Netidők Blogtársaság

Szeretem a viccet, a humort, és jólesik néha-néha a Facebookon belefutni egy mókás bejegyzésbe, képbe, viccbe. Nyilvánvaló, hogy egy közösség erős összetartó ereje lehet a vidámság, a humor, oldja a hangulatot, felszabadít, közel hoz embereket egymáshoz.

Így van ez természetesen a Facebookon is, hisz itt is vannak közösségek, csak egy kicsit állandóbbak, mint a valós térben szerveződő baráti társaságok, és egyszersmind heterogénebbek, összetettebbek is. Gondoljuk csak végi, hogy kikből állnak a facebookos ismerőseink: barátokból, kollégákból, távolabbi, közelebbi ismerősökből, ügyfelekből, tanítványokból és tanárokból, családtagokból, tehát a legkülönfélébb emberekből. Csak az a közös a facebook ismerőseimben, hogy mindannyian az én ismerőseim, de sosem tartozna mindegyikük ugyanabba a társaságba. A Google+ ezt a problémát oldotta meg indulásakor azzal, hogy körökbe lehet osztani az ismerősöket, amit a Facebookon általában nem teszünk meg.

Éppen emiatt a heterogenitás miatt az ízlésünk sem egyforma. Nyilván a viccekre is eltérően fogékonyak a felhasználók, a közösségi oldalon lévő kapcsolataink. Hozzám is eljutnak két olyan Facebook-felhasználónak a posztjai is, amelyek vicces képekből, viccszövegekből állnak, ám olyan gyakorisággal, olyan mennyiségben jönnek tőlük ezek a tartalmak, hogy fölmerül a kérdés, miért csinálják, miért osztanak meg ennyi vicces tartalmat. Az nem valószínűsíthető, hogy ennyire szeretik szórakoztatni a publikumot, hisz szinte ömlik erről a szóban forgó két felhasználói oldalról ez a tartalom. Amellett pedig egyik oldal gazdája sem tartozik a saját ismerőseim közé, pusztán a többszörös tovább osztás következtében jut el hozzám is.

Ezzel meg is született a válasz is: a nagy tömegben, szinte futószalagon gyártott „vicces” tartalmak kiugróan magas lájkolási és megosztási számokat produkálnak, ami fontos lehet üzleti szempontból, illetve növelheti az oldal gazdájának népszerűségét, egyben tarthatja a társaságot, a kedvelői kört. Hisz nevetni, szórakozni mindenki szeret! Ez a népszerűség pedig üzleti értékkel is bírhat, ez is egy jó módja az önpromóciónak, önnépszerűsítésnek. Jól bizonyítja ezt az is, hogy az a hozzám is eljutó két Facebook-oldal, amelyik ontja magából ezeket a vidám tartalmakat, vállalkozások oldalai: az egyik egy zenei cégé, a másik egy autózással foglalkozó vállalkozásé.

Mivel ezek a képek nagyon gyorsan terjednek, könnyen válnak mémmé, vagyis pici módosulásokkal, láncolatszerűen terjedő kulturális alapegységgé. Ezt is könnyen lehet használni rajongó tábor verbuválására. Ugyanakkor a folytonosan, futószalagszerűen terjedő viccek könnyen unalmasakká is válhatnak, ezzel pont az ellenkező hatást is kiválthatják. Gondoljunk csak a baráti társaságokban állandóan, kényszeredetten viccet mesélőkre.

Érdemes azt is észrevenni, hogy egy-egy ilyen vicces bejegyzés mennyire megmozgatja a közönséget, további folytatják a viccelősét, poénkodást.

Bódi Zoltán

Gyakran találkozom kedvenc közösségi oldalamon olyan posztokkal, amelyek különböző ételek fotóit tartalmazzák. Nem akármilyen ételfotókról van ám szó, nem holmi receptajánlásokra gondolok (olyanból is van elég sok), hanem az „ezt eszem most”, „ezt főztem/sütöttem most” című bejegyzésekről szeretnék értekezni. Nyilván mindenki találkozott már ilyesmivel. Fölmerül a kérdés, hogy miért tesszük mindezt. Miért tesszük közhírré azt, hogy mit eszünk éppen vagy mit főztük. Ez a téma jellemzően magánügy vagy éppen azokra tartozik, akikkel együtt étkezünk, tehát semmiképpen sem nyilvános. A Facebookon nyilvánosan közzé tett ilyen tartalmú képek viszont kilépnek a magánszférából. Mi az oka ennek az ellentmondásnak?

