Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Fanyalgó a rövidítésekről

Szóval LOL, OMG, WTF, mint ugye immár tudhatjuk. Rendben van, ha ez az élet legújabb menete, ismét egy olyan irányváltás, melyben garantáltan a leszakadók táborát fogom gyarapítani.

Az még rendben van, ha nem értem az orvosomat, amint aggódva fölém hajol, majd komoran a másik kollégára mered. Normális, ha a földi halandó egy kukkot sem képes követni abból a diskurzusból, mely eldönti: 50 napja vagy épp éve van még hátra.

Azt is elfogadja az ember: bizonyos szakmák bennfentességéhez hozzátartozik, hogy lehetőleg a kutya se értse művelőit. Így a repülőgépszerelők, számítástechnikusok, sőt még a futárok is azt hihetik: vitték valamire, hiszen a köz ámulva nézi azt, amit akár érthetne is, de mivel nem érti, még inkább olybá tűnik: itt kérem komoly tudás van, amihez csak a  szakirányú tohuvabohu magaslatairól lehet hozzájutni.

Most azonban becsapott a bomba. Mert eddig ugye volt a normálisan beszélő NÉP, amihez KÉPEST nem értettük egy adott réteg szóhasználatát és kifejezéseit. De ha az Oxford English Dictionary szócikkbe szedi a LOL-t meg az OMG-t - amelyek hazai ragozásáról, ha ugyan van nekik, most ne nyissunk eszmefuttatást, az pedig tiszta szerencse, hogy a WTF kimaradt a szótárból, bár ezzel az erővel, használatának általános gyakorisága okán akár bele is kerülhetne -, szóval így eljutottunk oda, hogy én, Gróf Miklós, immár a népet sem értem. Illetve a NÉP ezek szerint, kollektíve, csak úgy, magától, ért valami olyanhoz, amihez én nem, miközben állítólag nép vagyok. Vagy még egy dolog lehetséges: már rég nem olyan a nép, mint én, partra került nép-maradványként tengetem életem régimódi dolgaim között, miközben a fősodorban geek-cuccokról huhorásznak egy másik, kizárólag maguknak bennfentes nép tagjai.

Azért az jól esik a májamnak: ez a nép sem kevésbé őrült, mint az előző. Képesek sorban állni valami kütyüért, ami a múlt pénteken délután 4-kor jelent meg - hogy miért pont akkor és mi ennek a jelentősége túl azon, hogy délután 15.58-kor még minden rendben volt, a fene se tudja -, remegve várják az 5 mg-mal könnyebb kamerájukat meg a 4 mm-rel vékonyabb design-t, geek-faktorokról fecserésznek, mintha enélkül a kis izé nélkül leállna az élet, és ha az első szállítmány késne 40 percet, még a Föld is kitérne pályasíkjából.

Szocializmuson edződött fogyasztóként gyermekkorom Tesla-lemezjátszója rémlik fel, amint heteken át vártuk, hogy végre legyen a Keravill-ban. Nyilván a mai geek-kütyü iPad2 mánia is ilyen, csak kapito-szocialista fogyasztói köntösbe öltöztetve. Ráadásul trendi, ha az ember látványosan sorban áll, hogy egy iPad-akárhánnyal távozzon, elsőként a mögötte sorakozó 7 milliárdból. Mégse egy dülledt szemű pontyot himbál a kis zacsiban 2011 amúgy alapvetően türelmetlen és követelődző gyermeke. Ha a kütyü geek, és az ember, összecsapván kezét, az üzlet közepén trendi módon felordít: OMG! - nyilván így kell tennie, ha nem akar új szerzeményével nagyon kilógni a környezetből, azt, hogy "Uram Isten", vagy hogy "Szüzmáriám", nyilván a kutya se értené - , nos ha így van, feltételezhetően ennek az élethelyzetnek - az új iPad-del elsőként való távozásnak, majd elegánsnak szánt nagyívű tovaflangálásnak - is kell legyen a többiek számára érthető rövidítése.

