Netidők Blogtársaság

Szerdán reggel leállt a Facebook több országban, így Magyarországon is, rövid időre a napi betevő social média nélkül maradtak az internetezők. Na és? – kérdezhetnénk, nincs ebben semmi érdekes, mindennapos eset, hogy oldalak tervezetten vagy véletlenül leállnak. A dolog azonban ráébresztett minket arra, hogy a Facebook mennyire beleépült a mindennapjainkba. Az elvonás következménye, hogy láthatóvá vált, az internet szép lassan közművé "cseperedett" az elmúlt években.

A közműség – az alap infrastrúra (pl. áramhálózat, víz-, gázszolgáltatás) – lényege ugyanis, hogy nélküle elképzelhetetlen az életünk abban a formájában, ahogyan éljük, tartósan nem tudjuk nélkülözni, mivel ráépül a többi tevékenységünk.

Az egyetemen a hallgatóimmal szoktunk arról beszélgetni, hogy bár lehet internet nélkül élni, de az nem csupán információfogyasztási forrás vagy szórakoztató médium, hanem egy olyan alapvető infrastruktúra, amely a legalapvetőbb módon beépült a mindennapokba, a világunk, gazdaságunk működésének egyik alapja. Bár tudnánk nélkülözni, ha igazán muszáj lenne, de nagyon nagy zökkennőkkel járna a visszatérés egy internet előtti világba. Ennek alapvetően az az oka, hogy az internet hiánya kontroll válsághoz vezetne, vagyis az élet jelenlegi szervezettségi szintjén, annak működtetéséhez azonnali információáramlásra van szükség, amit elsősorban az internet biztosít.

Lehet emiatt siránkozni, internet függőségről beszélni. Igazságtalanok lennénk azonban, ha nem vennénk észre, hogy ez ugyanolyan civilizációs függőség, mint a gáz, áram vagy víz esetében. Csak az internet újdonsága miatt jobban szembeötlik a függőségünk, mint az áram vagy a gáz esetében, amihez annyira hozzászoktunk, hogy természetesnek vesszük. Pedig nem az, elég, ha az évekkel ezelőtti kiszolgáltatott helyzetünkre gondolunk, amikor télvíz idején a gázszolgáltatás teljes leállása fenyegetett.

Az egyén szintjén igen nehéz felkészülni az ilyen helyzetekre (infrastruktúra összeomlása), igazándiból a katasztrófavédelem és az állam feladata felkészülni a vészforgatókönyvekre (mi lesz, ha nincs áram vagy gáz, víz, esetleg telekommunikáció és internet). Persze építhetünk egy atombiztos bunkert, ahol berendezkedhetünk teljes önellátásra, itt nyilván internetre sem lesz feltétlenül szükségünk, de a készleteink itt is végesek lesznek.

Látszólagos megoldás a kivonulás ebből a világból (például nem használni az internetet), mert ez csak a közvetlen használatra vonatkozhat, illúzió azt hinni, hogy ki tudjuk vonni magunkat a hatása alól. Az információs társadalmunk egyik legfontosabb sajátossága ugyanis, hogy az infokommunikációs infrastruktúra használata észrevétlenül beépült mindenhová. Még akkor is ott van, ha olyan dolgokat csinálunk, ami már az internet előtt is megszokottnak számított, a háttérben ugyanis átalakult a társadalmi rendszerek működése. Az internet ott van például a boltok polcain található termékekben (a mögöttes termelési, logisztikai , marketing stb. rendszerekben), ha kinyitunk egy újságot (a hírtermelés, a nyomtatás, a kiszállítás stb. megszervezésében), ha elmegyünk egy étterembe (itt is a logisztika, a beszállítás, a nyersanyagok beszerzése, a fizetés stb. mind-mind informatikával támogatott).

Végezetül ajánlom mindenki figyelmébe A kisvakond álma c. rajzfilmet, abban ugyan még nem az internet hiánya okozza a bonyodalmakat, de jól bemutatja, hogy hogyan omlik össze az életünk, ha az alapvető közmüvek egyszer csak leállnak.

(A bejegyzés apropóját a Facebook leállással kapcsolatban a pozsonyi Pátria Rádióban március 8-án reggel elhangzó élő telefoninterjúm adta.)

Pintér Robesz

A kormányok aláírták az ACTA szerződést, a jogvédők tiltakozásokat szerveztek ellene. A téma 15 éve folyamatosan jelen van azzal kapcsolatban, hogy szükséges-e megregulázni az internetet nemzetközi összefogással. A Netidők c. rádióműsor felkérésére az NRC Piackutató online kutatásában néhány nappal ezelőtt (2012 februárjának végén) megvizsgálta, hogy a magyar netezők mit gondolnak a jogi törekvésekkel kapcsolatban. Az eredményeket Kurucz Imre foglalja össze.

