Netidők Blogtársaság

Az elmúlt hetekben többször is írtam és beszéltem mindarról, amit a hazai oktatás kiaknázatlan technikai technológiai lehetőségéről gondolok. Ezek a rövid írások egy-egy részét ragadták ki annak, amit egyébként gondolok, de szerencsére nagyon sok pozitív visszajelzést és építő jellegű kritikát kaptam. A kritikák közül a legtöbb azt kérte számon, hogy egy-egy része a mondanivalómnak nincs kifejtve, vagy túl nagy ugrásokkal jutok el valamiféle konklúzióra. Most megpróbálom kiküszöbölni ezeket a hiányosságokat.

Előszó

Gyakorló apaként a saját bőrömön tapasztalom meg, hol tart ma Magyarországon az iskolai nevelés. Legalábbis ott, ahova a gyermekem jár vagy amiről innen-onnan hallok, olvasok. Ebbe sok minden beletartozik. Látom és tapasztalom a tanárok erőfeszítéseit azért, hogy átadják a tudást a gyerekeknek, ugyanúgy látom az oktatáspolitika koncepciótlanságát, a hosszútávú (15-20 éven átívelő) stratégiai hiányosságait. Látom, hogy a mai magyar hétköznapi valóság mennyire elszakadt technikai szempontból attól, amit a mai iskola képvisel. Látom, hogy vannak olyan műhelyek a felsőoktatásban, amelyek a progressziót próbálják képviselni, és látom azokat a fékeket, amelyek a fejlődés ellen hatnak. Ezekről mind van véleményem, jó is és rossz is, melyeket nyilvános szerepléseimben felvállalok. Mivel nekem sincs a zsebemben a bölcsek köve, ezek a vélemények hol találkoznak más emberek véleményével, hol pedig nem. Ez utóbbi esetben szívesen vitázom a más véleményen lévőkkel, mert a kulturált vita szükséges és fontos ahhoz, hogy valamiféle konszenzus alakuljon ki a diskurzus végén. Végezetül nem gondolom, hogy az általam felvetett lehetőségek jelentik az egyedüli, üdvözítő megoldást azokra a problémákra, melyek engem foglalkoztatnak, talán érdemes őket másoknak is továbbgondolni.

Technológia

Alig 6000 nap alatt (kb. ennyi ideje létezik a mindenki számára elérhető informatikai infrastruktúra amit ma Internetnek hívunk, mely az egyik legerősebb katalizátor volt az informatikai eszközök rohamos fejlődésében) eljutottunk oda, hogy az infokommunikációs eszközök a hétköznapi életünk részévé váltak. Ha otthon nem is, de az oktatási intézményekben szinte mindenhol elérhető az internet. Emellett olyan eszközök váltak elérhetővé (az továbbra is vita tárgya, hogy ezek az eszközök mennyire megfizethetők az átlagos magyar családok számára link a korábbi könyvolvasós blogposztomra), mint a könyvolvasók, melyek jó pár éve még a tudományos-fantasztikus regények eszközei között szerepeltek csak. Ezen eszközök használatának széleskörű elterjedése több akadályba ütközik:

- hozzáértő tanárok hiánya (az 1-2-x évtizede végzett pedagógusok többnyire nem ismerik és nem használják ezeket az eszközöket),
- kulturális fékek,
- mindenki által szabadon elérhető magyar nyelvű tananyag hiánya a megfelelő formában.

A technológiát megfelelően ismerő és alkalmazó pedagógusok képzésében sokat segítenek azok a projektek, melyeket például az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán is folytatnak. Itt a tanárok a gyakorló iskolában pontosan azokat az eszközöket használhatják az oktatás során, amelyeknek minden iskolában ott kellene lenniük. Fontos, hogy a pedagógus megfelelő módszertani ismeretekkel rendelkezzen az eszközök használatáról. A technika l’art pour l’art használata nem fogja javítani a sem a tanárok, sem a diákok felhasználói élményét, igazából csak plusz egy hibaforrás a töltőceruza mellett.