A legjobb úton haladunk tehát a "netkori" szótag- sőt: "utalós zanzaírás" kifejlődése felé, melynek legvégső stádiumában csupán a puszta, sivár, elektronikus EMLÉKEZET marad, mindenféle látható fosszilis nyom nélkül.

Gróf Miklós

1 Tovább

Fanyalgó az arcfelismerő okostelefonról

Már eddig is idegesített, hogy amióta a különböző viselkedésfejlesztési tréningekről olvasok, soha nem lehetek biztos abban: ami a velem szemben lévő arcon látható, valójában igaz-e vagy sem. Hogyan viselkedjünk állásinterjún, hogyan ha ezt vagy azt teszünk, milyen legyen ábrázatunk, ha így vagy úgy akarunk hatni... - az embernek az a benyomása: ismervén e képzéseket: egy instant műmosoly, hazugság az egész világ, alant a ki nem mutatott tantaluszi kínokkal és utálattal. A gyorséttermekben a kötelező "segíthetek??" ostoba hangsúlyú kérdésre - sejtvén, hogy aligha tekinthető igaznak és szívből jövőnek - , rendszeresen azt a kőkemény igazságot passzolom vissza: rajtam ugyan aligha.
Persze soha nem értik, nincsenek valósághoz szokva.

És erre itt a legújabb hír: egy képelemző alkalmazás segítségével az ember okostelefonjának kameráját a neki megtetsző fiúra vagy lányra irányítja, a telefon villámgyorsan összeveti azt a Facebook-on tárolt profilképekkel, és ha Facebook-delikvensünk kellően közlékeny, neve, címe, mobilszáma, akár még kedvenc hobbyja, adott esetben szexuális irányultsága vagy ilyen jellegű foglaltsága is megtudható. Magyarán a legendás leslie nielsen-i mondat, mely szerint a nővadászat olyan, mint a kosárlabda, az ember szeretné lyukra tenni hosszas cselezés nélkül, immár valóság, halálbiztosan randizhatunk kockázatok és mellékhatások nélkül, hiszen mindent tudhatunk leendő partnerünkről, már akkor is, amikor még rólunk mit sem sejtve békés magányban morzsolgatja perceit.

A dolognak kétségkívül hatalmas előnyei vannak. Például nem környékez meg egy hetero srác egy leszbikus lányt, villámgyorsan egymásra lelhetnek a melegek, feltéve, ha van merszük profiljukban életüknek ezt a részét igazul feltüntetni, és ha történetesen egy vasútmodellező lány meg egy fiú találkozik, az első perctől kezdve megvan a közös témájuk.

ÁMDE. Mi fog még eszükbe jutni, ha mindketten csak a vasútmodellezést szeretik? Hol van a hibázások, eltérések, tévedések fájdalmas de mégis megtermékenyítő hatása. PLUSZ! Mondjuk meg akarok szerezni egy nekem tetsző csajt, hobbija a vasútmodellezés, de nekem nem az. Nettel átszövögetett korunkban persze egyáltalán nem gond, hogy lövésem nincs a különböző méretarányokról, hiszen villámgyorsan felkészülhetek az észleléstől a nagy találkozásig eltelő mintegy 5 percben.

