Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Az én iWiW-em – búcsú a magyar közösségi oldaltól

Ez azért mellbevágott. Mint egy régi osztálytárs halála: bár már rég nem találkoztunk, de egykoron fontos szerepet játszott az életemben – most meg nincs tovább. Ritkán írok nekrológot, pláne egy webes szolgáltatásnak. Szóval búcsúzunk tőled (i)WiW, ki egykoron úgy tündököltél, most viszont elért a digitális elmúlás.

Először akkor találkoztam vele, amikor meghívót kaptam egy izgalmas új, networking szolgáltatásra egy szociológus ismerőstől 2002-ben. Ez volt a WiW – Who is Who. Az első 500 között voltam, akik regisztráltak az oldalra, aminek akkor mindössze annyi értelme volt, hogy megnézhettem az ismerőseimet és a köztük lévő kapcsolatokat egy sematikus képen. Nekem a hűha élmény elmaradt, bár azért dicsekedtem az amerikai nyári egyetemen az egyik profnak 2002-ben, hogy lám nekünk mink van. Hol volt még akkor a Facebook vagy a MySpace?! Az iWiW mondhatni, hogy megelőzte a korát.

Aztán 2003-ban felkértek, hogy írjak egy cikket róla a Kreatívba – január 31-én jelent meg (sajnos nem sikerült előtúrni a weben): Amikor a Kis Gömböc megnőtt – Pintér Róbert szerint a WiW mögé egy jó üzleti modell kellhet. Dányi Endre volt a pozitív pont én meg bíráltam az oldalt, azt kértem rajta számon, hogy vajon mi értelme, mire való, mi lesz mögötte az üzleti modell? Akkor még vígan a berobbanás, felívelés előtt volt az oldal, de néhányan már megérezték, hogy ebből talán lehet valami.

A következő személyes találkozás akkor volt, amikor 2005-ben megújult az oldal. Mint információs társadalom szakértőt engem hívtak meg a tévébe, hogy az egyik iWiW alapítóval együtt beszélgessünk az oldalról, illetve magáról a közösségi média műfajról a Kultúrházban (régen nincs már ez a műsor sem). Akkor nem hittem igazán, hogy a megújulással, évekkel az indulása után el tud érni valamit az oldal, de akinek több sütnivalója volt nálam az már akkor tudhatta, hogy valami készülődik az iWiW körül.

Aztán 2008-tól 2010 végéig, két éven keresztül együtt dolgozhattam az iWiW új tulajdonosával, az origoval az oldal körül, illetve megismerhettem Szabó Mártont, az iWiW egyik alapítóját közelebbről is, meg az oldal menedzsereivel. Az iWiW akkor volt a csúcson. Robbanásszerű növekedésen ment keresztül, a leglátogatottabb magyar weboldal volt az interneten – rendszeresen látogatta a magyar netezők túlnyomó többsége. Sehol a kelet-európai régióban nem volt még egy ilyen közösségi oldal, ami az adott ország netezőit ilyen arányban képes lett volna megszólítani. 2 éven keresztül dolgoztunk azon, hogy az iWiW alapján egy piackutatási rendszert hozzunk létre. De mire megcsináltuk, a közösségi oldalnak is bealkonyult.

Furcsa, de 2009-ben már nem voltak kétségeim az iWiW-ben, sőt, abban nem hittem, hogy az iWiW-et képes lehet valaha lenyomni a Facebook, ahol akkor már évek óta tag voltam. Vajon minek regisztrálnának tömegesen a magyarok a Facebook-ra, ami angol nyelvű, kevés rajta a magyar felhasználó, azok is csak a fiatal nagyvárosiak. Közben a magyarok túlnyomó része nem beszél idegen nyelvet és szinte minden ismerőse megtalálható az iWiW-en. Ez volt az az időszak, amikor még a celebek is a témával foglalkoztak, például egy konferencia szünetében Détár Enikő arról panaszkodott egy kerekasztal után, hogy a zöldségese lelkendezve újságolta, bejelölte őt az iWiW-en, pedig ő fent sem volt az oldalon… hamis profiljaival volt tele az oldal.

