Netidők Blogtársaság

Imádok zenét hallgatni. A napokban átálltam a Deezer zenei szolgáltatás használatára, aminek kapcsán felmerült bennem mennyire megváltozott az elmúlt 20 évben, hogy hogyan és milyen zenéket hallgathatok. Ugyanakkor a walkmanes, kazettás, az mp3-as és a mobiltelefonos streaminges időszaknak egyaránt meg voltak - vannak a maga kompromisszumai és szűk keresztmetszetei. Mindeközben azonban a korlátos világból eljutottunk a bőség zavaráig.

17 éves voltam 1993-ban, amikor életem első walkman-jéhez hozzájutottam - talán egy kicsit későn, de nagyon örültem neki. Napi 3-4 órát nyüstöltem éveken keresztül és még ma is működik. Akkoriban már volt vagy 50-100 kazettám, rajtuk mindenféle zenével, amit rendszerint ismerősöktől "szereztem". Némelyik minősége kiváló volt - közvetlenül CD-ről voltak átmásolva. Akkoriban a CD a magyar zsebeknek szinte megfizethetetlen volt (szerintem még ma is az), műsoros kazettát pedig ritkán vettem. Mind a mai napig meg vannak ezek a kazetták, néha napján még hallgatni is szoktam őket... A kazettás időszak zenehallgatására az volt a jellemző, hogy korlátozott volt a zenék elérhetősége és többnyire alkut kellett kötni a minőség terén is. A walkman ugyan mobilissá tette a zenét, de az ember maximum néhány kazettát vitt magával egy útra, jó előre el kellett tehát döntenie, hogy majd milyen zenéhez lesz kedve.

A következő minőségi ugrást számomra az mp3 lejátszók megjelenése hozta el a 2000-es évek közepén. A korábbi másolt kazettákhoz képest az mp3 minősége fényévekkel jobb volt, csak az igazán vájt fülűek véltek felfedezni minőségromlást a CD-hez képest (nem is tudom, hogy ezért inkább irigyelni vagy sajnálni kellene-e inkább őket). Nekem tökéletesen megfelelt az mp3 minősége. Ami zavart, hogy az mp3 lejátszók vagy az mp3-at lejátszó telefonok (volt egy walkman telefonom is, imádtam) kapacitása korlátos volt. Mindössze néhány album fért rájuk, sohasem a teljes zenei gyűjteményem. Emiatt macerásabb volt zenét vinni egy útra, mint a kazettás korszak idején: nem volt elég pár perc, hogy kiválasszam melyik kazettát vigyem magammal - be kellett kapcsolni a számítógépet és egyenként másolgatni a zenéket vagy albumokat. Ezt nagyon utáltam. A korszak másik dilemmája, hogy az ember a sötét oldalra állt-e, vagy jogtiszta forrásból szerezte-e be a zenéit. Mivel idehaza mp3-akat gyakorlatilag nem lehetett igen sokáig jogtisztán beszerezni, tiszta úton maradt a költséges CD-zés. Nekem is van olyan 100-200 CD-m, néha még most is hallgatom őket. Fekszik bennük pár százezer forintom, miközben töredékét sem sikerült beszereznem annak a zenének, amit igazán szerettem volna.

A következő szintet nekem egy olyan mp3 lejátszó beszerzése jelentette 2008-ban, amire egy időben az összes zeném ráfért - hogy ne kelljen rajta mindig csereberélni a zenéket. Így beszereztem egy 120 gigás iPod-ot, amire 20 ezer zeneszám fért volna fel. Itt már nem jelentett problémát, hogy milyen zenét vigyek magammal, mindig nálam volt minden. Viszont, amit megfigyeltem, hogy így nagyjából megrekedtem 2008-ban, azóta szinte semmilyen új zenét nem szereztem be. Ráadásul 20 ezer zeneszám irtózatosan sok, az iPodon lévő zenék egy jelentős részét az elmúlt öt évben egyetlen egyszer sem hallgattam meg, másokat meg akár több tucatszor is.

