Netidők Blogtársaság

Pár éve már felmerült egyszer a pletykaszerű hír, hogy a tömörített zene - vagyis az MP3 - károsítja a hallást. Sokan csak legyintettünk ("micsoda badarság!") - de most kiderült, mégis van ebben valami, mert az MP3 lejátszókat használó tömegek kevésbé képesek már a hangok finom megkülönböztetésére. Vájtfülű barátunk, az örökké fanyalgó Gróf Miklós gondolatait olvashatjuk alább.

***

Nyilván már az eddigiekből is sejthető volt, de ma este végképp egyértelművé válik: kétségbeejtő, ódivatú pacák vagyok. Nem hogy a különféle kütyük, iPodok, okostelefonok és egyebek nem tudtak megbabonázni, de képzeljétek: zenét sem hallgatok úton útfélen, nincs a fülemben a kis izé, nem rejtőzik mp3,4,5,6 stb. lejátszó a zsebemben, HOLOTT világos: a fél Széchenyi Könyvtár zenei gyűjteményét hordozhatnám mp akármibe tömörítve. Azonban DIREKT NEM teszem. Szeretem átlátni a dolgokat, ha zene van, akkor ZENE szól, csupa nagybetűvel, odafigyelve, kizárólag az az egy de az végig, lehetőleg jó rendszereken, CD-ről vagy a régi LP-ről, teljes formátumban, még ha egy 30 éves Sony erősítő meg két agg Orion hangfal nem is tekinthető a hifi csúcsának. És igen, nálam még van CSÖND, nem szól álló nap egyfolytában valami, ami már fel sem tűnik, illetve a frászt kapom ha elhallgat, nem, a grófi anakronisztikus kastélyban a Szerző, nagy Sz-szel, meg az Előadó még megkapja azt, amit megérdemel. Ráadásul jogosan követelheti a figyelmet, elvégre Csajkovszkij, Beethoven, Bernstein, Oscar Peterson, vagy épp a Manhattan Transfer elég bonyolult és igencsak jó ahhoz, hogy HALLJAM is azt, amit elkövettek, nem egyszálbelű nyifegések tuc-tuc nyuffogása zendül fel odahaza ha kell ha nem..

Félreértés ne essék: nem vagyok hifi őrült, aki meghallja, ha két oda nem illő oxigénatom van a hangalak kábeleiben. Abba a hibába sem akarok esni, hogy elítéljem azokat, akik TUCC-TUCC-on nőttek fel, ez mindennapi zenei táplálékuk. De tény: a TUCC-támasztotta hangi igény lényegesen könnyebben kielégíthetőnek és mindemellett – a zenei élmény esztétikuma szempontjából - tömöríthetőbbnek tűnik, hiszen maga a zene, a közlésfolyamat bonyolultsága és dinamikai sokszínűsége sem ugyanolyan, mint mondjuk egy jó szimfónia esetében. És – mint kiderült – sajnos rombolja a fület, annak finom érzékenységét és leginkább: igényességét. Nehéz eset vagyok, mert sajnos elvárom, hogy Karajan vagy Riccardo Muti a megfelelő minőségben döntsék ki a közfalat hetente legalább egyszer, pláne ha John Williams dirigálja az E.T. főtémáját, annak is faltól falig full gyönyörben kell könnyekre fakasztania, különben minek az egész. Ezek a műfajok nem bírják ki igazán a napjainkra jellemző, állandó elérhetőségbe konvertált, ennélfogva jelentéktelenné  degradált zene-zaj szerepkört, a mindig csak mellékesen zürcögő mennyiségi gondolkodást. A jó zene kiköveteli magának a tárhelyet - és tegyük hozzá: az ALKALMAT is, ahol az lehet, amiért valójában készült: ünnep, esemény, lélekemelő pillanat, gazdagon terített akusztikai asztal, ahol a fül boldogan dúskálhat a hangzatok gyönyörűségében. Ehhez pedig vagy teljes formátum kell, vagy egy jó lemezjátszó, ahol nem kell hetvenkét űrbéli mozdulattal eljutni az on-off kapcsolótól addig, hogy végre meg is szólaljon kedvencünk, amely már 30 éve ugyanolyan, nem frissül és nem is kér támogatásokat. És egy nyugodt hely sem megvetendő, ha HALLGATNI és nem használni szeretnénk a zenét.