A Facebook olyan színtér, amely kiválóan alkalmas az önnépszerűsítésre, az önpromócióra, hisz a sok pozitív tartalmú információból ki akarunk tűnni valahogy. A Facebook alapfilozófiája a pozitív, közösségépítő gondolatok, információk népszerűsítése. Éppen ezért a legtöbb felhasználó igyekszik az önképét javítani, az arculatát építeni, némiképpen dicsekedni vagy tudatosan építeni a saját márkáját. Ennek lehet az eszköze az, hogy éppen milyen jót, ízleteset, különlegeset vagy éppen egészségeset eszem.

Másik oldalról megközelítve a jelenséget könnyen beláthatjuk, hogy a Facebook nyilvánossága látens nyilvánosság, azaz lappangó, nem találkozunk szemtől-szembe a közönségünkkel. Amikor a Facebookon posztolunk valamit, akkor csak a számítógépünket vagy az okostelefonunkat látjuk, és nem azt az átlagosan párszáz ismerőst, akivel egy átlag Facebook-felhasználó rendelkezik. Arról nem is beszélve, hogy a közösségi oldalakon visszaigazolt ismerőseink vegyes összetételűek, a szűk családtagtól kezdve a több évtizeddel ezelőtti általános iskolai osztálytársunkon át a munkahelyi kollégáinkig sok mindenki található a Facebook-ismerőseink között. Jellemző, hogy így is nevezzük: Facebook-ismerős, hisz csak itt minősülnek egységesen „ismerősnek”, a valós életben nem taroznának egy csoportba, hisz minden embernek különböző státuszúak az ismerősei, kapcsolatai. A legfőbb csoportok a belső család, közeli hozzátartozó, partner, életvitelszerűen együtt élő társ; munkahelyi, iskolai társak, kollégák; barátok, közeli ismerősök; távoli ismerősök, távoli családtagok, akikkel nem ápolunk intenzív, napi kapcsolatot; alkalmi kapcsolatok, ismeretségek. Nyilvánvaló, hogy mindezekkel nem osztanánk meg a valós életben azt az „örömhírt”, hogy éppen milyen ételt eszünk vagy főzünk. A Facebookon viszont mindezzel a sokszínűséggel nem találkozunk, így sokkal könnyebb alapvetően magánjellegű információkat (mint például az étkezésünket) mindenkivel tudatni.

Az ételfotók, sőt az étel mellett készített szelfik célja a dicsekvés, az önnön tehetségünk (ha a saját főztünkről van szó), illetve a gasztronómiai ízlésünk, sőt a vendéglátónk gasztronómiai ízlésének, konyhai kultúrájának a népszerűsítése. Ez is közösségformáló erő, ez is önnépszerűsítési eszköz. Az étkezésünk részleteinek a nyilvánosságra hozatala is jól jelzi, hogy a közösségi oldalakon megváltozott a magánszféra és a nyilvánosság határa, viszonya: ami hagyományosan magánügy volt, az a Facebookon nem egyértelműen magánügy már, elég egy megosztás, és már közüggyé válik. Ennek a jelenségnek a gyakorisága bátorítja a felhasználókat ennek a kommunikációs magatartásnak a követésére.

Bódi Zoltán

Vajon mit hozhat a jövő? Gyorsulni vagy lassulni fog a világ? Maradunk a Földön vagy meghódítjuk a világűrt? Szigetszerű marad a technológiai fejlődés vagy kezdetét veheti egy elképesztő technológiai integráció? És mi található mindezek metszeteiben?

A héten az információs társadalom és az IT jövőjéről beszélgettünk az egyetemi hallgatóimmal, aminek keretében készítettünk egy szcenárióelemzést. A futurológusok (jövőkutatók) által előszeretettel használt módszertan lényege, hogy a lehetséges jövőkből (amelyeknek végtelen számú fokozata lehet) néhány kulcs tengely mentén választanak ki néhányat és próbálják azon keresztül megragadni a várható jövő lényegét.

A szcenáriókészítés főbb lépései (röviden):

1. A főbb, a jövőt nézve meghatározó tényezők megtárgyalása, majd ezekből tengelyek meghatározása (a lehetséges ellentétes végpontok leírása). Érdemes olyan tengelyeket választani, amelyek egymástól függetlenek.
2. A tengely segítségével egy 3 dimenziós, 8 részből álló tér meghatározása, amely kiad 8 szcenáriót az egyes tengelyek megfelelő végpontjainak ötvözésével.
3. A 8 lehetséges jövő rövid jellemzése, lehetőleg beszédes nevekkel való elnevezése, hogy később könnyű legyen azonosítani őket és visszaemlékezni, hogy melyiknek mi állt a középpontjában.
4. Annak kiválasztása, hogy ezek közül melyik a legvalószínűbb (probable), melyik lehetséges (possible) és melyik a számunkra a legkedvezőbb (preferable) jövő.

