Netidők Blogtársaság

Azt mondják, hogy Obama az interneten, mégpedig a közösségi médiában nyerte meg a 2012-es amerikai elnökválasztást. Még, ha ez önmagában feltehetően nem is állja meg a helyét, Obama közösségi média aktivitása példa nélküli. Most egy interjúból kiderült nehány részlet arról, hogy hogyan csinálták. 

Gillea Allison jelenleg a Blue State Digital ügyfélmenedzsere, a 2012-es Obama kampány egyik vezetője (Digital Operation Vote Lead). Az általa vezetett digitális kampány a mikrotargetingen alapult, ennek érdekében körülbelül 20 szavazói csoportnak hoztak létre saját team-et (nők, latinók, afro-amerikaiak, fiatalok stb.). Ezeknek a csoportoknak a munkáját vezette Allison.

A feladat az volt, hogy célzott tartalmat kínáljanak minden csoportnak.  A munkát folyamatos elemzés (tesztelés, modellezés) kísérte, hogy melyik tartalom hogyan teljesít, mit kell kommunikálni - Allison szerint ez volt a leginkább adat-vezérelt kampány a világon és ezzel tudtak nyerni. A közösségi kampány középpontjában az állt, hogy megértsék, kik ezek az emberek, mi érdekli őket, hol lehet velük találkozni és legfőképpen hogyan lehet őket bevonni, aktivizálni. A cél a minél nagyobb engagement (bevonódás) elérése volt, tehát az inaktivitás elkerülése. Adományozzanak, adják tovább az üzeneteket, regisztráljanak szavazásra, vegyenek részt és szervezzenek is eseményeket... Ha valami nem vezetett (kellő) bevonódáshoz, akkor felhagytak vele. Mivel az eseményeket online követni, mérni lehet, ez segített nekik folyamatosan visszajelzést kapni.

2008-ban 2 millió rajongója volt Obamának a Facebookon, 2012-ben viszont már 35 millió! Ez a 35 millió ember az amerikai népesség 98%-át tudta 1 lépésben, tehát közvetlenül elérni, mert ismerősök voltak a hálózaton. Javarészt ennek köszönhető, hogy több fiatal szavazott Obamára, mint 2008-ban, amikor ő volt az új, izgalmas jelölt. Pedig a 18-29 évesek 50%-ához nem volt telefonszám és a közvetlen bekopogtatós (door-to-door) módszerrel sem lehetett volna jobban megtalálni őket... Viszont a közösségi médiában el lehetett érni őket.

Persze a kampányban számos eszközt használtak még online és offline, de a közösségi média széleskörű használata volt az, ami precedens nélküli és nagyon jól lehetett vele mozgósítani.

A teljes interjú elolvasható: http://www.iirusa.com/upload/wysiwyg/1New_Media/Gillea%20Allison%20FoCI%20podcast%20Transcript.pdf

De elérhető podcast (hangzó) verzió is.

Pintér Robesz

Sokan egyszerre imádják és utálják a Facebook-ot. A közösségi oldal a világ legnagyobb időzabálója, több mint egy milliárd(!) felhasználó tölti online idejének egy jelentős részét a Facebook-on. Mivel? A kritikusok szerint macskás képekkel, Coelho idézetekkel és az éppen elfogyasztott ételek képeivel. A rajongók szerint ugyanakkor a barátokkal és ismerősökkel folyó rendszerint értelmes párbeszéddel. A Pew Research Center’s Internet & American Life Project most megvizsgálta, hogy hogyan használják az amerikaiak a Facebook-ot – a Coming and Going on Facebook címmel megjelent hét oldalas kutatási összefoglaló szabadon hozzáférhető az interneten, ennek érdekesebb eredményeiből mazsolázok alább.

