A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
A Wikileaks döntötte meg a tunéziai diktatúrát? - teszi fel a kérdést Timothy Garton Ash a The Guardian brit napilapban minap megjelent cikkében. Vajon az internet, és azon belül a Wikileaks, a twitter vagy a Facebook képes demokratizálni a diktatúrákat, vagy éppen ellenkezőleg, a diktátorok kezébe ad újabb eszközt, hogy megtalálják és elhallgattassák a kritikusaikat? Ash szerint mindkét állítás egyszerre igaz, de nem egyenlő mértékben: a totális állam számára az ellenőrizetlen internet sokkal több veszélyt rejt, mint amennyit az elnyomásban segít. Vagy másképpen fogalmazva sokkal többet nyerhetnek a civilek az internettel, mint a zsarnoki állam. Mert információkhoz juthatnak hozzá, mert kommunikálhatnak, mert megszervezhetik az alulról jövő kezdeményezéseket, mert (akár nemzetközi) támogatásra tehetnek szert...
Az internet ugyanakkor nem csodaszer, egymaga nem képes megdönteni egyetlen politikai rezsimet sem, de jelentősen hozzájárulhat ahhoz, ahogy Tunézia esetében is történt. A Wikileaks révén kiszivárgott információ volt ugyanis az utolsó csepp a pohárban, amiből nem csak az derült ki, amit a tunéziaiak már jól tudtak (vezetőjük és a családja a velejéig korrupt), hanem, amit nem (hogy ezt mélységes undorral szemlélik az egyébként nyilvánosan rendszerbarát Egyesült Államokban).
Akinek esetleg ismerősen cseng Timothy Garton Ash neve, de nem tudja hová tenni: Ash a világon az egyik legismertebb Kelet-Európa kutató. Sokat foglalkozott a keleti tömbben végbement bársonyos forradalmakkal is, így jól ismeri a társadalmak működését gyökeresen felforgató események természetét. Ash szerint egyébként a kommunikációs eszközök minden forradalomban kulcsfontosságúak, de az sem új, hogy ezek szerepét rendre túlértékelik. Például ma már megmosolyogtató, hogy egyesek kis túlzással a fax elterjedésétől várták a világbéke kitörését negyed századdal ezelőtt. Hasonló illúzió az internet kapcsán is érzékelhető volt a kilencvenes években, sőt, ezek a vérmes remények egy-egy esemény kapcsán – mint amilyen most a tunéziai forradalom – időről-időre újra fellángolnak.
Kétségtelen tény azonban az internet demokratizáló hatása, amit a Hillary Clinton vezette amerikai külügy még nyíltan a zászlajára is tűzött, amikor a globális információszabadságot korunk egyik nagy esélyének állította be. Bár – ahogy Ash befejezi írását – ettől még ne várjuk azt, hogy az USA az általa terroristáknak kijáró bánásmódban részesített Wikileaks vezető Assange-nak rebegjen most hálát a Tunéziában történtekért. Pedig Clinton akár meg is tehetné, ha ebben a történetben nem éppen ő lenne a meg nem értett elnyomó szerepében, amikor a Wikileaks betiltása és Assange bebörtönzése mellett tör lándzsát. Ebből is jól látszik, hogy az internet mennyire kétélű fegyver, ha a politikáról van szó.
Hogyan használják az internetet a mai 15-25 éves fiatalok? Ugye érezzük, hogy ez a kérdés sok elemből áll… Az NRC Piackutató VMR.cool című évente elvégzett kutatása pedig igyekszik megtalálni a válaszokat. A kérdéseket a neten teszik fel és így a válaszok is a neten érkeznek meg. Kurucz Imre kutatási igazgatót kérdeztem.