A kulturális fékek lebontása is nagy feladat. Ha gyermekem egy tábla PC-vel jelenne meg az iskolában, azt minden bizonnyal nem használhatná a tanórán. Okostelefont, sőt semmiféle telefont nem lehet használni. Pedig a Google ingyenes szolgáltatásai közül jó néhány már most is alkalmazható lenne minden további nélkül. Ilyenek a Csoportok, a levelezés, a Naptár és a Dokumentumok, csak hogy párat említsek a teljesség igénye nélkül. Emellett ott van még a Twitter és a YouTube, szintén kihasználatlanul.
A sort hosszan lehetne folytatni, hiszen naponta jelennek meg olyan eszközök, melyek azonnal használhatóak lennének. A korlátozott használat egyik oka abban a tiltásban keresendő, amelyik kifejezetten bünteti az infokommunikációs eszközök használatát az informatika órán kívül. Telefont nem lehet bevinni az iskolába,vagy ha mégis lehet, akkor használni tilos. Ha pedig lehet bevinni ilyet és használni is lehet, akkor sem tanítják meg a helyes használatát ezeknek az eszközöknek.

Előző írásaimban kifejtettem, hogy mennyire jónak tartanám a könyvolvasók használatát. Ez egyrészről gazdaságilag is megtérülő befektetés lenne, másrészről sok olyan lehetőséget biztosítana, mely a hagyományos tankönyv, munkafüzet és gyakorló füzet szentháromsághoz képest többet tudna nyújtani sok esetben. A széleskörű elterjedésnek azonban leginkább jogi akadályai vannak (lásd lejjebb: Copyright).

Fontos megjegyezni, hogy az IKT eszközök sokfélesége és eltérő lehetőségeik miatt nem lehet találni egyetlen olyan megoldást sem, ami viselhetné az “egy eszköz mind felett” címkéjét. Legyen szó PC-ről, Laptop-ról, Netbook-ról, könyvolvasóról, tábla PC-ről vagy bármilyen más eszközről, mindegyiknek ki lehet emelni erősségeit és gyengeségeit egyaránt. Egyben viszont mind megegyeznek: az összes eszköz sokkal több potenciált rejt, mint a hagyományos, nyomtatott tananyag.

Kié a felelősség, az iskoláé, a családé, a politikusoké? Mindannyiuké és talán ez a legnagyobb gond. Amint megoszlik a felelősség, az ember hajlamos a másikra hárítani mindent, még azt is amit nem lehet. De ha nem hárít, akkor is csábító, hogy Pató Pálként várjunk addig, amíg a másik fél nem lép előre. Szülőként én elindultam egy olyan úton, aminek a végén ott van egy hatékonyabb oktatási rendszer, a tudást kevesebb frusztrációval megszerző gyerek. De azt is látom, hogy ha ebben egyedül maradok, akkor ez a tervem kudarc lesz. Csak remélem, hogy minden oldalról lesznek olyan partnerek, akikkel együtt tudunk végigmenni ezen az úton.

Copyright

Ahogy az EKTF projektjéből kiderült, pont a lényeg hibádzott az IKT eszközökben rejlő képességek kiaknázásához: a tananyag. A könyvolvasó esetében a kiadó nem járult hozzá szerzői jogi problémák miatt a tananyag könyvolvasóra optimalizált verziójának elkészítéséhez. Ezzel viszont pont azt a pluszt sikerült kigyomlálni, amivel egy könyvolvasó többet nyújtott volna egy egyszerű könyvnél:

- lehetett volna keresni a szövegben,
- lehetett volna jegyzeteket fűzni hozzá,
- lehetett volna szómagyarázatot csinálni,
- lehetett volna aktív tárgymutatót csinálni.

Vannak ugyan kezdeményezések, melyek a magyar nyelven elérhető tananyagok összegyűjtését szolgálják (http://www.tankonyvtar.hu), viszont a jogszerű felhasználásuk lehetetlen.

“Minden jog fenntartva. Jelen könyvet, ill. annak részeit tilos reprodukálni, adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen formában vagy eszközzel elektronikus úton vagy más módon közölni a kiadók engedélye nélkül.”

