Netidők Blogtársaság

A sajtótermékektől és általában a hagyományos tömegmédiától azt várjuk el mi, fogyasztók, hogy informáljanak a világ eseményeiről, tehát a média a tradicionális tartalomprodukáló információforrás, amely készen kínálja az információkat, a tudást, az adatok első számú forrásává vált. A modern világban ez a folyamat annyira előrehaladt, hogy a média hitelesíti a híreket, úgy is fogalmazhatunk Marshall McLuhan gondolatával élve, hogy a média maga az üzenet. A hagyományos média szerkezete ehhez jól alkalmazkodik, és a szerkesztőségi rendszer megszűri, kontrollálja az információkat, hangsúlyokat tesz ki, természetes működésével meghatározza a lényeges témákat, azaz tematizál. Mindebben a tevékenységi körben szinte monopolhelyzete van a média zárt szerkesztőségi modelljének, amely kevésbé vonja be a tartalomprodukálásba a befogadót.

Ebben a helyzetben a weben az igazi változást a web 2.0 világa hozta, amikor megjelentek a felhasználók, és elkezdtek szabadon, különösebb technikai, szakmai kontroll nélkül saját tartalmat produkálni. Egy ügyes blogger némi íráskészséggel, megfelelő felkészültséggel és jó témaérzékenységgel szerencsés esetben jelentős befogadóközönséget tud elérni. És hangsúlyozom, hogy mindezt adott esetben az újságírói szakmai környezet és ismeretanyag nélkül teheti. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy blogger gyorsabban, szubjektívebb hangvételben, esetleg az újságírói műfaji szabályok betartása nélkül képes informálni a közvéleményt. A gyakorlott, aktív, támogatott bloggerekből könnyen válik véleményvezér. A tartalomprodukáló felhasználó a szerkesztőségi, vállalati kötöttségek nélkül olyan témákkal, olyan nézőpontból is foglalkozhat, ahogy a hagyományos, meghatározó (mainstream) média nem. Azaz a web 2.0 világában már nemcsak a hagyományos média képes tematizálni a közvéleményt, hanem a blogok, a web 2.0 alkalmazások szerzői is.

A nemzetközi felmérések (pl. a Technorati elemzése: http://technorati.com/blogging/article/state-of-the-blogosphere-2011-part3/page-2/) szerint is hatással van mindez a hagyományos tömegmédiára, hisz már jól mérhető az is, hogy van a bloggereknek egy olyan, egyelőre még igen vékony rétege, amelyik hivatásos újságíróként vagy egykori profi újságíróként blogol, és akár pénzt is kap a bejegyzéseiért. Megjelentek tehát a felhasználók, a web 2.0-ás véleményvezérek és az egyszerű bloggerek a médiában, az ellenőrzött műfajú és információtartalmú, alapvetően nem interaktív, objektivitásra törekvő médiaműfajok lazulnak, és az interakció, a szubjektivitás irányába fordulnak.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Az vagy, amit megeszel - tartja a mondás. Az vagy, amit elolvasol - parafrazálhatnánk ezt a mondást. Mégis, miközben az étkezésükre egyre többen figyelnek oda tudatosan, ugyanilyen tudatossággal kevesen tervezik meg az infodiétájukat, vagyis, hogy milyen információkat fogyasztanak.

Ismerik a produktivitás mániákusokat? Akik a tennivaló-listák szervezésének és a feladatok minél hatékonyabb elvégzésének a folyamatos lázában égnek? Új és új módszereket találnak és próbálnak ki, hogy megtalálják a Tökéleteset? Úgy érzem hasonló lelkesedéssel kezdek rácsavarodni az infodiéta méltatlanul elhanyagolt területére. Vajon hogyan lehetne a leghatékonyabb, legszínesebb infodiétát összeállítani, tehát kialakítani egy olyan szisztémát, aminek segítségével folyamatosan naprakész maradhatok a világ engem érdeklő dolgairól, miközben nem veszek el a részletekben?

Az egész dolog onnan ered, hogy minden nap legalább 1-2 órát töltök azzal, hogy naprakész legyek, mégis folyamatosan az az érzésem, hogy egyrészt lemaradok valami fontos hírről, esemény beszámolójáról… másrészt, hogy ennél jobban megválogatott hírforrásokkal sokkal hatékonyabban, sokkal jobb minőségű, adekvátabb információkhoz és tudáshoz juthatnék hozzá.