2010 végén aztán, amikorra elkészült a piackutatási megoldásunk az iWiW alapján, már látszott, hogy a vég elkezdődött, a Facebook lassan, de fel fogja morzsolni az oldalt. Csak a tempó kérdéses igazán. A Facebookon sokkal több volt már akkor is a funkció, az iWiW meg nem volt igazán képes túllépni egy internetes telefonkönyv szintjén. Később pedig a megjelent új funkciók elkéstek, addigra már százezrével voltak elégedettebb felhasználók a Facebook-on, akik vitték az oldal hírét és lesajnálták az iWiW-et meg a felhasználóit. Ezt már nem volt képes kiheverni az oldal.

Az utolsó néhány találkozásom az iWiW-vel az volt, amikor az egyetemen az egyik órámra 2011 és 2013 között évről-évre elhívtam Huber Kornélt (aki sokáig az origo csapatát erősítette) és mindig szembesítették a hallgatók azzal, hogy ők már régen túlléptek az oldalon és megkérdezték, vajon mire jó még az iWiW. A látogatószám évről-évre olvadt, bár a középkorú vidéki nők még ekkor is itt voltak a legkönnyebben és legnagyobb számban elérhető célcsoport a magyar neten.

Bevallom, hónapok óta nem léptem be az oldalra és nem is hiányzik. Hetente használom ugyanakkor az iWiW kaput ezen a blogon, ami azonosít az origo blogos szolgáltatásában. Ha teljesen őszinte akarok lenni nekem mindössze ez fog hiányozni az oldalból, mert így kénytelen leszek külön regisztrálni a postr-re. Persze, visszatekintve erre a 12 évre mégis elmondható, hogy saját közös történetem van az iWiW-vel, ezért távoli barátnak érzem. Aki akkor kezd el igazán hiányozni, amikor elmegy – hülye dolog ez. Azt hiszem egyszer még belépek az oldalra és búcsút veszek tőle személyesen, „négyszemközt” is. Isten Veled iWiW – egy fontos darabkája vagy a magyar internet történetének. Számomra legalábbis biztosan. 

Pintér Robesz

0 Tovább

Petíció az információszabadságért

A Snowden-ügy sokakat ráébresztett arra, hogy az internet természetéhez alapjában véve hozzátartozik az információszabadság biztosítása mellett a megfigyelés és ellenőrzés is. De vajon mit tehetünk mi, hétköznapi emberek akkor, ha ez zavar minket? Hangot adhatunk a nemtetszésünknek…

Február végén rendezték Bécsben „Az információszabadság nyomás alatt. Kontroll – Krízis – Kultúra” – nemzetközi konferenciát, ahol petíciót fogadtak el a kérdéssel kapcsolatban. A készítők szerint Snowden esete nem egyszerűen arról szól, hogy valaki titkos információkat szivárogtatott ki, hanem az információ szabadságáról és az önkifejezésről, mint alapvető demokratikus jogok megvédéséről.

A petíciót írók elítélik az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és valamennyi európai szövetséges állam gyakorlatát, amely során tömeges méretekben figyelnek meg internetes aktivitásokat, közösségi médiában folyó tevékenységeket, mobil- és vezetékes telefonhívásokat, szoros együttműködésben globális magáncégekkel, mint amilyen például a Google, a Facebook vagy a Microsoft.

A petíció szerint furcsa paradoxon jellemzi a 21. századi médiát és az abban dolgozó újságírók életét: miközben a világon soha korábban nem volt még ennyi embernek lehetősége a szabad önkifejezésre, aközben óriási hatalmi asszimetria alakult ki, ami kedvez annak, hogy az állam és a magánvállalkozások ellenőrizzék a médiát. Mindeközben az újságírók erőszakos támadásoknak vannak kitéve és korlátozzák munkájukat. Ennek a paradoxonnak fontos részét jelenti, hogy mindez részben a terrorizmus ellenes törvényekre hivatkozva történik, egy erősödő új nacionalista közegben, ahol a politikai, gazdasági és média hatalom összefonódik és a minőségi kritikai média szerepe meggyengül (beleértve a független médiát, az oknyomozó újságírást vagy a közmédiumokat). Ezt tetézi, hogy a közösségi médiát és az internetet nagyban ellenőrzik a vállalatok és az alternatív média projektek sem kapnak elegendő támogatást. Mindezek kihívást jelentenek a sajtószabadság, a szabad média, az információszabadság és az önkifejezés számára.

