Netidők Blogtársaság

Ez a kérést kapta a Samsung telefonos segélyszolgálatától egy vásárló, miután képtelen volt beállítani a Wi-Fi kapcsolatot a telefonon, és a az ügyfélszolgálaton is hiába próbáltak tanácsot adni. Figyelmesen megnézte a készüléket, és alaposan meglepődött.

Toochee, a Galaktikus

Bejelentette az Intel, hogy olyan médiaszolgáltatást indít, amely webkamerával fürkészi a nézőket, annak érdekében, hogy meg tudja állapítani, ki használja éppen a készüléket és az ő profiljának megfelelő műsort sugározzon. A kényelem oltárán megint feláldozhatunk valamennyit a magánszféránkból. Nem újdonság ugyanakkor, hogy az infokommunikációs eszközök olyan fausti alkura kényszerítenek minket, ahol a magánszféránk fokozatos feladásával (is) fizetünk a szolgáltatás használatáért. De eddig legalább a nappalink védve volt a kíváncsi szemektől.

Az egész dolog alighanem a telefonnal kezdődött. Kevesen tudják, hogy a telefon feltalálása után elég nyögvenyelősen hódította meg a polgári nappalikat. Az „én házam az én váram” mondásnak megfelelően legtöbben, bár belátták a találmány előnyeit, nem kívánták beengedni a készüléket a házba. Ennek megfelelő kompromisszum született, a telefon először a garázsba került vagy a cselédszállásra. Sokaknak ugyanis nem volt az ínyére, hogy a telefon bármikor csöröghet, azt nem lehet kontrollálni, az idegenek bejelentés nélkül „rátörhetnek” a háziakra, sőt, helyzeti előnyük is van, hiszen ők tudják, hogy mit akarnak mondani, míg, akit hívnak azt váratlanul éri a telefoncsörgés. Amikor látogatást is csak előzetes bejelentéssel lehetett tenni, a telefon ebből a magánszférából rabolt el egy kisebb szeletet, ahogy beköltözött a garázsba. Végül egy nagyobbat, amikor kényelemből „beköltözött” az előszobába majd a nappaliba – hiszen kinek van kedve folyamatosan kimászkálni beszélgetni a garázsba. A telefon árnyoldalairól és lakáson belüli „hurcolkodásáról” remek kis tárcát írt Heltai Jenő, érdemes elolvasni, kedvcsinálónak csak egy rövid részletet idéznék: „Ideges ember vagyok, és nem szeretem, ha valaki elkezd csöngetni a szobában, kivált olyan valaki, aki nincs is a szobában. De ha már kényelem, hát legyen igazán kényelem. Ennélfogva a telefont az íróasztalomra állíttattam.”

Így kezdte meg hódító útját az infokommunikációs technológia, ahol a kényelem jelszavával egyre több technológiai eszköz került be az otthonokba, a teljesség igénye nélkül a gramofon (majd lemezjátszó, kazettás magnó, CD-lejátszó, hifi és társai), a rádió, a televízió, a számítógép és a mobiltelefon. Furcsa mód a videótelefon nincs köztük, annak ellenére, hogy már az 1960-as évek óta készen áll a technológia a tömeges használatra és technológiai értelemben semmi akadálya a térhódításának. Csakhogy az emberek nem szerették a videótelefont, bevezetésének kudarca kapcsán kiderült, hogy kevesebb előnye van annak, ha látjuk a másikat, mint annak, ha úgy is beszélhetünk, hogy nem látnak minket. Vagyis személyes párbeszédre egyébként alkalmatlan öltözetben is tudunk diskurálni. Ez ám a kényelem!

Végeredményben a lakásunk eddig javarészt védve volt a fürkésző tekintetektől (leszámítva 1-2 esetet, amikor a számítógépbe épített webkamera kezdett önálló életbe, például amikor kémkedett az iskolától ajándékba kapott laptop). Ezen változtatna most az Intel, amikor a megszokott kényelem jelszavával a nappalinkat akarja bekamerázni, hogy személyre szabott műsorokat tudjon szolgáltatni nekünk. Nem mondom, hogy az embereknek nincs joga a saját magánszférájukból annyit feláldozni, amennyit akarnak – látjuk a Facebook-on is, hogy mennyire eltérő módon használják az emberek a közösségi oldalakat, valaki ott éli a mindennapjait megosztva minden „eseményt” a reggeli felkeléstől az esti lefekvésig, mások pedig még regisztrálni sem hajlandóak az oldalra. Ennek megfelelően az Intel eszközét is feltehetően csak azok fogják megvenni, akiket nem zavar, ha bekukucskálnak a nappalijukba – elvégre, nincs semmi rejtegetnivalójuk. Én mégis ellene vagyok a dolognak, mert a telefonnal megteremtett kétoldalú kommunikáció legalább korlátozott, a tévé, rádió, gramofon / lemezjátszó / magnó teremtette média egyoldalú, vagyis nem keveredünk vele interakcióba, míg a számítógép esetében jó esetben kontrollálhatjuk az interakciót. Az Intel új szolgáltatása viszont arra épül, hogy folyamatosan figyel bennünket, mint a Nagy Testvér az 1984-ben – csak legfeljebb nem szól ránk, hogyha csalunk a reggeli tornánál.