Kurucz: Ebben a korosztályban már bőven 80% felett van az internetezők aránya, így tulajdonképpen az az extrém, ha valaki nem használja a netet – ők a lemaradók – így tehát erről a korosztályról eléggé átfogó képet ad ez a kutatás, még akkor is, ha csak a netezőket nézzük. Sokszor az internetre még mindig azt mondják, hogy egy fiatalos médium, pedig hát most már a felnőtt lakosságnak több mint a fele netezik. Ha arra gondolunk, hogy akik tíz évvel ezelőtt kezdtek fiatalként netezni, azok most már lassan a 30-as éveikben járnak. Úgyhogy a most vizsgált csoportot olyan fiatalok alkotják (főleg, ha a 15-25 éves kör alsó harmadát nézzük), akik már tényleg abban nőttek fel, úgy kezdtek írni-olvasni tanulni, hogy ott volt az internet – így egészen mások a szokásaik meg az attitűdjeik az internettel kapcsolatban.
Szilágyi: A kutatás nevében a cool csak az életkorra utal vagy pedig kifejez valamit a vizsgált témák közül is?
Kurucz: Ez a cool életérzés leginkább a fiatalokra jellemző. Ha azt mondjuk, hogy cool, akkor mindenképpen valami fiatalos dologra gondolunk. Ezt szeretné kifejezni a kutatás neve.
Szilágyi: Mi jellemző a fiatalok internetezési szokásaira a mai Magyarországon?
Kurucz: Leginkább ők látogatnak olyan weboldalakat, ahol le lehet tölteni különböző zenéket, videofilmeket, és ők a videomegosztó webhelyek rendszeres látogatói is…
Szilágyi: 25 év felett csökken a hajlandóság, hogy letöltsenek, torrentezzenek?
Kurucz: Igen, a fiatalokra inkább jellemző, de ebben a korosztályban is inkább a fiatalabbakra jellemző ezeknek az oldalaknak a látogatása. Természetesen közösségi oldalakat ugyanúgy látogatnak, mint az idősebbek – ebben kevésbé van különbség az egyes korosztályok között. Sőt, tudjuk, hogy nagyon sok 50 feletti internetezőt is éppen a közösségi oldalak vonzottak be az internetezésbe. Mondjuk, amiben inkább eltérnek az idősebbektől, az olyan szolgáltatások igénybevétele, mint az internetes vásárlás, tehát ez inkább a 30-asokra kezd jellemzővé válni, vagy például a hírportálok, gazdasági site-ok látogatása kevésbé jellemző a fiatalokra. Náluk, ha mondjuk azt kérdezzük, hogy mi az internetnek a legfontosabb funkciója, akkor a kapcsolattartást jelölik meg, tehát számukra az internet a kapcsolattartásnak a legfontosabb eszköze. Ezt fejezi ki, hogy közösségi oldalakat látogatnak, ez mutatkozik abban, hogy ők használják a legaktívabban a különböző chat-programokat (főleg az MSN Messengert, de a Skype-ot is), ők akár a legközelebbi ismerőssel is az interneten tartják a kapcsolatot.
Szilágyi: Az e-mailnek hogyan változik a szerepe a fiatalok életében? Régóta tudjuk az e-mailről, hogy a legfontosabb internetes alkalmazás majdnem mindegyik korosztályban, de talán ez a hangsúly elmozdulhat…
Kurucz: Igen és ez valószínűleg meg is érne egy külön kutatást. Ennyire kifejezetten az e-mailt ebben a felmérésben nem vizsgáltuk, de azért az látható és a tendenciák is ezt mutatják, hogy az e-mailnek a szerepe valóban a hétköznapi kapcsolattartásban kezd visszaszorulni. Mondjuk fájlok küldésére még e-mailt használják inkább – de többek között a közösségi oldalaknak a chat szolgáltatásai már a hagyományos üzenetküldő programokat is veszélyeztetik, kiváltják. Mert valóban, ha egy közösségi oldalon elérhetek minden olyan funkciót, ami a kapcsolattartáshoz szükséges, akkor miért használnék több platformot ehhez? Gyakorlatilag nincsen olyan internetező, aki nem használ e-mailt – én úgy fogalmazom tehát, hogy a kapcsolattartás bizonyos formái eltűnnek az e-mailből. Nyilván egy hivatalos vagy munkahelyi kapcsolattartásban ugyanúgy megmarad majd az e-mail használata.