Szükség van-e az internet nemzetközi szabályozására? A kérdés ismét napirendre került, különösen azok után, hogy az Európai Unió tagállamai (köztük Magyarország) január végén aláírták a hamisítás elleni kereskedelmi megállapodást, közkeletű nevén az ACTA-t.

Ezzel párhuzamosan mind több aggály fogalmazódik meg a szabályozásokat, illetve azok vélt hatásait illetően; az internet szabadságát féltők tiltakoznak, az Európai Bizottságnak címzett petíciót pedig 2,4 millióan írták alá.

De vajon mit gondol a hazai internetező minderről? Szükséges-e fellépni az internetes kalózkodás ellen, és nemzetközi egyezményekkel, jogi szabályozással korlátok közé szorítani az internetes tartalmakat, azok megosztását, letöltését?

Az NRC február végi kutatása szerint a felnőtt hazai netpolgárok 46 százaléka egyetért a szabályozással (nem konkrétan az ACTA-val, hanem általában véve az internet valamilyen jogi szabályozásával), és csak minden harmadik van ellenkező véleményen. Mindebből az is következik, hogy az internetezők egyötöde nem tud, vagy nem akar véleményt nyilvánítani ebben a kérdésben.

A netpolgárság persze ebben a kérdésben is erősen megosztott. Talán nem meglepő, hogy a férfiak kevésbé támogatják a szabályozást, mint a nők, és a fiatalok körében is magasabb az elutasítók aránya, mint az idősebbek között. Az egyik végletet – a letöltésekben leginkább jeleskedő – huszonéves férfiak jelentik: mindössze egynegyedük támogatja a törvényi szabályozást, 62 százalékuk viszont ellenzi; a skála másik végén az 50 évnél idősebb internetező hölgyek állnak: az ő körükben 76 százalék a támogatók, és mindössze 7 százalék az ellenzők aránya.

A támogatás, illetve elutasítás okaként számos állítást szokás megfogalmazni, és – a fenti adatoknak némiképp ellentmondva – úgy tűnik, a netezők többsége egyetért azokkal az érvekkel, amelyeket a szabályozás ellenzői hangoztatnak. A legáltalánosabb ellenérv az információ szabadságának elve. A hazai netezők elsöprő többsége, közel 90 százaléka egyetért azzal, hogy ennek teljesülése mindennél fontosabb, ugyanakkor az szabályozás-ellenesek körében az egyetértés foka érezhetően magasabb, mint a korlátozást támogatók között. A szabályozással egyet nem értők 85 százaléka emellett azon a véleményen van, hogy az internetes letöltéseket jogi eszközökkel sem lehet korlátozni, és érdekes módon a szabályozás-pártiak kétharmada is többé-kevésbé osztja ezt a véleményt.

További érdekesség, hogy a hazai internetezők többsége sem a zene-, sem a filmipart nem félti a szabad letöltésektől. Négyből hárman úgy vélik, a mozi akkor is működni fog, ha a neten szabadon terjedhetnek a filmek, háromból két netpolgár szerint pedig a zenészek inkább a koncertezésből éljenek meg, mint a felvételek után járó jogdíjakból. A szabályozást ellenzők természetesen ezekkel az állításokkal is inkább azonosulnak, mint azok, akik szerint szükség van valamilyen korlátozásra. Utóbbiak körében a kiadók iránti rokonszenv is nagyobb: 53 százalékuk gondolja úgy, hogy a nagy kiadók fontos értéket adtak, adnak a popkultúrához, míg a szabályozást elutasítóknak csak az egyharmada van ezen a véleményen.

A felmérést az NRC 2012. február 23-27. között végezte 1000 internet-használó online megkérdezésével. Az adatbázist az Millward Brown – TNS Hoffmann NOK kutatásának offline adataival súlyoztuk, így az a legfontosabb demográfiai ismérvek tekintetében reprezentatív a legalább hetente internetező 18-69 éves magyar lakosságra nézve.

Kurucz Imre (NRC Piackutató)

Egyre inkább a felé halad a világ, hogy otthon ülünk a képernyő előtt és már nem mozdulunk ki a lakásból. Meredten bámuljuk a villódzó képernyőt és elvesznek a személyes kapcsolataink… Ismerős kép? A napokban erről az internettel kapcsolatos félelemről vitáztunk a hallgatóimmal és egyedül maradtam azzal a véleményemmel, hogy a személyes kommunikáció nem feltétlenül értékesebb, mint a közvetített.

2008-ban tanítottam utoljára az információs társadalom témáját, de négy év kihagyás után „visszairatkoztam” a terület oktatói közé. A héten volt az első „igazi” óra, amin az információs társadalom bevezető diskurzusaival foglalkoztunk, azokkal a kérdésekkel, amelyek vizsgálatával el lehet jutni a téma mélyrétegeihez. Ezek között szerepelnek az internettel kapcsolatos régi-új félelmek. A gyakorlati óra végét „pódiumbeszélgetés” zárta, ahol a korábban, a hallgatók által előre elküldött kérdések közül néhányat négy hallgató vitatott meg, a többiek aktív közreműködésével. Ebben a beszélgetésben merült fel, hogy meglehet, az internettel kapcsolatos félelmek mégis csak jogosak és a világ a felé halad, hogy a végén a monitor előtt végezzük mind, elveszítve személyes kapcsolatainkat.

Miközben egyetértek azzal, hogy fontosak a személyes kapcsolatok és a találkozások, egyvalamivel nem értek egyet, mégpedig, hogy alapvetően a kommunikációs csatorna jellege határozza meg annak minőségét vagy „jóságát”. Ha számítógép vagy más eszköz által közvetített a kommunikáció, akkor biztosan rosszabb, mint a személyes? Hány unalmas találkozón vettünk már részt, amit elpazarolt időnek éreztünk? Hányszor bántuk már meg öt perc után, hogy személyesen találkoztunk valakivel? Ezzel nem megfordítani akarom az állítást (értékesebb a közvetített kommunikáció, mint a személyes). Sem azt állítani, hogy nincs szükség személyes találkozásokra. Hanem azt, hogy hagyományosan – talán valamiféle romantikus meggyőződésből – túlértékeljük a személyes kommunikációt, miközben nem ismerjük (f)el az internet vagy a mobiltelefon nyújtotta hatalmas lehetőségeket.

A vitában felmerült, hogy az ember evolúciós okokból vágyik mások társaságára, belénk van kódolva, hogy jobban érezzük magunkat, ha nem vagyunk egyedül és ezért törekedünk is erre. Vajon a homo informaticusnál is megmarad ez a vonása az embernek? Tehát a mostani fiatalok, vagy azok, akik most vagy majd később szocializálódnak, ugyanezt a személyességet fogják természetesnek tekinteni és a közvetített kommunikációt a szükséges rossznak? Vajon az emberi evolúció megáll és nem válik részévé, hogy újfajta eszközök állnak a rendelkezésünkre abban, hogy mások társaságát élvezhessük?

Továbbra sem fér a fejembe, hogy hogyan és miért gondolja azt teljes komolysággal az emberek egy jó része, hogy az internet magányossá tesz és elidegenít, miközben soha ilyen mértékű (és minőségű) interaktív kommunikáció nem folyt az emberiség tagjai között, mint, amit a modern kommunikációs eszközök most lehetővé tesznek. Ha lehetne, akkor ezeket az emberek külön-külön hosszabb kirándulásra küldeném a modern kommunikációs eszközök előtti időkbe – mondjuk a 150-200 évvel ezelőtti Magyarországra. Az az érzésem, hogy megölné őket az unalom, az adott mikrovilágba való bezártság, a túlontúl lassú és ritka kommunikáció és az elzártság – hogy szinte csak a személyes kommunikáció az egyetlen lehetőség az emberek közötti érintkezésre, de annak is olyan kötöttek a társadalmilag elfogadott formái, hogy az szinte kivétel nélkül kiüresíti és formálissá teszi a legtöbb párbeszédet. Alásszolgája.

Pintér Robesz

Napi egy doboz cigi, 2-3 sör és 200 státuszfrissítés? Amerikai kutatók szerint nehezebb ellenállni az internet csábításának, mint az alkoholnak vagy a cigarettának. Ha éreztél már ellenállhatatlan kísértést, hogy azonnal megnézd a leveleidet vagy ránézz a Facebook-ra, akkor megkönnyebbülhetsz, a hiba nem benned van.

A Chicago University's Booth Business School kutatócsapata szerint – akiknek a kutatását nemrégiben a brit a Guardian ismertette – ugyanis az internet, elsősorban az e-mail vagy a közösségi médiumok, például a twitter olyan „alacsony költségű” kísértések, amelyeket könnyű kielégíteni, ezért igen nehéz ellenállni nekik.

A Würtzburg városban folyó kísérletben a kutatók arra kérték a résztvevőket, hogy egy kifejezetten csak a kutatás céljára használható Blackberry segítségével számoljanak be minden vágyról, késztetésről, kísértésről, ami éri őket. A kutatásban részt vevő 205, 18- és 85 év közötti alany hét napon keresztül napi 7 alkalommal kapott kérést arra vonatkozóan, hogy jelezze milyen vágyat, késztetést érez éppen vagy érzett az elmúlt 30 percben. A válaszadóknak azt is el kellett mondania, hogy milyen jellegű volt ez a vágy, mennyire volt erős, ellen tudtak-e neki állni és nem ütközött-e az más vágyakba.

A részleteket illetően ajánlanám a Guardian cikkét, itt csak néhány dolgot emelnék ki. Az egyik érdekes eredmény, hogy a média – ideértve az internetet – területén tapasztalták legmagasabb arányban az önkontroll kudarcát, míg a sportolási vágynak vagy a szexuális késztetésnek sokkal könnyebben tudtak ellenállni az emberek. A kutatást vezető Wilhelm Hofmann szerint a média „sikerének” az lehet az oka, hogy egyrészt nagyon könnyen hozzáférhető, másrészt úgy érzik az emberek, hogy „alacsony költséggel” jár, így nem gond, ha engednek a kísértésnek. A cigaretta vagy az alkohol esetében magasabbak ezek a költségek, mind pénzügyi, mind más értelemben, emiatt sokkal ismertebbek is. A média viszont, mint például az internet, szinte észrevétlenül képes „ellopni” sok ember idejét, ha nem figyelnek oda.

Pintér Robesz

Vatera.hu, ingatlan.com, stockfresh, habostorta.hu, használtautó.hu, IND, portfolio.hu, profession.hu, netpincér.hu. Vajon mi a közös bennük? Mindegyik a magyar internet meghatározó vállalkozása, amit honfitársaink hoztak létre és tettek sikeressé. Hogyan csinálták? Kiderül a Digitális sikertörténetek című interjúkötetből, amelyet Dunder Krisztián internetes tanácsadó készített.

Vajon hányunknak fordult meg kósza ötletként a fejében, hogy milyen lenne, ha a saját magunk urai lehetnénk, saját vállalkozást indítanánk? Hogy milyen lenne meggazdagodni az interneten, saját sikeres vállalkozást indítani – belevágni, kipróbálni magunkat? Megmondom őszintén, nekem már átvillant egy-két alkalommal az agyamon, hogy a magam ura legyek. Ami visszatart az a félelem a kudarctól, illetve, hogy nem tudom hogyan vágjak bele. Ódzkodás a várhatóan rengeteg munkától, amiért az egyáltalán nem biztos sikert mérik, a felelősségtől, hogy másoknak is munkát adjak, akik elsősorban csak rám számíthatnak. Ezért is minden elismerésem a kötetben szereplő szerzőknek, hogy volt bennük bátorság, kitartás, ügyesség, hogy sikerre vigyék az ötletüket.

Az interjúkötetet lapozva egyértelmű, hogy bár nincs egyetlen recept a sikerhez, kellenek mögé azok a meghatározó emberek, akik folyamatosan újítanak, terveznek, mennek előre. Éppen ezért, aki ma Magyarországon sikeres online vállalkozást szeretne indítani vagy vezetni, mindenféleképpen tanulhat a könyvből, számukra kötelező olvasmány, amely hasznos praktikákat és közvetve tanácsokat adhat.

De a laikus internet használó olvasónak is izgalmas lehet a könyvvel töltött idő. Mi magyarok egyszerre szeretjük, utáljuk és irigyeljük a sikeres embereket. Szeretjük, mert büszkék lehetünk rájuk, utáljuk, mert biztosan „nem véletlenül” lettek sikeresek, és irigyeljük, mert jól megy nekik. Dunder Krisztián remek interjúi révén viszont lehetőséget kapunk arra, hogy sztereotípiánkat és előítéleteinket félretéve ismerhessük meg a hazai internetes cégek sikeres vezetőit – testközelből. Eldönthetjük, hogy mi mennyire vagyunk büszkék rájuk, lennénk-e a helyükben, vagy esetleg számunkra tényleg nem szimpatikus, amit csinálnak.

Dunder Krisztián: Digitális Sikertörténetek (szerzői kiadás, 2011. november)

Oldalszám: 208

ISBN: 978-963-08-2463-7

Ajánlott fogyasztói ár: bruttó 3 900 Ft

Jelenleg könyvesboltokban nem kapható!

Pintér Robesz