Ám itt van a bökkenő. Megtetszem egy lánynak. Vajon igaz-e az, amit mond, vagy csak felkészült belőlem, hogy némi Grófoz jusson (szegény)? Magasfokú technológia álvigyorát látom, vagy van valós emberi érzelem is a velem szemben ilyen vagy olyan arc mögött? Ráadásul tudván, hogy hatalmas a merítés, hiszen elég telefonommal megállni egy utcasarkon és pásztázni a hullámzó tömeget, rendkívül könnyen dobható is a kapcsolat, hiszen a versenyben immár nem kell hosszas vívódásokkal moralizálni azon: engem szeret-e vagy sem, jó-e nekem vagy nem. E fantasztikus technológiai háttérrel eljuthatunk a leghatékonyabb társkereséshez, amikor partnert és porszívót egyazon lelkiállapotban választhatunk majd: megfelel-e vagy sem. Nézzük a paramétereket. És ha elromlott, a korszerű ember nem omlik össze, nem lesz öngyilkos, nem ugrik le a Szabadság-hídról, de ha mégis legalább felveszi az egészet, hogy az utódai biztosan feltegyék a YouTube-ra. Alighogy zátonyra futott hétperces románcunk végén jövőbe vetett tekintettel állhatunk ki képelemző okostelefonunkkal a tömeg elé, hogy hamarosan megtudjuk: ki is lesz következő szerelmünk, akivel talán nagyobb sikerrel takaríttatjuk fel a padlót.

Gróf Miklós

0 Tovább

Töprengés a Watson felett

Mindig abban reménykedem, hogy amikor egy-egy hír napvilágot lát a mesterséges intelligencia sikeréről - az IBM Deep Blue-gépének sakkgyőzelme Kaszparov felett, a Sony robotkutya-válogatottjának csapatban (!) focizása és ilyesmik -, valójában a SAJÁT intelligenciánk működéséről, technikájáról, szerkezetéről kaphatunk jobb képeket.

90 szerver, 3 ezer processzor, 200 millló oldalnyi, közelítőleg 1 terabájtnyi szöveg mint kiindulási alap ...az eredmény: győzelem egy műveltségi vetélkedőben, nyertes a Watson, az IBM legújabb számítógép-kisérlete.

A siker alapja, a HVG cikkének adatai szerint legalábbis, egyértelműen gyorsaság-béli, a rendszer 80 billió (!) művelet elvégzésére volt képes másodpercenként.

Ugyan a tudósítás csak érinti, de igen érdekes az is: valójában miből is állt maga a vetélkedő. Humoros, rejtvényes leírások alapján kellett kitalálni a megfejtéseket, magyarán: sokat nyomott a latban a minél szélesebb asszociációs mező megléte. A Watson viszont nem tudta a nyelvet - szemben humanoid ellenfeleivel -, ez szintén része volt a kísérletnek. Ugyanakkor "felkészítői", fejlesztői semmit nem bíztak a véletlenre, kiindulási alapként többek közt a komplett Wikipédiát, teljes filmforgatókönyveket, Shakespeare összes művét és a New York Times - más források szerint a The Wall Street Journal - utolsó tíz évfolyamának teljes, ám abszolút rendezetlen anyagát zúdították az elektronikus agyba.

A siker ténye azért is elgondolkodtató, mert a Watson - mint olvashatjuk a híradásokban - folyamatosan fejlődőtt a "szövegértésben" és válaszadásainak minőségében. Mondhatjuk: egyfajta tanulási folyamat modellezését - vagy talán magát a tanulást (?) - produkálta viharos gyorsasággal. Érdekes kérdés lehet ezek után, tudva, hogy hatalmas, rendszerezetlen adatbázisból, extra nagy számítási teljesítménnyel, de mégsem új metódus alapján vagy forradalmian új szerkezetű géppel, mondhatni "hagyományos" keresés eredményeként születtek a - helyes - megfejtések: a mesterséges intelligencia győzelméről beszélhetünk-e vagy sem, illetve: fenntarthatóak-e hiedelmeink az intelligencia mibenlétéről, egyáltalán: mit gondolunk ezek után erről, leginkább magunkról, saját intelligenciánkról és tanulási folyamatainkról.