Egyébként az e-maillel szemben pont az üzenetküldő szolgáltatásoknak, vagy akár közösségi oldalaknak még az egy előnye, hogy tudom, ha valaki jelen van, tehát ha küldök neki valamit, akkor nagy valószínűséggel azonnal látja, azonnal megkapja. Tehát a gyors azonnali üzenetekre valószínűleg nem csak a fiatalok, hanem az internetezők többsége is inkább használ ilyen platformokat, mint mondjuk küld egy e-mailt.
Szilágyi: Említetted az előbb, hogy a híreket kevésbé olvassák a fiatalok. Ez azt is jelenti, hogy aki el akar jutni a fiatalokhoz, azoknak meg kell keresni azokat a csatornákat/weboldalakat, amik kifejezetten a fiatalok számára vonzóak?
Kurucz: Ha a fiatalokat el akarja érni egy hirdető, akkor nem is biztos, hogy csak azt kell nézni, hogy hol érhetjük el őket, hanem azt is, hogy hogyan. Tehát az ő esetükben már nem biztos, hogy azok a hirdetési megoldások működnek, amelyek mondjuk a mi korosztályunknál még igen. Pár napja hallottam egy előadást a fiatalokról és ott is az jelent meg, hogy ők már egy egészen más tempójú világban élnek. Nekik azok az üzenetek, amik még számunkra létezőek, nem biztos, hogy az ő agyukba egyáltalán eljutnak és az ő érdeklődésüket felkeltik. Illetve mondjuk a zene-buli jelszavak mögé egyébként egyre gyakrabban odakerül a web2 is, tehát valószínűleg nekik a web2-es alkalmazásokban kell elrejteni azokat az üzeneteket, amiket egy hirdető szeretne feléjük kommunikálni.
Szilágyi: A fiatalok internetezési szokásai nagyon mások, mint az idősebbeké, vagy pedig alapvetően hasonlóak kisebb eltérésekkel?
Kurucz: Kedvelem azt a megkülönböztetést, hogy létezik hasznos meg szórakoztató internet, ami azt jelenti, hogy minden ember életében van az internetnek hasznos funkciója is, meg szórakoztató is. Ahogy idősödik valaki, annál inkább úgy tűnik, hogy kihasználja azokat a funkciókat az interneten, amelyek hasznosak. Gondolok itt a bankolásra, vásárlásra, vagy ügyek intézésére. A fiatalok csoportján belül a legfiatalabbak egyértelműen azt mondják, hogy számukra az internet inkább szórakozás. Nyilván az életük része, nem tudnának nélküle meglenni, de ez a szórakozásnak az eszköze. Számukra a kapcsolattartás is sokkal inkább a szórakozást jelenti, tehát az, hogy „dumcsizok a haverokkal”, az nem egy hasznos dolog ilyen szempontból, mint inkább unaloműzés, időtöltés. Ezért látogatják a közösségi oldalakat nagy arányban, mert ott is nagyon kevesen vannak, akik kifejezetten hasznos céllal mennek fel a közösségi oldalra. Egyszerűen időtöltésből vannak ott és ott élnek egy második életet.
Meghívott szerzőnk, Varga Bence (Revision) egy 40 éves sztori segítségével beavat minket abba, hogy miképpen működik a szóbeszéd.
Ma már a csapból is vírusvideók folynak, így a készítőik egyre meghökkentőbb ötletekkel állnak elő a forgatáskor, hogy biztosítsák az anyag elterjedését. A vírusvideók sikeres terjesztésében azonban az ötleten túl legalább olyan fontossággal bír maga a felület, amin a filmek "utaznak". A szélessávú Internet ma már a mindennapok része, de nem volt ez mindig így, mégis, vírusvideók már az Internet-korszak hajnalán is léteztek, sőt annak előtte is.