Már a 2000-es évek elején úgy gondoltam, hogy a zenék fizikai birtoklása nem jó megoldás, mert bakelitből, kazettából, CD-ből sem lehet egy átlagos pénztárcával néhány száznál többet beszerezni. Nekem meg ennél jóval szélesebb volt a zenei ízlésem. Már akkoriban arról álmodoztam, hogy milyen jó volna, ha egy fix havidíjért "minden" zenéhez hozzáférhetnék. Ehhez persze nem csak az akkoriban még nem létező ilyen zenei szolgáltatásra, hanem kiváló internetre is szükség lett volna. Mára azonban eljutottunk ide: a Deezer 20 millió zeneszámot tartalmazó gyűjteményéből bármikor, szinte bármit meghallgathatok. Sajnos menet közben a mobil net még kompromisszumokra kényszerít, mert a 1,5 gigás internet csomagomat körülbelül 2 hét alatt sikerült kimerítenem a körülbelül napi 2 óra streaming zenével. De ez csak a kisebbik "gond" - hiszen indulás előtt, még wifi közelben, elvileg szinte bármilyen zenét pár kattintással letölthetek az okostelefonomra, aztán azt hallgathatom út közben. Az igazi kihívás ebben a rendszerben a bőség zavara - ami már a 20 ezer zeneszámnál is megjelent. Most, hogy 1000-szer(!) annyi zenéhez férek hozzá, milyen zenét hallgassak, hogyan fedezzem fel az új zenéket? Amíg csak néhány kazettám vagy CD-m volt, illetve később egy szélesebb mp3 gyűjteményem, addig többnyire az ismerős, megszokott zenéimet hallgattam, nem hagytam el a komfort zónámat. Most viszont bármit hallgathatok - ha ugyanazt hallgatom, amit még a walkman-en, vagy később az mp3 lejátszón, akkor vajon mi értelme van ennek az egésznek?

Szóval most a felfedezés fázisában vagyok. A korábbiakhoz képest sok új megjelenésű albumot hallgatok meg, olyanoktól kezdve, akiket mindig is kedveltem (David Bowie vagy Depeche Mode), olyanokon keresztül, akiket ismertem, de rendszerint nem hallgattam (Eric Clapton), hallottam róluk, de sosem hallgattam őket (Justin Timberlake) olyanokig, akikről sosem hallottam és csak a Deezer hívta fel a figyelmemet rájuk (Rhye). Meghallgattam friss magyar toplistás dalokat, amiket amúgy soha az életben nem ismertem volna meg (ByeAlex). A Deezerbe integrált Facebook révén a barátaim által kedvelt zenékbe is belehallgattam és néhány kifejezetten megtetszett (Caro Emerald). Végül olyan zenekarokat is felfedeztem, amikre az elmúlt években merő lustaság miatt nem szántam időt (Muse).

A Deezernek köszönhetően sokkal több és többféle zenét hallgatok, mint bármikor korábban. A furcsa az, hogy mégis hiányérzetem van, mintha ebben a bőség uralta zenei világban még egyáltalán nem találtuk volna ki, hogy hogyan fedezzük fel azokat a zenéket, amik ott vannak, ránk várnak, imádnánk őket, de eddig még nem hallottunk róluk. 

Pintér Robesz

A napokban a számítógépem optikai meghajtója elromlott, és ahogy elkezdtem utánanézni a javítási lehetőségeknek, rádöbbentem, hogy közeleg az utolsó pillanat a számítástechnika történetében, hogy az optikai meghajtó kifejezésről megemlékezhessünk, ugyanis lassan kezdenek kikopni a köznapi használatból az optikai tárolók, nevezetesen a DC-k, DVD-k, hiszen egyre gyakrabban használjuk a különböző Flash meghajtókat, hordozható külső egységeket, SSD-ket és felhő alapú szolgáltatásokat.

A HDD mintájára született az ODD kifejezés, a HDD a Hard Disk Drive szerkezet rövidítése, míg az ODD az Optical Disk Drive. Ebbe a formai csoportba tartozik még a gyakorlatilag kihalt technikát jelölő FDD Floppy Disk Drive alak is, tehát látható, hogy ez a kifejezés csoport szerkezetileg, formailag, tartalmi szerkezetében azonos, tehát hasonlósági, analógiás alapon jött létre.