Még szerencse, hogy ki lehet kapcsolni az Intel eme remek új szolgáltatásában a webkamerát. És szerencse, hogy nem vagyok paranoid és el is hiszem, hogy kikapcsolt állapotában a webkamera nem közvetít képet, semmilyen körülmények között.

Néha meg tudom érteni a ludditák egykori indulatait…

Pintér Robesz

Sokan azt gondolhatják, hogy a Facebook (a social media) előtt nem létezett közösségi hírmegosztás. Pedig de. Sőt, a helyzet az, hogy a Facebook-tól és társaitól függetlenül is virágzik a dolog és feltehetően még akkor is itt lesz, amikor a FB helyét már átvette valami új szolgáltatás. Természetesen az e-mailben és egyéb üzenetküldő rendszerekben keringő hír- és link megosztásról van szó.

Érdekes cikk jelent meg tavaly októberben a The Atlantic hasábjain, amely azt taglalta, hogy a nagy híroldalakra jövő forgalom egy jelentős része a „semmiből” jön. Az oldalak ugyanis a log (napló) adatokból látják, hogy a látogató mely linkről érkezett, vagyis mit nézett korábban, mielőtt az oldalra lépett. Sok esetben ez a Google kereső szolgáltatása vagy a Facebook, Twitter és egyéb közösségi oldal. Az esetek egy megdöbbentően nagy hányadában azonban a log adatok tanúsága szerint nincs előzmény, a látogató pontosan ott kezdte az internetezést azon az oldalon. Sokszor olyan cikkekre érkezik így viszonylag nagy forgalom, aminek a linkjét valószerűtlen csak úgy begépelni a címsorba. A jelenség egyetlen kézenfekvő magyarázata, hogy az ilyen olvasók valakitől üzenetben megkapták a pontos linket és annak birtokában kattintottak.

Nem kevesebbet állít a cikk, mint, hogy a tradicionális linkmegosztás (mint amilyen egy levél, benne egy linkkel), sokkal fontosabb a weboldalak számára a forgalom generálásában, mint a kétezres években megjelent közösségi média. A közösségi információmegosztást ráadásul nem is ezek a közösségi oldalak hívták életre, hanem csupán ráépültek egy meglévő jelenségre, miközben egyáltalán nem szorították azt háttérbe.

Úgy tűnik tehát, hogy az emberek egy jelentős része kör-emailekből, továbbküldésekből értesül a fontos hírekről. A FB-on vagy twitteren ugyanis lemaradhatsz dolgokról, ezt tudják az emberek is, így, ami fontos, azt e-mailen küldik el a másiknak, vagy egyszerre több embernek. Fontos persze, hogy ma már van egy generációs törésvonal, a fiatalok kevéssé használnak e-mailt. Ők is elkezdenek azonban idővel dolgozni, ahol kiemelt munkaeszköz az e-mail szinte minden irodai munkában (de már az oktatásban is érezni ennek hatását). Persze nem végez mindenki felsőfokú tanulmányokat és nem dolgozik mindenki irodában. A dark social azonban várhatóan mégsem fog eltűnni, amíg e-maileket fogunk használni – tehát egy jó darabig…

Rendszerint tehát fordítva ülünk a lovon, amikor azt hisszük, hogy a Facebook meg a közösségi média előtt nem létezett közösségi hírmegosztás és párbeszéd. Sőt, nem hogy létezett, hanem mind a mai napig meghatározóbb, mint a közösségi média ezen szerepe, ami azért megdöbbentő. Egész egyszerűen azért, mert a dark social olyan kézenfekvő és olyan régóta velünk van, hogy fel sem tűnik, a FB meg a társai meg olyan ünnepelt hívószavak, amitől elalélünk, miközben minden média erre próbál optimalizálni. Annak ellenére tehát, hogy a dark social mennyire erős és meghatározó mind a mai napig, sokan negligálják, pedig érdemes volna foglalkozni vele.

Pintér Robesz

• Kövess minket, hogy első kézből értesülj mindenről, ami velünk történik, vagy iratkozz fel a napi hírlevelünkre.

  Email címed:

2013. január 28-án lesz 15 éves a BME-n működő kutatóintézet, az Információs Társadalom- és Trendkutató Központ (ITTK). Az első 10 évében én is aktívan részt vettem, de az utóbbi 5 évben sem veszítettük szem elől egymást. Nosztalgikus visszaemlékezés következik, születésnapi köszöntő gyanánt, avagy emlékezzünk együtt a magyar információs társadalom eme fontos intézményére.

