Netidők Blogtársaság

Pár hete a jelentősebb portálok színes hírként tálalták, hogy elkészült az 1526-os mohácsi vész eseményeiről készített számítógépes animációs film, amelyet a YouTube-on lehet megnézni. Kicsit utánanéztem ennek a filmnek és kiderült, hogy Baltavári Tamás történész nem csupán egy filmet készített el számítógépes animációs szakemberekkel, hanem létrehozta a Történelmi Animációs Egyesületet is. Az egyesület weboldalán egy nagyon izgalmas projekt képe bontakozik ki, én pedig meghívtam a műsorba egy beszélgetésre a fiatal történészt.

- Miért van szüksége egy történésznek a mohácsi vész esetén a film látványos megjelenítő erejére? Illusztrálás ez vagy lemodellezés?

Baltavári Tamás: Mindkettő. Modellezés és illusztrálás is. Ezt nagyon markánsan el tudjuk különíteni egymástól a projekt kapcsán, ugyanis nem csak animációs film ennek az egésznek az alapja, hanem valóban az, hogy a lehető legprofibb módon rekonstruáljuk ezeket a történelmi eseményeket. Ez a fő vonalvezetése a munkánknak. Útközben jöttünk rá a rekonstrukciók során, hogy itt van előttünk egy virtuális háromdimenziós csatatér, tökéletesen alkalmas arra, hogy filmes megjelenítésen is gondolkozzunk és egy nagyon jó szoftver akadt a kezünkbe, amely segítségével valóban úgy tudunk ebben a térben dolgozni, mintha valóban egy kameraman állna ott és minden olyan eszközzel rendelkezne, amivel rendelkezik élőben is.

- Tehát az eredeti cél valóban a filmkészítés volt, vagy pedig egy játék kifejlesztése?

Baltavári Tamás: Elsősorban az utóbbi. A filmmel tényleg csak akkor kezdtünk el foglalkozni, amikor már grafikusan is olyan szinten állt a csapat, hogy valóban érdemes volt közelről, rázoomolva megmutatni az egyes szereplőket is. Tehát komplex képi világ alakult ki. Addig, amíg pixelesek voltak és egysíkúak a katonák, addig arra volt jó elsősorban ez a módszer, hogy a csata-rekonstrukciók elkészüljenek, amiből aztán nagyon jó kis egyszerű statikus kameraállással elkészített rekonstrukciók valósíthatók meg, amelyek oktatási szempontból érdekesek inkább. A következő anyag, amivel készülünk, az már nem is egy fix, történelmileg jól dokumentált esemény lesz, hanem egy sokkal inkább fiktív, törökkori portyát és lesvetést bemutató kisfilm lesz, amiben még inkább arra törekszünk, hogy a dramaturgia és a profi kameraállások kerüljenek előtérbe és ezzel magyarázzunk inkább.

- A Baltavári Tamás és barátai által létrehozott Történelmi Animációs Egyesületnek akkor ez lesz a célja, hogy akár a középiskolások számára szemléltessetek bizonyos történelmi jeleneteket?

Baltavári Tamás: Így van, ez az egyik oldala, de természetesen több dologban is gondolkodunk. Az oktatásban még számos olyan terület van (a történelem oktatásában is), ahol ezek az animációs elemek használhatóak, ha nem is ennek a szoftvernek a kapcsán, de például van egy olyan tervünk, hogy megcsináljuk interaktív módon a történelem atlaszt …

- Fantasztikus a film, de mi a lett a játékprogrammal? Mert mintha kiöntöttétek volna a mosdóvízzel a gyerkőcöt is… Lesz játék?

Baltavári Tamás: Természetesen. Az is fejlesztés alatt áll, de azt azért tudni kell, hogy ennek a csapatnak nincsenek anyagi forrásai. Mi úgy dolgozunk, hogy jönnek a lelkes szakemberek munka után és leülnek nálam és molyolunk. Ennek a komplex játéknak az igazi magyar modjának az elkészítése rengeteg idő és rengeten energia befektetése, de törekszünk arra, hogy valóban elkészüljön egy olyan anyag, ami arra is alkalmas, hogy az ember kampányokat is játszik az Európa térképen, a Magyarország térképen gondolkozik, nem pedig a csatatéren; politikusként, királyként éli meg a szerepét és szépen apránként lejátszható úgy a teljes magyar történelem, hogy abban megjelenjen mindaz a tudásbázis, ami egyébként megjelenik a tankönyvben is. Egyszerre akarunk tehát egy játékot és egy olyan interaktív tanulási módszert kitalálni, amely alkalmas arra, hogy ha nem is kiváltja, de erősíti a történelem tankönyvet.

