Netidők Blogtársaság

Szerdán reggel leállt a Facebook több országban, így Magyarországon is, rövid időre a napi betevő social média nélkül maradtak az internetezők. Na és? – kérdezhetnénk, nincs ebben semmi érdekes, mindennapos eset, hogy oldalak tervezetten vagy véletlenül leállnak. A dolog azonban ráébresztett minket arra, hogy a Facebook mennyire beleépült a mindennapjainkba. Az elvonás következménye, hogy láthatóvá vált, az internet szép lassan közművé "cseperedett" az elmúlt években.

A közműség – az alap infrastrúra (pl. áramhálózat, víz-, gázszolgáltatás) – lényege ugyanis, hogy nélküle elképzelhetetlen az életünk abban a formájában, ahogyan éljük, tartósan nem tudjuk nélkülözni, mivel ráépül a többi tevékenységünk.

Az egyetemen a hallgatóimmal szoktunk arról beszélgetni, hogy bár lehet internet nélkül élni, de az nem csupán információfogyasztási forrás vagy szórakoztató médium, hanem egy olyan alapvető infrastruktúra, amely a legalapvetőbb módon beépült a mindennapokba, a világunk, gazdaságunk működésének egyik alapja. Bár tudnánk nélkülözni, ha igazán muszáj lenne, de nagyon nagy zökkennőkkel járna a visszatérés egy internet előtti világba. Ennek alapvetően az az oka, hogy az internet hiánya kontroll válsághoz vezetne, vagyis az élet jelenlegi szervezettségi szintjén, annak működtetéséhez azonnali információáramlásra van szükség, amit elsősorban az internet biztosít.

Lehet emiatt siránkozni, internet függőségről beszélni. Igazságtalanok lennénk azonban, ha nem vennénk észre, hogy ez ugyanolyan civilizációs függőség, mint a gáz, áram vagy víz esetében. Csak az internet újdonsága miatt jobban szembeötlik a függőségünk, mint az áram vagy a gáz esetében, amihez annyira hozzászoktunk, hogy természetesnek vesszük. Pedig nem az, elég, ha az évekkel ezelőtti kiszolgáltatott helyzetünkre gondolunk, amikor télvíz idején a gázszolgáltatás teljes leállása fenyegetett.

Az egyén szintjén igen nehéz felkészülni az ilyen helyzetekre (infrastruktúra összeomlása), igazándiból a katasztrófavédelem és az állam feladata felkészülni a vészforgatókönyvekre (mi lesz, ha nincs áram vagy gáz, víz, esetleg telekommunikáció és internet). Persze építhetünk egy atombiztos bunkert, ahol berendezkedhetünk teljes önellátásra, itt nyilván internetre sem lesz feltétlenül szükségünk, de a készleteink itt is végesek lesznek.

Látszólagos megoldás a kivonulás ebből a világból (például nem használni az internetet), mert ez csak a közvetlen használatra vonatkozhat, illúzió azt hinni, hogy ki tudjuk vonni magunkat a hatása alól. Az információs társadalmunk egyik legfontosabb sajátossága ugyanis, hogy az infokommunikációs infrastruktúra használata észrevétlenül beépült mindenhová. Még akkor is ott van, ha olyan dolgokat csinálunk, ami már az internet előtt is megszokottnak számított, a háttérben ugyanis átalakult a társadalmi rendszerek működése. Az internet ott van például a boltok polcain található termékekben (a mögöttes termelési, logisztikai , marketing stb. rendszerekben), ha kinyitunk egy újságot (a hírtermelés, a nyomtatás, a kiszállítás stb. megszervezésében), ha elmegyünk egy étterembe (itt is a logisztika, a beszállítás, a nyersanyagok beszerzése, a fizetés stb. mind-mind informatikával támogatott).

Végezetül ajánlom mindenki figyelmébe A kisvakond álma c. rajzfilmet, abban ugyan még nem az internet hiánya okozza a bonyodalmakat, de jól bemutatja, hogy hogyan omlik össze az életünk, ha az alapvető közmüvek egyszer csak leállnak.

(A bejegyzés apropóját a Facebook leállással kapcsolatban a pozsonyi Pátria Rádióban március 8-án reggel elhangzó élő telefoninterjúm adta.)