Vajon meglelhetjük-e az utat, vagy legalábbis az ösvényt a SAJÁT intelligenciánk megértéséhez vezető rögös úton, látva a Watson sikerét? Van-e "isteni sugallat" az emberi folyamatban, vagy a dolog nem más - a Watson sikere alapján úgy tűnik: nem -, mint kellő mennyiségű információ mechanikus átfésülésének nagyságrendileg újabb magaslata, mely bennünk is hasonló módon folyik, és e közel terabájtnyi anyag valójában minden egyes ember rendelkezésére áll valamilyen formában, az afrikai falvaktól a Wall Streetig vagy a Harwardig.

Természetesen további izgalmas kérdések merülnek fel. Elképzelhetőnek tartjuk-e, hogy bárki a földi haladók közül e terabájtnyi "Watson-infónak" akárcsak töredékét is ténylegesen olvasta volna? Mi állt emberi ellenfeleinek rendelkezésére a vetélkedőben? Ennek alapján ugyanis a győzelem nem is annyira meglepő, a műveltségi vetélkedők versenyzői kétségbeejtően hülyéknek tűnnek informáltság tekintetében a Watsonhoz képest. Izgalmas belegondolnunk, hogy egyáltalán bárki képes lenne-e VALÓJÁBAN a Watson teljes adatbázisát megtanulni és ha igen:  ehhez mennyi időre lenne szüksége, elég lenne-e hozzá pl. az életének a hossza.

Ennek fényében viszont az az érdekes, hogy az emberi versenyzők, e lényegesen nagyobb butaság birtokában miért nem teljesen használhatatlanok, ha egyszer - más vetélkedőkön, de ha ennek tekintjük: a törzsfejlődés során - olyan kérdéseket is kikövetkeztetnek, sokszor helyesen, melyhez - elvileg, az adatbázis nagyságát szemlélve - szinte alig valami áll rendelkezésükre, szemben ugye a Watsonnal.

Ha innen nézzük a mesterséges intelligencia (?) minapi sikerét, meglehetősen szerény eredmény a Watson győzelme, legalábbis adatbázisának nagyságához képest. A szó szoros értelmében emberfeletti erőfeszítés kellett ahhoz, hogy legalább ezt az egy műveltségi vetélkedőt megnyerjék vele, és lehet: meglehetősen alulmaradna az eredményessége mondjuk az emberi versenyzők adatbázis/válaszadási képesség indexében, ha gyárthatnánk olyan "mérőszámot", mely azt mutatja meg, hogy a betáplált közel 1 terabájt "hogyan hasznosult" a válaszadás során, hány százaléka "kellett egyáltalán".

Az eredmény persze így is csodálatra méltó, fanyalgó lelkemben a "nagy lineáris igyekezet győzelmeként" aposztrofálnám, de úgy érzem: a kérdés még mindig változatlan: hol van az a megmagyarázhatatlan valami - van-e egyáltalán ilyen -, amitől komoly esély van arra, hogy a kis faluban éldegélő 70 éves parasztnénike is kinyögheti olykor a győztes választ, közölvén a kamerák kereszttüzében: "igen, drága Vágó úr, a megfejtés: Schopenhauer." Ha ugyanis a Watson-metódus az igaz és EZ - az extra nagy számítási teljesítmény szédületes gazdagságú adatbázisból -  az intelligencia maga, bizonyos válaszadásoknak soha az életben nem lenne szabad megtörténniük, hiszen egy sereg dolog egyszerűen nem tud benne lenni - még kikövetkeztethetően sem - a "háttértárban". Vagy mégis? Az emberiség túlélése alapján "valami még mindig hiányzik a képből", hiszen tetszik, nem tetszik: minden önmegsemmisítő kísérletünk ellenére itt vagyunk.