Érdeklődéssel olvastam a hírt, mely szerint az egyik legjobb hangfalgyártó cég vezetője úgy látja: SÜKETÜL, vagy legalább is: kevésbé differenciáltan hall az mp-generáció fiatal csikócsapata, illetve – szerinte - lila gőzük sincs az igazi hangzás gyönyöréről a csontvázig tömörített nyaffogások fél nap után feledhető instant kivonataira rángatózva. Nem csodálkozom azon, hogy a hangfalak finom hallást igénylő értékelésénél e generáció tagjai nem rúgtak labdába. Nincsenek egyszerű helyzetben, nem csak a tömörítés hangzásbéli eredménye, de az „átlaghallgató” átlag-zenei tápláléka okán sem – már ha persze igazak tapasztalataim szerteágazó haveri köröm zenefogyasztási szokásairól. Hajmeresztő élmény amúgy normális barátaimmal – pl. a futárokkal – zenéről beszélni, tartósan több malomban őrlünk. Én meg mit látok a magam anti-júzer fülével? Emberünk ott áll 6574 darab  mp-minimalizált tuccal a kis fekete dobozban, ide klattyint: TUCC, oda klattyint: egy másik TUCC, reggel 7.45 óta már további harmincháromezer TUCC-ot töltött le ki tudja honnan, ezért már kora délután sem tudja, hogy ez a TUCC egyáltalán megvolt e már, vagy egy forradalmian új TUCC, amelyet mindenképp meg kell mutatnia a barátainak, persze kizárólag a következő harminchat órában, mert különben már késő lesz, ósdi és feledhető. Ráadásul a fő sikerélmény napjainkban beszélgetéseim alapján: maga a letöltés, mondhatni ez a tevékenység életünk egyik legfontosabb szelete, már a lemezjátszóig sem tudjuk magunkat elvonszolni, talán már fel sem ismerünk egy lemezjátszót, de a net legtávolabbi sarkából, 15 milliárd terabitet fáradságosan odább taszajtva is képesek vagyounk előbányászni az ott tenyésző zenei egyenfazon legujabbra konvertált gyümölcseit.


És mindehhez ezeket a TUCC-okat – de akár Bach is lehetne, ebben az állandó töménységben majdnem tök mindegy – ezeket egyfolytában hallgatják ismerőseim. Mellettük zsibong egy kétmilliós nagyváros, de ők elszántan törtetnek előre mp akárhányas lejátszójukkal a fülükön az éppen aktuális de amúgy tök ugyanolyan  TUCC-okkal adva ritmust a napnak, át villamoson, metrón, kereszteződésen, értekezleten, főnökön....

Miért zavar ez? – kérdezik többen felháborodva vagy érdeklődve? Gondoljunk bele:  álló nap ki kell bogarászni a zajból a fülünkbe tuccogó TUCC-ot, vagy Bach-ot, vagy bármit ami szól... Merthogy mindig folyik mellette valami, ahogy ha belövöm a számítógépet, ott sem állok meg harmincnégy szimultán ablaknál alább. Ha jobban megnézem magunkat, lassan már szinte semmi nincs, ami kizárólag egymaga folyna és teljes figyelmet tudnánk neki szentelni.

És, mint megtudtuk: ráadásul ezek között az anti-lehallgatási körülmények között szól rosszul. Tömörítve, hiányosan.

Érdekes is lenne, ha jól tudna felzendülni.
Mert akkor gyaníthatóan beütne a katasztrófa.

Ugyanis egyszer csak: FIGYELNÜNK kellene rá.

Olyan újdonságot jelentene ez, mint a holdraszállás. EGY DOLOGRA FIGYELEK. EGY ABLAKOT hagyok nyitva; s csakis azon dolgozom. Ha ez bekövetkezne, usque két perc alatt derülne ki: milyen utánzattal is zaklattuk magunkat már évek óta, amióta belepréseltük a fél netet a tucc-lejátszó kézi készülékünkbe abban a reményben, hogy így miénk a teljesség...

És akkor - ha még nem egészen süket ugye -, az ember hazamegy és felteszi akár ugyanazt a tuccot egy igazi, anakronisztikus CD-játszóra, vagy előkeresi az ős-TUCCOT és LP-t húz elő, vagy csak hagyja a fenébe a kis kütyüt és elkezd bogarászni a nagypapa - született 1985-ben - zenei gyűjteményében.
Hihetetlenül izgalmas, amikor a nappaliban egyszer csak kiderül: hatszázzal több zenei sík, érzet, szín, árnyalat, dimenzió létezik, mp-tömörített, vélt  "galaxisunk" pedig immár csak kis csillagképként hunyorog a hirtelen megtalált igazi hangzás, és remélhetőleg az ezzel együtt meglelt műfaji gazgagság vakító, fantasztikus teljességében.

TUCC.