Tegnap összeszedtem egy blogposztban, amit leendő kis elsősként tudnia kell a lányomnak az iskolarendszerről, mielőtt belevág ebbe a 20-25 éves kalandba. A hét pont egyike azzal foglalkozott, hogy az iskola nem tanít meg mindenre, vannak dolgok, amiket a gyerekeknek maguknak kell megtanulniuk. Az állítás áll az informatika és az internet világára is igaz. De vajon mi az, amit egy gyereknek tudnia (kellene) ezen a téren és az iskolától jelenleg (a legtöbb esetben) nem kap(hatja) meg?

1. Tanuljunk meg gépírni: az iskolarendszerek világszerte hatalmas energiákat fektetnek az első néhány iskolaévben arra, hogy a diákok megtanuljanak kézzel írni. A felnőttek viszont munkájuk és mindennapi életük során a kézzel írt szövegek mennyiségének sokszorosát írják géppel. Mégsem tanítunk meg gépírásra szinte senkit. Miért?

2. Ne higgyünk el minden információt, amit az interneten megtalálunk: gyakori tévhit, hogy az interneten minden megtalálható, ráadásul megbízható információ, aminek hinni lehet. Minél hamarabb tanuljuk meg, hogy az interneten csak az található meg, amit oda valaki feltett, annál jobb. Mindennek van tehát forrása és szándék, amely a megosztáshoz vezetett. Meg kellene tanulnunk, hogy mi alapján tudjuk eldönteni, hogy valami hiteles, megbízható forrásból származik, ezért hihetünk neki.

3. Ami az interneten van, azt nem lehet csak úgy szabadon felhasználni – mi az a plagizálás: az előzővel szorosan összefügg ez a pont. Nagyon sok diák azt hiszi, hogy az internetről bármit szabadon összeollózhat és azt saját teljesítményként tüntetheti fel. A valódi alkotó folyamat ezzel szemben az, amikor a megtalált információt feldolgozzuk, elgondolkodunk rajta, hozzáadjuk a saját véleményünket is és a kettőt – amit találtunk, és amit gondolunk róla – jól elkülöníthetően jelenítjük meg. A plagizálás, amikor más munkáját sajátként tüntetjük fel, nem elfogadható.

4. Hogyan hozzunk létre értékes kreatív tartalmat és osszuk meg az interneten: meggyőződésem, hogy a web 2.0 beköszöntésével kiemelkedően fontossá válik az önkifejezésben, saját magunk megjelenítésében, énünk folyamatos megteremtésében az, hogy ki tudjuk magunkat fejezni az interneten. A mostani fiatalokra még erősebben igaz, hogy a boldoguláshoz tudniuk kellene, hogyan kell egy fotót elkészíteni és megosztani, hogyan kell hozzászólni egy fórum bejegyzéshez, hogyan kell videót készíteni és vágni stb.

5. Hogyan menedzseljük a digitális énünket a közösségi oldalakon: az előző ponttal szorosan összefügg, hogy az internet leginkább közösségi, személyek közti párbeszédre (interperszonális kommunikációra) használt terében, a közösségi oldalakon is elboldoguljunk. A világ sok esetben ezt látja rólunk elsőnek. A leendő barátnőnk/barátunk, az iskola, ahová felvételizünk, a leendő munkaadónk. Nem mindegy, hogy a digitális énünk mit sugároz rólunk.

6. Ami az internetre egyszer felkerül…: az előző pontból következik, hogy semmi olyat ne osszunk meg magunkról, ami későbbi életünk során kínossá válhat, amivel nem akarunk szembesülni és nem mutatnánk meg a világnak. Például soha ne osszunk meg szexuális tartalmú képet magunkról – senkivel, mert hamar az interneten végezheti és közröhej tárgyai lehetünk.