A felrobbant bálna
1970. november 12-én egy 14 méter hosszú, 8 tonnás ámbrás cet vetődött az Egyesült Államokban Oregon tengerpartjára, Florence városka mellett. A hatalmas állat a kiszáradás következtében rövidesen elpusztult. MIvel az állam összes partszakaszának karbantartása az oregoni autópályafelügyelet feladatkörébe tartozott, a tetem eltakarítására is ezt a szervezetet utasították.
A haditengerészettel folytatott rövid konzultációt követően a szervezet szakemberei arra jutottak, hogy a bálnát oly módon a legcélszerűbb eltávolítani a partról, amint azt egy szikladarabbal tennék: egyszerűen felrobbantják. Az első pillantásra meghökkentőnek tűnő megoldás magyarázatául szolgálhat talán, hogy elsősorban geológiai akadályok legyőzésére kiképzett munkatársakról volt szó - az autópályafelügyelet ritkán találkozott hasonló zoológiai problémákkal. A mérnökök úgy vélték, hogy az eltemetés nem járna sikerrel - a hullámok hamar kimosnák a testet, a felrobbantás azonban miszlikbe szakítaná a bálnát, és az apróbb maradványokat a rákok hamar elpusztítanák.
A bálnában mintegy fél tonna dinamitot helyeztek el, majd felrobbantották. Az állat íly módon való eltakarítása azonban - finoman szólva - megkérdőjelezhető eredménnyel járt: hosszú másodpercekig hullottak a bálna cafatjai a partra sereglett nézelődők nyakába, egy nagyobb darab pedig ripityára tört egy közelben parkoló autót. Mindazonáltal a bálna testének közel a fele egyben maradt, melyet később bulldózerekkel próbáltak eltávolítani.
A televíziós riport
Az egész meghökkentő esemény valószínűleg hamar feledésbe is merült volna, ha nem tartózkodik a helyszínen az oregoni Portlandból a helyszínre küldött KATU-TV stábja, élükön Paul Linnman riporterrel. A társaság rögzítette a bizarr esemény minden részletét, és a riportot Linnman a következő fanyar kommentárral zárta: "Bármikor is sodródjon egy bálna Lane County partjaira a jövőben, azok, akiket az eltakarításával megbíznak, nemcsak azt fogják tudni, hogy mit tegyenek, de azt is, hogy mit ne."
A beszámoló adásba került a televízióban, de nem vert túlzottan nagy hullámokat. Aki látta az adást, megbeszélte másnap a barátaival, ismerőseivel a dolgot, de nem kapott szárnyra az eset híre. Nemsokára azonban megérkezett a háztartásokba egy olyan technológia, amely alapvetően változtatta meg a mindennapokat. 1976-ban megjelentek ugyanis az első VHS videómagnók az Egyesült Államokban, és a használatuk rohamosan terjedt. Nem sokkal később a televíziónál valaki kimásolta a hat évvel korábbi riportot VHS kazettára, és hazavitte. Ezzel az apró, nüansznyi dologgal megkezdődött a világ első vírusfilmjének terjedése.
Szájról szájra
Közel tizenöt éven át a videófilm és annak híre szájról szájra terjedt, az emberek többsége azonban városi legendának tartotta a felrobbantott bálna történetét. Az eset akkor került a széles nyilvánosság elé, mikor egy másolat eljutott Dave Berryhez, a Miami Herald népszerű újságírójához. Berry 1990. május 20-án megírta a sztorit, amit a lap le is közölt. A cikk rövidített verziója hamar felkerült néhány üzenőfalra, és számtalan hozzászólás érkezett a témához.
