Netidők Blogtársaság

Logikusnak tűnik, hogy azok, akik rendszeresen vásárolnak az interneten, a karácsonyi ajándékokat is online módon veszik meg. A karácsonyi vásárlás azonban valamivel több kockázatot rejt magában, mint egy hétköznapi netes rendelés: ha valami hiba csúszik a folyamatba, könnyen megeshet, hogy nem lesz mindenki számára csomag a fa alatt.

A kockázatok ellenére a felnőtt magyar internetezők 29 százaléka rendelt valamilyen karácsonyi ajándékot az interneten – derül ki az NRC december végén végzett felméréséből. Az online vásárlás leginkább a húszas, harmincas éveikben járókra jellemző leginkább, így nem meglepő, hogy az ajándékvásárlásban is ők jeleskedtek leginkább: több mint egyharmaduk rendelt az interneten valamit, míg az 50 felettieknek csak a 16 százaléka tett így. A többség egyébként valamelyik hazai webáruházban vásárolt, külföldi oldalról a netezők mindössze 4 (vásárlók 14) százaléka szerzett be valamilyen ajándékot.

Az e-kereskedelem slágerterméke a könyv, ráadásul könyvet ajándékozni sosem rossz ötlet, így nem csoda, hogy ezt vásároltak a legtöbben: a netezők egytizede rendelt ajándékot valamelyik online könyváruházból, de közel ugyanennyien vásároltak elektronikai cikkeket – kütyüket, szórakoztató elektronikai cikket, háztartási gépet – is. Játékot a netpolgárok 7, ruhaneműt és kiegészítőket 6 százalékuk rendelt a neten, valamilyen élményt (utazást, üdülést, egyéb szabadidős programot) pedig 3-4 százalék ajándékozott az internet segítségével.

 Ahogy a bevezetőben említettem, a karácsonyi internetes vásárlás rejt magában némi kockázatot, így talán nem is meglepő, hogy minden negyedik vásárló gyűjtött ezúttal is valamilyen negatív tapasztalatot. Az is épp elég stresszt okozhat, ha az utolsó pillanatban érkezik meg a csomag – a vásárlók egyötödével történt ilyen –, de voltak olyanok is szép számmal, akik ennél sokkal rosszabbul jártak. A vásárlók 12 százaléka egyáltalán nem kapta meg karácsonyig valamelyik csomagot, 8 százalék nem azt a terméket kapta, amit rendelt, 6 százalék hiányos pakkot kapott, és ugyancsak 6 százalék számolt be arról, hogy sérülten érkezett meg számára az áru. Az inkább a magyar boltok esetében fordult elő, hogy a kiszállított csomag nem tartalmazott mindent, vagy mást rejtett magában; míg az, hogy a termék sérülten vagy egyáltalán nem érkezett meg, a hosszabb és összetettebb szállítási folyamatot igénylő külföldi rendelések esetén volt jellemzőbb.

A problémák ellenére a vásárlók több mint 80 százaléka úgy érzi, a karácsonyi ajándékok interneten történő beszerzése még mindig kevésbé stresszes, mint járni a zsúfolt üzleteket, emellett az online vásárlással rengeteg időt spórolhatunk meg, sőt a többség úgy gondolja, a weben a választék is nagyobb, és olcsóbban is kijöhetünk az ajándékozásból, mint ha hagyományos módon vennénk meg a fa alá valót.

Nyilván a fenti előnyöknek is köszönhető, hogy az internetről ajándékozók idén decemberben is vállalják majd az esetleges kellemetlenséget, amit egy-egy későn vagy hiányosan megérkező csomag okoz: csupán alig több mint egy százalékuk tartja kizártnak, hogy idén is a netről vásárol majd, egyharmaduk ellenben úgy tervezi, hogy az összes ajándékot online módon szerzi majd be.