Az SDT-n (Sulinet Digitális Tudásbázison) található tananyagok szintén szerzői jogvédelem alatt állnak, a felhasználásuk jobban szabályozott ugyan, mint a Tankönyvtáron tárolt anyagoké, de véleményem szerint a Copyright (minden jog fenntartva) használata ezekben az esetekben feleslegesen korlátozó. Sokkal jobban szolgálná a megjelent tananyagok szélesebb körű felhasználást és újrafelhasználását a megfelelő Creative Commons licenc alatti publikálás (ld. Bodó Balázs: Creative Commons and Open Education). Egy BY-NC-SA (eredeti szerző(k) feltüntetése, kereskedelmi célra nem használható, átdolgozás engedélyezett az eredeti licencfeltételek megtartása mellett) licenc lehetővé tenné, hogy az elkészült tananyagokat tetszőleges platformra átalakíthassa bárki anélkül, hogy az eredeti szerző jogai csorbulnának. Szintén lehetséges volna az átdolgozás bárki által úgy, hogy az eredeti szerző jogai nem csorbulnak. A kereskedelmi felhasználás tiltása pedig biztosítaná az eredeti szerzőnek, hogy ha műve kereskedelmi céllal kerül felhasználásra, akkor ahhoz megfelelő licenc megvásárlása mellet legyen csak lehetőség. Látható, hogy a “minden jog fenntartva” típusú licenc feleslegesen korlátozó, sőt pont a fejlődés egyik legnagyobb gátja.
Összefoglalva: a Creative Commons BY-NC-SA licenc biztosítja a szerző jogainak védelmét és emellett lehetővé teszi az elkészült mű további fejlődését. A tananyag tipikusan egy élő, folyamatosan változó szellemi termék. A Copyright alkalmazása egy elavult beidegződés, ami mára a tananyagok folyamatos fejlődésének gátja.

A kínálat

Ahogy már az előbb jeleztem, a szerzői jogi korlátozások nem szolgálják a meglévő tananyagok használatát, újrahasznosítását, kiegészítését. Másik oldalról kevés elkötelezett ember készít tananyagokat. A központi gyűjtőhelyeken lévő tananyagok kínálata elképesztően gyér. Azért merem ezt így kijelenteni, mert az elmúlt több mint egy évtizedben ezeknek az anyagoknak a fejlesztésére rendelkezésre állt - ha nem is korlátlanul - megfelelő kormányzati erőforrás is. A hazai eredményekkel szembe lehet állítani egy olyan példát, mint Salman Khan egyszemélyes akadémiája, ami 2006-os indulása óta több mint 2400 videó tananyagot készített el. Igaz, két éve jelentős anyagi támogatást is élvez az általa alapított non-profit szervezet, de előtte is több mint 1500 tananyagot elkészített a szabadidejében a munkája mellett. Ha nem tudnám szembeállítani a hazai gyakorlattal ezt a példát, akkor nem lenne ilyen sommás az ítéletem, de úgy gondolom, hogy minden esetben a legjobbakhoz kell mérni magunkat. Márpedig a Khan Academy által készített videók jelentik az egyik legjobb szabadon (CC alatt) elérhető tananyagot ma az interneten. Igazából senki és semmi sem tiltja meg senkinek itthon, hogy lemásolja a példát, és magyar nyelvű tananyagok készítésébe kezdjen. Ez csak elhatározás kérdése. A teljesen nulláról való tananyagok készítése mellett érdemes megfontolni más nyelven készített munkák honosítását, amennyiben arra van lehetőség. Jómagam, mivel nincs tanári végzettségem, ez utóbbi utat választottam, és belefogtam a Khan Akadémia videóinak magyar nyelvű feliratozásába. Tettem mindezt úgy, hogy egy Facebook oldalt hoztam létre a projektnek (a Khan Academy engedélyével), hogy mások is bekapcsolódhassanak a munkába, és azért is, hogy az elkészült “magyarított” videóknak legyen egy központi gyűjtőhelye.

Miért pont a Khan Akadémia?

Több dolog szólt amellett, hogy saját magam a Khan Akadémia anyagainak a honosításába fogtam. Az előbb emlegetett licenc kérdése volt az egyik legfontosabb. A meglévő videók Crative Commons a fentebb bemutatott BY-NC-SA licenc mellett kerültek publikálásra. Ez lehetővé teszi, hogy származtatott munkákat csináljon bárki, így én is. A másik érv az a hosszútávú stratégia, amit Salman Khan a TED.com-on említett: szeretné, ha a projekt hosszútávon a világ bármelyik részén segíthetne a tanulni vágyóknak. Ehhez persze a legfontosabb, hogy a nyelvi akadályok lebontásra kerüljenek. Bármennyire is az angol nyelv az új lingua franca, ha nem érhető el minden országban anyanyelven, akkor a nemzetközi felhasználók nagyobb része ki van zárva a használatból. Szerencsére első lépésként, lehetőség van az eddig elkészült videókat ellátni magyar nyelvű felirattal is. Későbbiekben ugyanígy lehetőség lesz majd magyar szinkronhanggal is ellátni a videókat. Azzal tisztában vagyok, hogy vannak olyan tananyagok, amelyek erős nemzeti-kulturális-földrajzi kötődéssel rendelkeznek. Ilyeneket most még hiába is keresünk ott. A későbbiekben lesz lehetőség ilyenek elkészítésére, az ehhez szükséges módszertani útmutató hamarosan elkészül és a weboldal nemzetközivé tételével a technikai támogatás is rendelkezésre áll majd.

