az elsők között van az internet személyes szórakozásra, kikapcsolódásra, hobbira való használatát illetően, de például a videójátékok használatát tekintve hátul kullogunk. Mindez arra hívja fel a figyelmet – ami sokszor elsikkad vagy mondhatni nem látható számunkra -, hogy másképpen használjuk az internetet az egyes országokban, ami teljesen eltérő piaci lehetőségeket ad a vállalkozásoknak, eltérő környezetet jelent a (sokszor multi) hirdetőknek és másfajta beavatkozásokat igényel a politikától. A helyhez kötött csőlátásunkból viszont az fakad, hogy erről elfelejtkezünk és sokszor azt hisszük mindenhol ugyanúgy működik ez a világ, a máshol működő dolgok könnyedén átültethetők a helyi viszonyokra.

Végül a harmadik élmény: a héten a digitális szakadékról tartottam órát a gazdaságinformatika mesterszakos hallgatóimnak, ahol arról beszélgettünk, hogy vajon létezhet-e társadalmi egyenlőtlenségek nélküli világ (arra jutottunk, hogy az emberek különbözősége okán erre szerintünk nincs esély – ezt itt most nem fejteném ki), illetve hogyan hathat a társadalmi egyenlőtlenségekre az informatika. Meglepő, de nem biztos, hogy csökkenti az eleve meglévő társadalmi különbségeket az internet vagy az okostelefon. Ami pedig az országok közötti különbségeket illeti, olybá tűnik, hogy az elmúlt húsz évben, miközben folyamatosan zárkózik fel a fejlődő világ, a fejlett országok mindig megtalálják azokat az új területeket, ahol újra hatalmas előnyökre tesznek szert. Az országok közötti digitális szakadék tehát folyamatosan újratermelődik, érdemes odafigyelni rá.

Pintér Robesz

Nem régen látott napvilágot, hogy az USA-ban az eladott tabletek 90%-ában nincs mobil internet, csak wifi. Ugyanakkor elkezdődött a negyedik generációs (LTE) hálózatok kiépítése az országban, amelyre a készülékgyártók is készülnek. A GSA (Global mobile Suppliers Association – a mobil Szolgáltatók Nemzetközi Szövetsége) friss jelentése szerint meglepő módon a tabletek vezetik ezt a folyamatot, tehát olyan modelleket jelentetnek meg a cégek, amelyek mobil interneten is működ(né)nek. Joggal merül fel a kérdés, hogy vajon képesek lesznek-e megfordítani a gyártók és a mobil szolgáltatók a jelenlegi fogyasztói trendet és rábírni az embereket arra, hogy ne pusztán a wifis tablet modelleket keressék? Véleményem szerint csak akkor, ha összefognak és átgondolják, hogy mit is kínálnak.

Mi szól a pusztán wifis tabletek mellett? Több minden is. A legtöbb ember, aki tabletet vásárol, már rendelkezik okostelefonnal, amihez rendszerint vásárolt már mobil internet hozzáférést. Mivel a legelterjedtebb okostelefon platformok (az iOS és az android) támogatja a mobil internet megosztását, a felhasználók képesek a saját tabletjük számára mobil internetből wifi internetet „varázsolni” abban az esetben, ha erre szükségük lenne.

Gyakran a tableteket máskor, máshol és máshogy használják a felhasználók, mint az okostelefont, ami szintén a wifi mellett szól. A tableteket nem egyszerűen „előkapkodják” pár percre, mint legtöbb esetben a mobilt, hanem huzamosabb időt, egyszerre 30-60 percet töltenek vele a júzerek. Ezek jellemzően otthoni, munkahelyi vagy egyéb helyhez kötött használatok, ahol rendszerint wifi hálózat is hozzáférhető (vagy, ha kivételesen mégsem, akkor ott van ugye a mobil internet megosztása).

Véleményem szerint azonban a fentiek ellenére is rá lehetne bírni az embereket arra, hogy mobil internetet használjanak a tableten, ehhez azonban nem elég, hogy a gyártók integrálják a 3G vagy 4G lehetőségét a készülékekbe, hanem a mobil szolgáltatóknak is végig kellene gondolni az üzleti lehetőséget. A mobil internet megosztása persze reális „veszély”, de aki csinált már ilyet, az tudja, hogy erősen igénybe veszi az okostelefon akkumulátorát – az amúgy is legfeljebb egy töltéssel egy napot kibíró készülékeket egy-egy ilyen akció már nap közben töltésre ítéli. Mindeközben a tabletek akkumulátor fronton sokkal jobban állnak, akár napokon keresztül képesek rendelkezésre állni és intenzív használattal is hosszú órákat kibírnak, tehát ebből a szempontból pont a nem helyhez kötött használatra tervezték őket.