A petíció aláírói hisznek abban, hogy az információszabadság olyan érték, amiért megéri küzdeni és a jelenlegi irányvonal komolyan fenyegeti a szabadságot, a demokráciát és az alapvető polgári szabadságjogokat. Ha te is egyetértesz mindezekkel, akkor virtuális aláírásoddal támogasd a petíciót:

The 2014 Vienna Declaration on Freedom of Information and Expression

Pintér Robesz

0 Tovább

Mitől szenvednek a tinédzserek a Facebook-on?

Kontextus ütközés (context collapse) - jól jegyezzük meg ezt a kifejezést. danah boyd szerint ez az, ami leginkább megkeseríti a tinédzserek életét a közösségi oldalakon. A kortársaknak írt bejegyzéseket elolvassák a szülők, rokonok, tanárok és így tovább, akik teljesen más kontextusban értelmezik azokat, mint ahogy azok elhangzottak. A szó elszáll, az írás megmarad: ennek hátrányait nyögik leginkább a fiatalok a social média oldalakon.
Egy fiatal társaság nagyon jól érzi magát, hangosan viháncolnak a plázában (utcán, buszon, osztályteremben stb.), élvezik egymás társaságát - amikor észreveszik, hogy egy felnőtt figyeli őket, vagy hallótávolságon belül ér valaki, inkább elhallgatnak vagy témát váltanak. Gyakori jelenség az offline világban. A fiatalok tudják, hogy nem igazán értenék a felnőttek, hogy miről folyik a beszélgetés és a végén még félreértenék az egészet. A Facebook-on folyó beszélgetéseknél azonban lehetetlen elhallgatni - így azonban az egymásnak szánt megjegyzések szélesebb körhöz is eljutnak, rosszabb esetben még reagál is olyanvalaki rájuk, akinek egyáltalán nem kellene.
A kontextus ütközése miatt tűnnek többnyire annyira furcsának, különösnek a fiatalok az interneten. danah boyd elmesél egy történetet, illusztrálandó, hogy miről van szó: az Ivy League egyetemre jelentkezett 2005-ben egy afro-amerika fiatal, aki igen tehetségesnek tűnt, a felvételi bizottság nagyon pártolta a jelentkezését, mindaddig, amíg meg nem találták a profilját a MySpace-en, ahol különböző banda jelvényekkel volt látható és egyáltalán nem szofisztikált stílusban kommunikált. Visszarettentek. A felvételi bizottság azt kérdezte a kutatónőtől, hogy vajon miért hazudnak a fiatalok a felvételi anyagukban, amikor viszonylag egyszerűen tettenérhetők? boyd szerint azonban teljesen rossz ez az olvasat: feltehető inkább, hogy a fiatal pusztán a túlélése érdekében viselkedik úgy, ahogy a közösségi oldalon látták, azért hogy elkerülje a kiközösítést vagy a zaklatást, esetleges fizikai inzultust, amit feltehetően akkor kapna, ha kiderülne, hogy egyetemre akar menni és el akarja hagyni a közösséget. Érdekes meglátás.
A közösségi médiában persze nem csak a fiataloknak okoz problémát, hogy összeegyeztessék a kontextust, a közönséget (audience) és az identitásukat. Különböző társadalmi szerepeink vannak, amikben eltérő elvárásokkal szembesülünk. A közösségi médiában ugyanakkor ezek a szerepek egymásba csúszhatnak, a minket ismerő embereknek eltérő elvárásaik lehetnek velünk szemben és "csalódhatnak", ha nem ennek megfelelően viselkedünk és (szerintük) "kivetkőzünk" önmagunkból... Felnőttek eesetében a leggyakoribb, hogy a munkahely nem tolerálja azt, amit magánemberként megengedünk magunknak és ez üt vissza.
A kontextus ütközés nem új jelenség, először a tömegmédiumokkal, a rádióval és a tévével jelent meg, viszont elsősorban azokra korlátozódott a negatív hatása, akik szerepeltek ezekben a médiumokban: nekik ugyanis el kellett dönteniük, hogy elsősorban mely közönségnek próbálnak megfelelni, így elidegeníthették korábbi közönségük egy részét (ahogy boyd írja, egy lelkipásztor régebben nem prédiklhatott a televízióban egyszerre a fekete és a fehér közönségének is, választania kellett közöttük). Míg azonban korábban ez a probléma csak keveseket érintett, a közösségi média megerősödésével egyre többeket ér el.
Mi lehet a megoldás a kontextus ütközésre? Igazán jó megoldás nincs. A megfelelő bejegyzések, fotók elérhetőségének korlátozása, a bizonyos személyek letiltása (vagy ismerősként való megjelölésének ekerülése), a megfontolt hallgatás (öncenzúra), a különböző webkettes szolgáltatások eltérő jellegű használata, a vándorlás más, szülő- és felnőttmentes szolgáltatásokhoz... mind működhetnek, de nem tökéletesek. Talán egyszer a Facebook is eljut arra a szintre, hogy könnyen, egyszerűen és mindenki számára átláthatóan lehessen a különböző privacy beálltásokat módosítani. Az is lehet, hogy a közösségi média ilyen fokú jelenléte gyengül az életünkben és ez hoz majd megoldást. Addig azonban, amíg valami nem változik érdemben, a fiatalok szenvedni fognak a kontextus ütközéstől és egyesek ott fogják hagyni azokat a szolgáltatásokat, ahol megjelenik a szülők generációja.
0 Tovább