7. Hogyan kezeljük az internet sötét oldalát: végül, jó, ha tudunk róla, hogy az internetet nem csak jó célra lehet használni, vannak odakint szexuális ragadozók, rosszindulatú kortársak, bosszúra szomjazó szülők… Az interneten támadás érheti a személyiségünket, zaklathatnak minket, ellophatják az identitásunkat, feltörhetik a bankszámlánkat. Tudnunk kell, hogy milyen óvintézkedéseket érdemes tenni ezek elkerülésére, illetve ha ilyesmi ér minket, kitől kérhetünk segítséget, mit tehetünk.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy az iskola ezeket miért nem tanítja meg és, ha az iskola nem, akkor ez kinek a felelőssége? Nekem az az érzésem, hogy ezeknek a jó részét a saját bőrén, saját kárán ismeri fel a diákok egy jelentős hányada, míg sokan egyáltalán nincsenek tisztában számos pont igazságával. Nagyon meghatározó ebben a tanulási folyamatban a kortárs csoportok szerepe és egészen biztosan hatalmas a szülők, és kézzelfogható a tanárok felelőssége. Sajnos olyan készségekről van szó, amelyek 1-2 kivételtől eltekintve nehezen taníthatók iskolában, iskolás tudásként, tankönyvből – viszont a boldoguláshoz később a pályaválasztás, munkába állás idején is elengedhetetlenek.

Persze minden ilyen lista szubjektív, akinek van még a tarsolyában olyan téma, ami itt nem található meg, az ossza meg velünk kommentben.

Pintér Robesz

[UPDATE: a jelentés nem új, már korábban megjelent, bővebben a poszt utáni kommentben.]

435 oldal, 150 partnerintézet, 138 ország, 71 mérőszám, 10,5 mega és 10 év. Megjelent az INSEAD és World Economic Forum (WEF), 10., jubileumi jelentése a világ információs technológiai (IT) felkészültségéről (Global Information Technology Readiness – GITR). Az ún. readiness felmérések azonos módszertannal vizsgálják meg valamennyi, a vizsgálatban részt vevő ország IT felkészültségét, így remek lehetőséget adnak a méricskélésre és az összehasonlításra. Ezúttal a világ GDP-jének 98%-át adó 138 ország került be az anyagba.

Az idei jelentés három nagy részből épül fel, az elsőben tanulmányokat találunk az infokommunikáció fontosságáról, elmúlt tíz évéről és a jövőben várható fejlődésről. A második 150 oldal az egyes országok teljesítményét bemutató egy oldalas összegzésekből (country/economy profile) épül fel, végül az utolsó kb. 100 oldal a felhasznált adattáblákat mutatja be.

Az országokat rangsoroló lista ezúttal 71 faktort vett figyelembe, amelyek az egyének, üzleti szektor és kormányzat teljesítményét írja le és összegzi végül egyetlen számba, amely azt hivatott kifejezni, hogy az adott ország mennyire felkészült jelenleg az információs korszakra. Az egyes országok helyezése azon múlik, hogy milyen a környezet az infokommunikációs eszközök fejlődése és terjedése szempontjából (pl. szabályozás, nyitottság stb.); milyen mértékben felkészült és nyitott a társadalom az IT eszközök terjedésére; végül éppen most mennyire használja a három említett szereplő az IT eszközöket.

A lista élén megszokott módon a skandináv országokat, az USA-t és néhány ázsiai valamint nyugat-európai országot találni. Másodszor végzett az első helyen Svédország, de a top10-ben van Finnország (3.), Dánia (7.), és Norvégia (9.) csupán Izland (16.) csúszott ki onnan. Az első 20 között 11 európai országot találni, az északi országok mellett Svájc (4-ik) és Hollandia (11.) szerepelt a legjobban. Ázsiából Szingapúr (2.), Tajvan (6-ik) és Dél-Korea (10.) fért bele a top10-be. Japán a 19., míg Kína a 36. helyen található, India pedig a 48.. A legjobb dél-amerikai ország Barbados (38.), Afrikából pedig Tunézia az első 35. helyezésével. Közel-Keleten Izrael végzett az élen (22.), míg Kelet-Európában Észtország (26.) diktálja az iramot, Szlovénia (34.) és Csehország (40.) előtt. Magyarország éppen belefért a top50-be (49., hajszálra azonos teljesítményt nyújtva Indiával és Mauritiusszal) – az EU-tagállamok közül mögöttünk található Olaszország (51.), Lettország (52.), Lengyelország (62.), Görögország (64.), Románia (65.), Bulgária (68.) és Szlovákia (69.). Az összes ország közül Csád végzett a legutolsó, 138. helyen. (Aki szeretné jómaga is végigbogarászni az országok rangsorát az a jelentés XIX. oldalán, az ingyenesen letölthető PDF 21. lapján megteheti.)