Gróf Miklós

Egy háromgyermekes amerikai újságírónő, Susan Maushart hat teljes hónapra száműzte saját és gyermekei életéből az internetet, a televíziót, az MP3-lejátszót, a mobiltelefont és a videojátékokat. Az eredmény: a család egyik fele felszabadult, boldog pillanatokat élt át, a másik fele elköltözött otthonról. Az édesanya a kísérletet naplózta és könyvet írt a tapasztalatairól - a hír pedig Gróf Miklóst is fanyalgásra késztette...

***

Egy ideig leragadtam a megvonásnál. Se áram, se net, se semmi - nem semmi, pláne hat teljes hónapig. Aztán eltöprengtem azon, hogy miként éledtek újjá a régi szokások odahaza, miként vált a világuk egyre VALÓSÁGOSABBÁ, hiszen kihelyezett elektronikus fantomok helyett ismét hús-vér valóba emelkedett szinte minden. Nem volt kedvem fanyalogni ezen, valahol egyet tudok vele érteni, bár ezzel az erővel a legnagyobb ostobaságnak is tarthatnám, hasonlóan az autómentes világnaphoz vagy a Critical Mass-hez. Valahol igazak, jogosak is e törekvések - akárcsak a mamáé az áram és a net megvonásával, de az élet - ismerjük el - automatizmusok mentén működik, akár a múlttal, akár a jövővel szeretnénk megerőszakolni, csak ideig-óráig megy valahogy. Előbb-utóbb mentőautót hívunk ekhós szekér helyett, repülőgépre szállunk, nano-spray-t permetezünk szét a kabátunkon, nem rohangászunk a lakótelep tetején a levágandó csirkét hajkurászva, és az élet, a legnagyobb titokban visszaoson 2011-be, hosszabb távon az időt sem megelőzni, sem visszaforgatni nem lehet.

A legizgalmasabb kérdésről nem szól a cikk: mi van MOST a mi fantasztikus, vonal nélküli családunkkal. Megmaradt-e olyannak, amilyenné e romantikus hat hónap tette? Visszakívánkozik a bedrótozott, a szerény és valahol silány valőságot cyber-habfelhőként körülvevő elektronikus sokszorozódás mákonyába, vagy valódi öröm a kispad, a mamókás motyogás, a meghitt társasjáték - a múlt?

Miről is van szó valójában? A "fantasztikus kísérlet", a vonal-nélküliség alaptétele az a közhely, ami e bizonytalan kornak talán leginkább életérzése: a jelen szükségképpen rossz, a jelen elkorcsosult, ezért csakis és kizárólag a MÚLT lehet az, amiben bízhatunk. A MÚLT, ami - legalábbis szerintünk, akik e megrokkant szibarita korszaknak vélt szerencsétlen jelenből próbálunk visszakövetkeztetni egy olyan múltba, melynek MINDEN részletéről fogalmunk sincs igazán -, szóval: a MÚLT, ami még természetes volt, maltodextrin- meg tartósítószer-mentesen, igaz, olyan ételmérgezésekkel, hogy a történetíró maga is belehalt sokszor, mire napjainkra kiérlelődött a BIO élelmiszer fogalma és a férges alma kultikus tárggyá válhatott  Svájcban. 

A család példája azt bizonyítja: nem vitás, a MÚLT bevált, hat hónap eredménye az ismét megtalált valóságos emberség. Természetesen csak családi szinten, képzeljétek el mondjuk legnagyobb hazai bankunkat a mai követelményekkel, de 1931-es technikai feltételek mellett, vagy akár a mi futárszolgálatunkat, amikor anno egy-egy útvonal árának kiszámítása percekig tartott és a futárokat cetliken tartották nyilván.

Az igazi kérdés ezek után az, hogy ha a tényleges értékek ilyen jól meg tudnak születni a jelen net-technikai vívmányai nélkül, sőt: a jelen technikai lehetőségei láthatóan akadályozzák érvényre jutásukat, - merthogy egyszerűen a helyükbe lépnek -, ugyan mitől hülyül meg annyira az emberiség, hogy ENNEK ELLENÉRE egy napi Facebook-megvonás azonnali beavatkozást igényelne sokaknál. A kérdés valójában az automatizmusokra, a gyorsabb kielégülésre és a kisebb humán energia-szintre vonatkozik. Ugyan mit talál meg az elidegenedett, atomizált család AUTOMATIKUSAN a cyber-térben annyira, hogy az már helyettesítheti a valóságot, és - hogy net-telen családunkra visszautaljak - csak egy drasztikus KÉNYSZER: a technikai feltételek teljes hiánya tudta ebből az állapotából kirángatni?