Pintér Robesz

Egyre inkább a felé halad a világ, hogy otthon ülünk a képernyő előtt és már nem mozdulunk ki a lakásból. Meredten bámuljuk a villódzó képernyőt és elvesznek a személyes kapcsolataink… Ismerős kép? A napokban erről az internettel kapcsolatos félelemről vitáztunk a hallgatóimmal és egyedül maradtam azzal a véleményemmel, hogy a személyes kommunikáció nem feltétlenül értékesebb, mint a közvetített.

2008-ban tanítottam utoljára az információs társadalom témáját, de négy év kihagyás után „visszairatkoztam” a terület oktatói közé. A héten volt az első „igazi” óra, amin az információs társadalom bevezető diskurzusaival foglalkoztunk, azokkal a kérdésekkel, amelyek vizsgálatával el lehet jutni a téma mélyrétegeihez. Ezek között szerepelnek az internettel kapcsolatos régi-új félelmek. A gyakorlati óra végét „pódiumbeszélgetés” zárta, ahol a korábban, a hallgatók által előre elküldött kérdések közül néhányat négy hallgató vitatott meg, a többiek aktív közreműködésével. Ebben a beszélgetésben merült fel, hogy meglehet, az internettel kapcsolatos félelmek mégis csak jogosak és a világ a felé halad, hogy a végén a monitor előtt végezzük mind, elveszítve személyes kapcsolatainkat.

Miközben egyetértek azzal, hogy fontosak a személyes kapcsolatok és a találkozások, egyvalamivel nem értek egyet, mégpedig, hogy alapvetően a kommunikációs csatorna jellege határozza meg annak minőségét vagy „jóságát”. Ha számítógép vagy más eszköz által közvetített a kommunikáció, akkor biztosan rosszabb, mint a személyes? Hány unalmas találkozón vettünk már részt, amit elpazarolt időnek éreztünk? Hányszor bántuk már meg öt perc után, hogy személyesen találkoztunk valakivel? Ezzel nem megfordítani akarom az állítást (értékesebb a közvetített kommunikáció, mint a személyes). Sem azt állítani, hogy nincs szükség személyes találkozásokra. Hanem azt, hogy hagyományosan – talán valamiféle romantikus meggyőződésből – túlértékeljük a személyes kommunikációt, miközben nem ismerjük (f)el az internet vagy a mobiltelefon nyújtotta hatalmas lehetőségeket.

A vitában felmerült, hogy az ember evolúciós okokból vágyik mások társaságára, belénk van kódolva, hogy jobban érezzük magunkat, ha nem vagyunk egyedül és ezért törekedünk is erre. Vajon a homo informaticusnál is megmarad ez a vonása az embernek? Tehát a mostani fiatalok, vagy azok, akik most vagy majd később szocializálódnak, ugyanezt a személyességet fogják természetesnek tekinteni és a közvetített kommunikációt a szükséges rossznak? Vajon az emberi evolúció megáll és nem válik részévé, hogy újfajta eszközök állnak a rendelkezésünkre abban, hogy mások társaságát élvezhessük?

Továbbra sem fér a fejembe, hogy hogyan és miért gondolja azt teljes komolysággal az emberek egy jó része, hogy az internet magányossá tesz és elidegenít, miközben soha ilyen mértékű (és minőségű) interaktív kommunikáció nem folyt az emberiség tagjai között, mint, amit a modern kommunikációs eszközök most lehetővé tesznek. Ha lehetne, akkor ezeket az emberek külön-külön hosszabb kirándulásra küldeném a modern kommunikációs eszközök előtti időkbe – mondjuk a 150-200 évvel ezelőtti Magyarországra. Az az érzésem, hogy megölné őket az unalom, az adott mikrovilágba való bezártság, a túlontúl lassú és ritka kommunikáció és az elzártság – hogy szinte csak a személyes kommunikáció az egyetlen lehetőség az emberek közötti érintkezésre, de annak is olyan kötöttek a társadalmilag elfogadott formái, hogy az szinte kivétel nélkül kiüresíti és formálissá teszi a legtöbb párbeszédet. Alásszolgája.

