Netidők Blogtársaság

Elgondolkodtam minap az iskolarendszer és az új infokommunikációs eszközök viszonyán. Arra jutottam, hogy már nem a régi az iskola. De nem is új. Átmeneti időket élünk, amikor a régi rend már nem teljesen érvényes (és nem pusztán arról van szó, hogy akkor még nem volt informatika az oktatásban), az új pedig még nem alakult ki (amikor az iskola megfelel a digitális kor követelményeinek). Amiből egy csomó párhuzamosság, zavar és időnként konfliktus is fakad, mert folyamatos átalakulásban van szinte minden érintett terület, amire hol a régi, hol az új rendnek megfelelő elveket próbáljuk alkalmazni.

Második hete tart az iskola, amit általános iskolás elsős és harmadikos gyermekeim, illetve angolt tanító feleségem révén kicsit közelebbről is látok. Három különböző budapesti intézményről van szó – mert miért is tennénk az életünket egyszerűvé… Az utóbbi hetekben – már az iskolakezdés előtt – feltűnt, hogy még a korábbi két évhez képest is növekedni látszik ezekben az iskolákban az informatika szerepe.

Például augusztus utolsó hetében e-mailben értesítettek a tankönyvosztásról, igaz, az utolsó előtti pillanatban, úgyhogy máshogyan nem is nagyon lehetett volna. Soma fiamnak, aki most ment elsőbe, e-mailben szervezett az új tanítója nyári találkozót, hogy az osztálytársak, a tanítók és a szülők ne az első napon kezdjenek el ismerkedni egymással. De ami a leginkább meglepett, hogy papíron és e-mailben (igaz még PDF csatolmányként, amit kinyomtatva kell visszajuttatni) is megkaptuk a GESZ kérdőívet az iskolából, amiben az iránt érdeklődtek, hogy hogyan szeretnénk befizetni az ebédet: készpénzben, banki utalással vagy csoportos beszedéssel! Eddig kizárólag készpénzt fogadtak el, amit személyesen, meghatározott napokon és csakis azokon a napokon lehetett befizetni.

Ma reggel pedig már arra panaszkodtam a feleségemnek, hogy miért e-mailben kéri el az iskola a gyereket a kerületi rajzverseny eredményhirdetésére? Miért nem az üzenőben, ahogy azt az elmúlt években tették? Mert mi van, ha én például nem látom az e-mailjeimet, mert külföldön vagyok és nem tudok neki vagy a gyereknek szólni? Mire a fejemhez vágta, hogy pont én teszem ezt szóvá, aki mindig is a hagyományos megoldások ellen voltam és folyamatosan azon dohogtam, hogy nem tartanak lépést a korral? Igaza volt, úgyhogy el kellett gondolkodnom. Rájöttem, hogy két év alatt egyszerűen hozzászoktam, hogy az iskola a régimódi üzenőfüzetes megoldást használta és a változás ellen lázadtam. Vajon, ha engem ennyire zavar a váltás az újra, mi lehet a helyzet azokkal, akik nem imádják annyira a technológiai újdonságokat, mint én?

A régi iskolából, ahol egyáltalán nem voltak semmilyen modern kommunikációs eszközök (még rádió sem) elindultunk egy olyan iskola felé, ahol az ilyen eszközök a mindennapos működés részét képezik – és itt nem csupán arra gondolok, hogy van interaktív tábla, számítógépterem vagy elektronikus üzenő, hanem, hogy ezek használata a napi gyakorlat része az oktatásban és az a körüli dolgokban is és teljesen természetes módon beépülnek a hétköznapokba. Egyelőre egy pár dologban használják ezeket – ami erősen intézményfüggő – de inkább az a jellemző, hogy sokkal több területen mellőzik a használatukat. Ahogy azonban az életünk egyre nagyobb részén válnak kézenfekvővé a 21. századi megoldások, úgy helyet követelnek azok az iskolában is, amit ezek nélkül már avíttasnak, rugalmatlannak, életidegennek és múzeumszerűnek látunk.