Kurucz Imre

A felmérést az NRC 2012. október 25-29. között végezte 1000 internet-használó online megkérdezésével. Az adatbázist az Millward Brown – TNS Hoffmann NOK kutatásának offline adataival súlyoztuk, így az a legfontosabb demográfiai ismérvek tekintetében reprezentatív a legalább hetente internetező 18-75 éves magyar lakosságra nézve.

| Még több lehetőség

Az információs társadalom elképzelhetetlen elektromosság nélkül, és az elektromosság ma, az ultra mobil korszakban elképzelhetetlen hordozható energiaforrások nélkül. De hogy is hívjuk ezeket? Elem vagy akkumulátor? A legtöbb embernek szinte mindegy, hogy melyik szót használja a kettő közül, ám igen is különbséget kell tenni a két energiaforrás között. Nem véletlen, hogy különböző szavakkal jelölik őket.

Az akkumulátor kifejezéssel már az Infoszótár könyv formájában is foglalkoztam: 

„Az akkumulátor latin eredetű nemzetközi vándorszó. Azokra a szavakra mondjuk ezt, amelyek sok nyelvben széleskörűen elterjedtek, és a köznapi nyelvhasználat során már az eredetük is elhomályosulóban van. A kifejezés tövének a kiinduló jelentése ’felhalmoz’, ’összegyűjt’. Az akkumulátor jelentésének a központjában az áll, hogy ez olyan eszköz, amely összegyűjti, felhalmozza az elektromos energiát. Az akkumulátor technológiájának a lényege pedig az, hogy kémiai úton állít elő elektromosságot, és ráadásul ezt megfordítható módon végzi, tehát képes befogadni is és kibocsájtani is elektromos energiát. Közkeletűen ezt a tulajdonságát úgy nevezzük, hogy tölthető.

Az akkumulátor tövéből számos más szóalak is kialakult a magyarban: akkumuláció ’felhalmozás’ (ezt a kifejezést számos tudományban használják, pl. közgazdaságtan, biológia), akkumulál ’felhalmoz’, ’összegyűjt’.

Jellemző nyelvhasználati probléma, hogy az akkumulátor (és az összes származék) kiejtése, és így az írásmódja is gyakran rövidül, hisz az eredeti alak tövéből a kettőzött, szó belseji -kk- egyszerűsödik, és a második -u- hang is gyakran kiesik, így a kötetlen társalgási nyelvben, különösen gyors beszédtempó esetén így hangzik: [akumlátor]. A helyesírás természetesen ezt a változást nem követi, tehát az *akumlátor írásmód eltér az akadémiai szabályzat ajánlásától.

A kötetlen társalgási nyelvben az akkumulátort gyakran használják aksi vagy akku formában is.”

Érdemes végre megmagyarázni, hogy mi a különbség az elem és az akkumulátor között. A leglényegesebb az, hogy míg az akkumulátor tölthető, az elem nem; miután leadja, elveszíti az elektromos energiáját, nem lehetséges újratölteni. Tehát alapvetően más eszközről van szó, az eldobható akkumulátor kifejezés technológiailag nem helyes, mivel az akkumulátor nem egyszer használatos, hanem nagyon sokszor újra lehet tölteni, míg használhatatlanná válik. Természetesen van ezen kívül más különbség is az akkumulátor és az elem között, ám a nagyközönség számára mindez nem számottevő.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Idén újra megrendezésre kerül az Év ICT Véleményformálója díjátadó, ahol több mint két tucat szakember közül választják ki a győztest. Nagy örömömre – örömünkre szolgál, hogy ezúttal a Netidők kerekasztal tagjai közül kettőnkre is lehet szavazni, Keleti Arthur és jómagam is a döntősök közé kerültünk. Tessék szavazni, 24 óránként egy szavazat adható le augusztus 10-ig! Eredményhirdetés a nyár végén.