A Khan Akadémia azonban nemcsak oktatóanyagok készítésére szorítkozik, hanem interaktív feladatlapokkal (egyelőre csak matematika tárgyban) is rendelkezik. A feladatlapok használata úgy lett kialakítva, hogy a diákot csak a megszerzett biztos tudás birtokában engedi továbblépni egy újabb témakörre. A tanulóknak egy nagyon jó jutalmazási rendszer is fel van építve, ami nem csak a jó válaszokat jutalmazza, de a kitartó tanulást is.
A másik érdekesség, hogy bárki lehet tanár a Khan Akadémián. A tanárokat egy remek statisztikai rendszer segíti abban, hogy kövessék diákjaiknak a fejlődését. Látszik, ha valaki megakad egy témakör megértésében, akkor az adott problémás anyag feldolgozásában célzottan lehet segítséget nyújtani neki. Már említettem, hogy bárki lehet tanár. Akár a diák is, így a saját kortársainak is tudnak segíteni a jobban haladók. Persze ez a lehetőség, csak kiegészíti a tanári munkát, hiszen ahhoz sok évnyi tanulás, módszertani ismeretek elsajátítása szükséges, amit nem várhatunk el a diáktól. Mégis a jó tanár ösztönzi a jobb diákokat, hogy bekapcsolódjanak a tanításba. Erről vannak saját tapasztalataim jó negyed századdal ezelőttről, amikor Somogyi István „adjutánsa” lehettem a középiskolában és sokszor én tanítottam a saját osztályunkat villamosságtanból.

Számomra a legfontosabb lehetőség pedig az, hogy az új anyag elsajátítását a diákok otthon a saját ritmusukban tudják végezni, míg az iskola csak a feladatok megoldásának és a tanári konzultációknak a helyévé válik. Ez más, mint a megszokott frontális oktatási rendszer, ráadásul lehetővé teszi, hogy mindenki az egyéni képességeinek megfelelő tempóban haladjon a tanulásban anélkül, hogy ez a többiek rovására menne. A jelenlegi, hagyományos oktatási rendszerben a nagyon jó tanulók és a nagyon rossz tanulók egyaránt rosszul érzik magukat. Az előbbiek unatkoznak, míg az utóbbiak folyamatos kudarcélménnyel szembesülnek. A közepes tanulók pedig elvannak, hiszen rájuk van szabva a tempó, amit a rendszer diktál. A Khan Akadémia módszerével mindenki a saját ritmusában képes előre haladni, és a pedagógus az ideje nagy részét azokkal töltheti el, akiknek a legnagyobb segítségre van szükségük.

Ha a teljes honlap honosítása is megkezdődhet, akkor válik teljessé a projekt nemzetközivé válása. Ezzel párhuzamosan szórakoztató elektronikai gyártók is belekezdtek a fejlesztésbe, hogy a Khan Akadémia összes funkcióját elérhetővé tegyék például tévékészülékekben. Talán nem kell senkit sem meggyőznöm arról, hogy ez mekkora lökést adna a nemzetközi elterjedésnek.

Konklúzió

Ha pár mondatban kellene összefoglalnom, hogy hogyan is állunk itthon, akkor azt mondanám, hogy technikai-technológiai oldalról nem látok nagy akadályt az infokommunikációs eszközök mindennapi használata előtt. Szerzői jogi szempontból vakvágányon vagyunk a “minden jog fenntartva” licenceléssel, át kellene térni a Creative Commons BY-NC-SA licencelésre, és elmagyarázni, hogy ez milyen előnyökkel járna. Jó lenne több crowd-sourced (a közösség alkotóerejét felhasználó módszer, ilyen például a Wikipédia is) tananyagot látni, jöjjön akár itthonról, akár külföldről. Nincs szebb dolog annál, mint a tudást ráhagyni a következő nemzedékre.

Tegnap részt vettem életem első MeetOff rendezvényén, amin igen érdekes előadásokat hallhattunk a web és az oktatás témájában, amely a rendezvény fókuszában állt. Ha egyetlen tanulságot kellene kiemelnem az elhangzottakból, akkor az a digitális nemzedék „keresése” volna, nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy a ma oktatásban tanuló diákok minden elvárás ellenére nem értenek annyira az új technológiákhoz, mint azt gondolnánk.