A legnyomasztóbb gondolat azonban kétségkívül az, hogy ha azt feltételezzük: a Watson ellenfelei sem voltak egész hülyék, és ez a soványka terabájt az emberiség tekintélyes részének azért, ha hiányosan is, de valamilyen formában rendelkezésére áll, egytől-egyig, közel mind a 7 milliárd, jelenleg a Földön élő "szuperszámítógépnek", ahol egyetlen idegsejtnek több mint 10.000 lehetséges kapcsolata van a többiekkel, nos ennek fényében rendkívül aggasztó: miért hozunk folyamatosan olyan döntéseket, melyekből nemhogy egy tera- , de még egyetlen árva BÁJT agyi meglétére sem következtethetünk, szemlélődő intelligenciánk maximális megfeszítésével sem. :-))))

Gróf Miklós

1 Tovább

Fanyalgó a fizikai aktivitásainkról

Milyen szép is volt a számítógépmentes őskorban. Ha az ember valamit akart, kívánsága legtöbbször kapcsolódott egy rakás fizikai cselekményhez, ODA kellett utaznia, fel kellett raknia a tekercset a magnóra, el kellett mennie a postára, haza kellett cipelnie a könyvet - megannyi fizikai erőkifejtés azért, hogy az áhított szellemi folyamat egyáltalán létre jöhessen.

Mindezek mellett az embert olyan tárgyak sokasága vette körül, melyek általában csak EGY dologra voltak alkalmasak. Az írógéppel nem lehetett lemezeket lejátszani, vice vesa ugyanez történt a lemezjátszóval, a könyvből az ember csak olvasott, ráadásul EGY könyvből csak EGYfélét, mindig ugyanazt, egyszerre soha se kettőt vagy többet. Ha az ember megírt egy szerelmes levelet, elég fegyelmezettnek kellett lennie ahhoz, hogy javításmentes szöveget hagyjon a papíron, elvégre nem létezett szövegszerkesztő, ráadásul ha még írógépe sem volt, rendelkezésére állt csak a kezéhez bejáratott, gyönyörű  töltőtolla, mellyel bonyolult mozgásfolyamat eredményeként ÍRT, miközben finom izomműködések kanyarították oda az imádott kedvesnek hogy "Szeretlek". Volt idő megérlelni a gondolatokat, majd komoly sorbanállás eredményeként - ismét csak egy fizikai feladat - reménykedni abban, hogy oda is ér az üzenet, ami az esetek tekintélyes százalékában mint tudjuk, NEM történt meg.

Az embernek nem kellett gondolkodnia, hogy mi mire jó, a világ egyszerű volt, gazdagsága, sokoldalúsága azonnal látható. Nem foglalkoztunk olyan tudás birtoklásával, mely kulcsot ad ahhoz, hogy miként juthatunk el végre a tartalomhoz, mely amúgy maga a lényeg. Egyszerű megfeleltetésű, gazdag,színes, széles formabőségű, bár kétségkívül lassú világban éltünk, melyben RANGJA volt a dolgoknak épp azért, mert nem tudtak várakozás, előkészület, fizikai erőkifejtés nélkül a szánkba repülni. És az ember, ha foglalkozott egy dologgal, általában CSAK AZZAL ügyködött egyidejűleg. Volt sorrend, várakozás, ünnep, felépülés és kielégülés, áldozat és igyekezet, remény, bizonytalanság és hit. Csupa ÉLET jellemezte az életet, a primitív pályaudvarokon EMBERI tévedések nyomán siklottak ki a vonatok, a repülőgépek EMBERI hibák miatt zuhantak le leginkább, az ember ha akart, sem tudott volna bonyolultabb vagy gyorsabb rendszereket ellenőrzése alatt tartani, mint amit felfogóképessége lehetővé tett. És igen, volt még fizikai áldozat. Ha az ember Nyugatot akart Ignotussal meg Adyval, le kellett araszolnia a havas téli utcán, majd vissza a szobájába, és csak AZTÁN kezdődhetett a szellemi élmény.
Micsoda bizonyíték arra, hogy VALÓBAN szüksége volt e tartalomra!

Aztán megjelent a számítógép. Mi az eredmény?