Az igazi kérdés mégis az, hogy mennyire és hogyan engedjük be az informatikai eszközöket az oktatásba. Mobiltelefont például be lehet vinni az iskolába már alsó tagozatban is, hiszen a szülőnek iskola előtt és után fontos lehet kapcsolatban lennie a gyerekével, de nem lehet az iskolában használni azt, hanem ki kell kapcsolni – ami teljesen érthető. Nagyon nehéz megtalálni azonban, hogy melyik eszköznek pontosan mi lenne a megfelelő szerepe, egymáshoz való viszonyuk és milyen struktúra álljon össze ebbe az egészből, valamint hogyan integrálódjon az az oktatási rendszerbe. Pláne, hogy mindeközben az oktatásnak folynia kell, vagyis nem egyszerűen arról van szó, hogy menet közben cserélünk pilótát és váltunk útirányt, hanem mondhatni új közlekedési eszközre száll át az egész társaság, miközben erős vita folyik arról, hogy hová is megyünk (vagyis egyáltalán milyen célokat kellene szolgálnia az oktatásnak).

Lehet, hogy sokan ki fognak nevetni, de én ezt az átmenetet az „új iskolába” sokkal nagyobb és fontosabb kérdésnek érzem azoknál, amikről ma oly divatos beszélni az új oktatási törvény bevezetése és a tanévkezdés kapcsán (mint amilyen az erkölcstan oktatása vagy az egész napos foglalkozások és az abból fakadó kisebb-nagyobb rugalmatlanság). Hosszú távon ugyanis az az érdekes, hogy mennyire sikerül a magyar iskolarendszert átvezetni a digitális korba – az egyik partot már rég elhagytuk, de a túlsó part még eléggé a ködbe vész. Visszaút pedig nincs. 

Pintér Robesz

Egyre inkább a felé halad a világ, hogy otthon ülünk a képernyő előtt és már nem mozdulunk ki a lakásból. Meredten bámuljuk a villódzó képernyőt és elvesznek a személyes kapcsolataink… Ismerős kép? A napokban erről az internettel kapcsolatos félelemről vitáztunk a hallgatóimmal és egyedül maradtam azzal a véleményemmel, hogy a személyes kommunikáció nem feltétlenül értékesebb, mint a közvetített.

2008-ban tanítottam utoljára az információs társadalom témáját, de négy év kihagyás után „visszairatkoztam” a terület oktatói közé. A héten volt az első „igazi” óra, amin az információs társadalom bevezető diskurzusaival foglalkoztunk, azokkal a kérdésekkel, amelyek vizsgálatával el lehet jutni a téma mélyrétegeihez. Ezek között szerepelnek az internettel kapcsolatos régi-új félelmek. A gyakorlati óra végét „pódiumbeszélgetés” zárta, ahol a korábban, a hallgatók által előre elküldött kérdések közül néhányat négy hallgató vitatott meg, a többiek aktív közreműködésével. Ebben a beszélgetésben merült fel, hogy meglehet, az internettel kapcsolatos félelmek mégis csak jogosak és a világ a felé halad, hogy a végén a monitor előtt végezzük mind, elveszítve személyes kapcsolatainkat.

Miközben egyetértek azzal, hogy fontosak a személyes kapcsolatok és a találkozások, egyvalamivel nem értek egyet, mégpedig, hogy alapvetően a kommunikációs csatorna jellege határozza meg annak minőségét vagy „jóságát”. Ha számítógép vagy más eszköz által közvetített a kommunikáció, akkor biztosan rosszabb, mint a személyes? Hány unalmas találkozón vettünk már részt, amit elpazarolt időnek éreztünk? Hányszor bántuk már meg öt perc után, hogy személyesen találkoztunk valakivel? Ezzel nem megfordítani akarom az állítást (értékesebb a közvetített kommunikáció, mint a személyes). Sem azt állítani, hogy nincs szükség személyes találkozásokra. Hanem azt, hogy hagyományosan – talán valamiféle romantikus meggyőződésből – túlértékeljük a személyes kommunikációt, miközben nem ismerjük (f)el az internet vagy a mobiltelefon nyújtotta hatalmas lehetőségeket.