Pintér Robesz

Volt már iPhone-om, Galaxy Tab-om, ezért különös várakozással tekintettem az első Windows Phone-os telefonom, a Nokia Lumia 800 érkezése elé. Vajon miben lesz más, jobb, rosszabb a Lumia és a Phone 7.5 páros, mint az eddig ismert két eszköz? Miben lesz más a platform és a hardver? Közel egy hét használat után íme az első benyomások, pro és kontra.

Kezdjük a pozitívumokkal – szerencsére ezekből volt több. A Nokia Lumia kijelzője egyszerűen gyönyörű. A dizájn, a képernyőn megjelenő dolgok, azok elrendezése és eleganciája szemet gyönyörködtető. Persze egy tablet sokkal szellősebb, háromszor ráférne a Nokia a tabletre (szóval nekem a tablet marad sok tekintetben elsődleges készüléknek).

Különösen tetszik a közösségi oldalak integrációja (Facebook, twitter, LinkedIn) a szoftverben, ezeket képes mind egy helyre behúzni a rendszer a Nokián – illetve három helyre (ha beállítjuk a fiókokat, ehhez először Windows Live ID kell – ezt igen egyszerű készíteni a telefonnal is, nekem körülbelül 1 percembe telt). Szóval a közösségi oldalak integrációja:

1. van egy Én (ezt így nevezi a rendszer) csempe, az alatt van, amit Én posztoltam vagy, ami velem kapcsolatosan történt, pl. Facebook bejegyzések, like-ok, válaszok, retwitek stb.

2. Van egy közösségi csempe, ahol az összes ismerősömmel történt dolgok egy helyen vannak. Itt lehet kiélni a közösségi kukucskálással kapcsolatos igényeket.

3. A névjegyzékben bármelyik ismerősömre kattintva minden egy helyen van, Facebook képek, twitek stb. Tehát bármelyik ismerősömmel kapcsolatban naprakész lehetek. Sőt, össze is köthetem a különböző profiljaikat, például egy Outlook, egy Facebook és egy twitter fiókot, ha ugyanahhoz az emberhez tartozik (ezt bizonyos egyezések esetén intelligensen maga a rendszer is megcsinálja – persze ez visszavonható, ha nem tetszik). Szintén tetszetős újítás, hogy lehet csoportokat is csinálni kontaktok csoportosításával, például létrehozhatunk egy Család vagy Munkahely csoportot. Így egyszerre lehet írni mindenkinek a csoportban (e-mailt vagy sms-t) és követni, hogy kivel mi történt.

A közösségi oldalak és kapcsolati adatok integrációján túl jó még a levelezés, könnyű az üzeneteket megnézni, írni, áthelyezni (akár csoportosan). Alap beállításban a képeket, csatolmányokat nem tölti le a telefon, tehát adatforgalom kímélő. Letöltés után viszont gyorsan megnyithatók, a dokumentumok pedig szerkeszthetők.

Integrált a naptár is, egy helyre kerülnek a Facebook események, Google Calendar és Outlook naptár, de más-más színekkel, hogy ne zavarodjunk össze. Sőt, már a telefon nyitó képernyőjén kint van, hogy milyen események várnak rám aktuálisan, ehhez elég megnyomni a bekapcsoló gombot – fel sem kell oldani a képernyőzárat.

Eddig a hat nap alatt összesen kétszer kapcsoltam ki-be a készüléket, ami meglepő volt, hogy hihetetlenül gyorsan feláll (mind az Androidhoz, mind az iOS-hez képest – nem is értem hogyan képes rá, erre egyáltalán nem számítottam. Ez az egyik legkellemesebb meglepetés a Lumiában.)

Viccesnek találtam, ahogy a telefon az első bekapcsoláskor végigvezetett a Nokia fiók regisztrációján és a Nokia a kisképernyős világában megszokott módon mindent rövidítve írt ki pl. Ad. Véd. Ir. Elv. Pedig az óriási képernyőn bármi kifért volna.

Az első nap (jobban mondva éjszaka) töltöttem a telefonra egy rakás alkalmazást, elég szép kínálat van már az alkalmazásboltban (friss hírek szerint átlépte a 60 ezret).