Az amerikaiak 67%-a (tehát háromból kettő ember) használja a Facebook-ot. Sokuk szerint túlságosan is gyakran és sokat. A válaszadók több mint hattizede (61%) vett már ki saját döntésre néhány hetes „szabadságot” a Facebook használatban legalább egyszer életében és 27% tervezi, hogy így tesz az előttünk álló egy évben. Akik szüneteltették már valaha a Facebook használatát, több okot hoztak fel:

• 21% egyszerűen túl elfoglalt volt
• 10% elveszítette az érdeklődését
• 10% időpocsékolásnak találta, nem volt számára releváns a tartalom
• 9% szerint túl sok volt a konfliktus, a dráma, a pletyka, a negatív hír az oldalon
• 8% túl sok időt töltött az oldalon
• 8% eleve csak hébe-hóba használta a Facebookot
• 8% elutazott
• 7% belefáradt / beleunt
• 6% számára nincs különösebb oka, „csak”
• 4% aggódott a magánszférája / a biztonság / a reklámok / a spamek miatt

Az oldal számára jelzésértékű lehet, hogy a válaszadók 20%-a nyilatkozta, valamikor ugyan felhasználó volt, de ma már nem az, miközben mindössze 8% - tehát két-és-félszer kevesebb – netező mondta, hogy a jövőben Facebook felhasználó kíván lenni. Mindez természetesen fakad a szolgáltatás széleskörű elterjedtségéből (kevés már azok száma, akik sohasem használták az oldalt), de a lemorzsolódó „kiábrándultak” elég magas aránya mutatja, hogy az oldal bizonyos csoportokban elveszítette vonzerejét és túl van a fénypontján.

Ugyanakkor azok az amerikaiak, akik nem hagyják abba az oldal használatát, jellemzően gyakrabban használják az oldalt és több időt töltenek el ott. Míg 2011 augusztusában a közösségi média oldalak használóinak egyharmada állította, hogy naponta többször is felnéz az ilyen oldalakra, addig 2012 novemberében már 41% mondta ugyanezt.

Tovább árnyalja a képet az oldal szubjektív fontosságának megítélése: amikor a felhasználókat arról kérdezték, hogy mennyire fontos nekik a Facebook az egy évvel ezelőtti állapothoz képest, akkor 59% mondta, hogy legalább annyira fontos számukra az oldal, mint egy évvel korábban, 12%-nak fontosabb, de 28% számára kevésbé fontos. Ez ismét inkább arra mutat, hogy több ember „jön le” éppen a Facebook-ról, mint amennyi újabban „rákattan”, de a többség viszonya stabilnak mondható.

Véleményem szerint az adatokat elnézve a Facebook – és a felhasználók számára – az az egyik legfontosabb kérdés most, hogy lehet-e megfelelő önkontrollal és hasznosan használni az oldalt, azért, hogy ne érezzék azt feleslegesnek, megterhelőnek vagy egyenesen függőnek a kialakult viszonyt. Az oldaltól teljesen elforduló felhasználók magas száma és az időpocsékolásra panaszkodó júzerek fentebb látott magas aránya ugyanis szerintem arra utal, hogy a Facebook egy markáns kisebbség számára (kb. 20%) függést jelent, amit nem tudnak másképpen kontrollálni, csak, ha teljesen elfordulnak tőle. Kábé 60-70% lehet azon Facebook használó amerikaiak száma, akik elégedettek az oldallal és kiegyensúlyozott a viszonyuk (nem terveznek több vagy kevesebb időt eltölteni ott a jövőben, illetve nem lett fontosabb vagy kevésbé fontos számukra az oldal az elmúlt egy évben). Ez szerencsére egy elég magas arány – ők azok, akik feltehetően megtanulták hogyan használják saját maguk számára hasznosan az oldalt, az beleépült a napi rutinjukba.

A Facebook jövőjét tekintve ugyanakkor kulcskérdés, hogy a lemorzsolódók és az elégedetlenek mennyire hangadók a Facebook megítélését tekintve a saját környezetükben, képesek-e ciki dologgá változtatni azt (ahogy az szinte egyik pillanatról a másikra megtörtént a MySpace-szel pár éve). Ha igen, akkor a Facebook úgymond „elindulhat a lejtőn” és tömegével pártolhatnak el a ma stabilnak számító felhasználói is – ne felejtsük el, hogy egy közösségi oldal értéke hatványozottan nő az ott lévő felhasználók számával. Lemorzsolódás esetén ez sokkal gyorsabb hanyatlást tud jelenteni, mint bárki előre feltételezné (gondoljunk csak a Facebook és iWiW villámháborúra).