Alighanem el kellene fogadnom azt a tényt, hogy nem lehetséges folyamatosan mindenről tudni, ami az engem érdeklő területeken történik és inkább csak egy optimális állapot elérésére és fenntartására kellene törekednem. Ezzel csak az a gond, hogy homo informaticusként, információfüggő vagyok.

A helyzet az, hogy kezdem azt hinni, eredendően bűnösek vagyunk, a tájékozatlanság bűnében élünk. Bizonyításul végezzünk el egy egyszerű számítást: ha heti egy könyvet sikerülne elolvasnunk (nem fog), akkor évente 52, 70 év alatt 3640 könyvet tudnánk elolvasni. Ez egy kisebb falusi könyvtár állományának sem felel meg. Vajon hetente hány olyan könyv jelenik meg, amit el kellene olvasni - csak a minket érdeklő területeken? Nagy a valószínűsége, hogy egynél több. És akkor még nem is számoltunk a már korábban napvilágot látott művekkel. Reménytelen…

Megoldás persze többféle is van, egyik véglet az info-aszkétizmus, tehát a minket érdeklő dolgok számának csökkentése, a világ szisztematikus (tudatos vagy kevésbé tudatos) leszűkítése, esetleg kizárása. A másik véglet, hogy hivatásul választjuk az információk fogyasztását, info-gourmandok leszünk, például irodalmárok, szakújságírók, (trend)kutatók, írók, „írástudó értelmiségiek”. Persze utóbbiak sokszor szinte kizárólag „write only” (nem olvasok, csak írok, magyar értelmiségi vagyok) üzemmódban vannak, tehát nem annyira olvasnak, hanem csak írnak.

De, hogy ne térjek el a témámtól – és ez a tézis mondat – egyre inkább a hétköznapi ember szintjén is megjelenik az infodiéta kihívása, tehát, hogy sokkal inkább tudatosan és nem egykoron felvett szokások mentén kellene tájékozódni a világról, ahhoz, hogy naprakészek lehessünk. Ehhez képest hírportálok, hírlevelek, tévéhíradók, lapok, közösségi oldalak, blogok, RSS-feedek, könyvek… tengerében éljük le az életünket. Vajon mi lenne, ha tudatosan megterveznénk, hogy milyen rendszer szerint fogyasztjuk el ezeket?

Szóval, ahogy talán már látszik, ez egy hatalmas téma, úgyhogy a jövőben biztos többet fogok írni róla (igazság szerint már el is kezdtem korábban, amikor információforrásokról vagy könyvrecenziókról volt szó ezeken a hasábokon).

Addig is javaslom - egyfajta házi feladatként -, hogy mindenki gondolkodjon el milyen infodiétán él most és tegye fel magának a kérdést, hogy biztosan ez a leginkább megfelelő számára?

Pintér Robesz

A mai webes szövegvilágban már természetes, hogy a legtöbb szövegnek elválaszthatatlan része a multimédia: a kép, a videó és a hang. Alapjában véve nem újdonság mindez, hisz képpel ellátott szövegek mindig is voltak, elég, ha csak arra gondolunk, amikor a 19. század második felétől a nyomdatechnika volt már annyira fejlett, hogy igazán jó képeket lehetett az írott szövegek mellé nyomtatni. Innentől kezdve nem utolsósorban a technológiai fejlődésnek köszönhetően egyre inkább egyenrangú részévé válik az írott szövegnek a kép. Nagyjából ezt az időszakot nevezhetjük ikonikus fordulatnak. Ikonikus, azaz képi fordulat, ami azt jelenti, hogy az írott szöveg lassan elveszíti az egyeduralkodó szerepét az információközlésben, és a kép egyre több információt közvetít a nyomtatott szövegekben is. Gondoljunk csak a képregényekre, a könyvillusztrációkra.

A multimediális szöveg fogalma tehát nem újdonság, ám a weben mindez fölerősödik, szinte alapkövetelménnyé válik az írott szövegek multimedialitása. Mindez pedig visszavezethető a world wide webnek arra a technológiai lehetőségére, hogy írott, képi, mozgó, hangos állományokat is képes kezelni. Ilyenek például a képes weboldalak, vagy egy Facebook-profil.