Ezt követheti a szcenáriót készítők számára stratégia elkészítése a 3P számára (tehát a legvalószínűbb, a lehetséges és a legkedvezőbb forgatókönyvekkel számolva) – tulajdonképpen ez az értelme a szcenáriókészítésnek, hogy fel tudjunk készülni a jövőre. Komoly szcenáriókészítés rendszerint számba vesz még úgynevezett szélsőséges forgatókönyveket is (wild card), amelyeknek ugyan kicsi a valószínűsége, viszont, ha bekövetkeznek, azoknak óriási hatása van, így érdemes foglalkozni velük.

Az itt bemutatott szcenáriókat a Corvinus végzős gazdaságinformatikus hallgatóival készítettem információs társadalom órán. Először a három tengelyt választottuk ki 8-10 lehetséges tényező közül egy brainstorming keretben. Ezt követően szavazásos alapon végül a következő tengelyekre esett a választásunk, mint a 3 szerintünk legfontosabbra:

1. a technológia integrálódik, minden IT technológia összekapcsolódik egymással – a technológia fejlődése szigetszerű marad
2. maradunk a Földön – meghódítjuk a világűrt
3. a világ tovább gyorsul – a világ „lassul”, mivel egyre nagyobb értéket jelent, hogy ne rohanjunk, a lassulással az életminőség javítása a cél (hasonlóan a slow food mozgalomhoz)

A legvalószínűbb jövő szerint a technológia fejlődése továbbra is szigetszerű marad, maradunk a Földön és a világ tovább gyorsul („jelen” szcenárió). A lehetséges jövő szerint a technológia integrációja nő, sokkal jobban összekapcsolt lesz, maradunk a Földön és a világ tovább gyorsul („még több technológia” szcenárió). Végül a hallgatók számára preferált jövő az lenne, ha a technológiai integráció erősödne, maradnánk a Földön, de a világban megerősödne a slow mozgalom, tehát a technológia az életminőséget javítaná, nem a gazdasági verseny pörgését erősítené tovább („megfontolt élet” szcenárió).

A további öt szcenáriót is jellemeztük, amiben elképzelhető az „űr kolonizáció”, lassítással a „fenntartható fejlődés”, az „Űr-wellness” – ahol a világűr meghódítása az életminőséget szolgálja; a „Vissza a Holdra” és „Mars 2020”, utóbbi, mint a jelen egyfajta jövője, ahol pár éven belül űrhajósok mehetnek a Marsra (csak oda).

A stratégiakészítésről lemondtunk, viszont nagyon érdekes, hogy egy-másfél óra alatt mennyire elgondolkodtató képeket lehet felvázolni a jövőnkről. Azóta arra is rájöttünk, hogy egyes jövőképek nem csak a mi „radarunkon” tűntek fel, a Wall-e például az űr-wellness szcenárió disztópikus feldolgozásából indult ki és erre épített egy egész jó kis rajzfilmet. 

Pintér Robesz

A Snowden-ügy sokakat ráébresztett arra, hogy az internet természetéhez alapjában véve hozzátartozik az információszabadság biztosítása mellett a megfigyelés és ellenőrzés is. De vajon mit tehetünk mi, hétköznapi emberek akkor, ha ez zavar minket? Hangot adhatunk a nemtetszésünknek…

Február végén rendezték Bécsben „Az információszabadság nyomás alatt. Kontroll – Krízis – Kultúra” – nemzetközi konferenciát, ahol petíciót fogadtak el a kérdéssel kapcsolatban. A készítők szerint Snowden esete nem egyszerűen arról szól, hogy valaki titkos információkat szivárogtatott ki, hanem az információ szabadságáról és az önkifejezésről, mint alapvető demokratikus jogok megvédéséről.

A petíciót írók elítélik az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és valamennyi európai szövetséges állam gyakorlatát, amely során tömeges méretekben figyelnek meg internetes aktivitásokat, közösségi médiában folyó tevékenységeket, mobil- és vezetékes telefonhívásokat, szoros együttműködésben globális magáncégekkel, mint amilyen például a Google, a Facebook vagy a Microsoft.