Van-e digitális identitásunk?

Hadd előlegezzem meg a címben szereplő kérdésre a választ: szerintem nem igazán van értelme külön digitális identitásról beszélni, valójában csak egyetlen identitásunk van, aminek léteznek digitális kivetülései. Persze van, aki vitatkozna ezzel, több elképzelés is létezik ugyanis arról, hogy mit tekinthetünk digitális identitásnak.

A napokban a digitális identitásról és a személyközi kommunikációról tartottam órát a Corvinuson a mesterszakos gazdaságinformatikus hallgatóknak, ahol felmerült az a kérdés, hogy egyáltalán van-e olyan, hogy digitális identitás? Legalább kétféle elképzelés különíthető el ezzel kapcsolatban, nézzük meg őket röviden.

Az egyik elképzelés szerint van digitális identitásunk, de nem egyetlen, hanem rengeteg: ahány oldalon, ahány digitális helyen tevékenykedünk, mindegyik egy pici "forgácsot" lát belőlünk, de még ezek összessége sem rajzolja ki a teljes digitális identitásunkat. Olyan az identitás általában véve is - magyarázza Nancy Baym könyvében Sherry Turkle kutatásaira hivatkozva - mintha különböző ablakok lennének megnyitva egy számítógépen, egy időben, egyszerre számtalan szerepet viszünk (a goffmani értelemben vett szerep fogalom szerint). Azzal a fontos különbséggel, hogy míg a szerepelmélet szerint ezek a szerepek követik egymást, tehát rendszerint térben és időben elkülönülnek, például az én esetemben: kutatói szerep, apa szerep, tanár szerep stb., addig a digitális identitás esetében egyszerre, egy időben, bár más-más virtuális helyen menedzseljük ezeket az identitás-darabokat: LinkedIn profil, Facebook-profil, postr.hu blogger, index fórum hozzászóló, pókerjátékos, boszorkánymester egy játékban, munkatárs egy szakmai levélre válaszolva... Innen nézve létezik digitális identitás, sőt, inkább a többes szám használata indokolt: digitális identitások határozzák meg online életünket.