Az Optical Disk Drive előtagja magyarul az optika főnév melléknévi formája (optikai). Az optika latin közvetítéssel került az európai nyelvekbe, ám ókori görög származék, az optiké techné a ’látás tudománya’ szerkezet első eleme, amely az optikosz ’látásbeli’ melléknévre megy vissza. Tehát az optika alapjelentése a ’látás’, és innen alakult ki ok-okozati összefüggés útján a mai jelentése: ’fénytan’, ’látszerészet’. Az informatikában az optikai adattárolási, illetve –továbbítási technológia a fény felhasználásával működik.

A szerkezet második eleme az angol disk ’lemez’ főnév, ami az eredeti HDD, illetve FDD szerkezetből öröklődött, és az rejlik mögötte, hogy ezek a számítógép-elemek lemez formájú adathordozókat működtetnek.

A harmadik tag az angol drive ’meghajtó’ főnév, amelynek a jelentésköréből kiderül, hogy itt mozgó alkatrészek, forgó lemezformájú adattárolók mozgatásáról van szó, innen a drive ’meghajtó’ szerkezeti alaptag. Az más kérdés, hogy jelentésváltozás útján már meghajtónak (drive, driver, pl. driver ’illesztő program’, Flash drive ’Flash meghajtó’ stb.) nevezünk minden olyan hardveres vagy szoftveres eszközt is, amely nem mozog.

Az Optical Disk Drive magyarázata és megfelelője az optikai meghajtó, ami egy gyűjtőnév, és a CD, a DVD vagy a Blu Ray meghajtókat, olvasó, író, újraíró egységeket nevezzük így, összefoglalóan.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Egy művész egyedi módszerrel hasznosította újra a felhők korában feleslegessé vált CD-gyűjteményét. Az aprítékből madár-, hód-, macska-, és fantázia lényszobrokat készít, a lemez szivárványos felülete a szikrázó tollakat és szőrt utánozza.

Toochee, a Galaktikus

| Még több lehetőség

Minden második asztali számítógépet használó embernél akad otthon 1-2 használaton kívüli CD/DVD olvasó vagy író. Már rég nem kell, de kidobni nincs szívünk, hiszen működik. Vagy csak éppen a polcon maradt a rossz drive. De mire lehet használni még ezeket. Akiben van egy kis barkácsszellem, az átalakíthatja rejtett széffé. Az átalakítás egyszerűbb, mint hinnénk.

Toochee, a Galaktikus

Komoly biztonsági probléma a leselejtezett adatrögzítők biztonságos törlése és megsemmisítése. Nem véletlenül, hiszen a fejlesztők pont a mi érdekünkben mindent elkövetnek, hogy adataink biztonságban legyenek. merevlemezekről, pendrivokról már sokat beszéltünk, de ritkábban esik szó az optikai lemezek törléséről. Leggyakrabban egész egyszerűen összetörik, vagy iratmegsemmisítővel feldarabolják. De ez valójában nem igazán biztonságos megoldás, mert a darabok olvasásából is visszanyerhetők adattöredékek.

Összegyűjtöttem néhány viccesnek tűnő, de kezdetlegessége ellenére működő módszert, amelyekkel valóban megsemmisíthetőek az adatok.

Az alábbi videókon nagyfeszültséggel semmisítik meg az adathordozót. Az elv egyszerű: a nagyfeszültség hatására az alumínium hordozófelület olyan gyorsan felmelegszik, hogy egyszerűen elpárolog.

Itt egy egyszerű, házilag készült modell:

Ez már egy komolyabb, kétlemezes változat:

Kevésbé elegáns, ha nem pörgetjük a lemezt, viszont sokkal büdösebb:

Aki nem akar nagyfeszültséggel babrálni, az elérheti ugyanezt a hatást mechanikusan is. Vigyázat: nagy fordulatszámon a műanyag lemez darabokra robbanhat és komoly sérüléseket okozhat:

Toochee, a Galaktikus