Tehát akár sorsfordító trendfordulót is beleláthatunk ezekbe az adatokba, ami előrevetíti a Facebook hanyatlását az USA-ban, de akár azt is gondolhatjuk, hogy a fentiek természetesek egy felkapott divatból idővel mainstream-mé váló szolgáltatás használatának kikristályosodásában – hiszen nem mindenki marad használó, aki kipróbálja. Ettől függetlenül igaz azonban, hogy ha úgy érezzük túl sokat használjuk a Facebook-ot, tartsunk egy kis áramszünetet. 

Pintér Robesz

Sokan azt gondolhatják, hogy a Facebook (a social media) előtt nem létezett közösségi hírmegosztás. Pedig de. Sőt, a helyzet az, hogy a Facebook-tól és társaitól függetlenül is virágzik a dolog és feltehetően még akkor is itt lesz, amikor a FB helyét már átvette valami új szolgáltatás. Természetesen az e-mailben és egyéb üzenetküldő rendszerekben keringő hír- és link megosztásról van szó.

Érdekes cikk jelent meg tavaly októberben a The Atlantic hasábjain, amely azt taglalta, hogy a nagy híroldalakra jövő forgalom egy jelentős része a „semmiből” jön. Az oldalak ugyanis a log (napló) adatokból látják, hogy a látogató mely linkről érkezett, vagyis mit nézett korábban, mielőtt az oldalra lépett. Sok esetben ez a Google kereső szolgáltatása vagy a Facebook, Twitter és egyéb közösségi oldal. Az esetek egy megdöbbentően nagy hányadában azonban a log adatok tanúsága szerint nincs előzmény, a látogató pontosan ott kezdte az internetezést azon az oldalon. Sokszor olyan cikkekre érkezik így viszonylag nagy forgalom, aminek a linkjét valószerűtlen csak úgy begépelni a címsorba. A jelenség egyetlen kézenfekvő magyarázata, hogy az ilyen olvasók valakitől üzenetben megkapták a pontos linket és annak birtokában kattintottak.

Nem kevesebbet állít a cikk, mint, hogy a tradicionális linkmegosztás (mint amilyen egy levél, benne egy linkkel), sokkal fontosabb a weboldalak számára a forgalom generálásában, mint a kétezres években megjelent közösségi média. A közösségi információmegosztást ráadásul nem is ezek a közösségi oldalak hívták életre, hanem csupán ráépültek egy meglévő jelenségre, miközben egyáltalán nem szorították azt háttérbe.

Úgy tűnik tehát, hogy az emberek egy jelentős része kör-emailekből, továbbküldésekből értesül a fontos hírekről. A FB-on vagy twitteren ugyanis lemaradhatsz dolgokról, ezt tudják az emberek is, így, ami fontos, azt e-mailen küldik el a másiknak, vagy egyszerre több embernek. Fontos persze, hogy ma már van egy generációs törésvonal, a fiatalok kevéssé használnak e-mailt. Ők is elkezdenek azonban idővel dolgozni, ahol kiemelt munkaeszköz az e-mail szinte minden irodai munkában (de már az oktatásban is érezni ennek hatását). Persze nem végez mindenki felsőfokú tanulmányokat és nem dolgozik mindenki irodában. A dark social azonban várhatóan mégsem fog eltűnni, amíg e-maileket fogunk használni – tehát egy jó darabig…

Rendszerint tehát fordítva ülünk a lovon, amikor azt hisszük, hogy a Facebook meg a közösségi média előtt nem létezett közösségi hírmegosztás és párbeszéd. Sőt, nem hogy létezett, hanem mind a mai napig meghatározóbb, mint a közösségi média ezen szerepe, ami azért megdöbbentő. Egész egyszerűen azért, mert a dark social olyan kézenfekvő és olyan régóta velünk van, hogy fel sem tűnik, a FB meg a társai meg olyan ünnepelt hívószavak, amitől elalélünk, miközben minden média erre próbál optimalizálni. Annak ellenére tehát, hogy a dark social mennyire erős és meghatározó mind a mai napig, sokan negligálják, pedig érdemes volna foglalkozni vele.