Itt kell egy kis kitérőt tennünk azok kedvéért, akik nem ismerik annyira a világháló történetét. A 90-es évek elején az Internet még gyerekcipőben járt. A nyolcvanas évek közepén jelentek meg azok az ún. üzenőfalak (angol kifejezéssel élve bulletin boardok), amelyeknek a lényege az volt, hogy a felhasználók telefonvonalon becsatlakozhattak egy központi rendszerbe, és egy program segítségével szoftvereket és adatokat tölthettek le és fel, híreket olvashattak, vagy különféle üzeneteket válthattak egymással. Az üzenőfalakat kezdetben hobbi jelleggel működtették, és jellemző volt rájuk, hogy egy-egy kisebb közösséget fogtak össze, rendszerint egy kisváros felhasználóit.
Igaz volt? Vagy mégsem?
A cikk körüli zsongás az üzenőfalakon felkeltette a média munkásainak a figyelmét is, és az oregoni autópálya-felügyelethez, amelyet időközben oregoni közlekedésfelügyeletté neveztek át, egyre-másra érkezni kezdtek a telefonok a felrobbantott bálnáról. Mint kiderült, a bulletin boardokon keringő szövegben nem szerepelt, hogy az eset huszonöt évvel azelőtt történt, így az újságírók napi aktualitásként kezelték az ügyet.
San Francisco-tól Washingtonon át Massachusetts-ig számtalan helyről érkeztek a hívások, és nemsokára már a Wall Street Journal is foglalkozott a történettel. 1992-ben a sztori megjelent a Usenet-en, ami egyike volt a legkorábbi Internetes vitafórumoknak, ahol a felhasználók hosszan vitatkoztak a történet eredetéről és hitelességéről.
Végül feltehetőleg 1993 környékén Steve Hackstadt, az Oregoni Egyetem végzős informatika-szakos hallgatója digitalizálta a birtokába került videofelvételt, és feltette az egyetemi hálózatra. Innen indult világhódító útjára a film, hogy aztán számtalan oldalra felkerülve az Interneten mindenhol feltűnjön. Mára ez az eredeti oldal eltűnt, de Hackstadt továbbra is gyűjti a film körüli cikkeket és anekdotákat.
A film terjedéséhez hozzájárult az is, hogy az információk gyakran hiányosak voltak vele kapcsolatban. Sokan azt hitték, hogy a bálna még élt a felrobbantáskor, mások nem voltak vele tisztában, hogy egy 40 éves történettel találkoznak.
A világ legrégibb vírusfilmje bizony még ma is igen népszerű: a videómegosztó oldalakról beszerzett adatok szerint a felrobbant bálna videója a világon még mindig az ötödik legnépszerűbb és legtöbbször megtekintett vírusfilm.
A rádióműsorban ugyan nehéz lenne megmutatni, de elhihetik, az információ gyönyörű. Amióta láttam a hazai infografika blogon az ideális pénisz méretéről szóló infografikát egyre mélyebbre ástam magam a témában és minden újabb képpel nőtt a meggyőződésem, hogy az adatoknak nem kell unalmas táblázatokba vagy grafikonokba rendeződniük. Lehet ezt másképpen is csinálni, úgy, hogy már szinte szexik az adatok.
Nagy kedvencem például az infografika egyik apostolának számító David McCandless TED előadása a témában (magyar felirattal nézhető teljesen ingyen). McCandless Information is Beautiful címmel publikált nemrégiben egy hihetetlenül érdekes könyvet arról, hogyan lehet (szabad? kellene? illene? kell?) vizuálisan megjeleníteni információkat, adatokat és rögvest maga is számtalan jó példával járt elő. A dolog egyébként rendszerint (hihetetlenül) munkaigényes, McCandless saját bevallása szerint volt olyan, hogy egy egész hónapot egyetlen információsűrítő ábra elkészítésének szentelt, de a végeredmény miatt megérte, mivel interaktív infografikát készített belőle a végén. A könyvét a napokban jelentette meg a Typotex Kiadó Az információ gyönyörű címmel, benne sok érdekes illusztrációval, alátámasztandó az amúgy is fontos mondanivalót.