Még fontosabb kérdés: feltételzve, hogy az élet a kornak megfelelően, normálisan zajlik, magyarán magától nem folyhat úgy, ahogyan áramtalan családunk kuksolta végig gyertyák mellett a net-telen estéket, hogyan lelhetjük meg az automatikus EGYENSÚLYT, ahol megy ugyan a hűtő, égnek a lámpák, Facebook vibrál a monitoron, DE MÉGIS van egy igazi kispad, ahol leül a család, és amihez képest  minden az marad, aminek lennie kell: a cyber-tér virtuális énünk cikázása a világ-faluban, de csak addig, amíg valóságos kis falunk igazi világgá nem tárul. Nos, mit gondoltok?

Gróf Miklós

Jelenleg a legostobább kérdés, amit az ember feltehet: minek akarnám én 3D-ben látni ezt vagy azt a produkciót. Már maga a kérdés is röhejes, a 3D tarol, bárhová nézek, megszületett az új fogyasztói őrület, végre ismét valami, ami eladhatóvá teszi amúgy is túltelített piacunk mellesleg tök felesleges kütyüjeit. (Amúgy az utolsó is, mert 4 vagy 5D-ben, már csak világunk korlátozott voltából adódóan is, aligha forgathatunk, puff neki, ellőttük az utolsó D-t is.) Az ember beleszédül az Avatarba, egyre virtuálisabb de ezzel együtt egyre hihetőbb valóság veszi körül, immár - e plusz D-vel - szinte tökéletesen sikerül kilépnünk abból a nyomasztó VALÓS 3D-ből, amire kétségkívül jobb is nem gondolni, előbb-utóbb eljön az idő, amikor csakis a kreált 3D vesz minket körül, amíg rá nem jövünk, hogy az eredeti 3D - az ÉLETÜNK - sem más, mint egyfajta kreálmány, agyunk felfogóképességének függvényében, és akkor ott állunk majd a különféle D-k között, töprengvén: vajh, melyik lehet az igazi, mert mindegyik egyformán rémületes és kétségbeejtő... na mindegy.

Nem vitás: ha a dolog oktatási részét nézem, ennél izgalmasabb suli nem lehet, mint a jövő - vagy a jelen - 3D-s oktatása, ahol atomok közt sétálgatok, földtörténeti korokban lépkedek, leszállok az Io egyik épp kitörő vulkánja mellé, elhúzok a Jupiter felett vagy épp egy fekete lyukba vetem magam a Tejút közepén. Hogy ez miért nincs így - ha így van, elnézést -, szóval, hogy pl. a Marczibányi téren még miért nem ilyen a suli, teljesen érthetetlen. Az még inkább, hogy ha én, mint Gróf, 45 évesen erre vágyom, miért kapok 99%-ban KITALÁLT fantasy-anyagokat 3D-ben, ahelyett, hogy mondjuk a karbon-kor tökéletesen hihető illúziójával, a "VALÓSÁG FILMJÉVEL"  tanuljak idehaza a net előtt, valós idősíkoktól, koroktól függetlenül.

Amit nem tudok igazán megemészteni, az a FILM 3D-ben. Nem a mozi. A FILM. Manhattan, Kramer kontra Kramer, Holt költők társasága, Túl a barátságon, Madarak, Azok a csodálatos férfiak a repülő masinájukon, ilyesmik. Kíváncsi vagyok, milyen lesz, amikor e gyermeteg 3D-felfedezési láz alábbhagy. Amikor születik végre egy olyan forgatókönyv, ahol a 3D nem cél, hanem a komoly szellemi mondanivaló hordozója, olyan, ami nélkül nem él meg a produkció. Jelenleg a "cinechip"-mánia tombol, a leghajmeresztőbb mozgások és jelenetek teszik lehetővé, hogy az ember olyan képsíkokat kapjon, amelyekben a 3D-élmény abszolút kiteljesedhet. Szegény Leni Riefenstahl, mekkora 3D-kasszasikert forgatott volna Nürnbergben a mai eszközök alkalmazásával! Egy igazi 3D-s mozinak uralnia kell a teret - hiszen különben honnan a fenéből érvényesülne a 3D-ssége -, az Avatar repkedős jelenetei egyenes folytatásai a ma már szinte minden televíziós közvetítésben használt  mozgástechnikának, de ha az ember a reménytelenül borzalmas hagyományos Macskafogó 2-t megnézi, már ott sem a szellemi truváj, hanem a süllyedő-emelkedő mozgások térbeliségének izgalma próbálta fogyaszthatóvá tenni a gyengécske - és rajzfilmes fantázia szempontjából egyenesen kétségbeejtő -  forgatókönyvet. Pl. a  "12 dühös ember" 3D-ben némileg túldimenzionált lenne, sőt, talán még  zavarna is a "D-kre" figyelnem a velejéig filmre kívánkozó, de a valóságot csak egyszerűen leképező képszükségletet látva. Így aztán szükségünk van a  "használati ürügy-forgatókönyv" intézményére, amelyet már megcsodálhattunk pl. az antik ABBA-filmben, vagy akár az Avatarban. Van ugye a technikai vagy mondanivalós "Ürügy" - anno az ABBA-dalok, most meg a 3D-feeling -, és mellé kreálunk egy olyan forgatókönyvet, amely jól tudja szolgálni az eredeti célt, ANÉLKÜL, hogy mondanivalójával - magyarán: szellemi tartalmával - annyira zavarná a "pánem et circenses"-ízű produkciót, hogy arra is figyelnünk kelljen. (Más kérdés, hogy az ABBA zenéi elég tartalmat szolgáltattak anno ahhoz, hogy a film ettől függetlenül is álljon a talpán.)