Magyarországon az 1990-es évek közepén fogtak a Sulinet programba, mára már végeztek a felsőoktatásban is az első olyan évfolyamok, amelyek tagjai a program égisze alatt kezdték meg tanulmányaikat még az általános iskolákban. Ezek a fiatalok a kilencvenes évek elején születtek, az internet tömeges elterjedésének hajnalán. Joggal várhatnánk el, hogy ezek a „digitális bennszülöttek” értenek az informatikához és az internethez – vagy legalábbis jobban értenek hozzá, mint a korábbi nemzedékek, amelyek csupán „digitális bevándorlók” voltak. Ehhez képest azt látjuk, hogy bár tömegével használják ezeket az eszközöket, nem feltétlenül értik azok működését és nem jellemző mindegyikükre azok kifinomult kezelése.

Ez a fajta tapasztalat egyébként nem egyedi, nem a magyar diákokkal van a baj. Külföldi kutatások is megerősítik, hogy illúzió azt hinni, hogy a fiatalok életkoruknál fogva automatikusan jobban értenek a technológiához, mint az idősebbek. Hargittai Eszter magyar származású amerikai kutatónő vizsgálatának eredményei szerint például nem igazolható az életkor és a technológiához való hozzáértés között olyan összefüggés, hogy minél fiatalabb valaki, annál inkább ért a technológiák használatához. Igaz, egy fordított összefüggés megtalálható: 50 év felett szignifikánsan kevésbé értenek az emberek az új technológiákhoz, mint alatta, talán ezért gondolhatják az idősek, hogy a fiatalok biztosan értik ezeknek az eszközöknek a működését, ha már ők nem is. (Erről egy érdekes rádió interjúban beszél a kutatónő, amely itt meghallgatható).

Mi ebből a konklúzió? A diákokat ugyanúgy meg kell tanítani ezeknek az eszközöknek a helyes használatára, fel kell hívni a figyelmüket a várható hatásokra, segíteni kell nekik, hogy elsajátíthassák, hogyan tudják a tanulásban is alkalmazni az informatika vívmányait.

Pintér Robesz

A héten érdekes kérdéssel keresett meg egy ismerősöm. Idén kezd egyetemre járni a fia, vegyen-e neki táblaPC-t, amit magával vihet az órákra. A kérdés nem egyedi. A következőképpen lehet általánosítani: érdemes-e, kell-e valamilyen infokommunikációs eszközt venni iskolakezdésre? Ha igen, mit: okostelefont, e-olvasót, táblaPC-t, netbookot, laptopot, PC-t? A kérdés nem egyszerű, mert attól függ, hogy hány éves és mit tanul a gyerek, mire szeretnénk, hogy használja az eszközt és maga az eszköz egyáltalán mit tesz lehetővé... Egyvalami biztos, egyedül üdvözítő megoldás nincs. Szigorúan szubjektív eszmefuttatás következik.

Induljunk ki abból, hogy a jelenlegi magyar iskolarendszert nem tudjuk egymagunk megreformálni, vagyis alkalmazkodnunk kell a fennálló helyzethez. Egyébként egy e-olvasó kötelező lenne, ha a tankönyvek hozzáférhetőek lennének elektronikus formában idehaza. De az e-olvasót jelenleg csak korlátozottan fogja tudni használni a gyerek, mivel nincs rá igazán oktatási tartalom.

Az eszköz kiválasztásánál a hazai oktatási rendszer lehetőségei mellett a másik legfontosabb szempont, hogy hány éves a gyermek, milyen iskolába jár. Ha általános iskolás korú, vagy középiskolás, akkor a képzés inkább tankönyv és tantárgy központú, az órákon nem igazán fogadják el a saját informatikai eszközzel dolgozó diákot. Ez esetben az eszközt az órák között vagy még inkább a tanítás után használja a nebuló. A felsőoktatásban közel fordított a helyzet, ott már az egyes előadáson, szemináriumon is elfogadott az eszközök bizonyos célú használata, jelen lehetnek a tanteremben és az oktatás után otthon is használni fogja (nem csak) tanulásra a kütyüt. Ha gyermek már nem otthon él a szüleivel (mert például másik városban tanul és ott is él), akkor olyan eszközre van szüksége, amin minden informatikai feladatot meg tud oldani (pl. dolgozatok megírása, iskolai elektronikus rendszerek használata, tanuláshoz szükséges információk keresése, kapcsolattartás a családdal és a többbi diákkal stb.). Ez esetben tehát egy saját netbook vagy laptop a kézenfekvő megoldás.