Egy másik megközelítés szerint - és hozzám ez áll közelebb - nincs külön digitális identitás, egyetlen identitás van, ami offline es online színtereken is megjelenik és folyamatosan konstruálódik. Tehát valójában nem digitális identitásról beszélünk, hanem az identitás digitális reprezentációjáról (megjelenéséről) és kölcsönös, online interakciókban (párbeszédben) való folyamatos konstruálódásáról különböző helyeken és időkben. Az Én digitális identitás menedzsmentje (ha tudatosan tervezett, akkor nevezhetjük stratégiának is) csak egy (bár feltehetően a legfontosabb) tényező abban, hogy milyen lesz az identitás digitális kivetülése, de mások reakciói, visszajelzései, a folyamatos interakció összességében szintén nagyon fontos. Az identitás ugyanis - bár szeretjük ezt gondolni - eredendően nem pusztán „belülről” fakad, eleve annak eredete a környezetben, nem az Én-ben, hanem a Másikban keresendő (kezdetben ezek a szülők) és a későbbiekben is fontos a környezet (pl. a kortársak stb.) szerepe. Innen nézve könnyen megérthető, hogy miért olyan fontos a közösségi média: folyamatos énreprezentációt és interakciót tesz lehetővé, ami az Én számára az egyik legfontosabb ahhoz, hogy válaszolni tudjon arra a kérdésre: ki is vagyok én? Véleményem szerint egyáltalán nem biztos, hogy az a legfontosabb körülmény, hogy mindez digitálisan történik, hanem, hogy egyáltalán megtörténhet: van kivel és hol folyamatos interakcióba keveredni. Ugyanakkor a digitális identitás vizsgálatában el kell különíteni a digitális identitás magán- és szakmai dimenzióit. Míg a másodikra inkább jellemző lehet egy Én 2.0 típusú márka építés (tudatos, digitális stratégia, mint amiről Dan Schawbel ír magyarul is megjelent könyvében), addig a magánjellegű kommunikáció vélhetően másképpen működik.

A jövőben véleményem szerint várható, hogy az identitásunk meghatározásában továbbra is fontos szerepet fog játszani az infokommunikációs eszközök által közvetített kommunikáció, tehát az identitás digitális reprezentációja, az online interakció. Azzal, hogy egyre több embernek lesz okostelefonja, erősödik a folyamatos közvetített kommunikáció, mindig és bárhol online lehetünk (always on és everywhere on). A távolabbi jövőt tekintve az a kulcskérdés, hogy a közösségi média (például a Facebook, LinkedIn, twitter, Instagram stb.) ilyen mértékű tömeges és rendszeres használata egy átmeneti jelenség-e csupán, amely a 2010-es években tetőzik, vagy tartósan velünk marad? Ez ugyanis gyökeresen meghatározza az emberek közötti közvetített személyes kommunikációt és az identitás digitális megjelenését, illetve menedzsmentjét.

Pintér Robesz

0 Tovább

Használati utasítás netfüggő tinédzserekhez (frissítve)

Könyvajánló: danah boyd - It's Complicated

Pár hete egy levelezőlistán hívták fel a figyelmemet a híres kutatónő, danah boyd új könyvére (a szerző szándékosan nemecsek ernősen írja a nevét, tiszteljük meg azzal, hogy mi is). A könyv számomra különösen aktuális témát boncolgat, a tinédzserek újfajta kommunikációs szokásait. Miután a saját családomban hamarosan lesz egy tinédzser (már most kiskamasz), aztán több is, ahogy cseperedik a három csemetém, próbálok felkészülni a dologra. Ugyanakkor, mint információs társadalom kutató, szakmailag is érdekel a könyv.

A téma persze nem csak nekem fontos, hanem minden szülőnek. Mondjuk a szülőknek van egy további csavar a dologban, ahogy egy szakmai beszélgetésen Bauer Béla, ifjúságkutató fogalmazott 2008-ban: amikor az embernek tinédzser korú gyermekei vannak, akkor rendszerint ő maga éppen a midlife crisis-szel küzd. Nem jó kombó. Sem a tinédzsernek nem könnyű, sem a szüleinek, együtt pláne megkeseríthetik egymás életét. Erre tesz rá még egy lapáttal, ha a tinédzser a szülő szemszögéből a kommunikációs technológiába "menekül", amiből a szülő nem sokat ért, de még, ha ért is, nem sokat lát a gyerek tevékenységéből. És, ha hiányzik a bizalom, akkor a gyerek könnyen abban a helyzetben találja magát, hogy anyja vagy apja gyanakvással figyeli minden elektronikus lépését, azt hiszi a neten csak rosszat lehet csinálni és csak rosszra való: szexuális ragadozók, öngyilkosságra buzdító csoportok, függők, drogosok és egyéb antiszociális elemek találkahelye - ugye, pont nem egy labilis tinédzsernek való hely. Ebből a helyzetből fakad annak a tinédzsernek a kiáltása is, akit danah boyd a könyv elején mutat be nekünk és, aki azt kéri a szerzőtől, hogy beszéljen már az édesanyjával, mivel az azt hiszi, hogy csupa rossz dolgokat csinálnak a haverjaival a neten, miközben ők csak ártatlan házivideókat készítenek és töltenek fel a YouTube-ra.