Pintér Robesz

• Kövess minket, hogy első kézből értesülj mindenről, ami velünk történik, vagy iratkozz fel a napi hírlevelünkre.

  Email címed:

„A podcasting technológia lehetővé teszi hang-, videó- és más fájlok sorozatszerű közzétételét az interneten úgy, hogy a felhasználók feliratkozhatnak az adott anyag epizódjait tartalmazó csatornákra.” (Wikipedia)

Bevallom, meglepődtem, amikor megnéztem, mit is ír a podcastokról a Wikipedia. No nem a definíció miatt, hanem azért, mert a szócikk jelen pillanatban 44 magyar podcastot sorol fel, igencsak változatos témákban. Kínálat tehát van bőven itthon is, a külföldi csatornákkal együtt pedig igazán van miből válogatnia annak, aki ilyen típusú szórakozásra, tájékozódásra vágyik.

A nagy kínálat ugyanakkor nem generál nagy keresletet – az NRC legutóbbi felmérése szerint ugyanis a felnőtt magyar internetezők mindössze 4-5 százaléka szokott podcastokat hallgatni. A többes szám ráadásul nem is igazán indokolt, hiszen ennek a meglehetősen kicsiny szegmensnek a zöme jellemzően egy – esetleg két – csatorna hallgatója.

Érdekes, hogy maga a podcast fogalma sem igazán közismert: a netpolgárok több mint 70 százaléka még csak nem is hallotta a kifejezést, azok aránya pedig, akik hallották már, és a jelentésével is többé-kevésbé tisztában vannak, csupán 9 százalék. Megállapítható tehát, hogy jórészt azok tudják, mi fán terem a podcast, akik hallgatnak is ilyesmit, vagy legalábbis feliratkoztak már valamelyik csatornára.

A podcast-hallgatók körében egyébként háromszor annyi férfit találunk, mint nőt. Ez nem annyira meglepő, ha tudjuk, hogy sok hasonló típusú internetes tevékenység (például a letöltés, streamelés) is tipikusan férfiak körében népszerű, valamint ha figyelembe vesszük, hogy az egyébként széles hazai podcast-palettán többségben vannak az inkább a férfiakat vonzó témák.

Az viszont már talán meglepő, hogy bár a podcast szó előtagja az iPodra, és ezen keresztül a hordozható zenelejátszókra utal, meglehetősen ritka, hogy valaki ilyen eszközön hallgatja az adást. Legtöbben asztali számítógépen vagy laptopon, notebookon játsszák le műsort – a hordozható kütyük (beleértve a mobiltelefont is) sokkal kisebb szerepet kapnak a tartalmak fogyasztásában.

Annak ellenére azonban, hogy kevesen tudják, mi is az a podcast, azok száma nem csekély, akik nyitottak az ilyen típusú médiafogyasztásra. Felmérésünk azon résztvevői közül, akik ma még nem hallgatnak podcastot, minden negyedik nyilatkozott úgy, hogy elképzelhető, hogy a jövőben kipróbálja a dolgot (a legtöbben zenei vagy film tematikájú, illetve humoros adásokat hallgatnának). Ez a fajta nyitottság persze elméleti, és a valóságban csak akkor realizálódhat közönségként, ha a szolgáltatás ismertségében számottevő növekedés következik be.