A vitában felmerült, hogy az ember evolúciós okokból vágyik mások társaságára, belénk van kódolva, hogy jobban érezzük magunkat, ha nem vagyunk egyedül és ezért törekedünk is erre. Vajon a homo informaticusnál is megmarad ez a vonása az embernek? Tehát a mostani fiatalok, vagy azok, akik most vagy majd később szocializálódnak, ugyanezt a személyességet fogják természetesnek tekinteni és a közvetített kommunikációt a szükséges rossznak? Vajon az emberi evolúció megáll és nem válik részévé, hogy újfajta eszközök állnak a rendelkezésünkre abban, hogy mások társaságát élvezhessük?

Továbbra sem fér a fejembe, hogy hogyan és miért gondolja azt teljes komolysággal az emberek egy jó része, hogy az internet magányossá tesz és elidegenít, miközben soha ilyen mértékű (és minőségű) interaktív kommunikáció nem folyt az emberiség tagjai között, mint, amit a modern kommunikációs eszközök most lehetővé tesznek. Ha lehetne, akkor ezeket az emberek külön-külön hosszabb kirándulásra küldeném a modern kommunikációs eszközök előtti időkbe – mondjuk a 150-200 évvel ezelőtti Magyarországra. Az az érzésem, hogy megölné őket az unalom, az adott mikrovilágba való bezártság, a túlontúl lassú és ritka kommunikáció és az elzártság – hogy szinte csak a személyes kommunikáció az egyetlen lehetőség az emberek közötti érintkezésre, de annak is olyan kötöttek a társadalmilag elfogadott formái, hogy az szinte kivétel nélkül kiüresíti és formálissá teszi a legtöbb párbeszédet. Alásszolgája.

Pintér Robesz

Az infokommunikációnak el kell foglalnia az őt megillető helyet az oktatásban – állítja a brit Royal Society frissen napvilágot látott jelentése, amelyről a BBC számolt be. Az Egyesült Királyságban – ahogy Magyarországon is – kiemelt figyelmet kap az informatika. Azonban kicsit másképpen, mint idehaza.

A britek a problémát abban látják, hogy unalmas és rosszul megtervezett kurzusokban folyik a téma oktatása. Azt tervezik, hogy megvizsgálják mi az oka annak, hogy évről-évre csökken az infokommunikációval foglalkozó diákok száma – tehát a kiinduló helyzet hasonló, mint nálunk. Az erőfeszítések mögött az a felismerés áll, hogyha nem vagyunk képesek megragadni a fiatalok figyelmét, hogy érdekes módon tanítsuk számukra az informatikát, akkor jelentősen megnő a kockázata annak, hogy a jövő munkaereje képzetlenül és nem megfelelő informatikai tudással kerül a munkaerőpiacra.

Mi lehet a megoldás? Nem csupán a felsőoktatásban kell megjelennie komolyan a területnek, hanem különböző iskolai szinteken mást-mást kell tanítani. Ez szorosan összefügg azzal, hogy részterületekre kell osztani a tárgyat, külön kell kezelni például a számítástechnikát (computer science) és a digitális írástudást. Előbbit legalább annyira komolyan kell venni, mint a fizika vagy a matematika oktatását, utóbbit pedig, mint az írni-olvasni tudást. A digitális írástudás alapkészséggé kell, hogy váljon. További fontos felismerés, hogy szaktanárokra van szükség, infokomra szakosodó tanároknak kell tanítani a tantárgyat, nem pedig más területek oktatóinak.

A koncepcióban számomra az az igazán érdekes, hogy emberközelibbé teszi az informatikát, részekre bontja és a felhasználók számára hasznos ismeretek-készségek elsajátítására is koncentrál, nem pusztán az elméleti alapokra vagy a gyorsan avuló ismeretekre (pl. programozás adott programnyelven). Azt a sztereotípiát kell megváltoztatni, hogy az informatika unalmas és száraz. Ehhez a koncepció másik számomra kedves eleme lehet a segítségünkre: már az általános- és középszintű képzésben is jelenjen meg színesen a terület oktatása.

