Netidők Blogtársaság

A könyvolvasó nem az egyedüli keléke a XXI. századi iskolának. Kell hozzá tananyag is.

Komolyan gondolom, hogy a könyvolvasónak ott a helye a modern oktatás eszköztárában. Szerencsére akad azért már olyan tartalom, ami itthon is elérhető. Két helyet helyet érdemes kiemelni, ahonnan legálisan lehet beszerezni elektronikus könyveket PRC formátumban. Az egyik ilyen a Magyar Elektronikus Könyvtár, a másik a Kindle Varázs tékája. Ezeken a helyeken a nagy klasszikusokat találjuk, melyek közül jó néhány kötelező olvasmány is egyben. Ahogy ezek a könyvek át lettek ültetve könyvolvasóra, úgy a szintén szabadon elérhető tananyag is konvertálható lenne.

A kor technológiai színvonalán viszont van lehetőség arra, hogy interaktív tananyagot állítsunk elő. Sőt megváltoztassuk a tanulás egész folyamatát, amihez csak elhatározásra és kitartó munkára van szükség. Erre az egyik legjobb példa amit Salman Khan hozott létre a Khan Akadémiával. Sal pézügyi elemző munkája mellett, 2004-ben kezdett el rövid videókat készíteni unokahúgának, hogy segítsen neki a tanulásban. Ezeket azután feltöltötte a Youtube-ra, és óriási nézettsége lett a diákok között. Nem véletlenül, hiszen remek előadó, akit aztán elhalmoztak köszönő kommentekkel amiért segített elmagyarázni olyan dolgokat, amiket a saját tanáruk képtelen volt. 2009-re aztán már több ezer ilyen videó volt az Youtube-on, egyenként is több tízezres nézettséggel. Ebben az évben elnyerte a Microsoft Tech Award-ot, és a Google is támogatta 2 milló dollárral, hogy a videók több nyelvre is elkészülhessenek. Sal otthagyta az elemzői állását és kizárólag a Khan Akadémia non-profit alapítvánnyal foglalkozik, továbbra is készíti a videókat.

Az Akadémia kapott egy szájtot is, ahol nem csak a videók nézhetők meg, de már a videókhoz kapcsolódó feladatokkal is gyakorolhatunk. A sorozatos jó válaszokkal és a videók megtekintésével pontokat és kitűzőket gyűjthetünk. Ezen felül segítségünkre van egy tudástérkép is, ezzel a különböző feladatokat olyan sorrendben tudjuk megoldani, ahogy az egymásra épülő tudásunk gyarapszik. Az egész nagyon jól van felépítve a diákok számára. Kellően motivál a jutalomrendszerrel, de nem enged tovább, amíg nem biztos a tudásunk. Tényleg játék a tanulás.

Az igazán jó ötlet, hogy az oldal használói tanárok lehetnek egyben és segíthetik más diákok tanulását. Ehhez minden eszköz a rendelkezésre áll. Látható, hogy melyik tanuló mennyi időt töltött el a videókkal és mennyit a feladatok megoldásával. Ezekből az adatokból kiderül, hogyha valaki megakadt valamelyik téma elsajátításával és ilyenkor a tanárnak lehetősége van személyes segítséget nyújtani.

Amerikában kísérleti jelleggel két ötödikes és két hetedikes osztályban kezdték használni az oldalon található tananyagokat, mégpedig úgy, hogy a tanuló otthon készülnek fel az órára a videókkal és a feladatok megoldásával, míg az iskolában a tanár azokkal tud foglalkozni akiknek nehézséget okoz az adott tananyag elsajátítása. Ez merőben új módszer, ami lehetővé teszi a tanár-diák közvetlen kapcsolat maximalizálását.