Magyarország Kelet-Európában továbbra is a középmezőnyhöz tartozik – elmondható, hogy nagyjából tíz éve (mióta megjelenik az a jelentés-sorozat) nem sikerül előrébb lépni innen. A fejlődés persze folyamatos idehaza, de nem zárkózunk fel, hanem legfeljebb csak tartjuk az iramot – lassan azonban ennek is illik örülni. Az Unióban az utolsó harmad eleje táján állunk.

A jelentés legnagyobb részét az egyes országokról szóló ország-profilok adják. Megnézve Magyarország teljesítményét (PDF 236. oldal) azt látjuk, hogy 2009-2010 táján egy kisebb döccenés után romlott az ország teljesítménye, míg előtte egy magasabb szinten stagnált. Az egyre rosszabb helyezéseknél figyelembe kell venni, hogy folyamatosan egyre több ország szerepel a listában, de még így is érezhető, hogy lassacskán hátrébb sorolódunk. Ami azonban szemet szúr, hogy az ország „bizonyítványa” mennyire egyenetlen, néha a legjobbak, néha a legrosszabbak között találni minket és ez adja ki együttesen a közepes teljesítményt.

A 71 vizsgált területből két indexet emelnék ki (a legjobbat és a legrosszabbat): egy vállalkozás elindításához szükséges idő: 4 nap, amivel a világon a 6. legjobb helyezést érjük el. A másik pedig: Magyarország a 137. helyen található az adózás mértékét és hatását tekintve – vagyis az utolsó előtti helyen. Egy kivételtől eltekintve a világ bármely másik vizsgált országában jobb az IT adózási környezete, mint hazánkban – a szektort sújtó különadónak köszönhetően. Mind a két tényező másképpen nézett ki még pár éve, nehezebb volt vállalkozást indítani, de jobb volt az adózási környezet. Mindez azt mutatja, hogy van lehetőség javítani és rontani is a teljesítményünkön. Csak rajtunk áll. A GITR jelentés haszna, hogy mindehhez tükröt is tart, hogy lássuk miben vagyunk erősek, mik a gyengéink – sőt, azt is megmutatja, hogy a versenytársainkkal kapcsolatban mi a helyzet, igaz ők is látják rólunk ugyanezt.

Pintér Robesz

Megmondom őszintén, marhára bosszant, hogy csak az iPhone és iPad felhasználókat veszik emberszámba. Viszont van egy jó hírem: változás előtt áll a piac, aminek már érezhetők a jelei.

Miért gondolom, hogy a nem almás felhasználók másodrendűek? Például állok tegnap este a metró peronon – pont elment előttem a szerelvény, volt időm nézelődni – nézem a reklámokat: nagy közműszolgáltató cég buzdít QR-kódos reklámposzterrel, hogy töltsem le iPhone vagy iPad készülékemre az alkalmazásukat, amivel mérő-óraállást lehet diktálni, meg ügyet intézni. Keresem, hogy hol van az androidos verzió, sehol egy utalás…

Vagy a másik: tavasszal előfizettem digitálisan a kedvenc havi magazinomra, hogy majd milyen jó lesz a tableten olvasni (androidos ez is). Hülye voltam és nem gondoltam arra, hogy nincs is androidos olvasója a szolgáltatónak. Azóta is csak ígérgetik, miközben iPhone olvasójuk van, iPad olvasójuk is, sőt, már az iPad 2-re is kijött az alkalmazásuk nem sokkal annak megjelenése után. Én meg tépem a hajam, hogy a saccra két tucat iPad 2 használójuknak bezzeg fejlesztettek külön appot, miközben az androidos olvasókra nagy ívben tesznek hónapok óta.