A petíció szerint furcsa paradoxon jellemzi a 21. századi médiát és az abban dolgozó újságírók életét: miközben a világon soha korábban nem volt még ennyi embernek lehetősége a szabad önkifejezésre, aközben óriási hatalmi asszimetria alakult ki, ami kedvez annak, hogy az állam és a magánvállalkozások ellenőrizzék a médiát. Mindeközben az újságírók erőszakos támadásoknak vannak kitéve és korlátozzák munkájukat. Ennek a paradoxonnak fontos részét jelenti, hogy mindez részben a terrorizmus ellenes törvényekre hivatkozva történik, egy erősödő új nacionalista közegben, ahol a politikai, gazdasági és média hatalom összefonódik és a minőségi kritikai média szerepe meggyengül (beleértve a független médiát, az oknyomozó újságírást vagy a közmédiumokat). Ezt tetézi, hogy a közösségi médiát és az internetet nagyban ellenőrzik a vállalatok és az alternatív média projektek sem kapnak elegendő támogatást. Mindezek kihívást jelentenek a sajtószabadság, a szabad média, az információszabadság és az önkifejezés számára.

A petíció aláírói hisznek abban, hogy az információszabadság olyan érték, amiért megéri küzdeni és a jelenlegi irányvonal komolyan fenyegeti a szabadságot, a demokráciát és az alapvető polgári szabadságjogokat. Ha te is egyetértesz mindezekkel, akkor virtuális aláírásoddal támogasd a petíciót:

The 2014 Vienna Declaration on Freedom of Information and Expression

Pintér Robesz

Információs túltelítődés (information overload), információbőség (information glut), adatszmog (data smog) és tartalomsokk (content shock). Néhány divatos kifejezés (buzzword) az elmúlt évekből, amelyek mind ugyanazt a jelenséget írják le: egyre több információból és tartalomból választhatunk – kell választanunk –, ami sokak számára nehézséget jelent, sőt egyenesen feszültséget okoz.

Más-más megnevezéssel, de az internet elterjedésétől kezdve egyre több formában hallani tehát, hogy túl sok a tartalom, valahogyan szelektálnunk kell belőle. Bár meglepő lehet, de az információbőség fogalma egyáltalán nem az internethez kötődik – az első, témához kapcsolódó említést idősebb Senecának tulajdonítják, aki már 2000(!) évvel ezelőtt arra panaszkodott, hogy a túl sok könyv zavaró lehet. Ez akkor azonban – ahogy ma mondanánk – csupán egy szűk értelmiségi elit problémája volt.

Ha jobban belegondolunk, akkor a jelenség a nyomtatás és az olvasni tudás középkor végi megjelenésétől és széles körű elterjedésétől tömegesedett, ért el egyre többeket: azóta olyan világban élünk, ahol nem tudunk minden információt elfogyasztani, szelektálnunk kell belőlük. Kezdetben ez elsősorban a könyvekre és az egyéb nyomtatott tartalmakra volt jellemző, már egészen korán triviálissá vált az olvasni tudók számára, hogy egyetlen ember képtelen az összes nyomtatott tartalmat átlátni és elfogyasztani, válogatnia kell közülük.

Ez azonban még nem feltétlenül gond, mivel az ember evolúciójánál fogva egyfajta „szelektálógép” – folyamatosan áradnak felénk érzékszerveinken keresztül az információk és a legtöbbet vagy észre sem vesszük, vagy igen gyorsan feldolgozzuk (például sztereotipizálunk). De a szűk keresztmetszetet a könyvnyomtatás elterjedésének idején nem is annyira a szelektálás jelentette (mit olvassunk), hanem a nehézkes hozzáférés: a könyvekhez jó könyvtár hiányában szinte lehetetlen volt hozzáférni gyakorlatilag egészen az 1990-es évek végéig (sőt, a világ jelentős részén mind a mai napig). Amíg az internet javarészt meg nem oldotta az univerzális és globális hozzáférés problémáját azok számára, akik hozzáférnek a világhálóhoz – nem véletlen, hogy a könyvtárak a fejlett világban azóta sem képesek magukhoz térni abból a sokkból, amit a legfontosabb funkciójuk elvesztése okozott.