Pintér Robesz

Az ember legalább 15 évet tanul, amíg az első diplomáját megkaphatja és további éveket, ha egy másikat is szeretne. Mi lenne, ha diploma helyett online kitűzőket (badge) szerezhetnének az emberek néhány nap, hét vagy hónap leforgása alatt? Lehet, hogy elsőre nem világos miről van szó, úgyhogy megpróbálom elmagyarázni.

Egy nagyon izgalmas cikkre bukkantam a minap, ami azt taglalta, hogy új jelenség ütötte fel a fejét az Egyesült Államok oktatási piacán: diploma helyett (mellett vagy után) egyre többen úgynevezett online kitűzőket gyűjtenek. Vagyis olyan „jelvényeket”, amelyek igazolják, hogy ehhez vagy ahhoz értenek, jártasak benne, vagy az adott téma szakértői. A diplomák alapján ugyanis vajmi keveset tudni arról, hogy pontosan mihez is ért a tulajdonosuk, miket tanult, miben ügyes igazán.

Mondok egy példát, én szociológus vagyok, ilyen diplomám van, de nem ugyanahhoz értek, amihez egy ugyanilyen diplomával rendelkező másik szociológus. Már feltehetően az egyetemen is másfajta tárgyakat hallgattunk, más volt az érdeklődési körünk. Az életrajzunkban azonban mégis ugyanaz szerepel az oktatásnál. Mennyivel jobb lenne viszont, ha olyan hitelesített igazolásokkal rendelkeznénk, hogy például értünk a kérdőívszerkesztéshez vagy teszem azt a tanításhoz – az alapján, amilyen tárgyakat tanultunk, vagy ahol később dolgoztunk, amilyen tudásra életünk közben szert tettünk. Így sokkal gyorsabban átlátható lenne, hogy valaki milyen készségekkel rendelkezik, a helyett, hogy csak annyit tudunk, mi a végzettsége.

Kicsit olyan ez, mint a LinkedIn szakmai közösségi oldal újítása, ahol készségeket, úgynevezett skilleket adhatunk hozzá a profilunkhoz. Azzal a különbséggel, hogy a LinkedIn esetében ezt senki sem hitelesíti, míg a badge-rendszerben tőlünk független szereplő igazolhatja, hogy az adott terület jeles képviselői vagyunk. Ezzel ugyanis elkerülhető, hogy a Mekk Elekek visszaéljenek a rendszer nyújtotta lehetőséggel.

Látszólag ennek semmi köze az információs társadalomhoz. Valójában ez az információs társadalom szülte élethossziglani tanulás szerves következménye. Szerteágazó tudásra, ennek folyamatos frissítésére és ehhez kapcsolódóan gyorsan megszerezhető igazolásokra van szükségünk, hogy tényleg rendelkezünk az adott tudással. Ezt a hagyományos oktatási rendszer bizonyítványon és diplomán alapuló struktúrája már nem tudja biztosítani. Az egyik megoldás tehát a badge-rendszer lehet, hogy a munkaerőpiacon igazolni tudjuk sokrétű tudásunkat és készségeinket.

Pintér Robesz

A napokban rákaptam a Stumble Upon szolgáltatására. Ha valaki nem ismerné, a Stumble Upon a beállított érdeklődési köröknek megfelelően érdekes cikkeket ajánl a figyelmünkbe. Így bukkantam Adam Richardson írására (Where No Child Left Behind Went Wrong), amely az amerikai oktatáspolitika kapcsán azt a kérdést járja körbe, hogy vajon milyen tudásra van napjainkban szüksége a diákoknak, mit tanítsunk az iskolákban. Tehát az alábbiakban egyik kedvenc témámról, az oktatásról lesz szó – különösen aktuális kérdés, ismerve a hazai oktatáspolitikával kapcsolatos kurrens vitákat.