Na de mi van az igazi, nagybetűs FILMNÉL. Látványban egy ideig még fokozható ez-az, de a képsíkok előbb-utóbb elfogynak, és ha egyszer Tarantino egyszerűen jó világítástechnikával meg a megfelelő kameramozgással mindennél jobban BESZÉL e nyelven, megfagy a levegő és úgy reccsen a padló, hogy az ember a frászt kapja,  ugyan minek kellene nekem a 3D mondjuk a Becstelen brigantikban?

A 3D mánia kapcsán ugyanis a kérdés valójában az: mit is nézünk? A filmet? A sztorit? Vagy saját belső szellemi síkunk születő moziját, melyhez a KÜLSŐ csak ürügy, apropó. Csak pendítés, melyből BENT, BENNÜNK hajt ki a film, mellesleg ugyancsak igénybe véve saját lelkünk munícióit (ha persze van egyáltalán). Nos? :-)))

A 3D-s "pánem et circensés" külső kielégülésének elsöprő sikere azért  elgondolkodtató, mert mindennél többet elárul a befogadás képességének kétségbeejtő módosulásáról. Butulunk, hölgyeim és uraim, butulunk mint atom, azonnali reklám-kielégülések elsöprő dinamikája láncol minket a vászon - vagy a virtuális szemüveg - elé, miközben e technikai csatazaj még inkább sötét némaságba borítja a lényeget: a lélek - a mi lelkünk - rezdülését, az új tartalom BELSŐ, egyéni születését. Csak elsődleges a hatás. NÉZÜNK, mint a moziban - nem vitás, van is mit, technikailag fantasztikus, amit megélünk - , de kérdés: látunk e egyáltalán? Mi folyik belül, folyik e bármi is lelkünkben,  túl az általánosan elragadtatott bambuláson. Egyre fejlettebb módon tudunk feledni, 120 percre elmenekülni valahová, a jelen nyomasztó virtualitásából egy másféleképpen megkomponált, érdekes módon sokszor szintén nyomasztó virtualitásba. S talán nem érdektelen az a kérdés sem: meddig lesz kedvünk egyáltalán felállni a székből ezek után, kimenni a 3D-s huzatos villamosmegállóba, hogy otthon kezünkbe vegyük 3D-s számláinkat és azt a 3D-t éljük, ami adatott? Ha azt az erőfeszítést nézem, amellyel szabadulni igyekszünk a "valóságos" valóságtól, annak esélyei egyre inkább romlanak, hiszen csak 3D-s jellegében veheti fel a versenyt a fantáziával, képsíkokban, dinamikában, a hatás erősségében aligha.

Ezernyi mozi  jön még létre 3D-ben, nyilván a közeljövőben lineárisan szaporodnak majd a trollok és egyéb feledhető fityfenék, a mozikba tóduló technikamániás tömegek új meg új "felfedezéseket" tehetnek, idővel egy normál állású szimpla, mozdulatlan totál, melyet "keretbe foglal" a kép széle, szinte üldözendő eretnekség lesz, - de az igazi teljesítmény e "technika-szimfonikus generál fortissimóhoz" képest  szellemi értelemben úgy gondolom, inkább az lehet, ha a VONÓSNÉGYESBEN is fel tudjuk végre fedezni az élvezetet és az izgalmat. Amikor Alfred Hitchcock, reménytelenül 2D-ben úgy fagyasztja meg a levegőt, hogy ugyan tudom: filmet látok - de ki tud erre figyelni, miközben BENNEM van a rémület. A lehető legvalódibb, harmadik... D.

A képzelet  MAGAM TEREMTETTE, s épp ezért  teljes értékű realitása.