Végül még egy dolgot hagy emeljek ki a pozitív vonások közül: az akkumulátor kímélés céljából van olyan beállítási lehetőség, hogy adott százalékon kikapcsolja a háttérben folyó szinkronizálást (levelezés és társai). Hasznos figyelmesség, nem kell nekünk külön figyelni a dologra.

Ami viszont nem tetszett – és akkor térjünk rá a negatívumokra: az anyagok, cikkek, képek megosztása sokkal profibb az androidban, itt nem tudtam Evernote-ba vagy Read it Laterbe közvetlenül menteni (böngészőből, vagy fotóalbumból). Pedig az alkalmazásokat letöltöttem a telefonra.

A fényképezőt csak kültéren javaslom használni, mivel ahhoz képest, hogy Carl Zeiss és 8 mega, sajnos elég gyenge. Szerencsére erről olvastam előre, úgyhogy nem ért váratlanul, de ennek ellenére ez volt az egyik legnagyobb csalódás a készülékben. Viszont van exponáló gomb, ami akár lezárt állapotból is hosszas nyomásra nagyon gyorsan bekapcsolja a készüléket és azonnal lehet fotózni. Toronymagasan veri a Tab-ot vagy az iPhone-t. Nekem azért fontos ez, mert ezzel tervezek fotóblogolni és néha elmegy a téma mire életet lehelek a kütyübe.

Végül, az utolsó negatívum, amit kiemelnék, hogy a fizetős alkalmazások letöltéséhez nem lehet a telefonon bankkártyát regisztrálni, ehhez állítólag a zune.net-et kell felkeresni pc-n (még nem szántam rá magam). Ez sokkal egyszerűbb iPhone-on és Androidon is, ahol mindez pár perc alatt konfigurálható egy megfelelő kártyaszám birtokában magán a telefonon.

Minden összevetve a Lumia szemet gyönyörködtető kis drágaság – sok irigy pillantást kiváltottam vele. Sokan megnyomogatták, ki is próbálták és eddig igazán senki sem állt negatívan a kütyühöz. Hat nap után én is meg vagyok elégedve vele, bátran merem ajánlani minden régi Nokiásnak és mindazoknak, akik egy jó okostelefont szeretnének maguknak.

Pintér Robesz

Október elején készültem el az okostelefonok magyar terjedésével foglalkozó cikkemmel, ami az Információs Társadalom folyóiratban fog hamarosan megjelenni. A cikk alapján sorozatot indítottam a blog hasábjain, amiben röviden bemutatom az okostelefonok (mobiltelefónia) hazai elterjedtségét.

Miért (nem) szeretnénk okostelefont?

Akik okostelefont szeretnének, azok az Ipsos kutatása szerint elsősorban azzal indokolják döntésüket, hogy ezekben a készülékekben több a funkció (25%), magasabb a technikai szintje (23%), de meghatározó az egyszerű emberi kíváncsiság is (16%), végül sokan pusztán a nagyobb kijelzőt részesítik előnyben (15%).

Érdekes, hogy azok, akik elutasítják az eszközt, részben ugyanazokra az érvekre hivatkoznak, ami mások számára előnyként jelenik meg: 20% szerint azért nincs szüksége okostelefonra, mert az tele van felesleges funkciókkal. Ugyanennyien állították, hogy csak azért, mert most annyira divatos az okostelefon, még nem fognak ilyet vásárolni – vagyis a divatosságnak van visszatartó ereje is. 16% szerint viszont drága dologról van szó – őket valószínűleg meggyőzhetné, ha esne az eszközök ára. Végül ismét 16% megszokta a hagyományos mobiltelefóniát, emiatt nem szívesen térne át az új eszközre.

Mindebből úgy tűnik, hogy az idehaza leginkább jellemző 1,5-3 éves átlagos készülék lecserélési időt figyelembe véve nem várható, hogy gyorsan többségbe kerülnének (a mobillal rendelkezők 50%-a fölé) Magyarországon az okostelefon használók.