Az embernek immár tudnia kell hogy épp mit akar, mert egyetlen géppel szinte mindent csinálhat a zenétől kezdve az íráson át a levélküldésig és még ezernyi mást. Erre előzetesen GONDOLNIA kell, mert a környezeti látvány, az az egy darab számítógép, önmagában semmire nem ad invenciót megjelenése alapján. A tudásunk eloszlása egyre inkább eltolódik az eleddig lényegtelen információ: a "hogyan jutok el addig, hogy ezt vagy azt csinálhatom a számítógépemmel" tudása felé. Ennélfogva maga az eredeti tartalom lassan már eltörpül a számítógép teremtette kérdésözön áradatában. (Mellesleg látható is bizonyos sorvadása mívesség, választékosság, egyediség terén.) Az ember egyszerre író, nyomdász, grafikus, MIKÖZBEN szemmel kell tartania, hogy mit is akart írni kedvesének: Szeretlek? Ráadásul a gyors létrehozás, az egyszerű mozdulatok, a fizikai helyváltoztatás nélküli folyamat le is értékeli az egészet. Nincs súlya, merthogy nincs fizikai áldozata sem egy levél megírásának. Nem megyünk oda.

És végül jön a klattyintás, amikor fizikai erőkifejtés nélkül, mondhatjuk: ÁLDOZAT nélkül valósul meg a folyamat. De ugyanígy klattyintjuk magunk mellé a múltat és a jövőt, Ignotust és Adyt, ugyanezzel a követelődző gyermetegséggel várunk el mindent szinte azonnal, hiszen immár ehhez vagyunk szokva. Nincs többé felesleges idő, gyaloglás, reménykedés, bizonytalanság - de ezzel idő sincs a megérlelésre, a feleslegességből fakadó hiábavaló töprengésekre. Életünk időfelhasználása kétségbeejtően jól hasznosulóvá vált. Nem is értjük már a századfordulós girlandokat, az akkori élet feleslegességeit, időt rabló körülményességét, az egyes rendszerek problémás szerkezetét, de ezzel együtt ízeit és lélegzését sem.

Fizikai valónkban egyre inkább helyhez kötött, fatörzs-szerűen elhízott gumimaciként szellemünk tökéletesen leszakad testünkről. Kontinensek között cikázunk gondolatban, lazán átszólunk Ausztráliába vagy az Antarktiszra, miközben csak jobb csuklónk egérmozgató mechanizmusa nevezhető még fizikailag úgy-ahogy fejlettnek, és a hűtőszekrény már elérhetetlen távolságban vár a hideg sörökkel. Mert ODA KELL MENNI... mint régen.

Mindezzel együtt jár egy érdekes frusztráltság. Minden fizikai akciókörünkön KÍVÜL került, a netről jön, "ADJÁK", ki tudja hol lévő szerverek mélyén rejtőzik az információ, amivel dolgozunk. Semmilyen fizikai képességünk nincs immár a dolgok "erőből való" alakítására, nem mehetünk oda a könyvespolchoz, csak elektronikusan reménykedhetünk. Kiszolgáltatott méhkirálynőként, másodlagos forrásokat eredetinek tartva vedeljük a ránk zúduló pempőt, olyan rendszerek hálójában, melyek bonyolultsága már messze túlnőtt saját felfogóképességünkön.

Van-e még kapcsolatunk a valósággal? Az igazival, a feleslegessel, a lassúval?  A fizikaival? Adott esetben vissza tudunk-e lassulni az alázati szinthez?
Tudom, ostobaságokat beszélek. Mert a vélt tudásban való szélsebes tetszelgés korszakában hihetetlenül ódivatú mindez. A tartalom-megközelítő tudásban lubickolni tudálékosan... ezt kellene tennem és modern lehetnék. A net-színjáték elektronikus felhőjének sodrásában nem illik az eredeti alapról: az egyszerű, csöndes fizikai  VALÓSÁGRÓL beszélni, a havas utcán Nyugatért araszolókat emlegetni...
A Lélek immár kész, a Test végre erőtlen. Elváltak egymástól.