Remélem, hogy ez nem csak egy újfajta divat vagy hóbort, hanem egy újfajta trend és egyúttal vizuális nyelvezet is, ami soha többé nem kopik ki az adatokkal dolgozók életéből. Mert az információ szép, csak megfelelően kell tálalni őket. Egy jó ábra a legösszetettebb jelenségeket is könnyen megérthetővé képes varázsolni. Ennek az az oka, hogy az ember alapvetően a szemén keresztül, vizuálisan képes a leggyorsabban megérteni a dolgokat - ha ez a vizualitás egyúttal találkozik a megfelelő fogalmi rendszerezettséggel is (tehát nyelvi támogatást kap), akkor a látás és a hallás közösen hatnak abba az irányba, hogy agyunk villámgyorsan feldolgozza, megértse és felfogja az összesűrített információt.
Reményre ad okot, hogy David McCandless nincs egyedül abban, hogy az információt szépnek találja, és a megfelelő megjelenítést pedig elengedhetetlennek. Az infografika a 2010-es év egyik legjobb durranása véleményem szerint és észveszejtő tempóban hódítja meg az embereket. Aki nem hiszi, nézze meg ezeket a további oldalakat (amit pár perc keresgéléssel találtam egy megfelelő LinkedIn csoportból kiindulva):
Az internet lassan de biztosan a tévé helyére lép. A technológia változása magával hozza a tartalomhoz jutás megváltozásának kérdését is. Talán hamarosan közvetlenül a gyártóktól jutunk a sorozathoz.
Ma már mindenkinek szembe kell néznie azzal, hogy fékezhetetlenül terjed az internetes letöltés. A tartalom egyre inkább átköltözik a virtuális térbe. Már manapság is felbukkannak olyan epizódok, amelyek csak az interneten láthatóak. Ezek vagy kifejezetten ere a közegre készült rövid kiegészítő epizódok, vagy a tévétársaságok az alacsony nézettség miatt leállította a sorozat vetítését, és a be nem mutatott részek itt lettek elérhetőek.
Van a szürke része is a feltöltésnek. Ezt jelenleg még a rajongók teszik, akik a tévében bemutatott filmet, vagy sorozat epizódot feltöltik, és mindenki számára elérhetővé teszik. A folyamat egyszerű. Este lemegy az epizód a tévében, másnap reggel már letölthető a netről. Újabb 24 órán belül már elkészül hozzá a felirat fájl is. A rajongók a világ bármely pontján élvezhetik a bemutatóval gyakorlatilag egy időben.
Ebből adódóan rögtön felmerül a kérdés: nem kellene ezt inkább másoknak megtenni? Nem lenne célszerűbb egy olyan rendszert kidolgozni, amely ezen a módszeren alapul és pénzt is termel a gyártóknak?
Miért ne tehetné maga a gyártó letölthetővé a saját tartalmát? Nézzünk egy példát. Adott egy sorozat, amely a tévében sikeres, azonban egy idő után a nézettsége visszaesik, a csatorna nem akar több részt bemutatni. Mondjuk szemára hirdetési szempontból kevés az egymilliós nézettség. A gyártónak azonban, mondjuk hatszázezres nézettségig a sorozat hasznot hajt. Neki megéri, hogy a nézői bizonyos ellentételezésért cserébe letöltsék az elkészült részeket. Amíg számára megfelelő nézettség van addig újabb és újabb epizódokat gyártana. A gyártónak érdeke a sorozat színvonalának fenntartása, megtermeli a szükséges bevételeket, a néző megkapja a kedvelt sorozatát. Mindenki jól jár.
A gyártók bevállalhatnák olyan sorozatok gyártását is, amelyekben ők fantáziát látnak, de a tévétársaságok visszadobták. Megjelenhetnek a rétegsorozatok, akár a kamaradarab szintű, mikro-költségvetésű művek, amelyek csak igen kis kulturális igényeket elégítenének ki, de gyártásuk rentábilis lenne.
Egy izgalmasabb és igazságosabb jövő állhat előttünk.
Utolsó kommentek