Mobil operációs rendszerek terjedése: jön az Android

Az okostelefonok terjedésének az egyik legfontosabb kutatási területét az egyes mobil operációs rendszerek jelentik. Az Ipsos 2010-es és 2011-es felmérése alapján is elmondható, hogy a kutatókkal szemben az emberek többségét hidegen hagyja, milyen operációs rendszer van a mobilján (67% állította 2011-ben, hogy nem tudja, milyen rendszer található a készülékén), bár 2010-hez képest némileg javult a helyzet (akkor 75% mondta ugyanezt). A mobil operációs rendszerek kommunikálása azonban nem múlt el nyomtalanul Magyarországon, 2011 tavaszára az Android vált a legismertebb mobil operációs rendszerré: az Ipsos felmérésében résztvevők 38%-a mondta, hogy ismeri a rendszert és ezzel a relatív alacsony értékkel tudott az Android az első helyen végezni. Annak ellenére az Android a legismertebb idehaza, hogy az eladási statisztikákból tudható, a Symbian a legelterjedtebb rendszer – csakhogy az emberek ennek nincsenek tudatában.

Az okostelefon tulajdonosok egyébként sokkal tudatosabbak a mobil rendszereket tekintve, körükben már „csak” 36% nincs tisztában azzal, hogy milyen a készüléke ebből a szempontból, 25,4% a Symbian részesedése, 20,7% az Androidé, 6,6% a Windows (még a régi operációs rendszerrel) és 5,1% az iOS-é (Apple).

Ez a megoszlás arányaiban és sorrendjében is némiképpen eltér az USA-beli vagy a világtrendektől. Az Egyesült Államokban például egyáltalán nem olyan fontos a Symbian, ugyanakkor 2011-ben már az android az első, miközben fontos eltérés a magyar helyzethez képest, hogy továbbra is meghatározó a sokáig piacvezető Blackberry részesedése (RIM), és természetesen az iOS (Apple) is jóval nagyobb részesedéssel bír, mint Magyarországon. Az USA-n kívülre tekintve elmondható, hogy bár a Symbian (ma már csak a Nokia gyárt ilyen készülékeket a nagy cégek közül) „hadállásai” gyengültek az utóbbi időben, de a világ számos részén a Symbian az első, csak erről sokan hajlamosak elfelejtkezni, mert nem tartják igazán okostelefon platformnak.

A 2010-2011-es adatokból az látható, hogy az Android 12 hónap alatt szorosan felzárkózott a Symbian mögé idehaza, és ha ez a lendület nem törik meg, akkor várható, hogy a nemzetközi trendekhez hasonlóan 2011-et Magyarországon is az Android térnyerésének éveként tartjuk majd számon.

Pintér Robesz

A sorozat korábbi részei:

Az okostelefon terjedése I.: Nincs idő gondolkodni

A mobiltelefon terjedése Magyarországon: a kezdetek

Az okostelefon terjedése III: A mobiltelefon elterjedtsége nemzetközi összevetésben

Az okostelefon terjedése IV: az okostelefon fogalma

Az okostelefon terjedése V: mi a helyzet Magyarországon?

Ami elromolhat, az el is romlik – Murphy közhelyszerű „törvényét” korunk marketingszakemberei is ismerik, sőt mi több, ma már a konzumer árucikkek gyártásánál is ebből indulnak ki. Három év után az eszközeink jelentős része elhasználódik és cserére szorul, így újat kell vennünk. Természetesen vannak kivételek (hűtőgép, tűzhely, bútorok), de egyre többen ismerjük már például a mobiltelefonok világából, hogy 2-3 évente cseréljük a telefont. Elkopott, mármint fizikailag, vagy idejétmúlttá válik technológiailag, netán ténylegesen elromlik, vagy esetleg csak megunjuk.

Saját példámat hadd idézzem: 2004-ben (szinte tegnap volt!) sikerült szert tennem egy multifunkciós nyomtatóra (márkáját és típusát most itt nem citálom, már csak azért sem, mert más gyártóknál is hasonló lehet a tapasztalat), ami ugyebár szkennerként is, meg fénymásolóként is használható. Nem a legolcsóbb eszköz volt, de talán nem is a legdrágább, mindenesetre a vételénél mindenképpen megvolt még az a szempont, hogy egy jó masszív darab ez az eszköz, középtávon (mondjuk 5-7 évre) biztosan jó megoldás lesz. Ezért aztán hajlandó voltam kicsit mélyebbre nyúlni a pénztárcámba.

Először a masina nyomtató része adta meg magát, nagyjából 2008 végén, de úgy, hogy a cég szervizközpontjában azt mondták, hogy olyan drága a javítás, hogy ezért az összegért már simán vehetek egy új készüléket. Nem sokkal később vettem egy olcsó lézerprintert (tényleg az akkor elérhető legolcsóbbat vettem: a viszonylag drága multifunkciós gép mellett már nem akartam sok pénzt kiadni), a multifunkcióst meg legalább szkennerként használtam tovább. De aztán mostanában eljött a végítélet ideje a kiszolgált multifunkciós masina számára is: a szkenner immár csíkokat húz a képen. Na jó, de legalább azt elmondhatom, hogy hét éven át működött – úgy ahogy.

Az igény azonban megmaradt: kell a szkenner és időnként a színes nyomtatás funkciójára is szükségem van, hát kimentem egy közeli áruházba, ahol a kedvenc eufemizáló kifejezésemmel élve „belépő szintű” multifunkciós nyomtatót vettem, a korábbi eszköz hét évvel előtti árának ötödéért. (Persze, akciós volt. Ha az eredeti árát nézem, akkor már nem jön ki a jól hangzó „ötöde”, hanem csak kb. 40%, de még így is 60%-kal lenne olcsóbb. És még egyszer perszer: a gép akciós ára annyi, mint a fekete és színes tintapatron árának összege.) Nézzünk, mire megyünk egy mai olcsó eszközzel! Természetesen a technikai adatait megnéztem előzetesen, és elfogadhatónak találtam.

Megleptek az eszköz használatának első tapasztalatai. Ezek a szakik dolgoztak az elmúlt hét évben! A berendezés halkabban és gyorsabban szkennel, halkabban és gyorsabban nyomtat és ezzel még nincs vége! A szkennelést segítő szoftver sokkal kezesebb, mint a 2004-es: például egy színes fotó beolvasásakor nem kell vesződni a kép körvonalainak precíz kézi beállításával (bár tegyük hozzá, hogy egy kezdetleges automatika már volt a korábbi gépben, ami a kép körvonalait felismerte és nagyjából ki is jelölte), hanem teljesen magától egy gombnyomással is képes jó minőségben beszkennelni a képet. És ez egy olcsó gép!

Hát érdemes továbbra is ragaszkodni a régi géphez? És érdemes sok évre venni eszközt? Jelenleg úgy tűnik, hogy legalábbis az elektronikus eszközök esetén több előnye van a sűrű, 2-3 évenkénti lecserélésnek. Egyrészt növeljük a saját esélyünket arra, hogy hamarabb hozzáférjünk az újabb, kényelmesebb technológiákhoz, másrészt egy olcsó eszközzel igazodhatunk ahhoz a gyártói trendhez, ami a 2007. október 29-i műsorunkban megbeszéltünk: a konzumer (vagyis nagyközönségnek szánt) eszközöket 2000 üzemórára tervezik (lásd az Infoszótárban az MTBF, vagyis mean time between failures kifejezést), ami átlagos használattal kb. három évre jön ki.

Vagyis új berendezéseink megvásárlásakor az árra már ne úgy tekintsünk, hogy ennyiért „örök időkre”, de még csak ne is úgy, hogy sokáig használható megoldást kapunk, hanem csak három évre. Számoljuk ki, hogy egy napra hány forint jön ki, azaz az árat osszuk el 3 x 365 = 1095-tel, és gondoljuk át, hogy megér-e ennyit nekünk naponta az új berendezés. A három év elteltével bizony számíthatunk arra, hogy gondoskodni kell az újabb berendezésről.

Szilágyi Árpád

ps: Hadd emlékezzek meg a CD-játszómról, a Technics SL-PG300-asról, amelyet 1992-ben vásároltam, azaz jövőre lesz a kütyü 20 éves, és mind a mai napig tökéletesen működik. Jó példa a korábbi tervezési gyakorlatra, amikor még hosszabb távra tervezték az eszközöket. Ma már ilyen márkájú hifi berendezéseket sajnos nem lehet kapni… Talán a Technics nem jól tervezte meg az MTBF értékeket?