Érzésem szerint többeket az riaszt a mobil internet képes tablet beszerzésében, hogy nem akarnak egy harmadik internet előfizetést. Először ugye otthonra szereztek be internetet az emberek, aztán vásároltak az okostelefonjukhoz (mobil csomagban) is egyet, végül most a tablethez is kellene egy újabb szerződés. Ez túl sok. Ha ezeket valamilyen formában össze lehetne vonni, de legalábbis a második kettőt (mobil és tábla), máris kedvezőbb lehetne a kép. A másik probléma az előfizetésekhez kötődő hűség, amiben rendszerint 24 hónapot kell vállalni a mobil internethez. Ez olyan hosszú időre jelent elköteleződést (fix díjakkal), amire kevesebben hajlandóak egy tabletnél, mint egy okostelefonnál.

A tablet használati szokásokból fakad, hogy ritkán van szükség mobil internetre, de akkor nagyon jól jönne. Érzésem szerint ahhoz, hogy ilyenkor ne automatikusan a mobiltelefon internetjének a megosztása legyen az átmeneti megoldás, SIM kártya és előfizetés szintjén kellene az okostelefont és a tabletet összekötni. Tehát egy előfizetéshez két SIM kapcsolódhatna, egy okostelefonos és egy tabletes. Így többet lenne hajlandó ugyanazon előfizető fizetni, mintha csak a mobilján volna internet – bár feltehetően nem két előfizetésnyit. Szóval kialakulhatna egy kölcsönös win-win helyzet, ami jó lenne a tablet gyártónak (mert eladhatná a drágább modelleket), a szolgáltatónak (mert többet fizetne a felhasználó a szolgáltatásokért) és a felhasználónak is (mert mindkét eszközét jobban kihasználhatná megfizethetőbb áron).

Persze lehet, hogy tévedek és így sem terjedne el jobban a mobil internetes tablet. Abban viszont biztos vagyok, hogy a jelenlegi kondíciók mellett nincs esélye, hogy a 3- vagy 4G-s tabletek érdemben „visszavágjanak”.

Pintér Robesz

Találkoztak már okostelefonjában elmerült felhasználóval vásárlás közben? Meglehet, hogy az illető nem az e-mailjeit ellenőrizte vagy unalmában böngészett a neten, hanem azon dilemmázott, hogy vajon megfelelő-e a bolt megvásárolni a kiválasztott terméket, nem találja-e meg ugyanazt máshol kedvezőbb feltételekkel.

Kutatások szerint egyre többen használják „bemutatóteremként” a boltokat – legalábbis az Egyesült Államokban. Bemennek a boltba, megnézik, kipróbálják a terméket aztán megrendelik az interneten – így még csak haza sem kell cipelniük – vagy egy árösszehasonlító oldal segítségével kiválasztják azt az áruházat, ahol a legolcsóbban megkapják a kiszemelt árut és átmennek oda, megvásárolni azt.

A Pew Internet and American Life Project 2012. januári felmérése szerint minden negyedik amerikai mobiltelefon felhasználó élt már ezzel a lehetőséggel. Az Insight Express 2011-es kutatása szerint pedig az okostelefon tulajdonosok körében – érthető okokból – még elterjedtebb a dolog: 59%-uk kipróbálta már, hogy így vásárol. A ForeSee szintén 2012. januári kutatása szerint sokan az adott bolt weboldalát is felkeresik még az áruházban – tehát a kereskedőknek arra is oda kell figyelniük, hogy az árazásuk következetes legyen a boltokban és online, nehogy pont ezzel riasszák el a potenciális vevőket:

Mit tehetnek a boltok a jelenség kezelésében? Többen próbálkoznak a bolti vásárlásban olyan „szakértő” eladókat alkalmazni, akik külön odafigyelnek az ilyen vásárlókra és segítségükkel megragadni a lehetőséget, hogy személyes kapcsolatra, párbeszédre van lehetőség a vásárlóval (ami online vásárláskor sokkal nehezebb, ha éppen nem lehetetlen). A másik jó eszköz, hogy a bolt egyedi ajánlatokat ad a boltokban, ami egyrészt lehetetlenné teszi az árak összehasonlítását más bolthálózatokkal, másrészt meggyőzi a vásárlót arról, hogy érdemes azonnal, helyben megvásárolni az adott terméket. Végül egyes áruházak már nem csak az online vásárlásoknál, hanem a bolti árusításban is felajánlják az ingyenes házhozszállítást.