Kikapcsolom a gépet, könyvet ragadok. Nem elektronikusat, hanem a régit. Hogy a pillanat ne mellérendelt legyen a számtalan egyéb lehetőségbe való állandó belekapás bódulatában. Hogy ne is legyen lehetőségem még másik nyolc dologgal foglalkozni. Könyvet, papíralapút, vállalva a maradiság ódiumát. Ember! Mit csinál??! EGY könyvet olvas?

HOL ÉL MAGA ????

Csöndesen - a múltban.


Gróf Miklós

 

0 Tovább

A Lélek immár kész, a Test pedig erőtlen...

Állítólag 2011-12-ben érjük el az olajkitermelés csúcsát, ezután megindul a hanyatlás. Tetszik, nem tetszik, nem lesz több olaj, gáz, szén még talán, de egy gyufát is CO2-kvótatúllépéssel büntetünk majd.

Bizonyos szempontból, valójában semmi rendkívüli nem történik: visszatérünk abba a korszakba, ahol ismét ÜGY lesz a fizikai helyváltoztatás. Azonban mai, Netidőkön edzett veteránként azon is elgondolkodhatunk: ki a fenét fog érdekelni egyáltalán a fizikai utazás? Ki lesz kíváncsi az igazi valóság fárasztó unalmára akkor, ha helyette ezerszer izgalmasabb lehet annak virtuális, de a végletekig hihető, koncentrált  változata.

Amikor utazom, vagy a szükségletek, vagy a szellemi élmény keresése, a felfedezés motivál. Ennek nyomán hurcibáltatom ösztövérnek épp nem nevezhető testem a világ pontjai között több tonna kerozin, benzin, egyebek felhasználásával, miközben tudom: röhejes amit művelek. Egy száztíz kilós testet cipeltetek ide-oda egy jobb esetben is 60 tonnás repülővel, egy 20 tonnás busszal vagy egy 1 tonnás autóval. S mindezt miért? Hogy fizikailag ott legyek és a szellememet megjutalmazzam az ottlét ÉLMÉNYÉVEL.


De mi van, ha aznap indiszponált vagyok vagy rosszul lettem az egyiptomi kajáktól és kóválygok a piramisok előtt, otthoni unott fotelomra vágyván? Amikor Indonéziában bicikliztem, és 30 fokos hőségben vonszoltam magam felfelé egy 20 km-es emelkedőn, többször is feltettem a kérdést: miként művelhettem akkora marhaságot, hogy a Föld túlsó felén, 900 dolláros repülőjeggyel, fél napokat szenvedek fizikailag  a látványért, épp úgy, mint odahaza az Istenhegyi úton? Mi ennek az egésznek a hasznos oldala?

Ha jobban belegondolunk, egy klasszikus utazásban rengeteg felesleges dolog van. Valójában iszonyú pazarlás a fizikai utazás, ökológiai lábnyom szempontjából mindenképp, időben meg pláne. Mindezt ráadásul úgy, hogy tudom: nem maradhatok ott mindörökké, fizikai ottlétem pár napig tart csupán, ebben a fikarcnyi időben akarom megkapni az "ország-terméket", lerabolni évezredek szellemi örökségét, felcsípni valamit a helyi bonyolultságból. És mi az eredmény? Két nap Delhiben, egy nap Hongkongban, 6 óra Budapesten... érdekes hely, jól főznek - biccentünk a reptéren, és tovább rohanunk a soha meg nem érkezés állandó mókuskerekében.  Elmegyek a chartres-i katedrálisba. Ott ülök mondjuk 4 órát, hátha meglegyint a gótika szelleme. (Ennyi, ha nem is elég, de kezdésnek már valami.) Ne adják össze: technikailag mennyi minden kell ehhez a meghitt pillanathoz Budapestről és vissza. "Az élményeidet nem veheti el tőled senki" - állítják az utazók. Na de, ha jobban körbenéznek: egyre inkább kizárólag SZELLEMIEK élményeink. Megint csak Indonézia jut eszembe, amint Bildet olvasgat a német turistacsoport a Bali-szigeti strandon. Mi a fenének jöttek ezek ide 130 tonna kerozin elfüstölésével, ha egyszer otthon szeretnének lenni? Amint betettem lábamat hamburgi haverom otthonába a múlt hétvégén, az első kérdése az volt: meg akarom-e nézni a leveleimet a neten? Komoly két órája láttam őket ugyanis utoljára Budapesten. Mennyiben hamburgi leülni egy monitor elé és megnézni azt, amit 1100 km-rel arrébb is láttam már?