Gróf Miklós

Néhány hónapja - egy ismerősöm unszolására - gyanútlanul regisztráltam a Facebook-on. Miközben mellettem mindenki életét megváltoztatta a velük is megesett szomorú tény, - ismerőseim egy részének nincs olyan alkonya, estéje és éjszakája, hogy a Facebook vagy a többi közösségi hely ne kapna benne döntő szerepet -,  a grófi elmebaj épp úgy a szokásos mederben csordogál, mint azelőtt. Ugyan voltak kisebb zavarok, kilengések, főleg az elején. Például  lett 273 barátom úgy, hogy amúgy lövésem nincs sokukról: kicsodák ezek egyáltalán, akikről meg van, általában életem egy bizonyos szakaszában voltak mellékes kapcsolatok, na de a BARÁTSÁG az egészen más kategória. Emellett a regisztráció óta vadidegen barátok "ajánlanak" olyan könyveket és rock-koncert (!) jegyeket, melyeket nyilván az életben soha nem fogok elolvasni vagy megvenni, tk. azért, mert klasszikus zene és jazz-rajongó vagyok, valamint nem élek Németországban (sajnos), ennek ellenére rendületlenül tele a mailboxom ezekkel az ostobaságokkal. (Ha viszont írok az illetőnek egy teljesen hagyományos, mezítlábas, facebook-talan mailt, esze ágában sincs válaszolni.) Olyan ez, mintha a barátnőmmel - ha volna - arról beszélgetnék, hogy tényleg Perwollal mosta-e ki a blúzát, mire ő előhúzná a mosóport. Abszolút életszerű, nem? :-)

Emellett a Facebook ügyel arra, hogy betartsam a társadalmi látszatok és látszatkötelességek iránti fokozódó igényt, bájos figyelmeztetések jelennek meg, hogy ezen a héten épp melyik "barátomnak" van születésnapja, szerezzek neki örömet egy köszöntéssel.

Elhatároztam hogy NEM szerzek. Primitív, antiszociális, facebook-talan lény leszek, a lehető legtahóbb, akit csak hátán hordott a net.
Rezervátumot alakítok ki a világfaluban, téli magányom márpedig igazi, ősmagyar, grófos téli magány lesz, mindenféle látszat-fogyasztói facebook-napfény nélkül. Petőfi, A puszta télen, Bach, e-mail, telefon, személyes találkozók. Szükségtelenül nem bratyizunk a globál-mániában, át-átkiabálva a szemközti kontinensre monitor-előtti pletyózós padocskánkról, nem teszünk úgy, mintha e látszatvilág lenne a valós tartalma életünknek, s legfőképp: nem küldök külső figyelmeztetésre "eszembe jutó" - amúgy tökéletesen elfeledett - "barátaimnak" bármit is. Nyomasztó belegondolni, hogy a nekem üdvözleteket küldők hány százaléka tudja: ki is vagyok egyáltalán és kinek küldik a köszöntést. Nem megyek fel, nem írok, nem válaszolok. Majd ha MAGAMTÓL eszembe jut X vagy Y, akinek TÉNYLEG szeretnék kívánni ezt-azt, megteszem.

A stratégia máris eredményeket hozott, a bejövő feleslegességek mennyisége a negyedére csökkent. Ugyanakkor a helyzet tényleg aggasztó. Egyik alkalommal elcsíptem egy beszélgetést a liftben: "Te is fent leszel a Facebook-on ma este? Akkor.... " - és így tovább. Ez tehát igazi program, sőt. Vajon miből maradhatok ki, ha nem vagyok fent?