De mondhatnék további példákat is, amikor csak az iOS lebeg a cégek szeme előtt. A dolog különösen azért bosszantó, mert már ahogy az Ipsosban tavasszal végzett felmérésünkből kiderült, kb. háromszor annyi androidos felhasználó van idehaza, mint iPhone-os, a tablet meg gyakorlatilag még egy nem létező piac idehaza. Persze tudom, hogy az iPhone felhasználók hajlamosabbak többet költeni (sőt, egyáltalán költeni), mint az androidosok, de ez egy kényelmi szolgáltatásnál – mint amilyen egy közmű szolgáltatás, vagy banki szolgáltatás – vajmi keveset kellene, hogy nyomjon a latban, hiszen a közmű szolgáltatónak biztosan több androidos ügyfele van, mint iOS-es. Azt gondolom a dolog mögött részben az alkalmazást fejlesztését megrendelők tájékozatlansága áll, vagyis még mindig abban a hiszemben vannak, hogy az iPhone a legelterjedtebb okostelefon operációs rendszer. Pedig nem, sőt, soha nem is volt az, de a lényeg, hogy az android átvette világszerte a vezetést, nálunk is. A másik indok érzésem szerint, hogy a marketingesek azt gondolják a legtöbb cégnél, hogy az iPhone és iPad nevek egy reklámban való említése a saját márkájukkal („Figyelj, nekünk van iPhone alkalmazásunk, mi menők vagyunk”) önmagában mágikus hatással bír a saját brandre. (Egyébként ugyanez az oka, hogy szinte minden piszlicsáré nyereményjátékon iPod-ot, iPhone-t, iPad-et vagy MacBook-ot lehet nyerni, mintha mindenki csak erre vágyna). Nem mondom, hogy a marketingesek teljesen tévúton járnak, de ha tényleg felhasználókat akarnak az ingyenes alkalmazásuknak, akkor jobban teszik, ha inkább androidra költik el ugyanazt a pénzt, vagy legalább mind a két platformot komolyan veszik.

De, hogy ne csak a saját véleményem álljon szemben megannyi marketinges hitbéli meggyőződésével, mutatok néhány számot a mintaként kezelt Egyesült Államokból az eMarketer friss cikke alapján:

• az amerikai piacon 2011 májusában 38% volt az okostelefonok részesedése (Nielsen adat)
• ezen belül 39% volt az android részesedése és 27% az iOS-é
• ez a tény lassacskán eljut az amerikai marketingesek tudatáig is: míg 2011 első negyedévében „csak” 46% mondta, hogy fontos hirdetési platform számára az android, addig a második negyedévben már 62% (STRATA adat)
• a teljes képhez persze hozzátartozik, hogy továbbra is az iPhone vezet, 76% tartotta fontos hirdetési platformnak az első negyedévben és 87% a másodikban.

Lassan érik azonban, hogy (f)elismerjék az android szerepét a hirdetési piacon és az alkalmazások fejlesztésekor. Úgyhogy tessék idehaza is követni a trendeket, aki menő, androidra (is) fejleszt!

Pintér Robesz

Szerdán egy m-oktatással kapcsolatos rendezvényen beszéltem, ahol több előadásban arról folyt a disputa, hogy vajon mi keresnivalója lehet a mobiltelefonnak az iskolában, mi a várható jövő. Az egyik vélemény szerint a mobiltelefónia és az új kommunikációs technológia forradalmasítani fogja az oktatást – a másik szerint viszont nem mobilra van szükség az iskolákban, hanem jó tanárokra és közösségre. Hajlok arra az álláspontra, hogy a két vélemény csak látszólag mond ellent egymásnak és mindkettő egyszerre lehet igaz.

Alig hogy a tanárok elkezdtek megbarátkozni az e-learning (e-oktatás / e-tanulás) fogalmával, máris itt az újabb hívószó, az m-learning. A kifejezés két dolgot jelent, az egyik értelmezés szerint az m a mobil rövidítése, de nem csak a mobiltelefon segítette tanulásra utal, hanem mindenfajta hordozható eszközre, így könyvolvasókra, tabletekre, mp3 lejátszókra stb. Tehát az m-learning a hordozható, személyes kommunikációs eszközök, kütyük megjelenése az oktatás területén. A másik értelmezés szerint az m a mobilitásra utal, vagyis arra, hogy ezen eszközök segítségével bárhol és bármikor hozzá lehet férni az oktatási tartalmakhoz, kommunikálni a tanárral vagy a diáktársakkal – tehát a tanulás nem korlátozódik az iskolára vagy egyéb épített környezetre (például a lakásra vagy a munkahelyre).