Persze mondhatnánk, hogy könnyű ezt ott megvalósítani, ahol a kerítés kolbászból van. De még nem beszéltem arról, hogy a Khan Akadémia videói nem csak az angolul jól beszélőknek lehetnek hasznosak. Azokat ugyanis el lehet látni idegennyelvű felirattal bárkinek, aki regisztrált az oldalon. Ezt egy webes felületen tudjuk megtenni és egy-egy videó feliratozása nem kerül több időbe, mint 30-40 perc. El is kezdtem ezt a munkát, hogy a gyerekeimnek és mindenkinek aki szeretne tanulni, ezzel is segíthessek. Jó lenne, ha lenne több önkéntes is rajtam kívül. Ha te is beszállnál a fordításba, akkor csatlakozz a fordítók közösségéhez a Facebookon és kezdd el a munkát. Alig száz ember, egy hónap alatt elkészíthetné az összes videó fordítását, ami a legnagyobb közösség által létrehozott tananyag lenne Magyarországon. Az első két feliratozott videót a helyiértékekről megtalálod a fordítói Facebook oldalon.

A héten érdekes kérdéssel keresett meg egy ismerősöm. Idén kezd egyetemre járni a fia, vegyen-e neki táblaPC-t, amit magával vihet az órákra. A kérdés nem egyedi. A következőképpen lehet általánosítani: érdemes-e, kell-e valamilyen infokommunikációs eszközt venni iskolakezdésre? Ha igen, mit: okostelefont, e-olvasót, táblaPC-t, netbookot, laptopot, PC-t? A kérdés nem egyszerű, mert attól függ, hogy hány éves és mit tanul a gyerek, mire szeretnénk, hogy használja az eszközt és maga az eszköz egyáltalán mit tesz lehetővé... Egyvalami biztos, egyedül üdvözítő megoldás nincs. Szigorúan szubjektív eszmefuttatás következik.

Induljunk ki abból, hogy a jelenlegi magyar iskolarendszert nem tudjuk egymagunk megreformálni, vagyis alkalmazkodnunk kell a fennálló helyzethez. Egyébként egy e-olvasó kötelező lenne, ha a tankönyvek hozzáférhetőek lennének elektronikus formában idehaza. De az e-olvasót jelenleg csak korlátozottan fogja tudni használni a gyerek, mivel nincs rá igazán oktatási tartalom.

Az eszköz kiválasztásánál a hazai oktatási rendszer lehetőségei mellett a másik legfontosabb szempont, hogy hány éves a gyermek, milyen iskolába jár. Ha általános iskolás korú, vagy középiskolás, akkor a képzés inkább tankönyv és tantárgy központú, az órákon nem igazán fogadják el a saját informatikai eszközzel dolgozó diákot. Ez esetben az eszközt az órák között vagy még inkább a tanítás után használja a nebuló. A felsőoktatásban közel fordított a helyzet, ott már az egyes előadáson, szemináriumon is elfogadott az eszközök bizonyos célú használata, jelen lehetnek a tanteremben és az oktatás után otthon is használni fogja (nem csak) tanulásra a kütyüt. Ha gyermek már nem otthon él a szüleivel (mert például másik városban tanul és ott is él), akkor olyan eszközre van szüksége, amin minden informatikai feladatot meg tud oldani (pl. dolgozatok megírása, iskolai elektronikus rendszerek használata, tanuláshoz szükséges információk keresése, kapcsolattartás a családdal és a többbi diákkal stb.). Ez esetben tehát egy saját netbook vagy laptop a kézenfekvő megoldás.

Mindezekből úgy tűnik, hogy egy teljes értékű számítógépnek valahol hozzáférhetővé kell lennie a diák számára – akár otthon egy PC vagy laptop formájában, akár egy hosszan nyitva tartó gépteremben. Ugyanakkor az is igaz, hogy egy személyes, hordozható kommmunikációs eszközre is szükség van, tehát a mobiltelefon vagy az okostelefon használata szintén „kötelező” bizonyos életkor után. Tehát, ha ezek közül valamelyik nincs a diáknak, akkor először ezeket kell biztosítani a számára. Viszont, ha ezek a rendelkezésére állnak, akkor az igazi kérdés az, hogy a kettő – az otthoni PC (esetleg laptop) és a mobil – közé kell-e még valamilyen hordozható eszköz a diáknak. Ezzel viszont arra egyszerűsödik le a kérdés, hogy netbook vagy táblaPC (mivel az e-olvasót korábban kizártuk)?