Pintér Robesz

Amerikai felhasználók közel 40% fedezte már fel barátja közösségi oldalakon megjelent posztjai alapján, hogy annak más a politikai beállítódása, mint, amit korábban feltételezett róla. Érdekes felmérés eredményeit tette közzé a napokban a Pew Research Center: az Internet & American Life kutatássorozatának részeként a közösségi oldalakon folyó aktivitás politikai vonatkozásait vizsgálták. Hogyan kommunikálnak a politikáról barátaik között az amerikaiak az online térben?

Először is, már eleve nem egyenlőek a viszonyok, mivel a politikai beállítódásnak szignifikáns kapcsolata van a közösségi oldalak használatával. A magukat liberálisnak vallók nagyobb része aktív a közösségi térben, mint a konzervatívoké: 74%-a azoknak az internet felhasználóknak, akik liberálisnak vallják magukat, használnak közösségi hálózati oldalakat (SNS), míg a konzervatívoknál ugyanez az arány 60%.

A politika egyébként elég kényes téma a közösségi oldalakon folyó személyes párbeszédekben. A közösségi oldalak használóinak 18%-a blokkolta, vagy rejtette el a hírfolyamban korábbi ismerőse bejegyzéseit esetleg vonta vissza a bejelölést, mivel az vagy túl gyakran tett közzé politikai üzeneteket a közösségi oldalon, vagy túl sértő volt a bejegyzése, esetleg azért, mert nem értett egyet azokkal. Ugyanakkor több mint 80% soha sem tett ilyet politikai tartalom miatt. Meglepő lehet, de a liberálisok a legkevésbé toleránsak, esetükben a teljes népességre jellemző 18% helyett 28% élt a fentebb említett kizáró eszközökkel.

Akik úgy nyilatkoztak, hogy zártak már ki valakit politikai megnyilvánulások miatt a barátaik közül, vagy rejtették el, blokkolták a közzétett üzeneteiket, elsősorban távoli ismerősökkel tették ezt (67%), a közeli barátokkal kapcsolatban ritkábban éltek ezzel az eszközzel (31%), de leginkább a családtagok azok, akikkel szemben elnézőek voltak (csak 18%-ukat „zárták ki” politikai megnyilvánulásaik miatt) – izagolódni látszik tehát, hogy az ember a barátait megválogathatja, míg a családtagjait nem.

A kizárással szemben azonban sokkal elterjedtebb gyakorlat a megerősítés, amikor valaki lájkolja az ismerőse politikai tartalmú közlését: 47% mondta azt, hogy már tett ilyet. 38% pedig pozitív hozzászólást is tett már politikai tartalmú bejegyzéshez.

Annak ellenére, hogy Amerika szabad ország, ahol a politikai vélemények kifejtésének nagy hagyománya van, a válaszadók több, mint ötöde (22%-a) mondta azt, hogy a közösségi oldalakon az öncenzúra eszközével él és soha nem tesz közzé politikai tartalmú bejegyzéseket, mivel attól tart, hogy ez mások számára bántó vagy sértő lehet. A liberálisok és konzervatívak gyakrabban éltek ezzel az eszközzel, mint a mérsékelt politikai beállítódásúak.

Az eredményeket látva elgondolkodtató, hogy vajon milyen lehet a helyzet idehaza? Az az érzésem, hogy sokkal többen élhetnek a politikai témák személyes közlésekből való kizárásával (az öncenzúrával): több a rejtőzködő, aki nem traktálja politikai nézeteivel az ismerőseit, mert tart azok reakcióitól. Ugyanakkor biztosan vannak, akik politikailag igen aktívak ezeken az oldalakon, sőt, ismerőseiket is megválogatják ezen szempont alapján. Persze igazán egy jó felmérés segítene ezen, hiszen a közösségi oldalak használata Magyarországon sem kevésbé népszerű, mint az Egyesült Államokban, a Socialbakers szerint már közel 4 millió Facebook felhasználó él idehaza, az internetezők köze kétharmada használja ezt a szolgáltatást...

A felmérést az Egyesült Államokban készítette a Pew Research Center, 2012 január 20 és február 19 között, 2253 válaszadó részvételével, amelyből 1729 fő volt internet használó. A kutatás módszertana telefonos megkérdezés angol és spanyol nyelven.

Pintér Robesz