Ami az elmúlt 1-2 évtizedben és napjainkban zajlik, az az egyik legfontosabb változás az emberiség történetében, csak többnyire nem tudatosul számunkra: az információínség korszakából lépünk át az információbőség korszakába. Míg az elsőben az jelentette a kihívást, hogy még, ha az információ létezett valahol, nem fértünk hozzá, tehát a hozzáférés, rendszerezés, elérhetőség korlátait kellett elsősorban átlépni, addig mára, az új korszakban egészen másfajta problémákkal küzdünk, és másfajta készségekre van szükség. Most tanuljuk meg, hogy egy információéhség vezérelte világ helyett milyen élni egy zajjal teli, információbőség jellemezte világban. Ahol válogatnunk kell a tartalmak között, tudnunk kell keresni közöttük, a találatokról gyorsan – akár másodpercek alatt – eldönteni, hogy relevánsak-e, megbízhatóak-e, hasznosak-e számunkra, majd beépíteni őket a meglévő tudáskészletünkbe…

Arra, amit ez jelent, különböző válaszok születtek a technológiával kapcsolatos attitűdök alapján. A technofóbok szerint (akik nem igazán kedvelik a technológiai újdonságokat) ez a helyzet meghaladja a képességeinket, szépen lassan egyszerűen belefulladunk az információs óceánba. A technofilek ezzel szemben azt gondolják, hogy nem fulladhatunk bele az információs óceánba, mert megfelelő technológiákkal és személyes praktikákkal folyamatosan sikerrel alkalmazkodhatunk az új helyzetekhez, így ehhez is. Végül a technorealisták szerint – hozzám ez áll a legközelebb – az embereket körbevevő és elérhető információk mennyisége folyamatosan nőtt az elmúlt évszázadokban, amit eltérő sikerrel tudtak csak az emberek kezelni. Kialakultak intézmények, eljárások, megoldások, de az internet ebben új korszakot nyit, amihez még folyamatban van az alkalmazkodás, mindez érthetően vezet feszültségekhez és frusztrációhoz egyéni és társadalmi szinten is.

Egyvalami biztos, szűrnünk kell az információkat – sokszor azonban az előszűrést gépek, szoftverek, algoritmusok végzik el helyettünk. Ilyenkor korábbi szokásaink alapján megpróbálják kitalálni, hogy mire lehetünk kíváncsiak. Például a Facebook az ismerőseink frissítéseiből csak egy kis szeletet mutat meg nekünk, a Google ugyanarra a keresésre teljesen más találati listát ad két különböző felhasználójának azok korábbi keresései és kattintásai alapján. A gépek, szolgáltatások által végzett szűrés azonban szelektív, más algoritmusok vagy megoldások teljesen máshová vezethetnek. Lásd például az e téren éppen friss Facebook alapú algoritmust, a magyar LInKE-t. Felmerül a kérdés, hogy vajon milyen lenne a Facebook-ot használni, ha ez lenne az alap algoritmus, mások lennének a felhasználók tapasztalatai, párbeszédei – miben változna meg az életük? A legnagyobb gond ugyanis az ezekkel az algoritmusokkal, hogy észrevétlenül kialakítanak egy filter bubble-t (Eli Pariser), csak azt látjuk a világból, ami átszűrődik rajtuk, így könnyedén azonosítjuk az így kialakuló részleges képet magával a teljes világgal, miközben valójában annak csak egy sajátos lenyomatát látjuk.

Mi lehet a megoldás az információbőség korában az átlag internetező számára? Megfelelő információháztartás és időháztartás kialakítása. Csak mi a „megfelelő”? Feltehetően nincs univerzális recept arra, hogy mi jó nekünk, ez függ az információfogyasztási szokásainktól, munkánktól, szabadidőnk mennyiségétől. Egyelőre azonban senki nem tanítja azt, hogy hogyan boldoguljunk ebben a világban – ellentétben azzal, ahogy a könyvtárak használatát megtanítják. Pedig életünkben számtalan helyen szembesülünk a bőség okozta kihívásokkal: amikor döntéseket kell hozni, amikor be kell osztani az időnket, amikor termékek vagy szolgáltatások közül választunk, amikor szabadidős programot választunk, vagy éppen médiát fogyasztunk.

Miközben elkezdtem beleásni magam a témába (a Corvinuson futó Információs társadalom kurzus kapcsán) ébredtem rá, hogy itt is az információbőséggel szembesül a kutató: az információfogyasztás témája ezer szállal kötődik más területekhez, így a döntéselméletekhez, az időháztartás kérdéséhez, a fogyasztásszociológiához, a reklámkutatásokhoz, a kognitív pszichológiához… Sajnos egy blogposztban lehetetlen akár csak felvillantani a téma legfontosabb kérdéseit – a lényeg azonban, hogy az információbőség korszaka itt van, amire mindenkinek saját válaszokat kell adnia.

Pintér Robesz