Pintér Robesz

Megmondom őszintén, hogy nagy csodálkozással figyelem a telefonadó kapcsán kialakult diskurzust, amely az ingyenes telefonálásról szól. Már az adó első koncepciójának bejelentése tájékán – amikor még minden képlékenynek tűnt – felhívott egy újságíró, hogy akkor szerintem ez vajon elvezethet-e (végre) az ingyenes telefonálást lehetővé tévő szoftverek, mint amilyen a Skpye, hazai térnyeréséhez. Nem értettem, hogy hogyan juthat ez eszébe bárkinek is. De úgy tűnik, hogy csak én vagyok ilyen értetlen, mert mint ahogy a viccben Mórickának a szex, nálunk a telefonadóról idehaza mindenkinek az ingyenes telefonos szoftverek jutnak az eszébe.

Elmondom, hogy mit nem értek – egyszerű matematika: ha az emberek, akkor nem akartak ingyen telefonálni, amikor (mint néhány napja kiderült) kifizették a világ egyik legdrágább telefonos tarifáját, akkor miért akarnának most, amikor az ennek a töredékét kitevő különadó megjelenik? Azt gondoltam az emberek hülyék, de rá kellett jönnöm, hogy én vagyok az. Az emberek ugyanis nem (mindig) racionálisak. Az ingyen telefonálással elkerült telefonadó nem csak a két forintról szól, nem a racionális hideg számítás áll a dolog hátterében. Ha racionális volna, akkor a benzinbe épített adók miatt már rég mindenkinek biciklivel kellene járnia. Nem, a telefonadó elkerülésére tett minden kísérlet jelképes, a polgári engedetlenség formája, tiltakozás, lázadás a jelenlegi kormány dilettáns gazdaság- és távközléspolitikája ellen. Tehát merőben szimbolikus. 2 forintot fizetni, percenként? Ezeknek?!

Persze a telefonadónak vannak más vetületei is, például az a paradoxon, ahogy a nagypolitika kommentálta, amikor kiderült, hogy a különadóval az amúgy is nemzetközi összevetésben drágának számító telefonszolgáltatást sújtja. A kicsavart kelet-európai logika szerint ez azért van rendjén, mert akkor így biztosan van miből kifizetni az embereket amúgyis „kizsákmányoló multiknak” (a kormány szemszögéből nézve „ezeknek”) a sarcot. Közelebbről megnézve ez azonban nem csak etikátlan (mert, ha igaz lenne ez az érvelés, akkor így csak szimplán megosztoznak a „zsákmányon” – a kormány kéri a saját részét), hanem együgyű is, attól nem lesz ugyanis olcsóbb egy szolgáltatás, ha plusz sarcot vetünk ki rá, hanem drágább lesz. Nem bonyolult, szerintem. Ezzel csak az a gond, hogy végeredményben így a versenyképessége romlik tovább a magyar gazdaságnak, mert a távközlést használni kell, olyan közműről van szó ugyanis, ami a mindennapi élethez egyre inkább elengedhetetlen, nem csak a gazdaságban, a hétköznapokban is.

A dolog pikantériája, hogy az így remélni vélt bevételek sem tervezhetők biztosra, mert a két forint szimbolikája miatt könnyen lehet, hogy sokak eddig többé-kevésbé változatlan távközlési szokásai fognak megváltozni (azoké, akik érzelmi alapon viszonyulnak a történtekhez – aki racionalizál, mint én, annak nem éri meg a két forintokért vacakolni az ingyenes szoftverekkel). Mindennek akár olyan következményei is lehetnek, hogy a távközlési szolgáltatásokhoz kötődő ÁFA kapcsán nagyobbat bukik az adórendszer (mert csökken annak alapja), mint amekkora bevételre szert tesz a különadóból.

Persze mindez csak merő spekuláció. Az adót még nem kezdtük el fizetni (és még most is hallani, hogy módosítanak a körülményeken). Az emberek viszont nem hülyék. Persze azon sem lennék meglepve, ha végül semmi sem változna és az emberek ezt a békát is lenyelnék. De az is lehet, hogy a felhasználók számát tekintve Skype vagy Viber nagyhatalom leszünk. Meglátjuk.