Richardson azt mondja, hogy a 10 éves No Child Left Behind Act – tehát a rászoruló amerikai fiatalok oktatási felzárkóztatását szabályozó törvénykezés alapvetően szűklátókörű, mivel retrográd módon az „alapokat” kívánja megtanítani a diákoknak: az írást, olvasást és számolást. Mi ezzel a gond, kérdezhetnénk? Alapvetően az, hogy „a tömegtermelés utáni korszakra készít fel, nem pedig a kreatív, globális, innováció- és információ vezérelte gazdaságra, amiben élünk.” Elhibázott ugyanis azt gondolni, hogy elég csupán írni, olvasni és számolni megtanítani a mai iskolásokat, hogy azok álláshoz jussanak és sikeresek, boldogak lehessenek az életükben. Úgy látszik tehát, hogy az oktatáspolitika céljai nem csak idehaza állnak a viták középpontjában…

Richardson persze nem lenne amerikai, ha csupán kritizálna, és nem adna javaslatot a megoldásra is. Szerinte a 3R kizárólagossága helyett („reading, 'riting, 'rithmetic” – olvasás, írás és számolás) sokkal inkább a 4C-re kellene tenni a hangsúlyt: a kreativitásra, komplexitásra, kíváncsiságra és együttműködésre (Creativity, Complexity, Curiosity, and Collaboration). Kétségtelenül sokkal absztraktabb és nehezebb feladat, mint megtanítani a betűvetést, viszont az új korban erre is szükség van a boldoguláshoz. Nézzük meg röviden, mit jelentenek ezek és vajon mivel támasztja alá az állításait a szerző.

Kreativitás: nem csak az a kreatív, aki jól rajzol vagy meg tud írni egy szonettet. A kreativitás lényege, hogy képesek legyünk más nézőpontból szemlélni a dolgokat. A munkaadóknak olyan alkalmazottakra van szükségük, akik képesek önállóan gondolkodni, megoldani a felmerülő problémákat, újítani, új megoldásokat kitalálni.

Komplexitás: az életünk és az abban lévő jelenségek egyre összetettebbek, bonyolultabbak. A gyerekeket már egészen korán fel kell készíteni ennek a komplexitásnak a kezelésére, ami azt jelenti, hogy tudniuk kell kezelni a kétértelmű és bizonytalan helyzeteket is, amikor nem világos mit kell tenni, mivel azt nekik maguknak kell eldönteni és felvállalni a döntésüket. Nem jó, ha a fiatalok elvárják, hogy valaki megmondja nekik mi a feladat és, hogy pontosan mit kell csinálniuk.

Kíváncsiság: a jövő kiszámíthatatlan, halvány gőzünk sincs, hogy milyen lesz a munkaerőpiac 5, 15 vagy 50 év múlva, pontosan milyen tudásra is lesz szükség. Mégis, úgy tanítjuk a gyerekeket, mintha az elmúlt ötven évben nem lett volna érdemi változás és az iskolás tudásrendszer még mindig működne. E helyett a gyerekek kíváncsiságát kellene fejleszteni, hogy megtanulják, hogyan kell ismeretlen dolgokat felfedezni és megérteni, így felkészültebbek lehetnek a kiszámíthatatlan jövőre is.

Együttműködés: az iskola az egyéni tudást értékeli, a csapatmunkát sok esetben egyenesen bünteti. A munka világában néhány elszigetelt helyzetet leszámítva nincs kizárólag egyéni teljesítmény, mindannyian csapatban dolgozunk. Az oktatásnak már egészen kis kortól kezdve fel kellene készítenie mindenkit arra, hogy hogyan kell együttműködni másokkal, közösen célokat kijelölni és azokat elérni.

Amerika persze messze van, nekünk a magyar oktatási rendszerrel kell együtt élnünk, azt kell folyamatosan megreformálnunk, hogy hatékony maradjon, és naprakész tudást adjon a fiataloknak idehaza. A „globális, innováció- és információ vezérelte gazdaság” azonban azt is jelenti, hogy Amerika csak látszólag van messze, valójában ugyanabban a világkörnyezetben kell boldogulnunk, versenyzünk egymással.

Mint egy kisiskolás gyermek szülője én egyébként örülnék neki, ha a magyar iskolarendszer nem csupán a régi alapokra tanítaná meg a gyerekemet, hanem olyan túlélőkészlettel is ellátná, amely a bizonytalan jövőben is mindig segítene neki talpon maradni. Úgy érzem ehhez Richardson javaslata erősen megfontolandó…

Pintér Robesz