Azt hiszem előbb-utóbb minden szülőnek el kell döntenie, hogy a 3T-ből (tiltás, tűrés, támogatás) mit és hogyan valósít meg a gyermekei netes életét és infokom eszközhasználatát illetően. Ami különösen azért problematikus, mert még maguk a felnőttek sem mindig tudják, hogy ezeket az eszközöket mikor és hogyan "illik" használni, mire valók és milyen napi rutint, szabályokat érdemes követni, hogy ne képernyőkre bámuló zombik legyünk egymás mellett, akik egyre kevesebbet beszélgetnek egymással, de nyomogatják a Like gombot a Facebook-on. Az, hogy hogyan és mire neveljük a gyereket még nehezebb, ha a két szülő sincs egy platformon - mondjuk az egyik kütyümániás a másik meg (még) nem az. Viszont a könyv segít abban, hogy legalább végiggondoljuk, reflektáljuk, hogy mi magunk tulajdonképpen mit is gondolunk erről az egészről.

Nagyon megmaradt bennem az a kép, ahogy a kilencvenes évek végén - amikor a mobiltelefon idehaza még elég ritkának számított - Helsinkiben a villamoson bunkofonnal verték egymás fejét a kisiskolások. Modern eszközhasználat. Már akkor láttam, hogy ez lesz a jövő és a dolog "be fog gyűrűzni hozzánk". Legfeljebb azt nem tudtuk, hogy a telefonok mérete ennyire meg fog nőni az okostelefonok miatt. Mindezzel azt akarom mondani, hogy persze mire az embernek tinédzser korú gyerekei lesznek, addigra már túl van néhány dilemmán: például mikor kapjon a gyerek mobiltelefont, beengedjük-e a nappaliba a játékkonzolt, mennyit játszhat a gyerek számítógépes játékokat. Ezek azonban könnyű kérdéseknek tűnnek a tinédzserek net használatához képest.

Visszatérve a könyvre - pár napja jelent meg, az Amazonon Kindle kiadásban 15,49 dollárért megvehető (most a rossz árfolyam miatt körülbelül 3500 forintot kóstál), hagyományos papírkönyvként 16,68 dollár (plusz postaköltség). A könyv fontos kérdéseket vizsgál meg, például, hogy miért tűnnek olyan furcsának a tinédzserek az interneten; miért tűnik úgy, hogy egyáltalán nem számít nekik a privátszféra (pedig de); mitől kattantak rá annyira a közösségi média használatára? Aztán megpróbál a szülői félelmeknek is a végére járni a szerző: tényleg mindenhol ott vannak a szexuális ragadozók; a net valóban felerősíti az aljasságot és a kegyetlenséget (lásd cyberzaklatás)? Végül körbejárja azt a közkeletű sztereotípiát is, amit a 40-es és annál idősebb korosztály előszeretettel oszt a fiatalokkal kapcsolatban: a mai tinédzserek olyan digitális bennszülöttek, akiknek minden a kisujjukban van, ami digitális. Pedig higgyük el, nekik sem egyszerű - pláne, ha még a szüleik internettel kapcsolatos gyanakvásával, tiltásaival és tudatlanságával is meg kell küzdeniük. Bár az első kettőben nem biztos, hogy segít a könyv, a tudatlanságunk ellen sikerrel indíthatunk harcot, ha elolvassuk. Megéri.

 

danah boyd: It's Complicated: The Social Lives of Networked Teens

Keményfedeles kiadásban: 296 oldal

Kiadó: Yale University Press (hivatalosan 2014. február 25-én jelenik meg, de már olvasható)

Nyelv: angol

ISBN-10: 0300166311

ISBN-13: 978-0300166316

A könyv 2014 március elejétől ingyen is letölthető a szerző oldaláról.

 

Pintér Robesz

0 Tovább

Netidők Blogtársaság

blogavatar

Digitális talkshow írásban is. Itt a Netidők! Ez a Netidők c. rádióműsor (Petőfi Rádió) blogja. Mindaz, ami elhangzik az adásban, meg ami nem.

Utolsó kommentek