Mindezekből úgy tűnik, hogy egy teljes értékű számítógépnek valahol hozzáférhetővé kell lennie a diák számára – akár otthon egy PC vagy laptop formájában, akár egy hosszan nyitva tartó gépteremben. Ugyanakkor az is igaz, hogy egy személyes, hordozható kommmunikációs eszközre is szükség van, tehát a mobiltelefon vagy az okostelefon használata szintén „kötelező” bizonyos életkor után. Tehát, ha ezek közül valamelyik nincs a diáknak, akkor először ezeket kell biztosítani a számára. Viszont, ha ezek a rendelkezésére állnak, akkor az igazi kérdés az, hogy a kettő – az otthoni PC (esetleg laptop) és a mobil – közé kell-e még valamilyen hordozható eszköz a diáknak. Ezzel viszont arra egyszerűsödik le a kérdés, hogy netbook vagy táblaPC (mivel az e-olvasót korábban kizártuk)?

Személyes tapasztalat alapján (tavaly december óta használok napi rendszerességgel egy androidos táblaPC-t) biztonsággal mondhatom, hogy táblaPC-be nem igazán fog tudni jegyzetelni a diák, mert elsősorban nem arra való – tehát tanulásra korlátozottan lesz alkalmas. A tablet alapvetően információ fogyasztásra és megosztásra jó, nehézkes rajta tartalmat létrehozni. Hogy feltehetően mire használhatná a diák? Levelezésre, közösségi oldalak elérésére, hírolvasásra, zenehallgatásra, játékra, videók-filmek nézegetésére, könyvek (PDF-ek, PPT-k olvasására). Ezek ugyanis azok a dolgok, amikre általában az emberek használják ezeket az eszközöket.

Véleményem szerint oktatási célra még mindig egy kicsi netbook a legjobb, abba tud gépelni az órán is a diák, könnyen magával viheti és akár képes a laptopot is kiváltani, és még az ára is megfelelő. Ha azonban a pénztárcánk vastagsága nem akadály egy billentyűzetre csatolható táblaPC öszvér megoldása lehet a kézenfekvő. Én például egy eeePad Transformert vennék – bár megvárnám a 3G-s mobil internetes verziót belőle.

Pintér Robesz

Szerdán egy m-oktatással kapcsolatos rendezvényen beszéltem, ahol több előadásban arról folyt a disputa, hogy vajon mi keresnivalója lehet a mobiltelefonnak az iskolában, mi a várható jövő. Az egyik vélemény szerint a mobiltelefónia és az új kommunikációs technológia forradalmasítani fogja az oktatást – a másik szerint viszont nem mobilra van szükség az iskolákban, hanem jó tanárokra és közösségre. Hajlok arra az álláspontra, hogy a két vélemény csak látszólag mond ellent egymásnak és mindkettő egyszerre lehet igaz.

Alig hogy a tanárok elkezdtek megbarátkozni az e-learning (e-oktatás / e-tanulás) fogalmával, máris itt az újabb hívószó, az m-learning. A kifejezés két dolgot jelent, az egyik értelmezés szerint az m a mobil rövidítése, de nem csak a mobiltelefon segítette tanulásra utal, hanem mindenfajta hordozható eszközre, így könyvolvasókra, tabletekre, mp3 lejátszókra stb. Tehát az m-learning a hordozható, személyes kommunikációs eszközök, kütyük megjelenése az oktatás területén. A másik értelmezés szerint az m a mobilitásra utal, vagyis arra, hogy ezen eszközök segítségével bárhol és bármikor hozzá lehet férni az oktatási tartalmakhoz, kommunikálni a tanárral vagy a diáktársakkal – tehát a tanulás nem korlátozódik az iskolára vagy egyéb épített környezetre (például a lakásra vagy a munkahelyre).

Persze nem a mobiltelefon az első infokommunikációs technológia, amivel kapcsolatban felmerül a gondolat, hogy forradalmasítani fogja az oktatást, ugyanilyen elvárások fogalmazódtak meg a rádió, a tévé vagy a számítógép és az internet kapcsán is, azok megjelenésekor. Ezeket azonban az iskola javarészt sikerrel zárta ki (pl. rádió, tévé) vagy zárta be (számítógépterem), így az oktatás gyakorlatilag ma is ugyanolyan körülmények között és folyamatok mentén zajlik, mint 200 évvel ezelőtt, miközben a legtöbb hasonlóan nagy múltra visszatekintő hivatás gyökeresen átalakult az elmúlt évszázadokban (lásd teszem azt az orvoslást vagy az építészetet). A mobil azonban egyvalamiben teljesen más, mint a fentebbi technológiák: ez egy folyamatosan velünk lévő személyes eszköz, amely mérete miatt (szinte) minden nebuló zsebében megtalálható. Az iskola szempontjából olyan „behurcolt” technológia tehát, amit nem lehet sikerrel kizárni az iskolából, vagy „gettósítani”, mint a számítógépet. Muszáj reagálni rá.