Hang- és képfelvételeinkkel úrrá lettünk az időn. Leonard Bernstein fizikai teste már rég az enyészeté, miközben Ő vidáman vezényel tovább, és valójában esze ágában sincs meghalni, remélem, nem is fog, ha igen, nekünk is itt az ideje távoznunk. A YouTube-on néha hétvégi Föld-kerülő túrákat szoktam küldözgetni futárkodásba belerokkant haverjaimnak: manta-filmezést a Maldív-szigeteken - isteni látvány, amikor a hatalmas rája szabályosan elrepül a fejed felett húsz centire -, kamcsatkai vulkántavat, merülést a Mariana-árokba, repülést a Grand Canyon felett, helikoptertúrát a világ legmagasabb épülete, a Burj Dubai körül. Ha a szellemed gazdag, végül is felfedezhető a világ - főleg, ha a pénz-  az idő és az olajhiány arra kényszerít: ne éld meg fizikailag azt, amit amúgy is a szellemednek szánsz.

Az új kor eredménye, hogy az ember feje tele van képekkel. Fogadjunk: Önök is ezerszer jártak már a Galapagos-szigeteken, miközben talán már egy balatoni látogatás is megrázná a pénztárcájukat. Épp a múltkor töprengtem: volna értelme ha VALÓBAN eljuthatnék a Galapagos-szigetekre mind a 110 kilómmal? Fogom én úgy látni a fókák nászát, mint ahogy a BBC fantasztikus filmjeiben? Lehet, hogy halálra unom magam a valós valóság kellős közepén. A legrosszabb forgatókönyv, amint drága pénzen odarepülők, felteszem 3D-s szemüvegemet és a tengerparton megnézek egy BBC-fóka-való világ-szerű interaktív természetfilmet a laptoppal, mert valójában az "A" Galapagos-feeling.

Szóval kedves Barátaim, részben vissza kell vonom a három héttel ezelőtti fanyalgót. 3D-t, virtuális valóságot ide, iskolába, otthonra, ahová csak lehet, a mozikba csak jó forgatókönyv esetén. Remélem, 2045-ben, 80 éves aggastyánként még megérhetem, hogy - ha a testem már nem is - de a szellemem megélheti mindazt, amit az előző generációké soha. Mert kuporgattak, lemondtak, három évente pecsétekben reménykedtek, hogy fáradságos módon, kerozintonnák milliárdjait füstölve el, rossz hatékonysággal egy egészében meg sem ismerhető világot lássanak a TESTÜKKEL, ahelyett, hogy az utazás tökéletes ILLÚZIÓJÁT ragadták volna meg, teljessé téve, s ezzel a módszerrel időben és térben is végtelenné szélesítve a legvalóságosabb illúziót: az életüket.

 

Gróf Miklós

 

0 Tovább
«
123

Netidők Blogtársaság

blogavatar

Digitális talkshow írásban is. Itt a Netidők! Ez a Netidők c. rádióműsor (Petőfi Rádió) blogja. Mindaz, ami elhangzik az adásban, meg ami nem.

Utolsó kommentek