Személyes tapasztalat alapján (tavaly december óta használok napi rendszerességgel egy androidos táblaPC-t) biztonsággal mondhatom, hogy táblaPC-be nem igazán fog tudni jegyzetelni a diák, mert elsősorban nem arra való – tehát tanulásra korlátozottan lesz alkalmas. A tablet alapvetően információ fogyasztásra és megosztásra jó, nehézkes rajta tartalmat létrehozni. Hogy feltehetően mire használhatná a diák? Levelezésre, közösségi oldalak elérésére, hírolvasásra, zenehallgatásra, játékra, videók-filmek nézegetésére, könyvek (PDF-ek, PPT-k olvasására). Ezek ugyanis azok a dolgok, amikre általában az emberek használják ezeket az eszközöket.

Véleményem szerint oktatási célra még mindig egy kicsi netbook a legjobb, abba tud gépelni az órán is a diák, könnyen magával viheti és akár képes a laptopot is kiváltani, és még az ára is megfelelő. Ha azonban a pénztárcánk vastagsága nem akadály egy billentyűzetre csatolható táblaPC öszvér megoldása lehet a kézenfekvő. Én például egy eeePad Transformert vennék – bár megvárnám a 3G-s mobil internetes verziót belőle.

Pintér Robesz

Tegnap összeszedtem egy blogposztban, amit leendő kis elsősként tudnia kell a lányomnak az iskolarendszerről, mielőtt belevág ebbe a 20-25 éves kalandba. A hét pont egyike azzal foglalkozott, hogy az iskola nem tanít meg mindenre, vannak dolgok, amiket a gyerekeknek maguknak kell megtanulniuk. Az állítás áll az informatika és az internet világára is igaz. De vajon mi az, amit egy gyereknek tudnia (kellene) ezen a téren és az iskolától jelenleg (a legtöbb esetben) nem kap(hatja) meg?

1. Tanuljunk meg gépírni: az iskolarendszerek világszerte hatalmas energiákat fektetnek az első néhány iskolaévben arra, hogy a diákok megtanuljanak kézzel írni. A felnőttek viszont munkájuk és mindennapi életük során a kézzel írt szövegek mennyiségének sokszorosát írják géppel. Mégsem tanítunk meg gépírásra szinte senkit. Miért?

2. Ne higgyünk el minden információt, amit az interneten megtalálunk: gyakori tévhit, hogy az interneten minden megtalálható, ráadásul megbízható információ, aminek hinni lehet. Minél hamarabb tanuljuk meg, hogy az interneten csak az található meg, amit oda valaki feltett, annál jobb. Mindennek van tehát forrása és szándék, amely a megosztáshoz vezetett. Meg kellene tanulnunk, hogy mi alapján tudjuk eldönteni, hogy valami hiteles, megbízható forrásból származik, ezért hihetünk neki.

3. Ami az interneten van, azt nem lehet csak úgy szabadon felhasználni – mi az a plagizálás: az előzővel szorosan összefügg ez a pont. Nagyon sok diák azt hiszi, hogy az internetről bármit szabadon összeollózhat és azt saját teljesítményként tüntetheti fel. A valódi alkotó folyamat ezzel szemben az, amikor a megtalált információt feldolgozzuk, elgondolkodunk rajta, hozzáadjuk a saját véleményünket is és a kettőt – amit találtunk, és amit gondolunk róla – jól elkülöníthetően jelenítjük meg. A plagizálás, amikor más munkáját sajátként tüntetjük fel, nem elfogadható.

4. Hogyan hozzunk létre értékes kreatív tartalmat és osszuk meg az interneten: meggyőződésem, hogy a web 2.0 beköszöntésével kiemelkedően fontossá válik az önkifejezésben, saját magunk megjelenítésében, énünk folyamatos megteremtésében az, hogy ki tudjuk magunkat fejezni az interneten. A mostani fiatalokra még erősebben igaz, hogy a boldoguláshoz tudniuk kellene, hogyan kell egy fotót elkészíteni és megosztani, hogyan kell hozzászólni egy fórum bejegyzéshez, hogyan kell videót készíteni és vágni stb.

5. Hogyan menedzseljük a digitális énünket a közösségi oldalakon: az előző ponttal szorosan összefügg, hogy az internet leginkább közösségi, személyek közti párbeszédre (interperszonális kommunikációra) használt terében, a közösségi oldalakon is elboldoguljunk. A világ sok esetben ezt látja rólunk elsőnek. A leendő barátnőnk/barátunk, az iskola, ahová felvételizünk, a leendő munkaadónk. Nem mindegy, hogy a digitális énünk mit sugároz rólunk.