Úgy érzem az iskola – főleg az általános és középiskola – rosszul tűri ezt a kihívást, amely jelenleg a három T mentén a tiltás, tűrés és támogatás fogalmaival írható le leginkább. Legtöbb esetben megtűrik a mobilokat az iskolákban és a mobiltelefonokra vonatkozó íratlan etikett és az írásban rögzített iskolai házirend mezsgyéjén szabályozzák azok használati körét. Ehhez képest néhány helyen egész egyszerűen nyíltan tiltják a mobilok iskolai használatát a diákok számára. Végezetül elenyésző számban előfordul, hogy hasznot próbálnak húzni abból, hogy a diákok nagy részének mobiltelefonja van.

Nyugodtan kijelenthető, hogy a legtöbb esetben az iskola és a tanárok nem igazán tudják, hogy mit kezdjenek a mobiltelefóniával. Pedig az egyrészről óriási lehetőséget rejt magában, hogy erősítse a diákok bevonódását az oktatásba, interakcióját egymással és a tanárral – másrészt hatalmas kihívásokat támaszt, hogy a diákok figyelmét, érdeklődését ne vonja el az éppen folyó oktatásról, tanulásról. Mindkét jelenség egyszerre hat, ezért véleményem szerint már csak emiatt is érdemes volna szisztematikusan átgondolni, hogy mit lehet kezdeni a mobiltelefonokkal és egyéb hordozható kütyükkel az oktatásban, ugyanis megfelelő támogató környezet és minták híján könnyen lehet, hogy a negatívumok hatása erősebbnek tűnik. Emiatt igazolva érzik magukat azok, akik az egyszerűbb megoldást választva megtiltják a mobil használatát az iskolákban.

A tiltással az a baj, hogy ezzel az iskola saját magának is árt. Az iskolai miliő és a gyerekek iskolán kívüli világa ugyanis egyre messzebb kerül egymástól, aminek persze csak egy aprócska eleme a mobiltelefónia eltérő kezelése. Egy amerikai felmérés szerint például az ottani 12-17 éves korosztály napi 7,5 órát tölt különböző képernyők előtt médiafogyasztással, tartalom létrehozással, megosztással és kommunikációval – iskolán kívül. Ez ugyanannyi, ha nem több idő, mint amennyit az iskolában vannak. Ha az iskolából teljesen hiányzik a diákok számára természetes kommunikációs környezet vagy tiltják annak használatát, akkor a diákok egyre nagyobb része érezheti úgy, hogy az iskola „skanzen”, olyan „múzeum”, ahonnan száműzték a XXI-ik századi valóságot és saját, a hétköznapi, megszokott élettől egyre idegenebbnek tűnő szabályok mentén folyik az élet. Ezt a fajta eltávolodást csökkenthetné, ha az iskola a diákok iskolán kívüli kommunikációs szokásait megpróbálná ésszerű keretek között integrálni az oktatási folyamatokba.

Félreértés ne essék, nem gondolom azt, hogy önmagában a technológia „megmenti” az oktatást, de segíthet abban, hogy az jobb, hatékonyabb és humánusabb(!) lehessen. Persze ez esetben is igaz, hogy nem mindegy hogyan alkalmazzák az új kommunikációs eszközöket. A képlet ugyanis az, hogy valami + technológia nem egyenlő automatikusan a még jobb valamivel. Ahhoz, hogy előbbre léphessünk, okosan kell(ene) tudni alkalmazni a technológiát és megkeresni a megfelelő integrációs lehetőségeket.

Pintér Robesz

Mi az az edutainment? Az, amikor a diák nem veszi észre, hogy tanul, pedig igen. A szakik szerint a diáknak azt kell éreznie, hogy játszik, míg a tanárnak pontosan kell tudnia, hogy ez miért tanulás. „Sokszor ezt elrontják, és miközben a tanár jót játszik a saját játékával, de a diák eközben folyamatosan tudja, hogy ez egy tanulás.” – mondja Merényi Ádám. Milyen hát a jó edutainment? Olyan, mint a Tengernyi kaland c. magyar fejlesztésű alternatív valóságjáték, ami most rangos díjat kapott Hannoverben, a CeBit kiállításon. A díj megnevezése: Európai Digitális Kiválóságok Platinadíja, amelyet a közleményben „digitális Oscar-díjnak” aposztrofáltak. Vendégünk volt a műsorban Merényi Ádám, a Microsoft Magyarország oktatási üzletágának szakmai vezetője.