Pár hónap facebook-os rémálom után a következő derült ki: ha az az élet - márpedig úgy tűnik, nálam legalábbis ezt hozta be leginkább a Facebook, mint "alnet a főneten belül" -, hogy mind a 273 "barátom" lépéseiről kéretlenül is értesülök - ami, hadd valljam be, egyáltalán nem érdekel -, valamint jelentéktelen "témák" ostobaságaira kell vesztegessem a drága időmet - mivel felület és szereplő van, csak épp a TARTALOM nem akar megszületni -, nem hiszem, hogy akkorát vesztenék facebook-talan létemmel. Egyfolytában arra jutok, hogy ha VALÓS tartalmat szeretnénk, mely megemeli szellemi életünk színvonalát, az nem táplálkozhat saját magunkból, nem eredhet a "magunkfajta amatőr" forrásából. Az igazi, ADOTT (közvetített) tartalomnak jócskán felül kell múlnia a befogadó közeget - lásd a régi televíziós adások és a "köz" viszonyát, ahol a tévé, a megszólalás, a szint ÉRTÉK (és javarészt jellemző érték) volt, szemben a mai televíziós produkciók és a köz sajnos közös nevezőn lévő nívójával. Valamiért az az érzésem: közösségi önhülyítés folyik elképesztő méretekben, bárki bármit állíthat, még úgy is tűnhet: ez a helyes álláspont, de ha jön valaki, aki TÉNYLEG tudja az igazságot, már szóhoz se juthat az össz-világméretű letyefetye zsongásában. Ráadásul, mivel minden kérdésnek túl sok lehetséges, hihető válasza van, hiszen egyre többen vagyunk egyre több, de nem rendszerezett és nem tanult információval felvértezve, el kell fogadjuk: EGYIK VÁLASZ SEM lehet kielégítő módon, 100 %-ban igazi, helyes, helytálló. Hiszen RÉSZIGAZSÁGOKKAL mindenki szolgálhat, és az adott részletben akár még igaza is lehet. Na de hol van ez a TELJESSÉG megérintésére tett kísérlet igyekezetétől, megalapozott kijelentéseitől, ezerszer is újra ellenőrzött adataitól? Így aztán "Facebookilag" is meg netileg is - maradunk saját magunknak. Igazi közlendőnk valójában nincs, nem is lehet, mert ahhoz már TUDNI kellene valamit, nem csak sejteni, vélni és gyanítani. A technológia - a MEGOSZTÁS TECHNOLÓGIÁJA, lásd tk. a Facebook - előállt, de az a kérdés továbbra is megoldatlan: mit is osszunk meg rajta, illetve van-e bármi is, ami ezt a megosztási képességet igényli. Fiala János kollégám mondta egyszer azt: a hallgatói telefonok beadásával elértük, hogy a Hallgató immár legálisan BETÖRHET a rádióműsorokba. És - teszem hozzá - immár a saját, általa elfogadható szintre züllesztheti a központi közlés színvonalát, elég, ha megnézzünk sikeres kereskedelmi csatornáink nívóját, szereplőit, pl. a kabaréban elhangzó viccek TÉNYLEGES szellemi tartalmát és jellegét.

További kérdés: ÉRDEMES-E kísérleteznünk a teljesség - vagy legalábbis annak látszata - birtoklásával, most, hogy technikailag immár az uralható "szellemi térség" sokszorosa állhat rendelkezésünkre, tk. a Facebook révén is. Eddigi eredményeink siralmasak. Valóságshow-k - valahol a Facebook-postám 95 %-a egyfajta "személyre szabott grófos valóságshow-ként" jelenik meg -, és egyelőre semmi más.

Mindig ugyanoda jutok vissza: bárcsak lenne EGYETLEN igazán jó, hiteles, értelmes forrás, olyan, amire ÉRDEMES lenne időt szánni, ahol a közlés ismét ünnep, egyediség, gondolat- és figyelemirányító ESEMÉNY lehetne.
De ennek már lőttek. A világméretű pletyó zsongása - a "nemzetközi helyzet" - fokozódik, világfaluban HISSZÜK - vagy akarjuk hinnni - magunkat (lásd esti facebookozás, a legújabb kórusmű: Kodály: Facebook a székelyeknél... :-))) -, miközben a köztünk lakó, TÉNYLEGES jeges űr - by József Attila - talán hidegebb, mint valaha.

Egyetlen szerencsénk van: hogy nem derül ki. Ugyanis a nagy virtuális összemelegedés álarca felett érzett kollektív örömben senki nem veszi magának a SZEMÉLYES KAPCSOLAT sokszor kiábrándító, jeges VALÓSÁGÁVAL való, tényleges szembesülést.

Gróf Miklós

Gróf Miklós fanyalgójához némi bevezető: asztaltársaságunkhoz eljutott az ún. "augmented reality" (azaz kiterjesztett valóság) egy újabb érdekes megvalósításáról szóló hír, amelyet igen látványos videóval demonstrálnak a YouTube-on. Kezdjük a videóval (nagyon beszédes!) és utána átadjuk a (lencsevégre kapott) szót Gróf Miklósnak...

Azért ez fantasztikus - ha persze nem "photoshop" az egész és nem az újabb kollektív átejtés magasiskolája. Rátartom a telefont a feliratra és ékes magyarsággal olvashatom: mi a fenét is szeretnének annyira a helybéliek. Nem baj, ha nincs meg a magamhoz való eszem, képtelen vagyok körülnézni, nem tudok felismerni egy embert, akitől kérdezhetek, vagy annyi fáradságot sem vettem magamnak utazás előtt, hogy legalább NÉHÁNY alapfogalommal tisztában legyek. Nemcsak strand-táblánál jó ez a kütyü. Ha pl. bizonytalan politikai helyzetben lévő országba kirándulunk, egyből érteni fogjuk a tüntetők feliratait, könnyedén eligazodunk letartóztatásunk esetén egy helyi rendőrörsön, vagy akár az ottani bevásárlóközpontban sem kell gondolkodnunk, hogy merre is vannak pl. a tésztafélék. Némileg ugyan ciki vagy dehó lesz a "Tíz év múlva-együttes" CD-it nézegetni a helyi CD-boltban - mert eljön az idő, amikor az EGÉSZ valóság csakis ezzel az izével lesz értelmezhető számunkra -, de legalább rájöhetünk: mennyi marhaság vesz minket körül, melyek angolul, németül épp angolságuk vagy németségük miatt oly elegánsnak tűntek, miközben valójában talán még a hazai ostobaságoknál is szerencsétlenebbek.

Nyugodtan kijelenthetjük: immár végképp beköszöntött a Homo Informaticus korszaka, melyben a VALÓSÁG csupán apropó arra, hogy ahol csak lehet, beiktassunk valamit a gondolkodás helyébe, a valósággal való természetes, normális - bár olykor kétségkívül  talányokkal terhelt - kontaktálás folyamatába.

Nézzük: mi is jellemző talán leginkább a Homo Informaticus első generációs törzsfejlődési temékére.

Emberünk fel se néz. Vadul nyomkodja mobilját, laptopját, bármilyét, csak ne kelljen felnéznie. Utaztunk nyáron az olasz tengerpart varázslatos vasútvonalán. Embert nem láttam kinézni az ablakon. Mindenki nyomkodott valamit, e-mailezett, játszott, telefonált, chatelt, tudomisén. És most itt ez a szövegfelismerő ketyere. Amellyel méginkább megspórolható lesz a valósággal való tényleges szemkontaktus nyomasztó terhének viselése, hogy a mögötte álló GONDOLKODÁS, a fantázia, a helyzetmegoldó képesség fontosságát ne is említsem.

1993-as japán kirándulásom alkalmával sokszor átéltem az analfabetizmus nyomasztó érzését, mert nemhogy elolvasni nem tudtam azt, ami japánul ott állt a metróállomástól reptéren át mindenütt, de sokszor még maga az írás is díszítőelemnek tűnt a számtalan hasonló között. "Ennek a gondnak immár vége, ugorjon át Hiroshimába és magyarul nézhet körül az új iPhone-nal". Mennyire egyszerű is lenne, illetve lesz. (Feltéve, ha megvan a program a japán, kínai,  thaiföldi, arab és egyéb írásjelek felismerésére.) Ugyanakkor dögunalom.

El tudják képzelni, mekkora buli volt úgy rendelni egy tokiói tteremben, hogy lövésem sem volt az étlapról? Amikor ki kellett találnom: hogy kerülhető meg az írás és a nyelv ismeretének totális hiánya? Pompásan szórakoztam, amikor körbevezettem a pincért az étteremben, és megmutogattam neki, a többiek vacsora-választásaiból mi lenne nekem is érdekes. Nyilván egyszerűbb fogni az iPhone-t, rátartani az étlapra és ékes japánsággal közölni nyelvhalrendelésünket... de így, a helyzetmegoldás és fantázia kényszere alatt találhattam rá az abacussal Shinkansen-jegyárat számoló japán öreg bácsikára az ultramodern gyorsvasút pénztárában, így ismerkedhettem meg a sagai hőlégballonfesztivál helyi hotdogsütőjének extra ötleteivel. Mert segítségre szorultam és ebben a helyzetben a nyílt tekintet és az emberi mosoly érte a legtöbbet.

Amikor utazom, mindig szeretem az adott nyelv ritmusát, zenéjét, kiejtve, leírva, latinos vagy egyéb beütéssel, esetleg anélkül. Nem azért megyek külföldre, hogy saját nyelvemen olvassak mindent és megkíméljem magam a gondolkodás kényszerű terhétől. Az eljövendő, szuperbiztos, iPhone-fordította világ persze sokkal praktikusabb és gyorsabb lesz. Nem érnek minket meglepetések, nem tudunk ugyan semmit, de mégis minden a miénk lehet... illetve mindazt annak hihetjük, amit a kijelzőn - és CSAKIS OTT - látunk.

Haverjaim nagy szorgalommal használják a fordítóprogramokat, hogy bizonyítsák irántam és a magyar nyelv iránti szeretetüket. Nem mertem nekik eddig visszaírni, hogy ha lehet, sürgősen hagyjanak fel vele. Nem akaorm őket megsérteni... és nem szeretném magam megfosztani azoktól a hajmeresztő és sokszor bájos baromságoktól, melyek GÉPMAGYARBA öltve érkeznek öt kontinensről minden este, hogy sokszor visítva rúgom ki a széket magam alól.

Gróf Miklós