Kurucz Imre

A felmérést az NRC 2012. október 25-29. között végezte 1000 internet-használó online megkérdezésével. Az adatbázist az Millward Brown – TNS Hoffmann NOK kutatásának offline adataival súlyoztuk, így az a legfontosabb demográfiai ismérvek tekintetében reprezentatív a legalább hetente internetező 18-75 éves magyar lakosságra nézve.

A héten rendezték a Digitália 2012 konferenciát, amely a legfrissebb digitális és média trendekkel foglalkozott. A délelőtti programban jómagam is részt vettem egy vitaindító és egy kerekasztal erejéig (az előadás diái elérhetők itt a kerekasztal kérdéseivel). A vitaindító azt a kérdést vetette fel, hogy vajon milyen viszonyban van az új média technológia a fogyasztóval, hogyan terjed és közben miként értelmeződik újra a használata (tehát milyen a technológia és társadalom kapcsolata). A kerekasztalban pedig azt a kérdést jártuk körbe, hogy vajon hogyan lehet edukálni, terelgetni, nevelgetni a felhasználókat abban, hogy hogyan használják ezt a technológiát. Az alábbiakban a vitaindító gondolati ívét mutatom be.

A technológia és társadalom kapcsolatáról legtöbb esetben meglehetősen technológiai determinista a laikusok képe (a technológia és az azt létrehozó feltaláló vagy cég határozza meg, hogy mire való), pedig ennél sokkal árnyaltabb a helyzet. Valószínűleg inkább a társadalmi konstruktivizmusnak lehet igaza: újraértelmezzük az eszközöket a használat során és közben kialakul egy társadalmi - üzleti közmegegyezés, hogy ezek mire valók és hogyan használhatók. Erre a folyamatra azonban lehet hatni, mind a tervező, mind a technológiából termékeket gyártó cégek, különböző érdekcsoportok, felhasználók versengenek az adott technológia használatának értelmezésében. Ezért fordulhat elő, hogy az eszközöket a feltalálók, közreadó cégek szándékaitól teljesen eltérő módon használnak és sokszor az az érzése az embernek, hogy hamarabb érkezik meg egy-egy eszköz, mint hogy tudnánk mire való az igazán.

Nincs ez másképp az új, digitális média terén megjelent technológiák (mint amilyen az okostelefon, a tablet, a smart TV vagy a közösségi média) kapcsán sem: folyamatosan keresi, keressük a helyét ezeknek az eszközöknek, megoldásoknak. Néhány kiemelt trend a Digitália szempontjából, vagyis, hogy mit jelenthet a technológia társadalmi konstruálása itt, milyen hatásokat vált ki és indukál ezek széleskörű elterjedése:

• always on – everywhere on: ma már mindig és mindenhol hozzáférünk az internethez, digitális tartalmakhoz, közösségi hálózathoz, személyes kommunikációs csatornákhoz.
• élethelyzethez, aktivitásokhoz, napi rutinhoz kötött médiafogyasztás: reggeli ébredés, közlekedés, munkavégzés, újra közlekedés, esti szabadidő. Tevékenység-és időháztartásunkba beépül a folyamatos kommunikáció, a tartalom fogyasztása (és előállítása).
• multitasking: egymást kiegészítő eszközök (a legfontosabb képernyők: okostelefon / tablet, számítógép, televízió), a linearitás sokszor párhuzamossággá válik, egyszerre használjuk ezeket az eszközöket és megosztjuk a figyelmünket.
• közösségben (is) terjedő tartalmak: social filtering. A napi elfogyasztott tartalommennyiséget már nem csak a követett hivatalos médiumok, csatornák, orgánumok határozzák meg, hanem a közösség, amibe beágyazódunk és annak érdeklődési körei.

Végeredmény a perszonifikáció: a technológiák, eszközök használatából személyes(ebb), egyénibb információfogyasztói szokások alakulnak ki. Még, ha ez egyelőre nem is ujjlenyomat-szerű (nem teljesen egyedi) és várhatóan nem is lehet az, de már jóval sokszínűbb és fragmentáltabb, mint akár 10 éve (pláne, mint 20 évvel ezelőtt).

Pintér Robesz