Merényi: Épp most olvastam a gyerekeknek a Vakáció a halott utcában c. könyvet és nagyon izgalmas volt, ahogy a történet szerint nyomoztak. Ezért valami kis nyomozós játékot szerettünk volna összerakni. De azt is tudtuk, hogy valami érdekes régészeti vagy tengeri kalandot kell beletenni. A környezettől kezdve a tengerbiológián át a történelemig nagyon sok tantárgyat felölel ez a játék. Magától értetődően állt össze a csapat: a világ egyik leghíresebb (és magyar!) mélytengeri régészeti kutató egyesülete, az Octopus, Magyarország legnagyobb gyermekportálja, az Egyszervolt.hu, illetve a Nemzeti tankönyvkiadó és a Microsoft Magyarország. Ezután október 8-án Cseh László vezényletével indult el a játék. Hétről hétre népszerűbb lett a játék, egymásnak adták tovább a hírt a diákok. Így lehetett az, hogy több mint tízezer diák játszott velünk három hónapon keresztül.

Szilágyi: Miképpen kapcsolódnak be a közösségi hálózatok eszközei ebbe a játékba?

Merényi: Több szálon futott az esemény. A fő csapásirányt egy blog jelentette, amelyben egy titkos holland milliomos irányítgatta a magyar diákokat és hetente két blog-feladványt adott. Ezzel párhuzamosan pedig olyan közösségi portálokat használtak a játékosok, amik az egymás közötti kommunikációt segítették, meg a kaland hírét is vitték.
Az első feladat az volt, hogy egy 1700-as években eltűnt hajót kellett keresni. Egy vers maradt fenn a hajóról, ami arról szólt, hogy amikor a tenger ura felült a cet hátára és lovagolt 26 éjen át, akkor süllyedt el a hajó. Tehát tessék először kitalálni napra pontosan, hogy mikor süllyedt el a hajó! Előbb ki kellett találni, hogy a tenger ura Posszeidón latinul Neptunusz/Neptun – tehát amikor a Neptun felül a cet hátára – mi lehet a cet? – amikor a Neptun bemegy a Cet csillagképbe. És lovagolja 26 éjen át… na, azt a dátumot keressük. Meg kellett tudniuk azt, hogy 1700-ban mikor került be a Neptun a Cet csillagképbe. Vagyis egy olyan szoftvernek a futtatása volt a feladat, ami a NASA archívumát, illetve a Hubble-nek és a legnagyobb űrtávcsöveknek a képét mutatja meg. És ott meg lehetett nézni, hogy 1700-ban, mikor lehetett ez az esemény. A játék során csupa ehhez hasonló feladat volt. Átlagosan 39 percet töltöttek az oldalunkon, ami egy nagyon magas szám…

Szilágyi: Mi volt a fontos szempont az értékelés során, miért nyert díjat a Tengernyi kaland?

Merényi: Az egyik különleges elem az lehetett, hogy a diákok a játék közepén döbbentek rá arra, hogy az Octopus tényleg egy 300 éve eltűnt hajót keres. Egy Brazília partjainál eltűnt hajót. A játékos folyamatosan ugrál a valóság, a fikció és a játék világában. Olyannyira, hogy a végén volt egy olyan óra, amikor Brazíliából az ottani kutatók bejelentkeztek egy kis magyar falunak az iskolájába és onnan tartottak meg egy biológia órát. A magyar diákok pedig innen irányították a szonárjukat. Sok-sok ilyen érdekesség volt a játékban – biztosan ez is a javunkra döntött. Amikor vége volt a játéknak, akkor sok szülőtől (is) kaptunk leveleket. A gyerek ugyanis három hónapon keresztül tanult! És ez előtte nem annyira volt jellemző rá...
A tengernyikaland.hu oldalon továbbra is elérhető a játék – nyilván maga a verseny már nem, meg a fórum része sem működik, de az összes játék újrajátszható.

Szilágyi Árpád

PS: a Tengernyi kaland alkotóinak egyike volt a Netidők asztaltársaságának tagja, Dragon György is, mint designer.