1996-ban, a szociálpszichológia szigorlatomon ismerkedtem meg Dessewffy Tiborral, aki akkor még engem nem tanított, viszont a vizsga után megkért, hogy írjak már egy cikket az új lapjába, az Imago harmadik számába a karaoke jelenségről (harmadéves egyetemistaként ez akkor számomra óriási megtiszteltetés és egyben lehetőség is volt). A lap ugyan a második szám után megszűnt és az elkészült tanulmány sohasem jelent meg, viszont felmerült, hogy az anyagból cikket lehetne írni a Magyar Narancsba. Ennek apropóján látott napvilágot életem eddigi egyetlen MaNcsos cikke (igaz, nem a karaoke témában) 1997. május 1-én a Torgyán Józseffel a címlapján megjelent lapban. Ekkortól kezdtem el rendszeresen olvasni a lapot.

1997 őszén egy nagyon érdekes cikk jelent meg a Magyar Narancsban, ami a maláj információs társadalomról szólt és bizonyos Z. Karvalics László (ZKL) írta. A cikkben találtam 1-2 olyan pontot, ami szerintem pontatlan volt és mivel szerencsére a szerző neve alatt szerepelt az e-mail címe, levelezni kezdtünk. A cikk szerzőjéről hamar kiderült, hogy a BME oktatója, de egyáltalán nem úgy bánt velem, mint egy kotnyeles hallgatóval, jót leveleztünk és közben azt is megírta, hogy éppen egy tudományos kutatóintézetet gründol, ha van kedvem, akkor menjek el az alakuló eseményre.

1998. január 28-án éppen a Déli Krónikát hallgattam a Kossuth Rádióban, amikor arra lettem figyelmes, hogy beszámolnak egy bizonyos Információs Társadalom- és Trendkutató Központ megalakulásáról a BME-n. Azóta is bánom, hogy nem lehettem ott személyesen az első nyilvános eseményen... Szemrehányó levelemre teljesen normális hangú levél érkezett, amiben személyes találkozásra invitált az Intézet igazgatója, Z. Karvalics László, akit saját leírása alapján onnan tudtam megismerni, hogy úgy nézett ki, mint Petőfi. A Mi a Jövő című információs társadalom stratégiai szöveggyűjtemény bemutatóján találkoztunk, 1998 februárjában. Arról beszélt a találkozásunkkor, hogy rengeteg mindennel foglalkozik (saját bevallása szerint sok kisebb-nagyobb hátizsákot cipel magával) de ebből nagyon szívesen adna át másnak, így nekem is. Ezt halálosan komolyan gondolta. ZKL formátumára jellemző, hogy amikor 1998 tavaszán kiderült, hogy Socrates ösztöndíjjal (az ERASMUS diákcsere program elődje) esetleg Finnországba mehetek egy szemeszterre tanulni, akkor azt javasolta, hogy írjak belőle (egész pontosan a finn információs társadalomról) könyvet. Persze, persze, könyvet... - gondoltam, mi mást is írhatna egy egyetemi hallgató pár hónapos tanulmányai után. Végül neki lett igaza, a Finnországról szóló könyv 1999 végén jelent meg és azt osztogatta a Nokia karácsonyi ajándékként.

1998-as megalakulásakor az ITTK-nak alig volt pénze (emlékeim szerint összesen pár millió forint kezdőtőkét kapott az Oktatási Minisztériumtól és az Unesco-tól), ezért először csak papíron létezett, hónapokkal később is csupán egyetlen alkalmazottja volt, Pálfai Marci, mint titkár. Viszont iszonyatosan sok tervünk volt és az ősleves állapotú ITTK környékén tucatjával voltak az olyan ifjú titánok, mint jómagam. Ekkor született meg a máig legendás ITTK-s bábelőadás, amelyet az Internet Galaxison (a korszak egyik legnagyobb internettel foglalkozó kiállításán-konferenciáján) mutatott be a társaság. Sajnos az előadásról készült felvétel egyetlen CD-s példánya megrongálódott, így nem lehet újra megnézni.

Az ITTK formálisan 1999 őszén kezdte meg működését, amikor az EU kitalálta, hogy ki kell alakítani egy információs társadalom kutatással foglalkozó hálózatot, amelynek tagjai a terület fejlődéséről egységes szerkezetben jelentenek. Számomra óriási - és igen kellemes - meglepetés volt, hogy a piackutató cégek ellenében végül az ITTK nyerte el Magyarországon a jogot, hogy ezeket az adatokat gyűjthesse és rendszeresen jelenthessen a helyzet alakulásáról. Azt hiszem ZKL-t leszámítva mindannyian kishitűek voltunk, ő volt az, aki, mint oly sokszor később is mert nagyobbat álmodni és vitte előre az ITTK-t fáradhatatlan lendületével. Elmondhatom, hogy 2-3 ember helyett dolgozott éveken át, iszonyatos energiával, munkabírással, jókedvvel, humorral és humánummal.