6. Ami az internetre egyszer felkerül…: az előző pontból következik, hogy semmi olyat ne osszunk meg magunkról, ami későbbi életünk során kínossá válhat, amivel nem akarunk szembesülni és nem mutatnánk meg a világnak. Például soha ne osszunk meg szexuális tartalmú képet magunkról – senkivel, mert hamar az interneten végezheti és közröhej tárgyai lehetünk.

7. Hogyan kezeljük az internet sötét oldalát: végül, jó, ha tudunk róla, hogy az internetet nem csak jó célra lehet használni, vannak odakint szexuális ragadozók, rosszindulatú kortársak, bosszúra szomjazó szülők… Az interneten támadás érheti a személyiségünket, zaklathatnak minket, ellophatják az identitásunkat, feltörhetik a bankszámlánkat. Tudnunk kell, hogy milyen óvintézkedéseket érdemes tenni ezek elkerülésére, illetve ha ilyesmi ér minket, kitől kérhetünk segítséget, mit tehetünk.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy az iskola ezeket miért nem tanítja meg és, ha az iskola nem, akkor ez kinek a felelőssége? Nekem az az érzésem, hogy ezeknek a jó részét a saját bőrén, saját kárán ismeri fel a diákok egy jelentős hányada, míg sokan egyáltalán nincsenek tisztában számos pont igazságával. Nagyon meghatározó ebben a tanulási folyamatban a kortárs csoportok szerepe és egészen biztosan hatalmas a szülők, és kézzelfogható a tanárok felelőssége. Sajnos olyan készségekről van szó, amelyek 1-2 kivételtől eltekintve nehezen taníthatók iskolában, iskolás tudásként, tankönyvből – viszont a boldoguláshoz később a pályaválasztás, munkába állás idején is elengedhetetlenek.

Persze minden ilyen lista szubjektív, akinek van még a tarsolyában olyan téma, ami itt nem található meg, az ossza meg velünk kommentben.

Pintér Robesz

Szerdán egy m-oktatással kapcsolatos rendezvényen beszéltem, ahol több előadásban arról folyt a disputa, hogy vajon mi keresnivalója lehet a mobiltelefonnak az iskolában, mi a várható jövő. Az egyik vélemény szerint a mobiltelefónia és az új kommunikációs technológia forradalmasítani fogja az oktatást – a másik szerint viszont nem mobilra van szükség az iskolákban, hanem jó tanárokra és közösségre. Hajlok arra az álláspontra, hogy a két vélemény csak látszólag mond ellent egymásnak és mindkettő egyszerre lehet igaz.

Alig hogy a tanárok elkezdtek megbarátkozni az e-learning (e-oktatás / e-tanulás) fogalmával, máris itt az újabb hívószó, az m-learning. A kifejezés két dolgot jelent, az egyik értelmezés szerint az m a mobil rövidítése, de nem csak a mobiltelefon segítette tanulásra utal, hanem mindenfajta hordozható eszközre, így könyvolvasókra, tabletekre, mp3 lejátszókra stb. Tehát az m-learning a hordozható, személyes kommunikációs eszközök, kütyük megjelenése az oktatás területén. A másik értelmezés szerint az m a mobilitásra utal, vagyis arra, hogy ezen eszközök segítségével bárhol és bármikor hozzá lehet férni az oktatási tartalmakhoz, kommunikálni a tanárral vagy a diáktársakkal – tehát a tanulás nem korlátozódik az iskolára vagy egyéb épített környezetre (például a lakásra vagy a munkahelyre).

Persze nem a mobiltelefon az első infokommunikációs technológia, amivel kapcsolatban felmerül a gondolat, hogy forradalmasítani fogja az oktatást, ugyanilyen elvárások fogalmazódtak meg a rádió, a tévé vagy a számítógép és az internet kapcsán is, azok megjelenésekor. Ezeket azonban az iskola javarészt sikerrel zárta ki (pl. rádió, tévé) vagy zárta be (számítógépterem), így az oktatás gyakorlatilag ma is ugyanolyan körülmények között és folyamatok mentén zajlik, mint 200 évvel ezelőtt, miközben a legtöbb hasonlóan nagy múltra visszatekintő hivatás gyökeresen átalakult az elmúlt évszázadokban (lásd teszem azt az orvoslást vagy az építészetet). A mobil azonban egyvalamiben teljesen más, mint a fentebbi technológiák: ez egy folyamatosan velünk lévő személyes eszköz, amely mérete miatt (szinte) minden nebuló zsebében megtalálható. Az iskola szempontjából olyan „behurcolt” technológia tehát, amit nem lehet sikerrel kizárni az iskolából, vagy „gettósítani”, mint a számítógépet. Muszáj reagálni rá.

Úgy érzem az iskola – főleg az általános és középiskola – rosszul tűri ezt a kihívást, amely jelenleg a három T mentén a tiltás, tűrés és támogatás fogalmaival írható le leginkább. Legtöbb esetben megtűrik a mobilokat az iskolákban és a mobiltelefonokra vonatkozó íratlan etikett és az írásban rögzített iskolai házirend mezsgyéjén szabályozzák azok használati körét. Ehhez képest néhány helyen egész egyszerűen nyíltan tiltják a mobilok iskolai használatát a diákok számára. Végezetül elenyésző számban előfordul, hogy hasznot próbálnak húzni abból, hogy a diákok nagy részének mobiltelefonja van.

Nyugodtan kijelenthető, hogy a legtöbb esetben az iskola és a tanárok nem igazán tudják, hogy mit kezdjenek a mobiltelefóniával. Pedig az egyrészről óriási lehetőséget rejt magában, hogy erősítse a diákok bevonódását az oktatásba, interakcióját egymással és a tanárral – másrészt hatalmas kihívásokat támaszt, hogy a diákok figyelmét, érdeklődését ne vonja el az éppen folyó oktatásról, tanulásról. Mindkét jelenség egyszerre hat, ezért véleményem szerint már csak emiatt is érdemes volna szisztematikusan átgondolni, hogy mit lehet kezdeni a mobiltelefonokkal és egyéb hordozható kütyükkel az oktatásban, ugyanis megfelelő támogató környezet és minták híján könnyen lehet, hogy a negatívumok hatása erősebbnek tűnik. Emiatt igazolva érzik magukat azok, akik az egyszerűbb megoldást választva megtiltják a mobil használatát az iskolákban.

A tiltással az a baj, hogy ezzel az iskola saját magának is árt. Az iskolai miliő és a gyerekek iskolán kívüli világa ugyanis egyre messzebb kerül egymástól, aminek persze csak egy aprócska eleme a mobiltelefónia eltérő kezelése. Egy amerikai felmérés szerint például az ottani 12-17 éves korosztály napi 7,5 órát tölt különböző képernyők előtt médiafogyasztással, tartalom létrehozással, megosztással és kommunikációval – iskolán kívül. Ez ugyanannyi, ha nem több idő, mint amennyit az iskolában vannak. Ha az iskolából teljesen hiányzik a diákok számára természetes kommunikációs környezet vagy tiltják annak használatát, akkor a diákok egyre nagyobb része érezheti úgy, hogy az iskola „skanzen”, olyan „múzeum”, ahonnan száműzték a XXI-ik századi valóságot és saját, a hétköznapi, megszokott élettől egyre idegenebbnek tűnő szabályok mentén folyik az élet. Ezt a fajta eltávolodást csökkenthetné, ha az iskola a diákok iskolán kívüli kommunikációs szokásait megpróbálná ésszerű keretek között integrálni az oktatási folyamatokba.

Félreértés ne essék, nem gondolom azt, hogy önmagában a technológia „megmenti” az oktatást, de segíthet abban, hogy az jobb, hatékonyabb és humánusabb(!) lehessen. Persze ez esetben is igaz, hogy nem mindegy hogyan alkalmazzák az új kommunikációs eszközöket. A képlet ugyanis az, hogy valami + technológia nem egyenlő automatikusan a még jobb valamivel. Ahhoz, hogy előbbre léphessünk, okosan kell(ene) tudni alkalmazni a technológiát és megkeresni a megfelelő integrációs lehetőségeket.

Pintér Robesz