Persze nem a mobiltelefon az első infokommunikációs technológia, amivel kapcsolatban felmerül a gondolat, hogy forradalmasítani fogja az oktatást, ugyanilyen elvárások fogalmazódtak meg a rádió, a tévé vagy a számítógép és az internet kapcsán is, azok megjelenésekor. Ezeket azonban az iskola javarészt sikerrel zárta ki (pl. rádió, tévé) vagy zárta be (számítógépterem), így az oktatás gyakorlatilag ma is ugyanolyan körülmények között és folyamatok mentén zajlik, mint 200 évvel ezelőtt, miközben a legtöbb hasonlóan nagy múltra visszatekintő hivatás gyökeresen átalakult az elmúlt évszázadokban (lásd teszem azt az orvoslást vagy az építészetet). A mobil azonban egyvalamiben teljesen más, mint a fentebbi technológiák: ez egy folyamatosan velünk lévő személyes eszköz, amely mérete miatt (szinte) minden nebuló zsebében megtalálható. Az iskola szempontjából olyan „behurcolt” technológia tehát, amit nem lehet sikerrel kizárni az iskolából, vagy „gettósítani”, mint a számítógépet. Muszáj reagálni rá.

Úgy érzem az iskola – főleg az általános és középiskola – rosszul tűri ezt a kihívást, amely jelenleg a három T mentén a tiltás, tűrés és támogatás fogalmaival írható le leginkább. Legtöbb esetben megtűrik a mobilokat az iskolákban és a mobiltelefonokra vonatkozó íratlan etikett és az írásban rögzített iskolai házirend mezsgyéjén szabályozzák azok használati körét. Ehhez képest néhány helyen egész egyszerűen nyíltan tiltják a mobilok iskolai használatát a diákok számára. Végezetül elenyésző számban előfordul, hogy hasznot próbálnak húzni abból, hogy a diákok nagy részének mobiltelefonja van.

Nyugodtan kijelenthető, hogy a legtöbb esetben az iskola és a tanárok nem igazán tudják, hogy mit kezdjenek a mobiltelefóniával. Pedig az egyrészről óriási lehetőséget rejt magában, hogy erősítse a diákok bevonódását az oktatásba, interakcióját egymással és a tanárral – másrészt hatalmas kihívásokat támaszt, hogy a diákok figyelmét, érdeklődését ne vonja el az éppen folyó oktatásról, tanulásról. Mindkét jelenség egyszerre hat, ezért véleményem szerint már csak emiatt is érdemes volna szisztematikusan átgondolni, hogy mit lehet kezdeni a mobiltelefonokkal és egyéb hordozható kütyükkel az oktatásban, ugyanis megfelelő támogató környezet és minták híján könnyen lehet, hogy a negatívumok hatása erősebbnek tűnik. Emiatt igazolva érzik magukat azok, akik az egyszerűbb megoldást választva megtiltják a mobil használatát az iskolákban.

A tiltással az a baj, hogy ezzel az iskola saját magának is árt. Az iskolai miliő és a gyerekek iskolán kívüli világa ugyanis egyre messzebb kerül egymástól, aminek persze csak egy aprócska eleme a mobiltelefónia eltérő kezelése. Egy amerikai felmérés szerint például az ottani 12-17 éves korosztály napi 7,5 órát tölt különböző képernyők előtt médiafogyasztással, tartalom létrehozással, megosztással és kommunikációval – iskolán kívül. Ez ugyanannyi, ha nem több idő, mint amennyit az iskolában vannak. Ha az iskolából teljesen hiányzik a diákok számára természetes kommunikációs környezet vagy tiltják annak használatát, akkor a diákok egyre nagyobb része érezheti úgy, hogy az iskola „skanzen”, olyan „múzeum”, ahonnan száműzték a XXI-ik századi valóságot és saját, a hétköznapi, megszokott élettől egyre idegenebbnek tűnő szabályok mentén folyik az élet. Ezt a fajta eltávolodást csökkenthetné, ha az iskola a diákok iskolán kívüli kommunikációs szokásait megpróbálná ésszerű keretek között integrálni az oktatási folyamatokba.

Félreértés ne essék, nem gondolom azt, hogy önmagában a technológia „megmenti” az oktatást, de segíthet abban, hogy az jobb, hatékonyabb és humánusabb(!) lehessen. Persze ez esetben is igaz, hogy nem mindegy hogyan alkalmazzák az új kommunikációs eszközöket. A képlet ugyanis az, hogy valami + technológia nem egyenlő automatikusan a még jobb valamivel. Ahhoz, hogy előbbre léphessünk, okosan kell(ene) tudni alkalmazni a technológiát és megkeresni a megfelelő integrációs lehetőségeket.

Pintér Robesz