1999-ben befejeztem az egyetemet és elkezdtem a doktorit, ezzel párhuzamosan már nyáron elkezdtem dolgozni az ITTK-ban is. Eleinte csak az Infinit Hírlevelet csináltuk Eckert Bálinttal, a hírlevél főszerkesztőjével közösen, de aztán ősszel beindultak a projektek is. Az ITTK ugyanis el kellett, hogy tartsa magát, alapító okiratában kikötötték, hogy oktatási tevékenységet nem folytathat, igy nem volt lehetséges, hogy valamelyik tanszék oldalvizén erősödjön meg. Rendszeres állami vagy egyetemi appanázst, illetve szponzori támogatást sem kaptunk (meglepő lehet, de például a Matáv, a korszak akkori fejőstehene sosem volt az ITTK jelentős megrendelője). Ekkoriban az egyik legnagyobb elismerés az volt, amikor visszahallottuk, hogy az Accenture és más tanácsadó cégek is haragszanak ránk, mert rontjuk a tanácsadó bizniszüket. Ekkor már tudtuk, hogy jó nyomon járunk.

Az ITTK szakértelméhez hamar hozzátartozott az információs társadalom stratégiák előkészítése és megírása. Nem köztudott, de például ITTK-sok írták a Széchenyi Terv információs társadalom és gazdaságfejlesztési programját, a NITS (Nemzeti Információs Társadalom Stratégia) egyes részeit, a MITS (Magyar Információs Társadalom Stratégia) szinte egészét, illetve több e-kormányzati szakanyagot. Az már más lapra tartozik, hogy ezeket szinte egyetlen esetben sem hajtották végre (akit bővebben érdekel ez a téma, az információs társadalom fejlesztésének témájából írtam a doktorimat 2004-ben).

Az ITTK-hoz a jó hangulatú társaságon túl hozzátartozott az információs társadalommal kapcsolatos szakmai közélet, orgánumok megszervezése. Így jött létre az Infinit Hírlevélen túl a Szakmai Klubok havi rendezvénysorozata, az Információs Társadalom negyedéves tudományos folyóirat, az információs társadalom oktatásával foglalkozó ITOK hálózat országszerte, illetve több könyvsorozat, amelyből például az ötödik születésnapra külön polcot kapott az Intézet a Szabó Ervin Könyvtárban.

Az ITTK ugyanakkor jelenti az Isteni Tízesek Torna Klubot is (szintén ITTK), ahol ITTK-sok és barátok rúgták a bőrt minden héten - sőt, a múlt idő itt nem indokolt, a heti keddi focizás ma is létezik. De híresek voltak az ITTK tavaszi és nyári intézeti kirándulásai, ahol bejártuk nem csak Magyarországot, hanem a környező országokba is eljutottunk, így építettünk szakmai kapcsolatot Brünnben, Prágában, Kolozsváron, Bécsben és Salzburgban is közösen.

Külön bekezdést érdemelnek a konferenciák. Már 1998-ban, az első ITTK-s eseményen a Szkéné színházban arról folyt a disputa, hogy drága-e az internet (az Internetto híres-hírhedt Fehér Könyvét vitattuk meg) - akkoriban mindenki a Matávról és a drága internet előfizetésekről beszélt. Emlékszem 2001-ben pedig az első ITTK Információs Társadalom Szakmai Napokra még úgy is több mint százan jöttek el, hogy reggel leszakadt a hó és megbénult a város. Többet nem rendeztünk decemberben konferenciát...

Végül muszáj szót ejteni az alapkutatásokról is, így elsősorban a World Internet Projectről, amit a Tárkival majd át ITHAKA-val közösen csinált az ITTK. Ennek elindulásában elévülhetetlen érdemei vannak a Netidők műsorának is, amely „összehozta” a kutatás amerikai alapítóját és az ITTK vezetőjét.

15 év persze nem fér bele egyetlen blogposztba, az induláson és a kezdeti éveken túl számos dolog történt még, ezek azonban sokkal jobban dokumentáltak az ITTK éves jelentései révén, az utóbbi pár évre pedig mindig könnyebb visszaemlékezni.

Isten éltessen sokáig ITTK! Isten éltessen minden egykori, jelenlegi és leendő ITTK-st!

Pintér Robesz

Az előző évet úgy fejeztem, be, hogy milyen lett volna a Google és a Twitter a nyolcvanas években. Hadd kezdjem úgy az új évet, hogy milyen lett volna az egyik legnépszerűbb játék, az Angry Birds a 8 bites korszakban.

Toochee, a Galaktikus