Ám az az igazán érdekes, hogy vannak dominánsan multimediális szövegek is, amelyekben a szövegszerű, verbális elemek vannak kisebbségben, és inkább képi természetűek. Például egy híroldal képes tudósítása pont ilyen, sok-sok kép, képgaléria található a mind rövidebb írott szöveg mellett.

A legérdekesebbek azonban a tisztán multimediális szövegkonstrukciók, szövegszerkezetek, amelyekben nincs, vagy alig van írott szöveg. Ilyenek például a videoblogok, de vannak olyan cikkek, főként tematikus portálokon, amelyekben a videó dominál, és a szöveg olyan rövid, hogy csak annyi a szerepe, hogy fölhívja a figyelmet a képre.

Ezek a dominánsan képi, multimediális szövegek is szövegek, csak alapvetően nem írottak, mint a hagyományos szövegek, hanem a szöveg része, adott esetben domináns alkotóeleme a vizualitás, a multimédia. És mindennek az online médiában különös jelentősége van, hisz a médiának ez az ága, amit új médiának is neveznek, egyre inkább multimediális, alig találunk olyan médiaportált, amelynek ne lenne fontos része a videó és a képgaléria.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Annyi könyv és egyéb olvasnivaló érhető el a könyvolvasókhoz magyarul, hogy életed végéig sem olvasod el őket. Használati tanácsok friss bibliofileknek.

Személy szerint nagyon örülök, hogy a hazai kereskedelem töketlensége ellenére egyre jobban terjednek a könyvolvasók itthon is. A friss tulajdonosok azonban egyből szembesülnek azzal, hogy a hazai kínálat és szolgáltatás finoman szólva is mérsékelten kiváló. Pedig kínálat van, mégpedig legális formában, csak egy kicsit csuklózni kell hozzá, hogy a napi szellemi táplálékot magához vegye az ember a frissen szerzett kütyüjével. Van ugyan néhány internetes könyvkereskedés és legalább egy hazai kiadó, ahol a friss műveket legálisan meg lehet vásárolni, ezeket mindenki megtalálja.

Az magyarul elérhető olvasnivalók nagy része azonban nem ott található, hanem a könyvtárainkban, ahonnan teljesen legálisan letölthetjük a már nem védett műveket. Van belőlük szép számmal. Majd 10.000 kötet áll rendelkezésre elektronikus formátumban a Magyar Elektronikus Könyvtárban, ahonnan néhány már könyvolvasóra átalakított formátumban is elérhető, köszönhetően annak a munkának amit a könyvtár dolgozói végeznek.

Talán sokan nem tudják, de a kortárs magyar irodalom nagyjainak művei is elérhetőek az interneten mégpedig a Digitális Irodalmi Akadémián. Igaz itt egyik mű sem áll rendelkezésre olyan formátumban, amit könnyen magáévá tenne az ember.

Egyszóval olvasnivaló van, csak valamit kellene kezdeni a bitekkel, hogy a könyvolvasó is megegye és aztán olyan formában adja vissza nekünk, hogy a legjobb olvasási élményben legyen részünk. Ennek a menetét mutatom be.

Először is szükségünk lesz egy svájci bicskára ami (szinte) bármilyen formátumot benyel az egyik végén és a másik végén kijön egy könyvolvasóra való dokumentum. Ez az eszköz a Calibre. Nyílt forráskódú, megy minden fontosabb platformon. A program persze sok minden másra is képes arra is kitérek majd.

Ha esetleg Kindle olvasóval rendelkezünk akkor érdemes még néhány beállítást megtenni, mielőtt nekiesünk a könyvvadászatnak, mert ezzel még több szolgáltatását tudunk majd igénybe venni. Ehhez meg kell adni az Amazon által biztosított email címet, amire ha elküldünk egy dokumentumot, akkor azt szinkronizálni tudjuk az olvasónkkal. Fontos azt is megadni, hogy az Amazon melyik email címünkről fogja fogadni a küldött dokumentumokat. A formátumot állítsuk MOBI-ra.

A könyvvadászatot kezdjük azzal, hogy találjunk egy könyvet a MEK-en. Ehhez menjünk el az oldalra és első körben keressünk magunknak valami szimpatikus olvasnivalót.

Ha megtaláltuk és nincs meg könyvolvasóra való formátumban, akkor két módon járhatunk el. Először nézzük azt, hogy a Calibre segítségével mit tehetünk. Töltsük le a kiválasztott könyvet mondjuk RTF formátumban. Ezek után a Calibre-ben adjuk hozzá friss szerzeményt a könyvtárunkhoz.