Pintér Robesz

Mint köztudomású az internetet az az igény hívta életre, hogy olyan kommunikációs rendszert építsenek, amely még az atomtámadást is túléli, mivel nincs központja. Tegye fel a kezét, aki már hallotta ezt a történetet. Most tartsa fent, aki el is hitte. Ugye sok kéz a magasban maradt. Csakhogy ez egész egyszerűen nem igaz.

Először 1996-ban az egyetemen hallottam az internet genezisével kapcsolatban ezt a blődséget, simán elhittem, hiszen „köztudott” tényről van szó, ami abszolút hihető és még jól is hangzik. Utoljára pedig a héten olvastam az egyetemi hallgatóimnak feladott tanulmányban, ami a könyvtárak és a hálózat kapcsolatáról szól és nem is olyan régen írták. Az inkriminált rész így hangzik: „emlékezzünk rá, hogy az Arpanetet eredetileg úgy tervezték, hogy túléljen egy nukleáris támadást”. És mi emlékezünk – nem azért, mert így volt, hanem, mert olyan sokszor és sokfelé hallottuk már, nem a mi hibánk, hogy igaznak gondoljuk. Még a magyar Wikipédiában is olvasható az állítás: „Megalkotásakor fontos volt, hogy használható maradjon egy esetleges atomtámadás után is […] Olyan amerikai katonai támaszpontokat kötött össze kezdetben, melyek egy esetleges atomtámadás esetén is évekig képesek több ezer embert eltárolni. Ezek persze csak a hivatalos adatok. Ebben a hálózatban mind a négy támaszpont össze volt kötve mindegyik támaszponttal. Ezek a támaszpontok egymással folyamatos kapcsolatban voltak, hogy bármi gond van az egyikkel, arról egyből tudjon az összes többi is. Ezen felül a folyamatos kommunikáció is nagyon fontos, mert így a parancsok is gyorsan eljutottak egyik helyről a másikra.”

Miért hozom elő ezt az ötven éves múltra visszatekintő sztorit? Egész egyszerűen zavar, mert egy olyan makacs hiedelemről van szó, ami hihetetlenül mélyen berágta magát az emberek tudatába, szinte lehetetlen kiirtani onnan. Most mégis próbát teszek: nézzük meg, hogy mi az igazság és mi táplálhatja e félreértést!

Az internet ősét, az ARPANET-et 1960-as években hozták létre, rendkívül profán indokkal: a hadsereg együttműködött számos nagy egyetemmel, de nem tudott mindegyikük számára saját számítógépet biztosítani, ezért azt találták ki, hogy hálózatba kötik a gépeket, hogy a helyben felesleges kapacitásokat a hálózaton belül bárhol ki lehessen használni – állítja többek között Charles Herzfeld, aki az ARPA vezetője volt 1965-67 között és engedélyezte a projektet. (”The ARPANET was not started to create a Command and Control System that would survive a nuclear attack, as many now claim. To build such a system was, clearly, a major military need, but it was not ARPA’s mission to do this; in fact, we would have been severely criticized had we tried. Rather, the ARPANET came out of our frustration that there were only a limited number of large, powerful research computers in the country, and that many research investigators, who should have access to them, were geographically separated from them.”)

Mégis, akkor mi lehet e mögött a makacs hiedelem mögött? Egyrészt az a tény, hogy az 1960-s években tényleg készült egy olyan tanulmány, amely az atombiztos kommunikációs hálózat működéséhez szükséges forradalmian új csomagkapcsolt adatátviteli eljárást mutatta be. Ezt a tanulmányt azonban nem használták fel az ARPANET megalkotásakor. A mai internet persze rugalmas, hatalmas részeinek kikapcsolását is túlélné, azonban továbbra sem feltétlenül atombiztos (a leginkább sérülékeny részét a címek azonosítását végző szerverek jelenthetik).

Tehát, ha legközelebb azt halljuk, hogy atombiztos internet, finoman világosítsuk fel a beszélőt, hogy butaságot beszél és meséljük el neki a fentebbieket. Először talán feszengeni fog, később azonban hálás lesz érte.

Pintér Robesz