Miután hozzáadtuk a könyvet, alakítsuk át MOBI formátumra.

Ha ezzel végeztünk, akkor eltávolíthatjuk az RTF formátumot, hogy már csak a MOBI maradjon meg, úgy hogy csak bizonyos a bizonyos formátumok eltávolítását választjuk ki.

Voilá! Megvan a könyv. Át lehet másolni a könyvolvasóra és leülhetünk egy csendes sarokba olvasni.

A jövő héten megmutatom, hogyan lehet a kortárs szerzők elérhető műveit a könyvolvasónkra feltölteni.

Digitális környezetben alkotjuk a szövegeink java részét, és a dolgozatokhoz, összefoglalókhoz törvényszerűen használunk forrásokat. Ezeknek a forrása törvényszerűen a web. A hagyományos környezetben tudunk tájékozódni a szakirodalom, a szakszövegek, a források között, mert megtanultuk, hogy a könyvtárban, a folyóiratokban, a kézikönyvekben, tankönyvekben megjelenő szövegeket el lehet hinni, belőlük bátran ki lehet indulni. A weben viszont az új környezethez igazodó új forráskritikai stratégiákat kell alkalmazni .A hagyományos forráskritikai stratégia bővült egy elemmel: az online forrásokkal. Ám nincs kiforrott stratégia a használatukra, csak kísérleti eljárások alakultak ki.

Első stratégiai kísérlet: teljes elutasítás. Ennek az az oka, hogy az ellenőrizhetőség és az állandóság együttes meglétét nehéz garantálni a webes szövegeknél, és még a nyilvánosságot és a nagy tömegek általi használatból eredő kontrollt nem vesszük figyelembe. Ez a stratégia jól megfigyelhető a tudományos forráskritikában a web kettes források (pl. a Wikipedia, a blogok stb.) elutasításában a hagyományos könyvtári források javára.

A másik, az előzővel teljesen ellentétes, általános stratégia a Wikipedia – Citizendium stratégiája. Dacára az előző, végletesen elutasító magatartással, ezeket a tudásmegosztó bázisokat jóformán mindenki használja. A Wikipediában virtuális nevek alatt bárki megoszthatja a tudását, és önkéntes alapon szerkesztik is a szövegeket. A végeredmény az, hogy nincs a tárgyi valósághoz köthető lektorálás, így a tényleges forrásérték ugyan csökken, de ennek ellenére tömegesen írják, szerkesztik és használják ezt a forrást. A Citizendium hasonló a Wikipédiához, mindenki írhat ide is, de csak a saját nevén, és bárki, aki regisztrált, saját nevén szerkesztheti a szövegeket. Tehát a szövegalkotás és a tudásmegosztás továbbra is önkéntes, ám a valós személyiséghez, így a valós szabályok számonkéréséhez van kötve. A regisztráció útján jelentkező író személyét a meglévő közösségnek el kell fogadnia, s csak ez után lehet valaki tagja a szerkesztőségnek. Mindennek az az eredménye, hogy pontosabb, ellenőrzöttebb tudás jelenik meg ezen a felületen, mint a Wikipédiában, ám jóval kisebb és válogatottabb a tartalom mennyisége, mert álnéven jóval könnyebb és kevésbé felelős eljárás a publikáció.

A harmadik stratégia: alkalmazkodás a virtuális térben a valós térben kialakított forráskezelési elvárásokhoz. Ez jól követhető a nyomtatásban már megjelent és azonosítható anyagok weben történő duplikálása során. Folyóiratok, hagyományos médiumok online változatai jönnek létre, így a valós térhez való kapcsolódás legitimálja ezt a webes tartalmat. Ebbe a sorba igazodik az is, amikor letöltünk egy forrásszöveget és megjelöljük a letöltés időpontját (bár hozzáteszem, hogy a szövegünk publikálásának az időpontjából ez automatikusan levezethető). Ha a webes szöveg szerzőségével nincs probléma, akkor akár jogilag is lehet hitelesíteni a webről letöltött szövegeket. Az mindenesetre biztos, hogy a webes viszonyokhoz alkalmazkodó új forráskezelési stratégiákat kell kialakítanunk.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség